Csobánka Zsuzsa: Advent

A szarvast nem látta, csak a periférián érzékelte a suhanást, és később visszagondolva Lulu számára világossá vált, Berdan Il arca éppen ilyen tünékeny és megfoghatatlan. Ezerszínű forma, mint az az elrugaszkodó állat ott a sötétben. Órák óta úton voltak, a férfiből sok minden felsejlett, amit aztán gondos mozdulatokkal varrt vissza az Isten, ne legyen egy apró feleslegesen kilógó darab sem.

Ne legyen zavaró cérnaszál, mint amilyet csak a környező falvak éltesebb asszonyai tudtak észrevenni a vasárnap reggeli készülődésben, ahogy a gyereklányok combján csipkedték a harisnyát. Lulu szinte hallotta, ahogy a lány felkiált: mama, ez fáj, de a nőt nem érdekelte soha, a harisnyának gyűrődésmen- tesnek kell lennie, ha ünnepre készül az ember. A harisnya fehér volt, mint a lányok szíve, és elfehéredett az anyák arca is, mikor meglátták azt a ruhából kilógó szálat. Hiszen azt mutatta, megint figyelmetlenek voltak. Megint hagyták, hogy az Isten tréfát űzzön velük, miszerint bármely asszony képes a teremtésre, de igazából egyik sem ér az ő lába nyomába. A szarvas is ezt mutatta az úton: hogy a jóisten szereti elrendezni a szálakat, megmutatja, aztán visszavarrja a kilógókat, ne húzkodja fel magát az ég felé senki ember fia. Pláne, ha istentiszteletre készül.
Berdan Il utazó volt, évek óta egy táskával és egy dobozka zabpehellyel járt, Ázsiától Amerikáig megfordult mindenfelé. jobb napokon saját autóját vezette, hatalmas matraccal a hátsó üléstérben, hogy bárhol érje is az éjjel, kialudhassa magát. Sokat beszélt, és hangos volt. Lulunak zsongott a feje az emberektől, történetektől, országok neveitől, mintha vásárban lett volna, de Berdan Il hangja nem volt bántó, tele volt élettel, mintha több emberét sűrítették volna belé. Mennyire más volt, mint a korábbi férfiak, akik álmatagon és borúsan meredtek maguk elé. Berdan Il úgy gondolta, játék az élet, és ő ebből bizony kiveszi a részét. Duplázott és hazardírozott, de a jóistent szórakoztatta ez a merészség, és hagyta Berdan Ilt.

A szarvas mindebből annyit érzékelt, hogy egy férfi és egy nő közeledik felé az autóban, hátul két egymásra fektetett kerékpár, egy piros és egy kék színű. Fogalma sem volt arról, hogy a színek szimbolikusak lehetnek, egymásnak feszül a vér színe és az elvágyódásé, miközben azok ketten az utat figyelik. A hangok értek össze, nem ők, tenyérnyi gömbökké alakultak, úgy fordultak át egymáson, anélkül, hogy az érintkezés fájdalmassá lett volna. Nem karcolódott össze a két fémváz sem, a kék fél karral megemelhető könnyű teste erősen tartotta a piros kerékpárt. Lulu nem tudott semmit arról, merre tartanak, szíve szerint már háromszor visszafordult volna. Arra gondolt, életében már annyi őrültséget tett férfiak miatt, ugyan mire vágyik még. Az Ipoly-parti utcán megállt, akkor még nem tudta, mi várja majd aznap éjjel, és hangosan mondta ki az éjszakába, megtehetem, hogy itt maradok az Ipoly partján. A szabadság felszabadító, ezt akkor, ott értette meg: dönthet úgy, mégsem kíváncsi Berdan Ilre, sem arra, amit a férfi mutatni akar neki. A folyóra bízhatja magát az idők végezetéig, és nem kell megtudnia, mit rejt a tó. De rádöbbent, hogy kíváncsi, és egyáltalán nem a másikra, hanem arra a térre, amit közösen teremtenek majd maguk köré, és saját magára abban a térben, ami a férfi számára olyan kedves.
A tó körüli utcák kihaltak voltak, szinte belehasított a csöndbe a zaj, ahogy nyílt, csa- pódott a két ajtó. A férfi cigarettát vett elő, Lulu a fejére húzta a sapkát, mert fázni kezdett. A parkoló melletti házban mégis lakhattak, egy kutya dühösen ugatni kezdett, ahogy elindultak a víz felé. Lulu a cigaretta fűszeres ízére koncentrált, felettük a felhők kitakar- ták a Holdat és a fényt. Az éjfél utáni első órában kitágul az idő; hallotta, ahogy a házban lassan és nehézkesen fordul meg egy test. Látta felemelkedni az ágyról, a mellette fekvő másik test ezzel egy időben billent lefelé, úgy mozdultak, mint egy libikóka emelőkarjai egy tengely mentén. Az egyik az ég, a másik a föld felé, de Lulu mindebből csak annyit érzékelt, nincs fönt vagy lent, nincs felfelé vagy lefelé, a billenésben csak a tengely érzé- kelhető, a többi teljesen viszonylagos. és a szájában a cigaretta füstje, az orrába mélyen beivódó füstös illat valahol kitüremkedik, és a kilégzéssel aztán egy része újra kitölti a rendelkezésre álló űrt.

Ekkor nyitotta ki Berdan Il a hátsó ajtókat, hogy kivegye a két kerékpárt. Ahogy Lulu a nyeregre ült, enyhe szorongás vett rajta erőt, mert a tóról csak annyit tudott, hatalmas, egyáltalán, képtelenség, hogy akkor most ők ketten körbebiciklizik a vizet, és a napfel- keltében érnek majd vissza az autóhoz. Képtelenség. Ki tudja, fogja-e bírni. De akkor már fogta a kormányt. Elindulni az úton bizsergető izgalommal töltötte el, a házak körüli roppanó hangok, a fahasáb, a zománcos lavór a fészerben, odébb a sínek, amelyek mellett végig kellett menniük. A férfi hónapok óta nem ült biciklire, egy balesetben megsérült a válla, most sem szólt, de a fájdalom, ami az izomszakadásból eredt, ott volt az éjszaká- ban. Berdan Il a testét, Lulu a lelkét feledhette el a sínek mellett. A falu végén elfogytak a lámpák, a felhők pedig még jó ideig kitakarták a Holdat. Lulu választhatott: szétrágja-e a félelem, hogy miféle állatok ugranak elé a vaksötétben, vagy a kérges út miféle rögöket gurít majd elé, hogy eltorlaszolja, de aztán úgy döntött, nem fél. A szemével az utat figyel- te, a bicikli néma volt, legalábbis elnyomta a jobbján nyújtózkodó sás hangja. Berdan Il mögötte gurult, Lulunak fogalma sem volt arról, jó ritmusban teker-e, de elengedte ezt is, elfogadta, ő most ennyit bír, ha nem esik jól a férfinak, választhat másik csapást. Ekkor nyílt meg felette az ég. A Hold elől elhúzódtak a felhők, szélesre tárt ablak lett az égbolt, a Tejútig elláthatott volna, ha felnéz, de Lulu most a sásra figyelt és a földre, ahogy mindkettő szeretné magához rántani.

Nem akart ő már semmit. Sem a földtől, sem a sástól, a fűzfa ága is úgy csapta meg az arcát, mintha kedvesen paskolná a bőrt. Csak a földút volt és a mozgás, illetve valahol távol az a tekerő férfi mögötte, akiről annyit tudott, mellette a billenések a tengely létezésére emlékeztetik. Voltak simább szakaszok és púposabbak, fehérek és aszfaltsötétek, de mindegyik szín és forma csak addig ijesztette, amíg el nem hitte, ő most itt jelen van, és ebben a jelenvalóságban nem érheti baj. Megértette, ő teremti maga alá az emelkedőket és a lejtőket, övé a fűzfa szétnyíló lombja is. A Hold akkorra már kivilágosította az eget, és Lulu Binder magában dúdolni kezdett. érezte Berdan Ilt, éppen úgy, ahogy az életet szokta, mikor mélyen megéli annak minden napját. Tudta, hogy a férfi itt van, de azt is, hogy most a fájdalomé; minden huppanáskor belenyilall a csontjába és a húsába egy láthatatlan kés. Berdan Il mélyeket lélegzett, hangosan fújta ki, aztán Lulu hallotta távolról és még távolabbról a szarvas is, valami történt. Berdan Il izmai bemelegedtek, mozgás közben a csontjaiba hasító fájdalmat lassan elfelejtette, és a sás karnyújtásaiban inkább mosoly volt, mint gúnyos hízelkedés, hogy akkor most megszüntethető a fájdalom. Odébb a tó körül vörösen izzott az ég alja, Lulu pedig ujjongva felkiáltott, ez nem lehet a hajnal, decemberben ilyenkor még nincs megérkezés, tehát akkor ez csoda. Az Isten ekkor a környező faluból visszatámolygott a földek fölé, és a tóra pillantva dörmögött valamit.
Berdan Il Lulu arca felé fordult, de ez már a tó szemközti partján volt. Az orr és az arc lankái és völgyei eggyé váltak a tó körüli térrel, meleg szellő lökdöste vissza őket arról a senkiföldjéről, miközben a Hold körül szivárványos lett a sötétség. A férfi és Lulu egyedül gurultak a sínek mellett, de abban az érintésben a másik ember mégis úgy lett közel, hogy megtapasztalhatták mindketten, van közelség. Van olyan tengely két ember között, mint az a bicikliút vagy az a sínpár, egy ösvény, ahol összeérnek az Isten teremtette szálak. Mint egy ölelés, amelyben a hidegtől átfagyott fülcimpák lassan kiengednek, mert Lulu orrán a levegő minden második pillanatban újratanulja saját létét. A nőknek sokkal gyorsabban ver a szíve, mondta Berdan Il, és Lulu végre tényleg arra figyelt, mekkorákat dobban alatta a föld, miféle ritmusban miféle dallamot dúdolnak a varjak, aztán a tó miféle csöndet tompít a kotyogásával.

Ekkor ébredt abban a házban a férfi, miután visszahullt az álomból a felesége mellé. Percekig nézett maga elé, aztán finoman elegyengette a nő testén a takarót. A nő nyöszörögni kezdett. Egy távoli szarvas szétcsapta a füleit, a levegőre figyelt, változást hozott a tó felől a szél. Egy pillanatig kitartotta a mozdulatlanságot, aztán belevetette magát az erdőbe; a férfi ugyanezzel a mozdulattal kelt fel az ágyból, hogy feltegye a kávét. Azok ketten meg a víz körül kiszakíthatatlanok lettek a térből, megszületett valami, amiben a kutyaugatás és a varjak károgása egyáltalán nem a rettegésről beszélt, hanem a rendről, a megérkezésről.
és alig telt el egy hét, Goran Gasparovics felkerekedett otthonról egy másik ország felé, hogy megkeresse és elmondja Lulu Bindernek, van egy tenger délen, ahonnan más- hogy fúj a szél, és azt a forró szelet arra teremtette a jóisten, hogy kifújja Lulu szeméből a port, s végre megtanuljon egyedül menni egy férfi mellett. Akkor még egyikőjük sem tudta, hónapokig kell Gorannak a rovinji toronyban élnie, Lulunak pedig az Ipoly partján, egyedül, hogy megtapasztalják az együttlétet. Mert csak így értheti meg két ember, mit jelent számára a másik.

Lulu tudta, Berdan ll azt mutatta meg neki, az életnek van olyan oldala, amelyre ő mindig is vágyott, de ezt ő, Berdan Il nem adhatja meg neki, hiszen nem ez a dolga. Az egyik legfontosabb férfi lett az életében azzal, hogy magára hagyta a híd közepén. Lulu először tapasztalta, hogy aztán egy életre magával vigye: tényleg felelősséggel tartozik minden emberért, akit életében magához vonz. Illetve másképp. ő,  egyedül ő dönti el, beléphet-e az életébe bárki, hogy ott letáborozzon, hogy mellette és benne akarja megta- lálni azt, akiről egy élet szólhat, férfi és nő közötti egyensúlyt megteremtve talál-e benne hitet. Berdan Il szíve szabadnak született, és a világ szerelmese volt. Annak a világnak a szerelmese, melyben önmagát fedezhette fel minden áldott nap, amikor a szabad ég alatt érte az éj, és Lulu a szíve mélyén tudta, ő ezt képtelen lenne elviselni. A fák simogatása, a levelek érintése neki kevés, gyarlóan emberi ő ahhoz, hogy ne vágyjon arra, megérintse és magával ragadja egy férfi, képtelen feloldozást nyerni a természettől, egyes-egyedül önmagára van szüksége ahhoz, hogy megmozduljon alatta a híd.