Tamási Orosz János: A kiáradó szó gyötrelmes boldogsága
Egy új verseskönyv mindig öröm. Öröm, amit áterez a szorongás. Egy új verseskönyv mindig szorongás. Szorongás, amit áterez az öröm. Nem az én mondataim, lopott – vagy ha úgy tetszik: talált – vendégszöveg ez. Juhász Ferenc egy régebbi kötetének (A boldogság) szerzői előszavában olvashatjuk, olvastam, és kísér, olyannyira belém égve, hogy az idézőjelet sem tettem ki.
Mert az én szavaim is azok, az én izgalmam, ami mindig elfog, amikor egy-egy új verseskötetbe lapozok bele. Mindegy, kiébe, a bizalom öröme és szorongása a lírának szól, a költészetnek, annak a versbeszédnek, amely minden nemzet legmagasabb rendű anyanyelvrétege. S most akár fel is hördülhetnek a más műfajok alkotói, van némi igazuk, azonnal elismerem, de vegyük a legegyszerűbbet: az időtényezőt. A prózához idő kell, megértéséhez, felfogásához, ám a vers, ha van bennünk lélek, azonnal elindítja annak rezdüléseit. A vers visszfényt kelt, világít, s akár egy-egy szó is elemel annak textusából, oda, amikor a szó már vigasz, ringatás, első ölelése emberfényarcú identitásunknak. A költészet édesanya, a próza az apák szigora.
Lám, máris elmerültem valami más tudatállapotba, Juhász Ferenc új kötetéről (A Pegazus istállói) akartam s kell most szólnom, de a költészet s a költő előtt hajtok fejet és térdet; a költő előtt, aki talán a legtágabbra nyitotta nyelvünk lírai kozmoszát; tudjuk: a világűr sem végtelen, de az ő költészete – az. Felemeli, a szívkamrák legmélyebb rejtekeibe vonszolja az olvasót, oda, ahol a lélek újabb és újabb képekre, élményekre, hangokra és hangulatokra tárul; már nem is Juhász Ferencet olvassuk, hanem valami ősi ösztönemlék rezzen át bennünk, sok ezer évvel ezelőtt kerülhetett a géntérképünkbe, s most hirtelen megéled, megébred.
Váltsunk hangulatot; a 2012-es Ünnepi Könyvhéten egy beszélgetést hallgattam, melyben két volt kulturális miniszter is részt vett, a téma a kortárs magyar líra volt, egy antológia kapcsán, s az egyikük megjegyezte: Juhász Ferencet el sem olvastam korábban – a megszokott tréfás megjegyzésnek szánta, amit az elvárásnak megfelelő halk, egyetértő kuncogással honorált is a másik volt miniszter, s a közönség, közöttük számos kortárs költővel. Fájt az a pillanat. El kellene ezt felejteni, s megérteni: hallatlanul szerencsések vagyunk, hogy az ő kortársai lehetünk.
Azé, aki mindent tud rólunk, sok ezer esztendős vándorlásainkról, amelyek még ma is tartanak, mert amíg nincs közös hazánk, addig maradunk szűkebb s szűkebb határok közé szorított utazók; mindent tud nyelvünkről, annak bátor burjánzásáról, a szóalkotás gyönyöréről, amikor megnevezünk valami mindenhol jelenlévőt, de saját szavunk egy kicsit a sajátunkká teszi; hát mi lenne, ha számokon szólítanánk a kisbolygókat, csillagokat? Nem a tágas, végtelen, elérhetetlen s mégis-mindig elérhető szabadság hírnökeiként néznék őket, az éjszakák csöndjében, hanem azt mondanánk: no, 17079-es, hogy ityeg a csóva? Ugye, mennyire elképzelhetetlen, és milyen szívszorító – számokat viselni…? S milyen csodálatos minden találkozás a viselős szavakkal, a várandós szerkezetekkel, amelyek mind-mind bennünket hordanak ki; sorsunkat tágítják, s hosszabbítják, lélegzetvételeink ritmusát szabályozzák, rendelik érzelmeink mellé. Ez a költészet, s ez Juhász Ferenc gyönyörű terhe, szorongó öröme, a legnagyobb gyászban is valami könnyen érthető s mégis sokaknak érthetetlen boldogsága; a kimondás csak Teremtéshez hasonlítható gyötrelmes boldogsága. És ezt adja nekünk át, immár – ki tudja, mióta? Jobb, ha utána se számolunk…
Szóljunk inkább új könyvéről, arról a huszonkét versről, amely e karcsú kötetben elénk tárul; személyesebb, szubjektívebb, mint az életmű újabb (én negyediknek nevezném egy hosszabb írásban) korszakának megelőző opusa, bár csak annyiban igaz ez, hogy hangsúlyosabban fordul önmagába, önmaga világunkkal társas magányába. Az első vers az önarcképtárlat újabb felvétele; számadás és felelet a már megszokott támadásokra. „…mindig a jóra szavaztam, / sose a bűnre, bánatra, sosem a rosszra, / soha a halálra… […] a tavaszt könnyezem, a tavasz ifjúságom-árulásom, / elmúlt éveim paraszt-felkelése; dac-láz lázadásom. […] Szívemben rózsakert, szívemben búzaföld, zöld mező, / szívemben, ősz szívemben mindig tavasz, nem temető!” (Fehér vasszék a kertben). Ez a nyitány, s egy pontosan, logikusan (kiválóan) szerkesztett ív további sorrendje: Isten-kép, szerelem-ajándék, s a régi társ „áthallásos” (intertextuális) megidézése. Ugorjunk rögtön ide, s idézzük fel annak első sorát: „Állt az ifjú pár, a virágzó nász-kehely szerelem a végtelen óceán kő-szárnyán” (Bálnakoszorú az apró sziget körül), s hát ez a Menyegző, Nagy László hatalmas verssziklacsúcsának felidézése, természetes alkalmazása most, amikor két fiatal összekapaszkodásában a közös lét drámáira is figyelmeztet, de az emberfolytonosság csodájával zár.
Mi jöhetne ezután, mint a Gyermekkor, ifjúság, munka, szegénység című vers életbölcsességének átadása? Benne a már kiemelt életszeretet diadalával, „…nekem minden szép volt, ami velem és körülöttem / mert nekem oly természetes és boldog volt a szegénység, mint a világító / természet, nappal és éjszaka…” Majdhogynem lágy, csöndes versfolyamban sodródtunk eddig, boldog-öntudatlan figyelemmel, ösztönemlékek rebbentek tudatunkra, de hirtelen érkezik a „megszokott” óda-fortissimo, a kötet címadó verse, belső alcí-
mében „Óda a szemetesekhez”, akik mindig összegyűjtik s elviszik a városszéli égetőkbe hulladékainkat. Végül majd bennünket is, az emberszemetet, és a Földgolyó minden rothadását, amíg el nem emészti azt a teljes pusztulás; borzasztó erejű képek, párosítva a profán pillanattal, a meghökkenéssel, amely életünk egyik legbizarrabb s legtermészetesebb foglalata. Idézzük hosszabban s jegyezzük fel ezt a képet költészetünk rozsdaóarany-albumába: „…Jaj, én öreg az öregek között! Még a múlt században / amikor nagybátyámat, a szobafestő-mázolót, Jani bácsit temettük Bián, / a halottszállító furgon, a feketedoboz-hullaautó megvárt a temető kapujában, / s azt mondta a hullaszállító-gépkocsivezető, a halottasdoboz hátsó-ajtaját / kinyitva: »Kérem tisztelettel dedikálja nekem verseskönyvét«, s a címlap- / belsőnél széttárt könyvet az émelybüdös autó fehérfém-bordalap síkjára / helyezve a kötetcím alá írtam nevemet szeretettel! A halálra-várakozó / a hullaszállítónak.” Szeretettel, hát persze, mert a múlandóságon átkelni s átvinni mindent a végtelenbe, ezt jelenti valamennyi teljességében megélt létpillanatunk. Szép kép, komoly, fenséges, és mindenekelőtt – az öröm, a szeretet pillanata, annak, aki mindent be tud, s be akar fogadni az élet csodáiból.
Még a halált is.
S hát persze, hogy szerelmes verseket olvasunk majd, az élethez, a kedveshez szólókat, fohászokat („Élni! Élni! Élni! Öregen a Fényben!” [Sóhaj elalvás előtt], „Szerelmed, tested, vallásod éltet” [A viasz-mosolyú múltidő]). Fűzzük ide a pajzán, erotikus pillanatok nagyszerű megjelenését, mert hát a test szerelme nélkül semmi sem válhat teljessé, így a költészet sem; az iménti vers megvidámító sora („Ácsorgok benned: erődben az őz”) után tovább hullámzik, tágul az érzés („Ha hozzád simulok, hátadhoz, hasadhoz, / az ágyék csillagcsönd virágzó bokorhoz” [A csillagcsönd virágzó bokra]). Majd ismét jön a szerelem-szexus-testkozmosz époszi magaslata (A forró vérrel telt selyemcsipkeserleg). S végül, pillanatnyilag-végül, egy halk lélegzetvétel, a költőóriás mesterségbeli villanása (A hajnalcsönd bíbora), amelynek sorai – mindössze tizennyolc – mögül kihalljuk, sorrendben, József Attila, Nagy László és Petőfi Sándor sóhajait, halk-szerelmes verslélegzet-vételeit; semmi konkrét szóáthallás, semmi egyértelműen megjelenő toposz nincs itt, s mégis, akinek füle van, annak ez nem lehet vitás. S még inkább nem annak, akiben megrezzen, mindenkor, a lélek.
Szóljunk arról is, érdekes a kötet második felének pulzálása, a gyász és a szerelem váltakozása, főhajtás halott társak és a szív csodái előtt; de hát ebben sincs meglepetés. Ahogyan, valahol, abban sincs, hogy Juhász Ferenc ismét új csodával ajándékozott meg bennünket, s a régi felismerésre késztetéssel. Volt-e gyönyörű emberhaszna annak, amit kimondtál? És volt-e? Volt. Van. Lesz?
(Juhász Ferenc: A Pegazus istállói. Kossuth Kiadó, Budapest, 2012, 112 oldal, 2600 Ft)