Soóky László: „Fogalmam sincs, ki kicsodája a kicsodának”

A Komáromi Jókai Színház Egy hölgy a Maximból című bemutatójáról
Szeretjük és szeressük a színházainkat, a Jókait s a Tháliát, melyek alapjait hatvan évvel ezelőtt rakták le megszállott magyar emberek. 2012. október 12-én a Komáromi Jókai Színházban ünnepeltünk mellszoboravatással, színháztörténeti kiállítással.

Kár, hogy a színház hatvanéves múltját felidéző óriásplakátok szövegét nem színháztörténész írta, vagy lektorálta, kiküszöbölhette volna így a pontatlanságokat, a szerző tárgyi ismereteinek feltűnő hiányára utaló nagyvonalú csúsztatásokat, s a magyartalan fogalmazást.
A kísérő programoktól függetlenül a jubileumi évad a művészi, művészeti elvárások alapján még akár kiemelkedő is lehet, különösen, ha komolyan vesszük Tóth Tibor színházigazgató hitvallását: „A mi minőségi színházkultúránkon szakmai túlkínálatban felülkerekedett a középszer, /sic!/ nem kevés esetben a giccs és a hakni, mely nem kis mértékben rongálja a közízlést, s mellyel gyakorlatilag nem lehet versenyezni. Most újra felvértezzük magunkat, s harcba szállunk a minőségért, a nemzeti tradíciókért és a közönségért is, mert az üzletszerű színházcsinálók kéjtáncot járnak már a mi közönségünk előtt is. Újra harcba kell szállnunk, s ha nem volt erre elég hatvan év, újfent be kell bizonyítanunk, hogy a Komáromi Jókai Színház küldetéséhez híven a szlovákiai magyarság minőségi anyanyelvi kultúrájának fel- és nem leépüléséért felelős.”  
Biztató jövőképvázlat és számon kérhető emlékeztető, mely önmagáról bizonyítja be, hogy  már a megjelentetése előtt is bizonytalan igazságtartalomnak a hordozója.
A Komárom Jókai Színház jubileumi díszbemutatója Georges Feydau Egy hölgy a Maximból című három felvonásos bohózata, amelyet a Blédy-féle fordítás alapján Heltai Jenő írt színpadra (Osztrigás Mici), majd a Heltai-féle változatot Verebes István dolgozta át úgy, hogy a komáromi játékot akár ősbemutatónak is tekinthetnénk.

Feydeau 1899-ben írta ezt a darabot, mely világsiker lett. Műsorára tűzte már a MATESZ is, 1988-ban, Iglódi István rendezésében, Cs. Tóth Erzsi emlékezetes alakításával.
A színház vezetése kitűnő helyzetfelismeréssel Verebes Istvánt kérte fel a díszbemutató megrendezésére, akinél valami sorsszerű indíttatásból éppen volt egy Feydeau-átirat, akinek semmi köze a kommerszhez, aki mélyen megveti a haknit, s aki bár kalandornak mondja önmagát, szívügyének tekinti a felvidéki magyar színjátszást. Semmi-képpen ne tekintsük alibizmusnak azt, hogy az aktuális műsorfüzet Georges Feydeaut jelöli meg szerzőként, Heltai Jenőt fordítóként, arról viszont, hogy valaki átdolgozta volna a fordítást, csak egy Verebessel készített interjúból szerezhetünk tudomást. Világos: ha bukik az előadás, akkor Heltai bukott. Szögezzük le most, hogy a Verebes-féle átirat bukott meg már az első olvasópróba előtt.
A színészek kezébe adott átdolgozott változat magyar szavakból összerakott magyartalan mondatok sokasága, mely nem mentes a kép- és fogalomzavaroktól sem. Íme, néhány veretes irodalmi szövegrész Verebes eklektikájából:                                                                    
„Étienne: De hát az én  gazdám olyan MEGBÍZHATÓ, MINT EGY IDEI LIBA UBORKASALÁTÁVAL.” (Helatainál: ERÉNYES.)  „Mici: Te, ha itt  INSZINUTIZÁLSZ, isten bizony tökcsin rúglak.” (Vélhetően: Inszinu-álsz, csak ezt a közismert magyar kifejezést a nagyon buta Mici rosszul használja.)
„Petyponné: Étienne! Készítsd össze nekem a báli ruhámat, meg ami kellhet hozzá még pár napra nekem! Megyek, és én is rendbe szedem magam.”  
„Tábornok: A rossebbe is, oktassa ki már ezt a libát, hogy… Izé! Szóval, hogy…!”
„Mici: Legyen egy kis vér a pucájában, mi? Vagy nem ezt akarta mondani?!” (Milyen kis butus ez a mi Micink, nem tudja, hogy a Kárpát-medence magyarjai a férfi nemi szervet hívják pucának, a nőit pedig, míg lányos, puncinak… Szerencsétlen Clémentine…!)
„Clémentine: Hol van a pucám, amibe a vér kell?!
„Mici (Mici találó válasza Clémenti-ne-nek): Félre is vonulunk egy kicsit, és elmagyarázom, cica, hogy mitől is döglik legjobban a légy!”
„Clémentine: A vértől a pucámban?”
Feltételezhető, hogy ha a színház igazgatója, vagy urambocsá!, főrendezője a jelölés előtt elolvassa az átiratot, udvariasan megköszöni az átdolgozó-rendező fáradozását. Amennyiben pedig egy dramaturg kezébe kerülhetett volna Verebes szövege, nyomban lelepleződik a dramaturgiai csőd. Az óvintézkedések elmaradása miatt az átíró-rendezőnek magának kellett szembesülnie alkotásának fragmentum mivoltával abban a pillanatban, amikor az első színész könyörögve lenézett a színpadról.
Ekkor kezdődött el a kapkodás, ekkor kerültek elő a ládafiából azok az eszközök, amelyeket a jobb ízlésű műkedvelő társulatok már a múlt század hetvenes éveiben szégyelltek, a teát rummal való ivás; a magasra emelem a tökömet, hölgyeim; a dugott-e már tisztelendő uram a reverenda árnyékában keresztet vetve; a mutassa meg a hosszú bugyogóját ténsasszony, hogy egy jót röhöghessünk; s a végén persze a böffentés az ízes magyar humor bekebelezése után.
A mese megismerésére és megértésére két kapaszkodót kínál a rendező. Az egyik a klasszikus színjáték klasszikus bohózati elemekkel, a másik szál pedig – amikor már nincs esély a szakadék dramaturgiai áthidalására – a holdvilágfény misztikumába száműzött karaoké lehetőségekkel megtűzdelt némafilmbetétek sorozata, összességében tizenöt betét, azaz intermezzó. A feliratozást könyöknyire a mennyezet alá helyezik el, ami demokratikus választási lehetőséget biztosít a nézőnek: nézheti külön a feliratot, vagy külön a színészeket, de együtt a kettőt, azt már nem.

A szereposztás nagy vesztese  Holocsy Krisztina (Osztrigás Mici), szenved, kínlódik, lehetőségéhez mérten mindent megtesz a hitelességért, de hiányzik a természetesség, a felszabadult játék, mert  nem Mici-alkat, szerepformálása önmaga jellemének megerőszakolására korlátozódhat csupán, mert nincs támasza sem a szövegben, sem a rendezőben. Ha a rendező ennek tudatában osztotta rá a szerepet, akkor nagyon veszélyes ember. Mokos Attila (Petypon) ebben a dramaturgiai sivatagban keres valami égi kapaszkodót, láttatja, hogy nagy színész, de a második felvonásban belátja, hogy a  rendező öncélúságával, az átirat hitvány mivoltával ő sem tud mit kezdeni, sodródik az árral. Szabó Szvrcsek Anita, tehetséges, ám ebben a darabban csak osztottak, de nem írtak rá szerepet. Boráros Imre (du Gréle tábornok) egykori önmaga árnyékát vonszolta maga után, beszéde már-már érthetetlen, jellemformálása dagályos, hatásvadászó. Olasz István Mont-gicourt szerepében haláltusát vívott az önmaga művészetébe vetett hittel. Egy-egy ihletett pillanattal mutatta meg magát Hajdú László m. v. (Étienne).
Siratom ezeket a drága embereket, akiket ebben a darabban színpadra szédítettek, mert mást érdemeltek volna mindannyian. Tudom, szeretettel jöttek, láttatni akarták magukat egykori közönségüknek, s én is látni akartam Őket. Őket, és nem művészetük roncsait; sokkal többet érdemeltek volna, sajnálom, sajnálom, sajnálom…
A Verebes István nevével jegyzett átirat fő hibái a következők: Nincs stílusa. Nyelvében magyartalan. Képiségében zagyva.
Színpadra állították a Komáromi Jókai Színházban a színház fennállásának hatvanadik évfordulóján.
Van-e, aki röstelli?

SOÓKY LÁSZLÓ