N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)
Beszélgetés Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművésszel
Ez a beszélgetés az Irodalmi Szemlében jelenik meg. A budapesti Iparművészeti Főiskolán szerzett friss diplomával a tarsolyodban ennek a folyóiratnak a grafikai szerkesztője voltál 1987–88-ban. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
– Kulcsár Feri költő, a Szemle akkori szerkesztője kért fel grafikai szerkesztőnek. A lap abban az időben klasszikus eljárással készült: a komáromi nyomdában magasnyomó elemeket gyártottak hozzá fémből, sorszedő gépet használtak, a címeket pedig betűszedéssel csinálták. Nekem ez azért volt érdekes, mert ezt is tanultam a főiskolán. Abban az időben Roccóval1 interjúkat készítettünk olyan képzőművészekkel, akik nem tartoztak a hivatalos vonalba. Úgy látszik, már puhább volt a rendszer, hogy bekerülhetett a Szemlébe például Viktor Hulík, aki Szlovákiában nem tartozott a támogatott művészek közé, aztán Gáyor Tibor, Jovánovics György Budapestről, Dežo Tóth. Ezek az interjúk igazából kisebb portrék voltak.
Ez egyfajta nyitás volt – neked köszönhetően – a kortárs művészet felé?
– Ez a változás egy időben történt a képzőművészeti Iródiával meg a Stúdió Erté2 alakulásával. Egyrészt ismertem az Új Symposiont, másrészt áttanulmányoztam a Csáder László3 által tervezett Irodalmi Szemlét. Úgy éreztem, ő az egyetlen hagyomány az ún. szlovákiai magyar területen, mivel olyan európai tipográfiai iskolát kép- viselt, amire érdemes volt kapcsolódni saját tipográfiai elképzeléseimmel.
Amikor 25 éves volt az Iródia (amivel mellesleg a mi barátságunk indult), a visszaemlékezések kapcsán mondtad nekem, hogy nem szívesen nosztalgiázol, mert nem hátrafelé nézel, hanem inkább előre. Most is így vagy ezzel? Elengeded, lezárod a dolgaid? Nem készítesz olykor számvetést?
– évente végiggondolom, hogy abból, amit terveztem, mit sikerült végigvinni, de mondjuk húsz évre visszatekinteni egyáltalán nem szoktam. Valóban olyan alkat vagyok, aki a jelenben és a jövőben él. A jö- vőben élés persze ugyanúgy nem jó, mint a múltban élés, de ez azért alakult így, mert a kiállításokat jó előre kell tervezni. Most is tudom, hogy ez az évem teljesen tele van. Nem arról van szó egyébként, hogy nem érdekel az, ami történt, hogy el kell söpörni a múltat, hanem inkább az érdekel, hogy ami ma van, az mennyire kapcsolódik ahhoz, ami volt. Ugyanazt az érzést viszont már nem akarom újraélni.
Mégiscsak arra foglak szelíden rávenni, hogy visszanézz. Pályád elején gyerekkönyvek illusztrálásával is foglalkoztál. Emlékezetes kísérleteid voltak a szöveg elrendezésével, a képek formájával a Simkó Tibor- vagy a Weöres-gyerekverskötetben; az illusztráció nem pusztán kiegészítette vagy díszítette a szövegeket, hanem kép és szöveg egyenrangú viszonyban voltak egymással. Erre az időszakra hogyan emlékszel?
– Képzőművészettel kezdtem foglalkozni elejétől fogva, csak miután textil szakra akartam jelentkezni valamilyen rejtélyes szerelem folytán, ami a textilhez vonzott…
Ez megszűnt egyébként?
– Meg. Teljesen. Főleg, hogy nem anyaghoz kötődöm, hanem inkább tartalomhoz. Igazából a budapesti Képzőművészeti Főiskolára készültem, de külföldiként nem mehettem oda, ezért jelentkeztem az Iparművészetire. Textil helyett átiratkoztam grafikára, s aztán jött a tipográfia. Semmi vonzalmam nem volt hozzá, annak ellenére, hogy az Új Szóba meg a Vasárnapi Új Szó kultúra rovatába Szigeti Lacinak köszönhetően már gimnazista koromban bekerültek grafikáim. Aztán a főiskola alatt Laci és Kocsis Aranka kért fel gyermekillusztrációk készítésére. A Nőben volt egy madarakat ismertető sorozat, s ott kezdtem olyan oldalakat csinálni, ahol rajz és szöveg egységet képez. Aztán ebből adódtak a mesekönyvek. Tehát volt egy kényszerpálya, ami a szakot illeti, ahol tanultam, aztán megszerettem a tipográfiát és az illusztrációt, s akkor teljesen abba is hagytam a képzőművészetet öt évre. Az Iparművészeti nagyon igényes iskola volt, főleg, hogy semmilyen előképzettségem nem volt.
Aztán jöttek a tankönyvek.
– Igen, a mesekönyvek kapcsán kaptam fölkéréseket. Akkor vezették be az alapítványi pénzből támogatott Skabela–Bóna szlováknyelv-tanítási módszert, ennek a sorozattankönyveit csináltam meg, közben egy-két borítót a Tankönyvkiadónak. Aztán megszerettem a könyvillusztrációt, főleg a gyerekkönyveket.
Simkó Tibor egyébként nyitott volt erre a másfajta tipográfusi szemléletre?
– Teljesen. Szorosan együttműködtünk, megbeszéltünk minden oldalt. Neki nagyon tetszett, kifejezetten támogatta. A másik említett könyv pedig azért fontos, mert én Weöres Sándor-verseken nőttem fel, rá- adásul már volt egy gyerekem, a másodikkal pedig éppen terhes voltam. A főiskola befejezése után tehát eltelt egy-két év, majd visszatértem ahhoz, amit eredetileg szerettem volna.
Ekkor jött a festészeti korszak?
– Igen, aztán két év után kezdtem installációkkal foglalkozni. Volt mellette még a Stúdió Erté, a performansz-fesztiválok, és egyre jobban kiszorult az illusztráció. Nem lehetett annyi mindennel egyszerre foglalkozni. A 90-es években még csináltam kulturális kiadványokhoz, képzőművészeti katalógusokhoz tipográfiát, vagy mondjuk 89-ben grafikusa voltam a Független Magyar Kezdeményezésnek, még kampányfilmeket is csináltam, sőt arculattervezéssel is foglalkoztam, az FMK emblémáját is én terveztem. Ezenkívül Svájcban is voltam mint grafikus. Két évig a Madách Kiadóban is dolgoztam. Hét-nyolc évig foglalkoztam tehát tipográfiával, mellette gyerekkönyv-illusztrációval. Aztán először a tipográfiát hagytam abba, mert amióta professzionalizálódott a szakma, az volt az elvárás, hogy az ember tördeljen is, ne csak tervezzen, a számítógépes tördelés meg egyáltalán nem érdekelt. A könyvillusztrációt csináltam még egy darabig. Egy kicsit sajnálom is, hogy abbahagytam. A képző- művészet viszont túlnőtte az összes többi tevékenységet.
Milyen témájúak a festményeid?
– Vannak kifejezetten szexuális képek, vannak természetiek, és vannak aztán zsánerképek, csendéletszerű képek, de főleg figurálisak.
Kiállítottad valaha őket?
– Igen, 88-ban vagy 89-ben Dunacsúnyban volt egy festészeti kiállítás, amely azt a festészetet mutatta be, amit korábban nem lehetett. Pesten is volt kiállításom a Kontaktus Galériában, aztán abban az időben még néhány szalonon szerepeltem. Az az érdekes, hogy most állították ki három munkámat a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában, a Vér című tárlaton. Az egyébként középkorral foglalkozó Dušan Buran nevű kurátor csinált egy olyan tematikus kiállítást, amelyhez a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteményéből is válogatott műveket, és összekeverte kortárs meg mindenféle más korból származó művekkel. S mivel látta a katalógusomban azokat a festményeimet, amelyeken vér van, elkérte őket. Előbb vonakodtam, aztán mégis belementem. Azóta már volt, aki azt mondta, miért nem festek, más meg azt, hogy látja, miért hagytam abba. Nagy élmény, hogy bekerültek a Szlovák Nemzeti Galériába a festményeim, ilyen sok idő után. Van egy 1987. június 29. című képem, egy visszaemlékezés a nászéjszakámra, amit a kórházban töltöttem vérben fekve. A másik pedig a Dúdor-kép, életem legelső festménye, ami a Kortárs Magyar Galéria tulajdona. A harmadik, egy 1985–86-ban készült rajzsorozat három darabja, a diplomamunkámból van, ami azért érdekes, mert megjelenik rajta a nagyapám, Szabó Gyula, a nagymama gyűjteményéből származó fényképeken, meg az ő ismerősei Kolozsnémáról. Első világháború utáni fiktív történeteket rajzoltam meg, itt is vannak véres foltok.
Az egyik katalógusodban olvastam, hogy Dúdor halálhírének hatására kezdtél festeni.
– Igen, ez így volt. Megtudtam, hogy meg- gyilkolták, és akkor ún. vad festészettel megfestettem ezt a Dúdor-portrét, amelyen piros lepkék vannak. Tényleg úgy érez- tem, hogy ezt meg kell festeni, mert Dúdor szimbolikus alakja volt a szlovákiai magyar festészetnek. Egyébként róla nem a képző- művészektől, hanem az íróktól hallottam. Szerdahelyen mi ugyanis már gimnazista korunkban írói körökben mozogtunk, és voltak olyan szent művészek, akiket örök- ké emlegettek, ilyen volt Kopócs Tibor, Platzner, és ilyen volt Dúdor is. Egyébként éppen most volt egy, a 80-as éveket bemutató festészeti kiállítás Rimaszombatban, amelyen Dúdor képei is szerepeltek. Gabika Garlatyová tőlem is kért képeket. Úgy tudom, Dúdornak először vagy másodszor volt kiállítva munkája szlovák kontextus- ban. Megvan tehát a maga helye. Volt egy klasszikus stílusa, aminek kortárs volta ugyan már az ő idejében is megkérdőjelezhető volt, viszont vitathatatlan, hogy jó szín- és formaérzéke volt. Gyakran talál- koztam vele Komáromban vagy Szigeti Lacinál, ezért közelről érintett a halálhír, bár nem voltunk barátok.
A 90-es évek elején aztán áttértél az installációra. Miért váltottál?
– Egyik napról a másikra történt, de nem elhatározás volt, hanem a Cyprián Majerník Galériában kiállítottam egy 70 festményből álló sorozatot, ahova bevittem tárgyakat meg videót is, mert már azt is csináltam, és ezután hagytam abba a festészetet.
A multimedialitás vagy intermedialitás lett a legfontosabb közeged.
– Igen, azért kezdtem ezzel foglalkozni, hogy minden érzékre ható élményt nyújtsak a befogadónak. Számomra kevés az, hogy valamit csupán látunk, fontosabb, hogy használjuk a mozgásunkat, az időbeliséget, a tapintást, az élmény másfajta átélését. De például az installációk mellett az utóbbi időben több olyan videofilmet készítettem, ami inkább dokumentumfilm. Ezek megint passzív befogadást igényelnek: állok és olvasom, állok és nézem vagy hallgatom.
Mennyire volt szokatlan ez a műfaj?
– A 80-as évek végén, a 90-es évek elején a szlovák művészetben is történtek változások, tehát nem klasszikus anyagokból készült objektek jelentek meg a Soros Alapítvány körül, illetve Ada Guttléber Krnáčnak a kurátorsága alatt is volt egy-egy bemutató Pozsonyban. Magyarországon például Bukta Imre, a nagyon fiatalon meghalt Samu Géza vagy Magdaléna Abakanowicz kiállításain már lehetett ilyesmit látni. Arról sokkal kevesebb információm volt, hogy mi történik Nyugat-Európában, de azt, ami a környéken zajlott, Pesten, Pozsonyban, Prágában, Brünnben, megnéztük, és biztos hatott, hogy elmentem ilyen irányba. Egyszerűen természetessé vált, hogy ilyeneket csinálok.
Engem hallatlanul érdekel, hogy mi történik ötlet és kivitelezés között. Az installáció jóval bonyolultabban születik meg, mint egy festmény, nem? Látod előre a megvalósulást, miközben a megvalósításban abszolút nem ismersz lehetetlent?
– Eléggé jól látom előre. A megvalósítás pedig azért történik, mert annyira szeretném látni, amit kitalálok, hogy mindent megteszek azért, hogy megvalósuljon. Az installáció műfajában egyébként az a legnehezebb, hogy nincs igazán javítási lehetőség. Legutóbb például hatalmas méretű lelátókat építettünk, kettőt. Előbb persze megnéztem a helyet, csináltunk valamilyen terveket, de az anyagot pontosan kivágva kellett odavinni. Akkor láttam először, ami- kor bent volt a térben, és nem lehetett javítani. Egyébként nemigen találkoztam olyan dologgal, amit nem tudtam megvalósítani, bár az lehetséges, hogy nem is találok ki olyanokat, amiket nem lehet megvalósítani. Valami hosszadalmasabb, valami nehezebb, valamit ötven telefonnal lehet elintézni, de hát utána kell menni.
A konceptek honnan és hogyan jönnek? Van, amin hosszasan töprengsz, vagy hirtelen találsz ötletet?
– Igen, mind a kettő. Van, amikor kapok egy felkérést, esetleg tematikai megkötéssel, vagy csak a helyszín határozza meg. Van, amin eleve gondolkodom, és azt adaptálom egy adott helyszínhez. Legutóbbi munkám egy Heller Ágnessel készült videó. Ehhez kellett egy paraván, de nem tudtam, hogy miből és milyen legyen. Egy évig gondolkodtam, megnéztem százfajta létező paravánt a konferenciaparavántól a budoárparavánig. Aztán egyszer csak jött egy anyag, az interaktív fólia, ami, ha nem kap elektromos impulzust, tejfehér, ha pedig impulzust kap, akkor áttetszővé válik, mint az üveg. Rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. De Szlovákiában nem volt kapható. Az egész világon kevés helyen használják még, mert drága. így hát ennek a megvalósítása több szempontból tűnt lehetetlennek. Egyrészt Koreából kellett behozni, és csak egy hónap volt rá, másrészt meg kellett teremteni az anyagi feltételeket. Bele is nyugodtam, hogy nem lesz itt a megnyitóra az anyag. Viszont tudtam, hogy üvegre kell ráragasztani, ezért csináltunk egy üvegparavánt. Végül sikerült. Tehát inkább elfogadtam, hogy bár na- gyon kellemetlen, hogy nem lesz ott időben az anyag, de megéri várni, és mondjuk a megnyitó után három nappal felrakni, mert nincs értelme nem a legjobb megoldást választanom. Meg amúgy is megy tovább a kiállítás Brünnbe.
Hogyan találtad meg ezt az anyagot?
– Teljesen véletlenül. építészek küldtek az építész férjemnek, Ravasz Mariánnak egy ajánlatot, és ő mutatta nekem, hogy nézd, ezt az anyagot egyszer felhasználhatod. A múltkor például szintén volt egy érdekes megbízásom. A szlovákiai képzőművészeti életben ’89 óta megvan az igény arra, hogy legyen egy Kunsthalle, vagyis Műcsarnok, ami Szlovákiában korábban soha nem volt. (Az már mellékszál, hogy a pesti Műcsarnokot most teszik tönkre 120 év után…) A Kunsthallénak vagy a műcsarnok jellegű intézménynek az a lényege, hogy azok a kiállítások, amelyek Európában turnéznak, megjelennek egy olyan intézményben, mely nyitott a nagyobb kortárs képzőművészeti kiállítások befogadására – gyűjtemény nélkül. Húsz éve tart a huzavona. Zsolnán köz-
ben már 15 éve működik a Stanica, vagyis állomás nevű kulturális modell, ami szerintem fantasztikus és egyedülálló egész Szlovákiában. ők határozták el, hogy Zsolnán a régebben moziként használt ún. új zsinagógát átalakítják Kunsthallévá, vagyis Műcsarnokká. Kétfajta szemlélet ütközik a Műcsar- nok megalapításával kapcsolatban; az egyik, hogy az államnak kötelessége biztosítani az anyagi fedezetet, de nem teszi, a másik pedig, hogy fogjunk össze, hozzuk létre, s ha valóban szükséges, majd az emberek összeadják rá a pénzt. Zsolnán az „önerőből kez- deni egy intézményt” gondolat megvalósult olyan szempontból, hogy a zsidó hitközség beleegyezett, és rendelkezésre bocsátotta a 20-as évekből származó építészeti műemlé- ket a Truc sphérique nevű polgári társulásnak. Az az ötletük támadt, hogy a közadako- zásért cserébe adjanak valamit azoknak, akik támogatják az intézményt. A felhívásban az a szlogen szerepeljen, hogy „Vásároljon hal- hatatlanságot!” Ez pedig műtárgyon keresz- tül történik majd, amihez persze kellett egy művész. énmellettem döntöttek, egyrészt a térbeliségem miatt, meg azért, mert magyar vagyok, meg nő, tehát megfelelő vagyok erre az egészre. A megrendelés kötöttsége annyi volt, hogy az adakozók neve szerepeljen a műtárgyon. A másik megkötés az volt, hogy bent kell lennie a műtárgynak, amivel eleve problémám volt, mert egy műtárgy, mely neveket tartalmaz, egy galéria-térben min- denképpen befolyásolja a mindenkori kiál- lításokat. Azt mondták, az az én jutalmam, hogy egy állandó műtárgyam lesz ott. én pedig pont ezt nem tudtam elfogadni, mert ha ez a tárgy ott van, akkor már csak ahhoz képest lehet a tárgyakat kiállítani, hiszen mindig valamiféle dialógusba kerülök vele, vagy pedig el kell dugni, hogy ne lássák. Szóval elég sokat gondolkodtam rajta, mi legyen. Azt találtam ki, hogy csinálok egy henger alakú oszlopot, az épület elé, köz- térben, ami fokozatosan nő ki a földből, és mindig azoknak a nevét gravírozzák rá, akik már adakoztak. és ez addig nő, amíg 2000 név rá nem fér. Már most is adott kb. 600 név. Amikor meg eléri a maximális magasságát, és még mindig van adakozó, csinálunk egy másikat. Ezt el is fogadták, éppen pályázunk rá. Van ennek egyébként egy előképe: egy holokauszt-emlékmű Hamburgban, Jochen Gerz műve. Úgy működött, hogy volt egy négyzet alaprajzú oszlop, amelyre üzeneteket meg neveket lehetett írni. Fokozatosan süllyesztették el a földbe, s amikor teleírták, akkor eltűnt. Tulajdonképpen egy 12 m magas antiemlékmű volt, 86-ban emelték, és 93- ban tűnt el a földben. Bennem ez a két dolog összekapcsolódott: ott volt egy holokauszt- emlékmű, ami eltűnt, itt pedig egy zsinagó- gából, ahonnan már eltűntek a zsidók, kulturális összefogással keletkezik valami, ami láthatóvá van téve egy köztérben, miközben emléket állít azoknak, akik adakoztak. Az oszlopon pedig nem funkciótlanul vannak a nevek, mint ahogy mondjuk egy szobron funkciótlanul lennének. Ráadásul azzal a processzualitással, hogy emelkedik, mintha egy új tartalommal telítődne. A felkérés után legalább két hónapig gondolkodtam rajta, végül egy másodperc alatt lett meg. Azóta ezen dolgozom. Valószínűleg júliusban meg is valósul.
Az installációkat nem feltétlenül egyedül csinálod.
– Installációkat csak együttműködve lehet. Eleve együttműködöm építész férjemmel, ez az alap, aztán megyek tovább, ameddig szükséges. Az oszlophoz most fogom meg- keresni a munkatársakat. Elképzelem a föld- ből kinövő oszlopot, amelynek szerintem le kell mennie 16 méter mélyre. Marián azt mondja, a 16 méter túl sok. én erre, hogy muszáj. Ráadásul át fog menni egy helyiségen. A zsinagóga ugyanis egy dombon áll, alatta van egy fogadóhelyiség, arra építem rá. A helyiségben még nem lenne rajta a gravírozás, csak ott, ahol kijön a földből. Ehhez keresnem kell olyan embert, aki meg tudja oldani technikailag, találnom kell alkalmas fémeseket, gravírozót. Most szerencsés helyzet van, mert a Truc sphérique polgári társulás biztosítja a projekt anyagi részét. A technikai megvalósítást viszont magam- ra vállaltam, de pillanatnyilag el se tudom képzelni a kivitelezést. Mindenre meg lehet találni a megoldást és a megfelelő embere- ket, de az időbe telik. Vagy a pozsonyi Béke térre kitalált Tornádó helyett a másik ötletemet, a Ködöt valósítom meg, mert az ere- deti két ötletem, a tornádó meg a köd közül most valahogy a köd áll hozzám közelebb. Azt például filmesekkel fogom csinálni, akik filmes effektusokat gyártanak, de nem digitálisat, hanem analógot, tehát létező effektusokat. Vagy például, amikor tavaly csináltuk az Art on Lake-re az Úszó kerteket, ami majd most áprilisban megy Kassára, a kulturális fővárosba, akkor oda is kellett egy megfelelő kertész, aki talál olyan növé- nyeket, amelyek kibírják a tűző napon. és találtam egy olyan fantasztikus mérnököt is Szentpéteren (ideálisan Szerdahely és Pest között!), Fabula Andrást, aki legyártotta és a mai napig tárolja a medencéket. Az ember talál olyan személyeket, akik megértik, amit akar, vagy akiknek tetszik, hogy más ez a munka, mint amit egyébként csinálnak.
Ahány kiállítás, annyi megvalósító te- hát, s neked ez mindahányszor rendkívül nagy kihívás is, nem?
– Igen, persze, de hát van, aki ismétlődik, például Süke István, aki a szerdahelyi kultúrházban dolgozik, állandóan segített, vagy a férjem, vagy egy somorjai fémes, Ujhelyi Milan, akivel évek óta együtt dolgozom.
Számos munkádban a kiállítótérhez igazodsz: térspecifikus installációkat állítasz ki. Neked ez miért fontos?
– Igen, a 90-es években csináltam olyan munkákat, amelyek kifejezetten helyspecifikusak voltak. Azóta sokkal pontosabb, ha kontextusspecifikus művészetről beszélünk. Adott egy galériatér, a galéria körül pedig ott van egy város, a város körül az ország, az ország körül a földrész stb., tehát annak a városnak, országnak, népnek, amely ott lakik, megvan a maga kontextusa. Ez az egész érdekel engem. Azok a dolgok, amelyekkel most foglalkozom, sokkal inkább megpróbálnak kommunikálni ezzel az összes dologgal. A Lelátóra azt a kassai dísztermet választottam, ahol a Beneš-dekrétumokat kihirdették, az alkotmánybírók pedig ott tették le az esküjüket. Ez ugyanolyan, mint az iroda- lomban az intertextualitás. Esterházyt szoktam felhozni példának, mert aki ismeri az idézeteket, annak a beemelt szövegek rétegei miatt többet ad a könyv. Tehát ez bizonyos szempontból ugyanarról szól. Bemész egy díszterembe, s ha nem tudod, hogy a Beneš- dekrétumokat ott hirdették ki, vagy azt se tudod, mi az a Beneš-dekrétum, akkor is ott van egy közeg.
Ezek szerint nemcsak kulturális viszonylatok érdekelnek, hanem akár történelmi, szociológiai, antropológiai vonzatok is.
– Igen, ez befolyásolja azt is, mit választok egy adott helyre. Ezért jelentettek problémát az Art on Lake-en a medencék; valóban szépek voltak, és csak szépek. A munka rendben volt, mert reagált egy közegre. Mivel azonban több mint két évig szervezték a kiállítást, ebben a közép-európai kontextusban oly mértékben változtak az események, hogy a munka furcsán hatott. Volt egy hiányérzetem, hogy másról kellett volna most beszélni. Persze mindig kérdés, hogy a képzőművészet mennyire menjen bele az aktuális politikába, vagy tekintse magát kívülállónak, vagy valóban ki lehet-e monda- ni most is olyan mondatokat, hogy engem nem érdekel a politika, a művészet valahol máshol van. én nem tudom, mit jelent ez a mondat. Az én számomra ez a kettő való- ban egységet képez.
Elemzőid gyakran kiemelik munkáid női tematikáját, a gender-vonulatot. Te hogy viszonyulsz ezekhez az értelmezésekhez?
– Eredetileg egyáltalán nem volt fontos. Voltak munkák, amelyeket spontán módon megcsináltam. Semmilyen folyamat- ba nem illeszkedtem bele, a 90-es években azt se tudtam, mit jelent a gender szó. Az Iparművészeti Főiskolán kortárs művészettörténetből és teóriából elég kevés jutott. Nagyon keveset tudtam a női művészetről. Volt egyfajta természetes igényem bizonyos munkák elkészítésére, amelyekről kijelentették, hogy ebbe a kontextusba meg abba a diskurzusba illeszkednek. Előbb teljesen elutasítottam, aztán pedig elkezdtem ezen gondolkodni, és valóban fölvállalni. Ez inkább rám aggatott szerep volt. Viszont most már nem foglalkozom vele, mert sok- kal rosszabb helyzetbe navigáltam magam azáltal, hogy tiltakoztam. Ez ugyanolyan társadalmi skatulyázás, mint egy előítélet. Ha egy nő csinál egy olyan munkát, ami a saját tapasztalatából indul ki, akkor rögtön gender és feminista. Ha ez így van, akkor azt mondom, jó, ezek a munkák valóban ilyenek. Szerintem ugyanúgy foglalkozik egy nő a nőiség kérdéseivel, mint ahogy egy férfi foglalkozik a férfiség kérdéseivel, de a férfiség kérdése és a kérdés közé egyenlőséggel van téve. Vagyis van az univerzális kérdés, amit a férfi tesz föl, és van a női kérdés, amit a nő tesz föl? Ez egy hibás elgondolás. Szerintem vannak univerzális kérdések, létkérdések, amiket nők tesznek föl, ők a nők oldaláról közelítik meg a saját tapasztalata- ikat, a férfiak meg a férfiak oldaláról, és így kapunk válaszokat az emberek kérdéseire, és most nem számoljuk bele az összes többi kevert identitású embert. Azon belül, hogy most éppen hol tart a női emancipáció, hogy a nők hol tartanak a saját emancipációjukban, és hol tart ebben a társadalom, és persze melyik társadalom hol tart, melyik földrészen, annyifajta női válasz van, annyi- fajta emancipáció, annyifajta feminizmus, hogy ezt egyszerűen nem lehet csak úgy univerzálisan megfogalmazni. A nők a 60- as évektől kétségtelenül nagyobb számban jelentek meg a művészetben, először Amerikában, aztán a többi országban, és másfajta dolgokkal szembesítettek. Továbbra sem értek egyet azzal, hogy így vannak skatulyázva a művészek és a művészet maga, viszont megértettem, hogy egyrészt szükség van bizonyosfajta körülhatárolásra, hogy beszélni lehessen valamiről. Heller Ágnes például azon az állásponton van, hogy em- berek vagyunk és kész. Amit egyébként bizonyos szempontból el tudok fogadni. Más szempontból meg nem tudom elfogadni. Ez a kettősség megvan bennem.
Hogyan kerül kiállításra egy-egy munkád: te jelentkezel vagy kapsz egy felkérést?
– Mind a kettő. Van, amikor reagálok felhívásokra. Leggyakrabban pedig személyesen megszólítanak.
Ebben a kurátoroknak van nagy szerepük?
– Föltétlenül. A kurátoroknak, művészettörténészeknek, galériavezetőknek.
Kivel vagy nagyon gyümölcsöző vagy meghatározó kapcsolatban?
– A 90-es években Katarína Rusnákovával Zsolnán sokat dolgoztunk együtt, ott volt az egyik legprogresszívebb galéria. A másik ilyen személy Hushegyi Gábor, aki nem kurátor, hanem esztéta, kritikus, elméleti ember, viszont művészeti, kulturális kérdésekről vele nagyon sokat beszélgettünk, meg hát a rólam szóló könyveket is ő írta, és nem felkérésre, hanem magától foglalkozott ezekkel a kérdésekkel.
Kikéred a véleményét? Megfogadod a tanácsát? Változtatsz is akár?
– Mindenképpen kontrollszerepet játszik. Nem biztos, hogy megfogadom minden tanácsát, de föltétlenül elgondolkodom rajtuk. Sokszor bebizonyította, hogy igaza van. Attól függ, mennyire vagyok meggyőződve arról, amit csinálni akarok. Magyarországon meg ott van például Tatai Erzsébet, akinél volt két kiállításom is a Bartók Galériában, és mindig követi a munkáimat. Most megjelent Magyarországon egy Contemporary című könyv, mely úgy van aposztrofálva, mint az évezred legjobb műveit felsorakoztató album (12 év telt el az évezredből…). Tatai a Király utcai táb- lákat választotta ki más munkákkal együtt ebbe az albumba. Tatai kontroll is, baráti kapcsolat is. Vagy ilyen András Edit, akivel most is közösen dolgozunk egy könyvön, ő az összeállító szerkesztője. A zsolnai oszloptervet például elmondtam Gábornak is, Editnek is mint „kontrollcsoportnak”. Tehát vannak emberek, akikkel folyamatosan konzultálunk.
Amióta beléptél a képzőművészeti térbe, állandóan jelen vagy, nemcsak szlovákiai magyar vonalon, hanem a szlovák képzőművészek is, a csehek is jól ismernek. Ezt hogyan érted el? Nyilván a jó munkákon kívül másra is szükség van, például szerencsére?
– Biztos, hogy van benne szerencse is. Ta- lán a mi kis országainkban könnyebb kifelé nyitni, bár az is lehet, hogy kevésbé könnyű. Velem ez úgy alakult, hogy itt dolgoztam először Szlovákiában, utána néhány művészettörténész és kurátor által kezdtem Magyarországon kiállítani, de csak 1992-ben, vagyis hat évvel a főiskola befejezése után. A cseh–szlovák kapcsolatok mindig jól működtek, nekem van is egy csehszlovák identitásom a múltból.
Egy otthonosság-tapasztalatod?
– Igen, egy otthonosságérzetem a csehszlovák kultúrában a magyaron kívül. Nem tudom idegennek tekinteni. Mindig meglepődöm, mert a cseh kultúra szlovákiai magyarként mégiscsak távolabb áll tőlem, mint mondjuk egy szlováktól. Ennek ellenére a mai szlovákiai főiskolás generáció a cseheket különálló entitásnak tartja. Emellett persze megvan a magyar identitásom, és ebből adódnak olyan nyitások, amelyek akár közép-európai kontextus felé, vagy még kijjebb vezetnek, a különböző összefoglaló kiállítások vagy egyéb személyesmkapcsolatok, egyéni meghívások kapcsán. Van persze egy határ, ami a művészeti élet sajátosságaiból fakad. Nagyon sok összetevője van annak, hogy az ember meddig jut el, a kör meddig tágul.
Mennyiben hasonlóak vagy eltérőek ezek a művészeti közegek? Melyiket érzed inspirálóbbnak?
– Nem tudom, külön lehet-e egyáltalán választani. Személyes tapasztalatom alapján Magyarországon keresztül az elmúlt években nekem több út vezetett kifelé. Eb- ből arra lehet következtetni, hogy Magyar- ország jobban benne van a művészeti élet vérkeringésében, vagy jobban benne volt, hiszen ami most van, arról kevés tudható, a mostani folyamatok ugyanis később fognak lecsapódni. A cseh művészeti élet viszont eléggé zárkózott. Nagyon érdekes tenden- ciák vannak, nehéz általánosítani. Szerin- tem a szlovák elég nyitott, elég sok művész utazik ide-oda, meg ide is jönnek. A szlovák éppen a fölfedezés állapotában van, mert a 90-es évek kezdeti lelkesedése, majd annak lelohadása után a szlovák művészeti élet mintha magára talált volna. Soha nem gon- doltuk magunkról, hogy mi vagyunk a vi- lág közepe, nem is vagyunk, de éppen ezért vagyunk nyitottabbak olyanoknál, akik azt gondolják, hogy ők a világ közepe. A csehek is, a magyarok is ezt gondolták, a szlovákok a legkevésbé, és ez hosszabb távon ad valamiféle szabad kapacitást más dolgok összekötésére. Voltak időszakok, amikor a magyar képzőművészet kifejezetten jó volt, külföldről is így látszott, ezért vezetett on- nan több út külföldre. én a magyar nemzeti reprezentációban nem veszek részt, soha nem képviseltem Magyarországot sehol sem, néhány apróbb kiállításomtól eltekint- ve. Ennek ellenére Magyarországon jutot- tam be komolyabb gyűjteménybe. A szlo- vák képzőművészetet tehát nyitottabbnak és kisebbnek látom. A cseh művészetnek volt a
90-es években egy hatalmas felfutása, akár- csak a két ország különválása előtt és után is, aztán eléggé magába fordult. Tavaly voltam előadni Prágában az egyetemen. Közben két-három nap alatt megnéztem az összes kiállítást, és teljesen meglepődtem, mert mindegyik kiállítás cseh volt. Ebből persze nem lehet általánosítani, de utána figyeltem, és valóban van egy ilyen tendencia. Az helyes, hogy a sajátjaiknak adnak teret, az viszont nem helyes, hogy nem konfrontálják őket mással. Sok nagy reménység eltűnt.
Kinek a munkáira figyelsz?
– A kortársaim közül elég sok mindenkire figyelek. Figyelek például azokra, akikkel együtt kezdtem, figyelem, mit csinálnak, hol tartanak, de az idősebbekre is. Vannak olyan művészek, akiknek mindig elmegyek a kiállításaira, mert érdekel, hogy egy adott pillanatban mit gondolnak arról, mi zajlik a világban. A szlovákiaiak közül feltétlenül figyelek például jana Želibskára, akinek éppen most van kiállítása a Szlovák Nemzeti Galériában, és szerintem fantasztikusan jó képzőművész, vagy figyelek Roman Ondákra, aki minden idők egyik legsikeresebb szlovák képzőművésze, vagy Denisa Lehockára, aki valamennyivel fiatalabb, mint én, vagy a Lucia Tkáčová–Anetta Mona Chisa párosra, akiket kiválónak tartok. A szlovákiai magyarok közül figyelem, mit csinál Bartusz György, Rónai Péter vagy a legújabb generációból Cséfalvay András. és másokat is persze. én olyanfajta képzőművész vagyok, akit érdekel, mit csinálnak a többiek, érdekelnek a nemzetközi kiállítások meg az itteniek is.
Hajlandó vagy utazni is egy-egy kiállításért?
– Persze. Ha van olyan kiállítás, amit nem hagyhatok ki, biztosan elmegyek. Most például megnéztem a Bukta Imrét, vagy Lakner Antalnak van kiállítása a Ludwig Múzeumban, azt biztosan meg fogom nézni. Vagy figyelem és nagyon szeretem Kispál Szabolcsot, aki Erdélyből települt át Magyarországra 20 évvel ezelőtt. De fontosak a külföldiek is. Bécsbe is átmegyek. 2012-ben volt a kasseli dOCUMENTA, azt is biztosan megnézem minden öt évben, vagy a Berlini Biennálé, amit Artur Zmijewski csinált, akit szintén figyelek. Ezek fontos seregszemlék. Vagy idén lesz a Velencei Biennálé; a szlovák pavilonba az egyik diákomat, Petra Feriancovát választották ki. Ezeket meg kell nézni. Ez máshogy zajlik, mint az irodalomban, hiszen a könyveket le tudod venni a polcról vagy letöltöd a netről, de egy videoinstallációt a helyszínen kell látnod. Fontos, hogy egy bizonyos kiállításra egy képzőművész miért pont azt választotta, amit. én túl vagyok azon, hogy ha rosszat hallok egy kiállításról, nem megyek el. Megnéztem a Mi a magyar? című kiállítást a Műcsarnokban, amit rettentően rossznak tartok, de megvan rá az okom: egyszerűen nem volt problémafölvetés a kiállításban, és X más dolog miatt is. Ha van egy kiállítás, ami valamilyen szempontból belevág abba, amivel éppen foglalkozom, mint például a Mi a magyar? az identitáskérdésekkel, tehát a nemzeti identitással, akár magyar, akár szlovák szempontból, és érdekel ez a nacionalizmus, ami most jelen van a mi köze- günkben, akkor muszáj megnézni. Ez per- sze időigényes, sok elfoglaltsággal jár, de el kell menni, hogy az ember képben legyen.
Sok helyen jártál a világban, kutatóként, művészként, New Yorktól Tokióig. Melyik országban tartják kiemelten fontosnak a képzőművészetet? Hol vannak ideális feltételek?
– Azt tapasztaltam, hogy vannak olyan városok vagy nemzetek, melyek számára a képzőművészet nagy presztízsű dolog. De ez is változik. Párizs például valamikor fontos művészeti centrum volt, de most már nem az. Viszont például Németország, pontosabban Berlin meg az. Vagy Finnországban hatalmas művészeti támogatás van, de ez nem jelenti azt, hogy a művészet is fantasztikusan jó. Ezt sok minden befolyásolja, politikai, szociális, kulturális, történelmi mozgások. A történelemnek nagyon nagy szerepe van abban, hogy egy adott nemzet éppen hol tart, milyen a hatalmi pozíciója akár Euró- pán belül. Németországban, főleg Berlin- ben a többféleség hozta a virágzást, a német újraegyesítés kifejezetten termékenyítően hatott, ezért rengeteg művész odaköltözött, van ott valamiféle energia. Párizsban azt le- het tapasztalni, hogy állandóan sorban állnak mindenféle kiállításokra. A családok mindennapjainak, hétvégi programjainak része a kiállításlátogatás. De akár Ausztriára is jellemző ez. Az is kérdés, hogyan követi ezt a kultúrpolitika. Voltam például nyáron Kremsben egy hónapig ösztöndíjjal. Az alsó- ausztriai tartomány kifejezetten támogatja a művészetet, de hát van miből: műtermeket építenek ki, ahova meghívnak külföldről művészeket, akiktől semmi mást nem várnak el, csak hogy ott legyenek. Egy olyan kis- város, mint Krems, amely a mezőgazdaságáról és a bortermeléséről ismert, így kap egy másfajta dimenziót. A helyiek látják, hogy az ő pénzükön dolgoznak a művészek. Ki- alakul tehát egy viszony, nem furcsa, ha egy külföldi megjelenik. Büszkék rá. Azt szokták mondani, hogy nálunk milyen rossz helyzetben vannak a képzőművészek, bezzeg Amerikában így meg úgy. De ez egyáltalán nem így van, az amerikai képzőművészeknek semmilyen állami támogatásuk nincs, mindenki pályázik mindenféle támogatásokért, tehát nincsenek ún. ideális körülmények. A művészetnek egyébként most eleve az egész világon gyengült a presztízse. Az értékek eltolódásából adódik, hogy nem hallgatnak annyira a tanárokra meg a művészekre. Az emberek azt gondolják, hogy enélkül is el- vannak. Természetesen nincsenek el enélkül, de ezt érezzük most, ezért nehezebb létezni most értelmiségiként általában.
Amikor egy installációt egy másik hely- színen újrainstallálsz, előfordul, hogy teljesen más, akár ellentétes értelmezést vagy befogadói folyamatot vált ki? Legutóbb például a Dilemma az Ernst Múzeumban és aztán Kassán is másképp hatott.
– Ott változtattam, de olyan is van, amikor egyáltalán nem szándékosan történik. Ami- kor 1997-ben csináltam a nőgyógyászati asztalokat egy egészen más céllal, nagy vi- hart kavart a megjelenésével, nagyon bru- tálisnak és provokatívnak találták, én meg egyáltalán nem úgy terveztem, sem Magyarországon, sem Szlovákiában. De nem- zetközi kiállításokon is mindig fölkavarja a látogatókat. Vagy ilyen volt a Handiwork, ami Zsolnán botrányokat okozott, egészen addig, hogy a polgármesternek kellett állást foglalnia. Autóval jöttem Kassáról, pont a kiállítás miatt, egyszer csak fölhívtak a Markízából, hogy mit szólok a botrányhoz. Mondtam, hogy milyen jó, azért van kirakva; milyen szimpatikus, hogy egy városban a lakosság annyira öntudatos, hogy ha megjelenik egy ilyen szemétség, akkor reagálnak rá, mert Slotára még nem reagál- tak. Nem értették a tévések, miért örülök ennek. Azért, mert a művészetnek van egy ilyen szerepe, ha a köztérbe kirakod. Ez teljesen jó reakció volt egy munkára, hiszen provokálta őket. Ez egy adott közegnek az érzékenységétől, az aktuális helyzetétől, állapotától függ és változik, viszont ha te művészként ezekbe a terekbe belépsz, akkor neked is tudnod kell, hogy nem lehet akármit akárhova tenni, mert sértesz bizo- nyosfajta érzékenységeket.
Mi számít vagy mi számított sikernek eddig pályádon? Mire vagy büszke, mi adott igazán jó érzést?
– Nem tudok erre rögtön rávágni semmit. Ez biztosan abból is adódik, amit az elején kérdeztél, hogy mennyire tekintek hátra. Sokkal inkább az érdekel, hogyan fognak alakulni a dolgok, vagy hogyan tudok to- vábblépni a képzőművészeten belül, milyen helyet sikerül elfoglalni később, mi az, amit meg tudok csinálni. Attól félek, kevés, ami mögöttem van, többet szeretnék csinálni. Mindig több mindennel foglalkozom, most például ott a tanítás a képzőművészet mel- lett, és aztán természetesen a család, tehát úgy érzem, föl van aprózva az időm.
Kisvárosban, Dunaszerdahelyen élsz. Soha nem gondoltál arra, hogy valami- lyen kulturális centrumba költözz?
– Főleg a család miatt alakult így. A férjem akart itt élni, dolgozni, és most is ide kötő- dik. A fiaink talán kevésbé, egyikük most egyetemista, a másik épp átmeneti állapotban van, még bármi lehet velük. A szüleim viszont itt voltak. Ez kétirányú dolog, mert amikor már gyerekeim voltak, akkor nem tudtam volna dolgozni, ha nem segít valaki. Nyilván meg lehetett volna máshol is olda- ni. Ami nekem most a leginkább megfelel- ne, az valamifajta többes létezés, akár két városban élni. Ezt úgy kompenzálom, hogy minden évben elmegyek külföldre, akár ösztöndíjjal, meg állandóan utazgatok, ami eléggé megterhelő. Mindig csinálok egy éves értékelést, mennyit vagyok Szerdahe- lyen. Néha elég vad adatok jönnek ki, hogy mennyire keveset. De van egy csomó dolog, amin nem tudok részt venni, pont azért, mert nem vagyok jelen, akár Pozsonyban, akár Pesten. A kisvárosi létezés tehát állan- dó útonlevéssel jár.
Ez időigényes, illetve egy csomó fölösleges időt jelent, nem?
– Nem tudom, mennyire fölösleges. Az utazás egy zárt hely, amiben nem kell mást csinálnom, csak vezetnem, és sokszor ilyen- kor jutnak eszembe ötletek, végiggondolom a tanítást vagy a kiállításokat. Nem érzem kidobott időnek, inkább magánidőnek.
Nyolcadik éve a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola oktatója, docense vagy. A tanításban mit tartasz fontosnak? Hogyan hat rád mint művészre a tanítás? Hogyan tudsz a diákjaidra hatni?
– A dialógust tartom fontosnak, amit erről a szakmáról vagy közegről folytatunk, amit választottak. Sokkal inkább gondolkodni tanítom őket, mint bármi másra. Most minden hónapban meghívunk egy külföldi művészt – eléggé komolyan tágítja a diákok látókör- ét, hogy más szempontokat is megtapasztalnak.
Az utóbbi években a public art jegyében dolgozol. Ez miért vált érdekessé számodra?
– Egyrészt spontán alakult így, jöttek felkérések, melyek köztérbe szóltak, és azért is, mert ezeken a lehetőségeken keresztül megtapasztaltam egy egészen másfajta közeget, ami a kommunikációról szól, nem a galérialátogatókkal, hanem a „normális” járókelőkkel. Ez épp olyan, mint amikor a festményt összehasonlítom az installáció- val, ami összetettebb élményt ad. Ugyanígy van ez a köztéren megjelenő műtárggyal is. Van egy laboratórium, ami maga a galéria, a látogató eleve művészetet jön nézni, mű- vészeti helyre. Az utca egészen más közeg, sokkal többszínű a közönsége, nagyon ér- dekes ott megállni a helyed, vagy elfogad- tatni magad, kérdéseket fölvetni.
A köztérben provokatívabbnak hat egy-egy ilyen tárgy, nem?
– Föltétlenül, mert beleakaszkodik, belepiszkít abba, amihez hozzá vagy szokva mint járókelő vagy mint lakos. Ez nem azt jelenti, hogy csak olyan dolgokat lehet a köztérbe tenni, amit a lakosok szeretnek. Annak is van létjogosultsága, hogy valaki szép tárgyakat rakjon köztérbe, de annak más a funkciója, az nem public artos mű, hanem köztérdíszítő elem. Ez a művész habitusán, a műfajon, az adott körülményeken múlik.
A Király utcai táblák betiltását hogyan élted meg?
– Kifejezetten kudarcként, mert nem volt kifutása a dolognak, ugyanis néhány óra múlva leszedették. A személyes tapasztalatunk az volt, hogy az emberek álltak a táblák alatt, és elkezdődött egy párbeszéd, valakinek tetszett, valakinek nem, de meg- indult egy normális dialógus, ami nagyon fontos is lett volna. Ehhez képest betiltották. A médiajelenlétünk viszont nagyon erős volt másnaptól kezdve. Bár egyoldalú dolog, hogy valaki mond valamit a tévében, az otthon ülők pedig rázzák az öklüket. Most viszont a táblák belekerültek az előbb említett Contemporary című könyvbe, ami azt jelenti, hogy olyan párbeszédet indítottak el, ami a későbbiekben rezonálhat. Az Ernst múzeumbeli kiállításomról is ugyan- ezt gondolom, például amikor Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója lemondott, az utolsó nyilatkozatában hivatkozott az én munkámra is.
Dunaszerdahelyen ugyanezek a táblák teljesen másképp hatottak.
– Azért is, mert az emberek azt gondolták, hogy a városháza rakatta ki, tehát volt egy respekt a hatalommal szemben, másrészt amikor erőszakosabban reagáltak rá, akkor a városháza lehetővé tette, hogy kommunikáljunk róla. Ennek volt tehát normális kifutása, amit azóta is emlegetnek. Viszont Érsekújvárban a legalattomosabban távolították el: a polgármester leszedette a közterület-felügyelőkkel, úgy, hogy nem szóltak senkinek. Én éppen Amerikában voltam, Roccó meg azt vette észre, hogy nincsenek kint. Tehát erre még reagálni se lehetett. Nem tekintettek úgy az alkotásra, mint egy műtárgyra a köztérben. Ez politikai arrogancia volt.
Annak idején a neoavantgárd egyfajta ellenzéki magatartást is jelentett, még ak- kor is, ha a legtöbb művészben nem volt politizálási szándék. Hogy van ezzel ma a művészet?
– Nem lehet azt mondani, hogy csak egyfajta művészetnek van létjogosultsága. Viszont azt a kérdést föltettem magamban mostanában, hogy vajon olyan időszak van-e, amikor a művészet kénytelen po- litikával is foglalkozni. Nincs egyértelmű álláspontom, azt gondolom, hogy errefelé haladunk, főleg Közép-Európában, de akár a világban is. Lehetséges, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a művészet mint társadalmi lelkiismeret kell hogy reagáljon. Bár nem tudom elítélni azt, aki ezzel nem foglalkozik. Nem tudok kizárólagos lenni. Bennem van egy felelősségérzet a társadalommal szem- ben, bennem van egy véleménynyilvánítási kényszer, ami mindenképpen a művészeten keresztül valósul meg.
Beleszólhat-e folyamatokba a művészet, irányíthat-e?
– Nem kell, hogy irányítson, de beleszólni föltétlenül bele tud, vagy meg tud fogalmazni bizonyos dolgokat. Ab- ban mélységesen hiszek, hogy ennek van hatása, mint ahogy mindig is volt hatása. Abban a társadalomban, nem- zetben, ahol a kultúra hanyatlik, ott a társadalom, az ország, a nemzet is ha- nyatlik. Ebben van összefüggés. Annak biztosan van hatása, hogy a művészet mit hogyan lát, mit hogyan fogalmaz meg. és most általában a művészetre gondolok, művészeti ágtól vagy műfajtól függetle- nül.
Állandó változás és változatosság határozza meg a tevékenységedet. A nyi- tottság, a kíváncsiság, a kihívásoknak való megfelelés, és amit mondtam az elején, nem ismersz lehetetlent: honnan ez az energia?
– Eleve kíváncsi vagyok, bár mostanában nem érzem úgy, hogy különösebben sok energiám lenne. Alapvetően nagyon ér- deklődő vagyok, lehet, hogy ez gerjeszti a kíváncsiságot. Ez alkati dolog, érdekel, ami körülöttem van, bár sokkal több min- den érdekel, mint amennyivel foglalko- zom. és biztosan az is befolyásolja, amiről beszéltünk, hogy több országban vagyok jelen egy időben, s túl sok az információ, amit fel kéne dolgozni. Mert ha csak Pozsonyban lennék, a pozsonyi kulturális vagy politikai eseményeket figyelném, akkor az csak a fele vagy egyharmada lenne az érdeklődésemnek. Ha többet figyelsz, több az a lehetőség is, ami kimarad. Ilyen szempontból inkább hiányérzetem van.
Kifelé viszont folyamatos megújulás és váltás látszik belőled. Köszönöm a beszélgetést.
Dunaszerdahely, 2013. január 4.
1 Juhász R. József.
2 Experimentális művészeti stúdió, majd fesztivál érsekújvárban a 80-as, 90-es években.
3 Csáder László 1958 és 1975 között az Irodalmi Szemle műszaki szerkesztője volt.