Garajszki Margit: A nyelv által megszépített drámai valóság

A Szlovák Nemzeti Színház A Jurga testvérek című előadásáról
A Szlovák Nemzeti Színház egyik célkitűzése, hogy szisztematikusan bemutassa a kiemelkedő szlovák prózaírók immár klasszikusnak számító műveinek színpadi adaptációit.

Peter Pavlac dramaturg és Ľubomír Vajdička rendező együttműködése ezen a téren nem új keletű, hiszen Martin Kukučin Ház a hegyoldalban és Božena Slančíková-Timrava Nagy boldogság című adaptációi pozitív kritikai visszhangot váltottak ki és közönségsikert arattak. A Jurga testvérek ezen korábbi munkák során összecsiszolódott alkotói csapat – ideértve nemcsak a rendezőt és a dramaturgot, hanem a díszlet- (Jozef Ciller) és jelmeztervezőt (Milan Čorba), valamint a zenei munkatársat (Peter Mankovecký) is – újabb darabja, amely bármiféle kísérletezés nélkül alkalmazza a korábban bevált művészi eljárásokat.

A Vajdička – Pavlac alkotópáros saját bevallása szerint csak most fedezte fel magának Horváth prózáját, annak ellenére, hogy Hana Naglik már 2007-ben elkészítette a szerző Peter Jurga két asszonya című novellájának adaptációját, amely Jurgova Hana címmel Alena Lelková rendezésében az évente megrendezésre kerülő Nová dráma elnevezésű színházi versenyszemlén elnyerte a legjobb kortárs szlovák darabnak járó díjat. A Szlovák Nemzeti Színházban bemutatott A Jurga testvérek Ivan Horváth Ember az utcán (1928) című, öt részből álló novellaciklusának színpadi adaptációja, amelynek egyes részei: Mese Ján Jurgáról, A vándor Tomáš Jurga, Arne Jurga esküvője, Peter Jurga két asszonya, Ember az utcán.

Ivan Horváth míves, poétikus nyelvezete a dekadencia, a szimbolizmus és a szecesszió melankóliájából építkezik, nem véletlen tehát, hogy Ady Endre A Halál rokona című versét idézi művében. Horváth nyelvezetének lázas tobzódása – a képszerűség eszközeinek felvonultatásával, asszociációk sorozatainak előidézésével – csak a lírához hasonlítható. Horváth prózája nem hízeleg, mégis tetszetős, nem akar szentimentális lenni, az olvasó mégis meghatódik. Az írónak, nem mindennapos élettapasztalatának és széles látókörének köszönhetően sikerült kilépnie a szlovák folklór és falusi kultúra determinánsaiból és beemelni a városi, sőt a nagyvárosi modern ember életérzését prózája világába. A szöveg okozta szépségélmény és az általa teremtett atmoszféra meggátolja, hogy az egyéni drámák, a személyek közötti konfliktusok, sőt tragédiák kilépjenek a képszerűség és az esztétikum kereteiből, a szereplők valósága a nyelv által megszépített formában kerül felkínálásra a befogadó számára.

Színikritika esetében hosszasan vizsgálni a színpadi adaptáció alapjául szolgáló prózai szöveget nem ildomos, csakhogy jelen esetben a szöveg olyan nagy mértékben meghatározza a színházi előadás milyenségét, hogy elkerülhetetlen a vele való részletes foglalkozás. A színpadra alkalmazás során ugyanis Pavlac stratégiáját azon igyekezete határozta meg leginkább, hogy minél több Horváth-mondat hangozzon el változatlan formában a színpadon, ezáltal az eredeti prózai szöveg replikákba átültetve nemcsak a sajátos horváthi atmoszféra megteremtésének eszköze, hanem a drámai szituáció alappillérévé is válik. Az adaptáció és a rendezés további meghatározó eleme, hogy a Jurga testvérek egész idő alatt jelen vannak a színpadon, így ha éppen nem aktív szereplői, akkor kommentátorai, elbeszélői az eseményeknek. A két fő kommentátor Ján (Marián Geišberg) és Tomáš (Robert Roth) (néha Peter [Richard Stanke] és Arne [Jozef Vajda], ritkán az öreg Jurga [Leopold Haverl], sőt specifikus esetekben a női szereplők is) egymással diagonálisan szemben helyezkednek el, jelezve, hogy a testvérek közül ők ketten léptek ki a paraszti származásuk adta természet és a természetesség bűvköréből és jutottak el a városi világba. Eltávolodásuknak köszönhetően kellő távolságtartással szemlélik a történéseket. Amikor Ján vagy Tomáš a színpadi akció aktív részesévé válik, a másik veszi át a kommentátor szerepét. Amikor viszont Arne vagy Peter lép a szituációba, Ján és Tomáš is kommentátorrá válik, létrehozva a saját szituációjukat a narráción belül. A színjátékban megjelenő jellemek és alakok, valamint a köztük levő viszonyrendszer sokkal differenciáltabb, mint
a prózai szövegben, hiszen a különféle hangvételű kommentárok a testvérek egymás közötti viszonyának árnyaltabb összefüggéseire mutat rá.

Az előadás öt jól elkülöníthető részre osztható, amelyek Horváth novellaciklusa egy-egy darabjának felelnek meg. Az első rész főszereplője Ján, a városban megfáradt férfi, aki visszatér a természetbe, hogy remetelakában rátaláljon a szerelem egy Lány (Dominika Zeleníková) képében, ám Ján nem tud kilépni az önmaga alkotta magányból. A színdarab zárt időkeretben mozog, amelynek kezdetén Ján története áll, a szereplők mindegyike azonban mintha egész más időben kezdené a saját történetét, éppen ezért nem beszélhetünk az időről mint objektív, hanem sokkal inkább mint szubjektív kategóriáról, amelyet a konkrét szereplő határoz meg. A második történet főszereplője Tomáš, helyszíne a családi kúria, ahol Arne és az öreg Jurga is élnek. Úgy közelítünk a Jurga család felé, hogy a nyughatatlan vándor, a művészlélek Tomáš által rögtön el is hagyjuk azt. A harmadik részben a Jurga testvérek mindannyian hazaérkeznek az apjuk halála miatt, ez az egyedüli momentum, amikor nemcsak együtt vannak a színpadon, hanem valóban találkoznak is. Az öreg Jurga fényképére, amely eddig mindvégig az asztalon állt, egy fekete szalag kerül, s az apa, halála pillanatában, átveszi a mesélő szerepét, hogy bemutassa, hogyan szelídül házassággá Arne Jurga régi boldogtalan szerelme Oľga (Petra Vajdová) iránt. A negyedik rész hordozza magában leginkább a klasszikus színházi tragédia elemeit. A jegyző, Peter Jurga gyermektelen házasságát tovább gyalázva szeretőt hoz a házhoz egy cselédlány képében, aki végül a férfi halálát okozza. Az ötödik kép a korábbi történetek találkozásának és lezárásának színtere, szintézise, tetőpont és az elmagányosodott ember feletti végső ítélethirdetés.

A színpadi mű vizuális és technikai keretét Jozef Ciller alkotta meg a Szlovák Nemzeti Színház Stúdiótermében. A Stúdióterem közepére helyezett négyzet alakú arénaszínpad minden sarkából egy-egy mólószerű kifutó indul, amelyet egy ajtókeret és az alatta elhelyezkedő szék zár le. Ezeken helyezkednek el a fiútestvérek, tehát mindannyiuknak megvan a saját pozíciója, amelyből kommentálják a színpad központi részében álló négyfiókos asztal körül történő eseményeket, illetve ahonnan, mintegy kiindulási pontként elindulnak az interakció helyszíneként szolgáló központi arénaszínpadra, hogy maguk is résztvevői legyenek egy-egy szituációnak. A nézők közvetlenül az arénaszínpad körül helyezkednek el, így a színpad és a nézőtér között intim közeg képződik, amelyet csak a kifutók osztanak fel négy részre, így minden néző más oldalról és más testvér szemszögéből követheti az eseményeket.

Bár a négy testvér fizikailag végig együtt van a színpadon, mégis mindenki végtelenül magányos, önmagába zárt egzisztencia. Ezen a magányosságon szerelmeik-múzsáik sem tudnak változtatni, akik a stúdióterem galériaszerű felső folyosóján tartózkodnak, s innen szállnak alá, amikor épp szükség van rájuk. Ez a térbeli különbség jól kifejezi a Jurga testvérek viszonyát a nőkhöz: képtelenek őket reálisan szemlélni, sokkal inkább egy elérhetetlen, magasabb világ éteri lényeiként tekintenek rájuk, pedig alapmottójuk Torquato Tasso mondata, miszerint elvesztegetett minden perc, amelyet nem szeretetben tölt az ember. A főhősök magánya, ellentmondásos lelkivilága, vívódása a modern kor, a ma embere felé mutat.

A Jurga testvérek értéke ugyanaz, ami a hiánya. A mesélők, narrátorok, kommentátorok szerepeltetése inkább prózai, mint drámai elem, ami gyengíti a színpadi akciót, hisz általuk a néző is bizonyos távolságtartással szemléli a történéseket. A poétikus nyelv pedig ködös hálót ereszt a legdrámaibb szituációkra is, így ha a nézőnek rögtön az előadás kezdetén nem sikerül teljes egészében átadnia magát a nézőtéren és a színpadon végigsétáló klarinétos édes-bús dallamának, amely a női szereplők énekében többször felcsendül, és nem tud ráhangolódni az előadás kissé érzelgős hangulatára, akkor egy olyan darabot fog látni, amelyben túl sok a szöveg és túl kevés a színház.