Monostori Martina: Egy nekrológ nekrológja

Szokatlan lépés egy nekrológra válaszolni. Ám kénytelen vagyok, ha azt tapasztalom, hogy e műfaj íratlan szabályait úgy hágja át valaki, hogy már-már (?) kegyeletsértést követ el.

Mély döbbenettel olvastam Soóky László írását Galán Gézáról. Meglehet, úgy képzelte, hogy elég idő telt el Galán Géza halála óta ahhoz, hogy „őszintén” elmondja a véleményét. Jelentem, téved. Minthogy a színész-rendező december 17-én hunyt el, Soóky sorai pedig februárban láttak napvilágot, nem nehéz belátni, hogy e két dátum között messze nem nyílik „történelmi távlat”. Még jó, hogy szerettünket időben eltemettük, még az is megtörténhetett volna, hogy cikke megelőzi Galán örök nyugalomra helyezését. Már ha örök nyugalomnak lehet nevezni azt az állapotot, amikor alig csukja le szemeit, máris sarat kennek a fejfájára.

Soóky írásában az a vérfagyasztó, hogy formailag, esztétikai értelemben jól megcsinált cikk. Éppen ezért könnyen becsaphatja azt, aki hagyja elringatni magát a gondosan megválogatott szavak hadrendjétől. Megjegyzem, már a legelején kimutatja a foga fehérjét, amikor a második mondatban leszögezi, hogy: „Az életét és pályáját méltató gyorsírók betartották a
játékszabályokat: halottról jót vagy semmit.” Egyrészt a „gyorsírók” szóval azt sugallja, hivatalos lihegők várták kihegyezett ceruzával, hogy önnön dicsőségüket fényezve emlékezhessenek meg Galán Gézáról. Vagyis, aki hamar reagált Galán elmenetelére, nyilván megfelelni akart – hogy kinek, miért, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Vagy csak letudni akarta volna ki-ki a kényszerű kötelességet. Vajon nem lehetséges, hogy mi, akik meglehetősen gyorsan nyilvánosság elé tártuk, mit gondolunk az eltávozottról, tényleg azt gondoljuk, amit leírtunk-elmondtunk? Vajon nem lehetséges, hogy a nekrológ egy mélyen emberi műfaj, amelyben tényleg igaz, hogy „halottról jót vagy semmit”?

Megmagyarázom. Minden ember, így Galán Géza is, számos különféle értékű tulajdonsággal rendelkezik. Jókkal, rosszakkal egyaránt. Így életünk során sokféle döntést hozunk, számtalan cselekedetet hajtunk végre, amiknek egy része jó, más része rossz. Ha egy ember meghal, nem jogos igény-e, hogy létéből azt emeljük ki, azt rögzítsük, ami méltó lényének legjobb részéhez? Hogy arról szóljunk, ami kortársainak, de az utókornak is erőt, példát, szellemi-lelki muníciót ad a nehéz időkben is? Mindenkire igaz ez, olyan emberre hatványozottan, aki hivatása révén sokakhoz szól.

Galán Gézának is megvoltak a maga rossz pillanatai. Senki nem kíván belőle szentet faragni. Csakhogy van egy nagy bökkenő. Ezek a „rossz pillanatok” a magánszféra momentumai, és semmi esetre nem a hivatása gyakorlása során történtek meg. Egyszerűen a zseniális emberrel járó nehézségek ezek, semmi több. Vagyis nem vagyok hajlandó hitelt adni Soóky azon állításainak, amiket írása második részében fogalmaz meg, midőn szerinte Galán pályafutásának második felében „kommersz, giccs és szemét következett”.  S bármit tett, mindezt „a legeslegalsó szinten”. Elmarasztalja a SZABADtéri SZÍNHÁZ Úri muri című előadását, amire húszezer jegy kelt el. Szerinte csak üzleti körökben jegyzik, a szakma „jóindulatúan és mélyen hallgat” a produkcióról.
Először is, minden bizonnyal annak a húszezer jegynek a tulajdonosai jártak tévúton, akik még fizetni is hajlandóak voltak, hogy „kommersz, giccs és szemét” részesei lehessenek. Tudom, attól, hogy sokan mondanak-tesznek valamit, még nem biztos, hogy igazuk is van. Tudom, ma is sokan befizetnek olyasmire, ami sokkal inkább ártalmas rájuk nézve, semmint lélekemelő. De – bár magam legkevésbé sem vagyok híve – Móriczot meglehetősen nehéz lenne a fentebbi három, idézőjelbe tett szóval jellemezni. Azt pedig nehéz elhinnem, hogy egy olyan kiváló művész, mint Galán, elrontott volna egy jó alapanyagot. Nem, nem láttam az előadást. Ahogyan nem láttam annak idején a Rómeó és Júliát sem. Emerről elhiszem, hogy falrengető siker volt. Amarról miért ne hinném el? Ja, hogy nem voltak falak, mert szabadtéren folyt az előadás. Hát csak ez lehet az akadály.

Egyébként „a szakma jóindulatú és mély hallgatásáról” is megvan a véleményem. Mellesleg – egyelőre maradva Soóky logikája mentén –: ha mély a hallgatás, honnét lehet tudni, hogy jóindulatból fakadt, és esetleg nem éppen az ellenkezőjéből? Nem felvidéki vagyok, hanem anyaországi. De az elmúlt évtizedekben kialakultak fogalmaim arról, hogy „a szakma” mikor, miért és hogyan nyilvánul meg. Vagy nem. Mikor és miért hallgattak el kiváló produkciókat, nem csak a színházról beszélek, és mikor illettek hitvány és igaztalan kritikával jó alkotásokat. Netán földicsértek olyasmit, amiről tényleg szót sem lett volna szabad ejteni. Biztos abban Soóky, hogy „a szakma” hozzáállása bármire érv? Miközben saját maga ismeri el, hogy Galánt nem tudta megtartani a Felvidék, „szószólóinak butasága és szellemi impotenciája miatt”. Aha. Szóval ez a butaság és szellemi impotencia pont akkor nem működött, amikor a SZABADtéri SZÍNHÁZ viszont igen. Akkor igazuk volt „a szószólóknak”. Akik hallgattak erről a színházról. Méghozzá jóindulatúan. Vagy „a szakma” nem tartozik „a szószólók” közé? Az még nagyobb baj.

Hogy még egy kis borsot törjek a szerző orra alá, immár kilépve érvelése keretei közül, e „mély hallgatás” nem igaz. Még hosszabb dokumentumfilm is készült a színházról, ahogyan voltak pozitív írott szakmai reakciók is, a Felvidéken is, az anyaországban is. Bizonyára egyikkel sem találkozott. Vagy nem akart találkozni.

Továbblépve, a Nagy versek című CD tudtommal 1992-ben jelent meg. Ez is „kommersz, giccs és szemét”?

Hallottam verset mondani többször. Élőben. Állítom, kevés színészt hallottam valaha is olyan természetességgel szavalni, ha ez egyáltalán jó szó arra, amit ő tett, ahogyan Galán Gézát. Láttam a színpadon Petőfiként. Erről még Soókynak is csak jó szava van. Ezeknek az előadásoknak nem kis része bőven pályájának második felében volt. Ezek is a „kommersz, giccs és szemét” kategóriájába esnek?
Azt is fölhánytorgatja a szerző, hogy Galán Géza kereskedőnek, vállalkozónak állt. Csakhogy ennek is van két súlyos aspektusa. Az egyik, hogy nem egy esetben úttörő volt ezen a téren is, például a videós cége esetében. Másrészt – és ez legalább olyan nehézségi erejű – azért lett „kereskedő”, mert abból, amire Isten teremtette, nem tudott megélni. Állt volna ki pléhbögrével siránkozva kéregetni? Nem. Fölemelte a fejét, és akkor is a maga kezének munkájából élt meg családjával együtt, amikor „a szakma” nem tartott igényt rá. Nem tengődött segélyen, panaszkodva, hanem megteremtette a saját megélhetését. Ha ez szégyen, nem Galán Géza szégyene. Ez valójában nem szégyen, hanem tragédia. Az egész nemzet tragédiája. Mert megint elpocsékolta egy nagy tehetség idejét.
Igen, Soókynak igaza van. Galán Géza pályája ikaroszi repülés volt. Csakhogy nem azért vált azzá, mert ő maga valaha is lemondott volna a filológusi igényességről, a magas művészi mércét sem tette lejjebb egy centivel sem. Azért lett Ikarosszá, mert nem kapta meg azokat a lehetőségeket, amik megillették volna zsenijét. Inkább aláhullott dolgavégezetlen a földre, mint hogy valaha is eladta volna magát baksisért, hogy személyéhez nem méltó feladatokat vállalt volna. Ikarosz volt, valóban. A Napba vágyott, alább nem adta. Hogy a kor, a politikai és egyéb körülmények – finoman szólva – nem kedveztek az efféle „renitens” magatartásnak, azt jól tudjuk. De az élet mindig is ilyen volt. Gyakran magunk fojtjuk meg kiváló fiainkat. Ha máskor nem, haláluk után, ahogyan Soóky László tette.

—

Tisztelt Monostori Martina!

Írásomban kellő tisztelettel és körültekintő tapintattal emlékeztem meg néhai Galán Gézáról. Egyetlen gondolatnyi ellentmondást sem fedeztem fel a nekrológ és az Ön felvetései között, ami viszont a Zselízen megvalósított Úri muri című produkciót illeti, nem szívesen mennék bele a részletekbe. Nem volt méltó az elhunythoz még akkor sem, ha elválaszthatatlan tőle. Tisztelt Monostori Martina, ha megbántottam volna Önt, természetesen bocsánatot kérek, lehet, hogy Ön jobban szerette Galán Gézát, mint én, nekem viszont halála napjáig barátom volt, ezért visszautasítom az Ön méltatlan vádaskodását.

Soóky László