Tandori Dezső – Életembe csak életem fér

Szőttes
A székek a téren mintha a hullt lomb
lennének, lenne, megyek.

Jegyzetelek fejemben. Egy kis füzet van
táskám oldalrekeszében,
oda írok föl ezt-azt.
Szeretem a szőlőskerteket
nézni, nincs bűnügytörténetük (általában),
nem kell lezárnom az adást, mert hogy
hirtelen  (eleve nem) érdekelnek
a szereplők – a világ szereplői –,
a történetek – a világ történetei –,
a kereplők – a világ kereplői –,
a szeplők
már inkább érdekelnek a szőlőfürtökön.

Nix összefoglalni! (Nem tudom, mire gondolhattam.) Írok, és hirtelen az van: nem írok! Én aztán nem írok, én aztán nem. Egyáltalán nem akarok csinálni semmit, jó, nem az, hogy én ilyet mernék mondani, gyávaságba nevelt a történelemnek nevezett akármi 1945-től fogva, nem merem én igazán mondani, hogy nem akarok én csinálni semmit, mondom, írom gyáván,

mondom, ezt írom gyáván, hogy csak
azt írom,  amit mondok, dehogy merek én
felvállalni egy ilyen bátor dolgot, velem azonosat,
még hogy nem akarok csinálni semmit (nem akarok!!!!),
azt írom, most épp így, érzek (és igazam van!),
és alig mondok többet, mint hogy alig, hogy ilyet
érzékeltetek, hozzáteszem gyáván,  a pimaszság is gyávaság
ugyanis: „Nem akarok én semmit se csinálni azon túl, amit
még úgy valahogy csinálni akarok.” Az úgy valahogy
a tehetésemhez képesti legjobbat jelenti.
(Mégiscsakarrafogszgondolnigyáván, írta Babits, ez… mind… mire?)

VALÓ!
Sok mindent, írtam ezt, akarok én csinálni még, csak csinálni nem akarok semmit, írtam ezt. De legkedvesebbjeimmel – s nem ámmal, ímmel – is csak csinálok valamit, dédelgetem, tűröm őket, reszketek életükért, kiüket olykor a francba kívánom, hajcihő-francihő esetén, hogyan mondhatnék olyat tehát, hogy semmit stb. Életembe csak életem fér? Ez se azt jelenti, hogy meghatározom, mi az életem, abba mi fér – mint életem, mit szintén meghatározok –, nem, de a kor beleérzésre egyáltalán képes, érzi, mekkora „gáz” van ebben a belelépésben.
Vagyis hogy életembe csak életem fér. Se… senki… semmi? Ily borzalmasat nem mondok, mert borzalmasabbat mondok ennél.
(Teledumával bú. Csúztun k. Mire volt való.)

Hogy vagy, kérdik. Megvolnék, felelem, ha.
Nevetnek. Persze, ha. És amennyiben, nevetünk.
Megvolni én is meg, mondja egyikük. Ebben maradunk.

Semmiféle kérdésekkel nem fogok foglalkozni tudni akarni. Nekem semmi kérdésem ne legyen, mert nem az én kérdéseim lennének ezek a kérdések, kérdezetten, felkérdezetlen, le, világo(ma)t tudok csak elviselni, akarnék tudni.
Kajákat rakott el a lakás bizarr bérlője, irtózatos bűz lett pár év alatt, bogarak, minden.
Kajákat hajigálok ki azonnal, mi van, miféle tisztaság, akkor meg,             ezen a helyen, ahonnét? Kajákat hajigálok ki rögtön, mindent így akarnék kihajigálni azonnal, amire kérnek, ahová hívnak, nem folytatom,  amit állítólag csinálni akarnék. De én nem akarok csinálni semmit, nem akarok kérdéseket, nem kérdés.

Persze, ha mégis. Ám egyebemben sincs igazam, írom föl kis táskarekeszem noteszébe, egyebem sincs, helyesbítek, egyebem sincs, mint igazam, ha/hogy nem történik semmi az életemben. Fáradottan? Fán ratatam.

Egyebem sincs, csak az, ha az életemben nem történik semmi, s így megvagyok. Ra. (Tatam.)
Boldog vagyok ezzel az írással, írtam fel; mire érthettem?

Ha azt akarnám, ha olyan őrült lennék:
„Ismerjenek meg”, ha ezt gondolnám, ha ezt…! Nem látom, miként lehetne hitellel belekezdeni. Miféle halálos-féle baleseteket éltem, mit éltem túl? Hányféleképpen tettem magam csaknem végképp tönkre felelőtlen, önrontó bekiáltásokkal, közlésekkel? És hogy semmit, de semmit nem akarok senkinek,  de senkinek mondani! (Még a leg-enyhébb.) Nem gondolok, tudok visszakézből nem gondolni soha senkire. Feleségem kérdem: ehhez mit szólnának? Semmit, mondja ő, nem hinnék el rólad. Mondtam én: valakinek mondom: „Nem fogok megsértődni, mit mondasz rá, amit mondani fogok… Ígérem…” Na, na, biztatnak. S mondom az iméntieket. Semmit nem akarok mondani, hadarom (ha még olyan marha vagyok, hogy), senkinek, mert igazából senki sem létezik nekem. Na és, hallom a választ, kinek létezik bárki is igazából, miért, kinek létezik.
Na, itt tartunk.
Itt tartok.
Régi járások. Mind, amerre általában  jártam. Nem voltak semmi(k). És madárkáimhoz a hazaérések. Láttam Züríchet, a Bodeni-tavat, a Gurmandzsala várost, a Kurebvhjfirkgoktudióeofüvktirub-baszmegh szorost, a lazát, a k. anyját, milyen laza, szorost. Láttam. Tévén. Hazaértem, hűs tévé csapott meg. De madárkám jó volt, az életem volt. Ó, pici madárkám, Pici!

(Ó, járások, mit idézek rajtatok, elhagytatok! Elha. El, el, elhagytatok. Elh, elhg.).

Pici madárkám dalol. Sánta lábát csodásan használja, ugrásra. Kurtembuxum,
a nagy német zongorimfás krux betuxen tetűdje szól, vegyeskárral.
Magát égi karinges karinth inty! Frigye stb.

Szépek voltak az alkonyok, a régi kintsek, bentgek a Bodeni-tó talaján (im Boden). Egy  Imboden, Franz Imboden nevű ténorr énekelt, egy tény orr.

Enékelt. Kruxbude orgonyjárvára, járványra.
Az árvák javára.

A különlegesebb emberrel szemben, írtam fel, mindig az átlagosan a köznap ura.

A köz napura.
És tudjátok: hogy a szalagcím: szag-alcím.

Koznapurma bangháni városban nagy stb., omlott, jelentős átstb. történt, l02 éve sem.  607 stb., satöbbizett, kilépett meredekjéből. Szépek voltak a hajdani séták. Olyan specialistán alakultam, hogy ember abba nem fér, ebbe za specialistaságba. Ezt mégse mondhatom. Aki nem lát engem ebben a borzalomban, írta kb. Pilinczky, nem nézem meg pontsan, nem hiszi el a két szemének, nem meri elmondani senkinek. Nem, Mari, nem marom el, nem merem elmondani senkinek: Szeretem a szőlőskerteket, rabigájukat, minden bájukat, hibájukat, két karral ölelem, mint a nap, napórának karózom zöldjük!

Mennyi irodalmi stíl köszön vissza. Jöttek, stillengve, az irodalmi stílok/lek, nem sik-lottak ki, köszöntek, oda, vagy ha én rájuk köszöntem, vissza.
Áztassanak el, de ezt, írtam a forizmának, foriz maga, rofys, fory, forys, félre-ütögetek.     
Áztassanak el, de ezt nem hagyom magamon száradni!
Áztassanak el, de ezt nem! Hagyom magamon száradni. Vagy száradjon át rajtam.

Saját apám, anyám vagyok. Bennem vannak. Mit, hogy pont a szívemben ne legyenek.     Ezt J. A. is csak mérgében gondolhatta, nagy csüggedésben (csüggésben),
Elfáradtam, fárdattam. Így.

Egész életemmel, mondhatnám ezt is, elfárdattam. De nem azt mondom, nem ezt. Kora gyermekségemtől mindig szretyeltem. Szretyeltem magam lenni. Magamnak lenni szerettem. 16 000 franciakaszinópartit játszottam 3 év altáj, miotáj magamnak játszotáj. 60 klubnak. Nem magamnak. És könyvelek. Ez 1200-nál több kézzel írt nagyoldal. De még jelentkezem, azért, így. A pontos idő a pontos idó, dió, diő. Mon. Ki érti õ, egyébként? (Karinthy-hódolat.)