„Novaközi” állapotok – Beszélgetés Kálmán Gábor Nova című kötetéről

Tamás Zsuzsa: Legyen az az első kérdés, hogy a Nova vajon egy novellafüzér, egy regény vagy esetleg valami egészen más!

Benedek Anna: Szerintem a kritikáknak ez az egyik sarkalatos pontja, általában mindenki érinti, valószínűleg az olvasónak meg az értelmezőnek is van egy ilyen vágya, hogy valamilyen módon összefüggést fedezzen fel a különböző darabok között. Az olvasás során úgy tűnt inkább, hogy novellák vannak egymás mellé helyezve, ez különösen az egyes novellák szerkezetéből volt számomra nyilvánvaló, mert az ismétlések egy része nem tűnt teljesen szervesnek, mintha utólag kerültek volna egymás mellé. Ezzel együtt nem tartottam igazából ezt nagyon fontos kérdésnek, mert akár novellafüzérnek, akár regénynek olvassuk, végül is a történetek valahogy egymásra felelgetnek. És akkor mindjárt meg is előlegeznék egy következő szempontot, ami majd biztos előkerül, hogy Bodor Ádám neve is nagyon gyakran felmerül a kritikákban, és hasonlóan ahhoz, ahogy például a Sinistra körzetben egy regény fejezeteit olvashattuk, itt is valami hasonló szerkezetet éreztem, tehát egy szándékosan kissé töredékesre szerkesztett novellafüzérnek vagy regényelőzménynek tűnt nekem inkább.

Pogrányi Péter: Igen, a történetek összefüggnek, közben pedig külön címek alatt olvassuk az egyes szövegrészeket. Szerintem az a legegyszerűbb, ha azt mondjuk mindig, hogy a novellaciklus és a regény között. Talán annyiból tendál a regény felé, hogy sokszor következnek egymásból a különböző történetek, előzmények vannak, utalások előre-hátra; viszont, ha regényszerű, akkor töredékes, mert pont az az izgalmas benne, hogy nem feltétlenül időrendben tudjuk meg a dolgokat, hanem csak az egész kötet elolvasása után, illetve az újraolvasás folyamán tudjuk valamennyire összeállítani ezeket, ha egy nagy történetet akarunk összeállítani a történetekből.

Lengyel Imre Zsolt: Én igazából amikor ezt a könyvet olvastam, nem is nagyon gondolkodtam ezen a kérdésen. Ahogy Anna is említette, nehéz nem azt érezni, hogy ez a kötet egy, a magyar prózában már alaposan kidolgozott megoldást követ. A részek összefüggenek, egy-egy történet mégis újra és újra elhangzik. És ennek nem is feltétlenül mindig látni okát vagy célját, csak regisztrálja az olvasó, hogy ennek a szövegnek is ez a poétikai alapelve. A novelláskötet és a regény mellé lassan érdemes felvenni harmadik önálló kategóriának a Sinistra körzet-szerű mintázatot, ennek a könyvnek szerintem már egyszerűen ez utóbbi a műfaja. Amúgy pedig azt gondolom, hogy akkor teszünk jót a könyvnek, ha egységes műnek tekintjük, mert ha szigorúan novelláskötetként olvassuk, akkor néhány szöveg nagyon gyengének fog tűnni. Leginkább az első, amelyben felvillannak mindazok a motívumok, amelyek utána az egész könyvet végigkísérik, ilyen módon nem nehéz nyitányszerű jelleget venni észre benne; de önálló novellaként, a kötetről leválasztva csak egy eléggé se füle, se farka szöveg lenne, ahol nem tudni, ki beszél, miért beszél, miért így beszél, csak egymással össze nem függő történetek sorjáznak véletlenszerű asszociációs rendben. Akkor teszünk jót tehát szerintem a szövegeknek, ha megőrizzük az összefüggéseket.

T. Zs. Tehát mégis inkább regény. Anna is említette, hogy vannak ismétlések, ismétlődések a szövegen belül, és nemcsak egyes történetek újra és újra felbukkanását érthetjük ez alatt, hanem olyan utalásrendszert is, amelyben bizonyos elemek olykor szó szerint ismétlődnek, máskor meg új információkat adnak. Két kérdésem lenne ezekkel kapcsolatban. Az egyik, hogy ezek számotokra melyik irányba hatottak: inkább a regényolvasási stratégiákat indították be, vagy éppen ellenkezőleg? A másik: beszélhetünk-e egy kalap alatt az összes ismétlésről? Vagy van-e olyan, amelyről azt mondhatjuk, hogy ennek prózapoétikai funkciója van, ez viszont valami más miatt íródott le újra?

P. P. Én talán aközött tudnék különbséget tenni, hogy van, amikor ugyanaz ismétlődik, és van, amikor ennek a fokozás a szerepe, vagy egy csattanóra fut ki az egész.

T. Zs. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy amikor mondjuk újra és újra elhangzik, hogy a novának – ami egy bor-, illetve egy szőlőfajta – milyen hatásai vannak a fogyasztókra, mindenki „debil”, „stiches” lesz tőle, degenerált utódokat nemzenek a férfiak és a többi: ennek az ismétlése egyértelműen prózapoétikai funkció. Az, hogy Tomáš néniről és Tomáš bácsiról egyszer már az elején megtudjuk, hogy a nénit az árnyékszékben találták meg egy alkalommal, és ezt viszonylag részletesen elolvashatjuk, később egy (vagy akár több) említés szintjén a motívum visszatér, én úgy éreztem, hogy ront az összhatáson, ront azon, hogy regényként olvashassuk, hiszen ezt már tudjuk, az ismétlés kizökkent. Ti tettetek ilyen különbségeket?

P. P. Egyfelől ezek miatt fogaskerékszerűen kapcsolódnak egymásba a szövegek: egy történet, ami az egyik helyen nagyon részletesen ki van fejtve, máshol csak utalás szinten köszön vissza, vagy egy előreutalás van, amit később részletesen megtudunk, hogy mi az, emiatt koherens lesz. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ha a szerzőnek van egy jó története – és látjuk, hogy nagyon jó történetei vannak, és nagyon jól el tudja őket mesélni –, akkor ellövi kétszer; rámegy arra, hogy fitogtassa, hogy ezt kétféleképpen is el tudja mondani, picit máshogy. És még egy észrevétel ehhez: annak is nagyon fontos szerepe van, hogy mindig egy kissé változik a nézőpont – ezt Vass Norbert már megírta –: ezek az utalások színre viszik azt is, amit a nova bor okoz a tudatban, valahogy így esik szét az egy nagy történet sok kis részletre.  

B. A. Egyrészt vannak olyan ismétlések, amiknek az ember, ha összefüggő történetfolyamként olvassa a kötetet, funkciót tulajdonít, és akkor azt gondolja, hogy mondjuk az első szövegnek az enigmatikussága majd feloldódik a szöveg során, tehát akkor elképzelhető, hogy Tomáš bácsi és Tomáš néni valami másik szerepet is kap, mert az ember annyira szeretne egy ilyen rejtélyt megoldani és találni – ez valamennyire termékennyé teszi az olvasást. Vannak másfajta ismétlések, egy részük olyan, amit te is említettél, például az árnyékszéktörténet, de van más is, ahol szinte szó szerint vagy egy kicsit még részletesebben ugyanaz a történet kerül elő, ezeknek egy része szerintem funkciótlan. És van egy harmadik típusú ismétlődés, aminek még mindig nem találtam meg a szerepét. Például a lábjegyzetek egy része ugyanaz,  ugyanaz van lefordítva, például az „ušánka”, ami többször is előkerül, de vannak más feloldások is, szlovák, de igazából érthető félmondatok, és ezek többször is előkerülnek (például a „nemec” is ilyen). Nagyon tetszik, amit most mondtál, ez a nova boros tudatrombolásos folyamat: ha ebbe illesztjük ezeket az ismétléseket, akkor jól érthető szerepet kapnak. Egyébként úgy érzem, mintha azt sugallnák, hogy én vagyok „novaközi” állapotban, tehát azért fejezetről fejezetre nem felejti el az ember ezeket a feloldásokat.

L. I. Zs. Szerintem ez egy meglehetősen jóindulatú interpretáció a kritikus meg a te részedről. Bennem őszintén szólva hiányérzetet kelt, hogy valójában nem lehet mögé látni ezeknek a szövegeknek, hogy a szöveg semmilyen belső motivációját nem kínálja fel saját formaelveinek, közben pedig nagyon nagy hangsúly esik arra, hogy mikor, mit és hányszor mond el, mi mi után következik. Emiatt viszonylag gyakran éreztem önkényesnek a szerkesztést. Elkezdi például elmesélni Urban életét, azután rátér Ivetára, a feleségére, de innentől elmondja, ahelyett, hogy Iveta történetét mondaná el, Štrofeková történetét, amit eddigre már nagyjából négyszer olvashattunk, Iveta történetére pedig nem is tér vissza a szöveg. Az olvasó érthetné, hogy miért történik ez a kizökkenés, ha lenne mondjuk egy elbeszélő figura, aki tényleg úgy van megcsinálva, hogy elfelejti, mit kezdett mondani, nem tud elszakadni a kedvenc történeteitől, és mindent a szájunkba rág. De nagyon kevéssé áll össze az, hogy ki is mondja ezeket a szövegeket. A jóindulatú értelmezés természetesen az, hogy egy falusi ember beszél, aki összeszedi ezeket a mendemondákat, és maga is a bor hatása alatt áll. De egyrészt erre explicite soha semmi nem utal, ellene meg több minden is szól, hiszen olyanokat tud, amit egy falusi sem. Időnként elmondja, hogy mi a tényleges igazság, meg hogy mi járt egy-egy szereplő fejében. Ilyen módon nekem a levegőben lóg, hogy olvasóként miért nem ismerhetem meg végül szegény Iveta gyerekkorát.

P. P. Nagy feszültséget okoz, hogy néha omnipotens az elbeszélő, néha, például az ismétléseknél pedig kifejezetten rájátszik arra, hogy mendemondákra vagyunk utalva, és nem lehetünk biztosak abban, hogy a nova bor tényleg okoz ilyesfajta degenerációt, vagy pedig ez is a fiktív világ része. Mondjuk mi tudjuk, hogy tényleg, de ez a regényből nem derül ki egyértelműen.

T. Zs. Másodszorra tértél vissza arra, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, ki beszél. Fontos, hogy a narrátor valóban meghatározható személy legyen? Ez tényleg olyan markáns hiányérzet volt? Számomra például nem.

B. A. Bizonyos értelemben azért a szöveg logikája előhív egy ilyen kérdést… Szeretné az ember tudni, ki beszél. Mert ha a falu beszél, tehát egy kollektív beszélő, aki a mendemondák tudója, akkor azoknak, akik elkerülnek a faluból, mert kiszakadtak, a története megszakad: ahogy egyébként a történetek szintjén valóban véget ér, de aztán egyes fejezetekben mégis róluk van szó, Urbanról, vagy akár a hegyekben bujkáló partizánról; tehát ott rálátunk ezekre a figurákra, akikre szerintem – ha a közösség élete a fontos – nem kéne. Ilyen értelemben szempont ez. Az is kérdés lehet,  hogy van-e kitüntetett figura, hiszen vannak fontosabb meg kevésbé fontos szereplők. Vannak bizonyos szereplők, akiknek a gondolatait is tudjuk (Štrofeková), de például hiába lehet tudni, hogy fontos szerepe van Tomáš néninek, hogy talán ő az a bizonyos cigánylány, aki a szövegben felbukkan, igazából őhozzá mégsem megyünk közelebb. Ilyen értelemben nekem volt hiányérzetem.

T. Zs. 2011-es könyvről van szó, tehát valószínűnek tartom, hogy egyikünk sem először olvasta most, a beszélgetésre készülvén. Nem tudom, mennyire rekonstruálható, hogy amikor először olvastuk, milyen előfeltevésekkel éltünk, mégis próbáljunk meg eljátszani a gondolattal, hogy anno a cím milyen értelmezési tartományt nyitott meg! Például mennyire volt világos számotokra, hogy a nova szőlő- és borfajta valóban létezik?

P. P. Én bevallom férfiasan, hogy nem ismertem, nem tudtam, hogy van ilyen, és inkább – a szó többféle konnotációja közül – az újdonságra gondoltam. Első lendületből végigolvastam úgy a kötetet, hogy nem tudtam biztosan, aztán pedig utánanéztem, és akkor az egy picit hozzátett az értékeléshez. Vagy inkább: eldöntötte az irányt.

B. A. Nekem inkább a szlovák tematika ugrott be, a szlávos hangzás miatt… Valami sejtésem volt, hallottam már a nováról, de úgy látszik, valamiért kiesett. Egyébként nekem Tarján Tamás kritikája, ami a Noé-történetre vezette vissza a Novát,  a játékosabb etimológia mellett elég sokat hozzátesz a történet értelmezéséhez.

P. P. Múlt héten volt egy beszélgetés, amin a szerző is részt vett, és én ott tudtam meg, hogy eredetileg ő a Jasná Horka címet tervezte – ami annak a fiktív, de mégis létező, de mégis fiktív kis falunak a neve, ami egy kivételével az összes történet helyszíne. Szóval szerintem jó, hogy megtörtént ez a változás, a Nova cím igazán sokféle értelmezést megenged, itt is többféle interpretáció hangzott el, és tök jó, hogy mindenki máshogy közelítette meg.

B. A. Annál is inkább, mert ha Jasná Horka lett volna, senki nem mossa le a Sinistra körzetes billogot a kötetről. Ha egy helyszínnek a neve van a címlapon, akkor az még tovább erősítette volna…

L. I. Zs. Néha elhangzik a könyvben, hogy ebben a faluban mindenki debilis, mert ezt a bort isszák – a cím mintha ezt hangsúlyozná. Közben viszont a kötet egésze számomra ingadozni látszik abban, hogy tényleg egy ultradebil falut akar-e megfesteni, vagy csak egyszerűen a vidéki, zsákfalusi lét átlagos unalmát. Sok fejezetben egyáltalán nem tűnnek nova-károsultnak az alakok, nem is történik velük semmi, csak ülnek. Meg háborúznak, ha háború van. Tehát végül a nova mintha nem mindig lenne központi kérdés.

B. A. Én inkább azt éreztem, hogy a szövegnek van egy íve, ami egyébként ilyen értelemben megint ennek a kollektív történetmondásnak az ellenében hat, hogy maga a szöveg is az elején debilebbnek tünteti fel ezeket a figurákat, a féllábú tyúk meg a vak kismacska szerepeltetésével, tehát már maga a környezet is jobban eltér a normálistól, mint a zsákfalusi. Aztán néhol mégis átbillenünk:  például Ivetáról, aki egy totál debil nőnek van leírva, megtudjuk, hogy korábban hosszú, szőke hajú, kedves lány volt, s ezzel mintha igazságot szolgáltatna neki a szöveg.

T. Zs. Még mindig a címnél maradva: megfogalmazódik-e (a novát mint újat értelmezve) régi és új viszonya, különbsége, vagy bármi más, ilyen jól megvilágítható ellentétpár? Utóbbi nyilván akár a címtől elvonatkoztatva is. Adja magát a falu–város ellentétpár is.

P. P. Megfogalmazódik, igen.

T. Zs. A régi–új?

P. P. Az tetszett ebben a kötetben, hogy nagyon egyszerű ellentétpárokra épít, és ezért nagyon könnyen befogadható. Sokszor az az érzése az olvasónak, hogy szájbarágós az egész, például a szögletesség versus kerekdedség, hogy a szocialista épületek túlzottan szögletesek, nyilván a panelházak elsősorban, de az autók, a járművek is. Ez lépten-nyomon előkerül. És nyilván a falu–város vagy akár a beszéd és a némaság ellentéte, ami talán kevésbé van kimondva, de ez is nagyon fontos. Tehát pont az a jó, hogy ezek nagyon könnyen értelmezhető és átélhető dolgok. Ha kérdés van ezzel kapcsolatban, akkor az az, hogy túl könnyen-e, de szerintem nem.

L. I. Zs. A régi–új ellentét egy más szinten a kötet fogadtatását is végigkíséri, nagyjából mindenki talált egy-egy olyan történetet (és nem mindenki ugyanazt), ami valahonnan már ismerős volt neki. Vannak már-már archetipikus motívumok, a beteg tehén, akit át kellene vinni a hegyen, de meghal útközben, vagy a frigid tanárnő, aki egyszer csak minden ok nélkül szexuális aktusba bonyolódik a diákjával. Ezek a történetek mintha sodródnának az irodalomtörténetben, és most mintha újra partra vetődtek volna. És mintha az egész könyv is egy irodalomtörténeti gegre épülne, mintha a mikszáthi novellaciklus nyomvonalán haladó Sinistra körzet vagy A mi utcánk  világlátását asszimilálva próbálná újraírni Mikszáth tájait. Formailag és tartalmilag is ez az ismerősségérzet uralta számomra a szöveg olvasását.

T. Zs. Mintha lenne benned valami neheztelés, hogy ez a könyv nem egy „nóvum”. Mintha elmarasztalóan mondanád mindezt: ezt az ismerősséget nemcsak megállapítod, hanem azt mondod, hogy ejnye, miért nem tudott újat nyújtani?!

L. I. Zs. Persze nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön avantgardista terrornak, mégis, nekem azért problémát jelentett, hogy kevéssé láttam, hol van az újszerű nézőpont az egész vállalkozásban. Ráadásul, ahogy mondtuk, helyenként mintha nem is egészen működne: az elbeszélői pozíció nem konzisztens, nehéz az egész szövegnek átfogó leírását adni, és emiatt az önkényesség miatt nem kézenfekvő azt sem megmagyarázni, hogy miért éppen ezeket gyűjtötte össze az irodalomtörténeti példatárból. Tehát nem enged közel a történethez, nem igazán tudom beleélni magam, de az eltávolítás módja sem igazán izgalmas. Valóban vannak kérdéseim a dologgal kapcsolatban.

B. A. Ebből a szempontból szerintem az újszerűség nem merül fel. Ha az idősíkokat nézzük, egyrészt van a világháború, az egyik része a történeteknek akkor játszódik; van a szocializmus, ami főleg tárgyakkal van jelezve; és elvileg lenne a jelenkor, de végül is az csak jelezve van, hogy valamihez képest, de igazából annak nincs egy külön történetszála, legfeljebb csak a narrátort képzelem oda, aki azt mondja, hogy „akkor ilyen volt”…

T. Zs. És még egy nagyon régmúlt is, Štrofeková ükanyjának a kora.

B. A. Van egy nagyon régmúlt, az 1800-as évek; tehát több idősík van, és vannak a nevek, amik viszont összekötik ezeket a síkokat, merthogy a nevekkel együtt, úgy tűnik, a történetek is, meg valahogy a jellemek is öröklődnek, és folyamatossá teszik ezt a falubeli életet. A kritikákkal abból a szempontból egyetértek, hogy szerintem például Bodor Ádámhoz képest nem annyira újszerű.

T. Zs. Tulajdonképpen én sem erre akartam eredetileg rákérdezni, hanem arra, hogy a szövegen belül a régi és az új, illetve az egyéb ellentétek hogyan alakulnak, de nyilván ez is egy olyan szempont, ami amúgy is felmerült volna a beszélgetés során. Viszont akkor maradjunk egy kicsit a falu–város ellentétnél, amely főként a második fejezetben tematizálódik, a beszélő nevű Urban történeténél. Ez a falu jellegzetesen falu vagy jellegzetesen szlovák falu? Esetleg jellegzetesen novás falu, tehát tényleg annyira „ultradebil”, hogy egyértelműen irodalmi konstrukció? Egyszerűbben: mennyiben „a” falu parabolája, amit itt látunk? Ez például Bencsik Orsolya szintén ultradebilnek tekinthető környezetleírásával kapcsolatban is felmerült – beszéltünk a második, Akció van! című kötetéről  –, amelyről a szerző maga azt mondta, hogy a faluról mint közegről akart írni, a falu–város ellentétről. Itt is mintha valami efféle fogalmazódna meg, bár szerintem egészen más eszközökkel. Szóval mennyiben lehetne akárhol ez az állítólag sosemvolt Jasná Horka?

B. A. Egyrészről nyilván lehetne akárhol, a debilitás mint olyan, bárhol előfordulhat, másrészt viszont elég erősen a szocialista világhoz köti, és ebből a szempontból tök mindegy, hogy szlovák, magyar vagy román falu, igazából ezt a részét a narrátor is elég ironikus távolságtartással kezeli, pont ezért éreztem ezeket a lábjegyzeteket függelékszerűnek. Hasonlóan a Menzel-filmekből ismerős csehszlovák mitológiához – ez is beleillik ebbe az egész debilitástörténetbe –, ez a világ szerethető, meg közben ismerős is, de azért ki is van figurázva.

T. Zs. Az idősíkokkal kapcsolatban: mennyire volt követhető, hogy mikor hol járunk, és tulajdonképpen fontos-e pontosan tudnunk, hogy hány (száz) évről van szó, vagy ezek a csapongások elfogadhatóak így, hogy az ember olykor csak nagyjából sejti, hol jár? Vagy most elárultam magam, és teljesen pontosan ki vannak jelölve az idősíkok?

B. A. Amikor először találkozik az ember a Štrofeková névvel, és kiderül, hogy az tulajdonképpen nem egy személyt jelöl, hanem legalább hármat-négyet – számomra voltak ilyen elcsúszások. Más szereplőknél is hasonlóan éreztem a névörökléssel… De azt gondolom, hogy az idősíkok egymásra csúsztatása szándékos, mert pontosan arról szól, hogy igazából mindegy, a külvilágban milyen idő zajlik, mert van valamilyen saját, belső idő, ami öröklődik a pusztulás ellenére is. Már kocsma sincs, már minden lebomlik körülötte, de ezek a történetek tartják egyben a falut.

P. P. Ha nagyon fennkölt akarnék lenni, azt mondanám, hogy talán ebben is az van benne, hogy azért a bizonytalanság, mert nincs előrelépés, nincs haladás. És hogy ez nyilván szándékos a szerző részéről is.

B. A. Bennem meg egy olyan kérdés fogalmazódik meg, hogy ha ennyire referenciális, hogy van második világháború meg szocializmus és van egy mitológiai vonal, ami az átöröklődő, újra és újra ismétlődő történeteket jelenti, akkor valamelyik hamis. Tehát egyszerűen nem tudom elfogadni teljesen ezt a fajta narratívát, hogy akkor kell-e ez az idősíkokra lebontás, a valós idősíkokhoz kötés.

P. P. De közben jó is, hogy összejátszatja ezt a történeti időn szinte kívül eső történettípust, és közben vannak nagyon konkrét történelmi hivatkozások, mint hogy mikor jelent meg a Škoda 1203-as kisbusz, ami kerek és szép, ahogy az Ikarus is az, ellentétben a Szlovákiában használatos buszokkal, amik meg kocka alakúak, tehát ezek egy síkon helyezkednek el. Szerintem ezt nem feltétlenül kell nagyon erős kritikai olvasatnak alávetni, éppenséggel lehet, de egyszerűen nekem nem okoztak problémát, jó volt ez a kettősség.

L. I. Zs. Néha valóban tesz gesztusokat a szöveg a történelmi referencia irányába. Meghal az öreg kocsmáros, a fia örökli a kocsmát, aki kidobja a pult alatt babonából őrzött kötelet. Itt például nagyon hangsúlyosan van leírva, hogy egy újsággal dobja ki, és ott „az aznapi címoldalon egy csillaggal díszített távolodó tank legénysége integetve búcsúzott, fejükön és kezükben kincstári ušánka, arcukon kedves, elnéző mosoly, az a fajta, amit csak fegyveres ember arcán látni a fegyvertelennel szemben.” Nehéz nem szimbolikusnak látni ezt a képet: véget ér a szocializmus, becsődöl a kocsma. Viszont mit jelent ez? Miért csődöl be pont a rendszerváltáskor a kocsma? A szimbolikus jelentés, ha van, egyáltalán nem evidens, én meg is akadtam.

P. P. Ez egy nagyon egyszerű történelemséma, vagy nem is az, talán csak véletlen egybeesések sora: egyszerűen pont akkor hal meg az apa, amikor kivonulnak az oroszok. Ennyi. Erről nem közöl a szöveg semmilyen intenciót, nem mondja meg, hogy kéne értenünk.

B. A. Ezzel azért vitatkoznék, mert más pontjain a szöveg nem ilyen egyszerű. Ott van például a nemec figura. A szónak az etimológiáját olyan részletességgel bontja ki (nemec: néma, német), és hogy miért ezt a kifejezést használja a germán helyett, hogy én meg nem vagyok megengedő, mert azt gondolom, hogy ha bizonyos pontokon összefüggő utalások vannak, akkor más pontokon nem kell ennyire egyszerűnek lenni. Én is szerettem olvasni a szöveget, de volt egy olyan érzésem, hogy azért is jó olvasni, mert nem igényelt különösebb energiát, hanem olvastatta magát.

P. P. Anekdotikus.

T. Zs. Nem mondanám, hogy nem igényel különösebb energiát, legfeljebb nem éppen ezen a fronton. A történetek új és új megvilágításba kerülnek, és – ez egy alaptétel – „mindenkinek van egy bizarr története” (éppen a kocsmáros fia reménykedik benne, hogy ő megússza), de mindig kiderül, hogy ráadásul nem is úgy van, ahogy a többiek hiszik. Ezeket nyomon követni igenis kihívást jelent, persze szórakoztató kihívást, tehát akár egy krimiolvasó stratégiával is neki lehet futni. Én például bevallom, hogy nekem az, hogy Tomáš néni azonos Abafi hajdani, meseszép feleségével, első olvasásra nem állt össze, mikor másodszorra olvastam, akkor értettem meg hirtelen, hogy miért is mered rá úgy Ujo Fero.

L. I. Zs. Nem igazi krimiolvasó stratégia ez, nem nyomok vannak, hanem egyszerűen le van írva valahol a valóság, igaz, néha kicsit elködösítve, úgyhogy el lehet szalasztani. Mindenesetre nem nyomok sorozatából kell az igazságot összeállítani. Az olvasó egyáltalán nem tudná kikövetkeztetni, hogy valójában ki ölte meg Abafit, ha nem volna egyszer csak odaírva, hogy a valódi gyilkosa ez és ez.

T. Zs. Kinyomozni valóban nem lehet, legfeljebb észben tarthatom a különböző változatokat, és akkor büszke lehetek magamra, hogy össze tudom vetni a végül is valóságként feltüntetett változatot az egyéb mendemondákkal.

B. A. Ha már az „olvasási stratégia” került szóba, nekem a mágikus realista készletem mozgósítódott, García Márqueztől Bodor Ádámon át mondjuk idáig: az ember számít arra, hogy talán kiderül a történetekből valami. És meg is próbálja rekonstruálni az elhallgatott részeket. Ebben valószínűleg újat mond a szöveg, mert nem feltétlenül vannak fedésben ezek a dolgok, hiszen nem biztos, hogy kiderül arról a kopasz néniről, hogy tényleg ő volt a cigánylány. Nem mindenre derül fény, mert a szöveg ennyire nem szájbarágós, és ez jó.

L. I. Zs. Az biztosan kiderül, hogy a volt szerelme azt gondolja, hogy ő az, de hogy tényleg ő-e, az talán nem.

T. Zs. Tomáš néni egyetlenként megy el Ujo Fero temetésére…

L. I. Zs. Ja, igen. Sok kétség lehet, hogy tényleg nem marad.

T. Zs. Tizenegy novella vagy fejezet található a könyvben. Mit gondoltok, mennyire meghatározott ezeknek az írásoknak a sorrendje, mennyiben felcserélhetőek? És vajon annak van jelentősége, hogy éppen Ujo Feróval kezdődik és az ő történetével ér véget a könyv? Mennyiben foglalja keretbe, és ha abba foglalja, akkor vajon miért pont az ő személye? Kiemeltebb szereplő, mint a többiek?

P. P. Nem akarok kiábrándítani senkit, de mintha a szerző nyilatkozta volna egy interjúban, hogy ő azért ír ilyen típusú novellákat, rövidebb szövegeket, hogy publikálhassa őket folyóiratokban.

T. Zs. Ez abszolút magyarázatot adna az ismétlődésekre is, hiszen akkor minden egyes folyóiratközlésnél értelmezhetővé válik Tomáš néni alakja. Igazából én is tudtam róla, hogy ezek külön-külön publikált szövegek voltak. De hogy milyen sorrendben jelennek meg aztán a kötetben, azon végül is ez a tény nem változtat: a kötetnek szerkezete, szerkesztettsége van.

B. A. Valószínűleg meg lehetne próbálni felcserélni a fejezeteket, de szerintem a kötetnek van egy valóságos íve, amely Ujo Ferótól Ujo Feróig tart. Az a módszere a narrátornak, hogy egyes történeteket mindig jobban kifejt. Például Štrofekováról mindig újabb és újabb részletek derülnek ki, és bár a történetek egyenként felcserélhetők lennének, de az a válogatás, ahogy ez így összeállt, már egy egészet alkot.

L. I. Zs. Szerintem nem lineáris a dolog, van olyan, hogy jobban kifejt valamit, mint eddig tudtuk, de olyan is van, hogy gyorsan összefoglalja, amit korábban már elmondott. Ha összekevernénk, talán csak annyi változna, hogy máshol éreznénk az előbbit és az utóbbit. A végpontok mindenesetre adottak, főleg a vége nagyon hangsúlyos, a lecsúszott, überalkoholista Ujo Fero halála, akit a szocializmus bedőlése után sem lehet elüldözni az állomáshelyéről. Ez nyilván az egész pusztulásvízió összefoglaló, szimbolikus lezárása.

B. A. Ujo Fero mellesleg nem is nova bort iszik, nem?

T. Zs. Igen, ő nem a novától lesz olyan, amilyen. Hanem pálinkától, abból is a sajátjától.

B. A. Annyi már az Ellenlábas beszélgetésen is felmerült, hogy a kint–bent, falun kívüli–falun belüli létnek is van egy ismétlődése a történetben, és Ujo Fero ilyen kint is-bent is figura: kívül van a falun, a hegyen lakik, másrészről onnan megy le a falusiak közé, akik tudnak róla, hogy létezik, de amikor meghal, akkor ez nem tűnik fel senkinek, tehát egy köztes figura, aki talán még a narrátor is lehetne, ha éppen nem ő lenne Ujo Fero.

T. Zs. Egyfajta szép szövete csak van ezeknek a szövegeknek. Ilyen apróságokra gondolok – amik végül is akár véletlenül is kitermelődhetnek, de valahogy az egymásutániságuk mégis olyan líraian összeolvasható –, hogy mondjuk az első szöveg azt mondja, hogy nem gondolta Ujo Fero, hogy „éltében is rohadhat az ember”, és akkor lám, felmerül ez a tetszhalott… nem tetszhalott, sokkal inkább élőhalott állapot; utána Urbanról a következő történetben megállapítják, hogy bizonyára meghalt, holott ő életben van, később fog visszatérni. A harmadik novellának az a címe, hogy Akasztott nyakából a kötél, amelyben megtudjuk a kocsmáros titkát, de a rákövetkezőben van egy akasztás – öngyilkosság vagy gyilkosság, de Milan halála –, és így tovább. Tehát valamilyen módon összekapaszkodnak ezek a történetek, bár nem biztos, hogy ha más sorrendben lennének, nem találhatnánk hasonló „összekapaszkodó” elemeket. Végül is én ezt szépnek találom, és gondoltam, elmondom a szerző védelmében.

B. A. Szerintem nem kell megvédeni a szerzőt, mert mindennel együtt azt gondolom, hogy ez egy jó meg abszolút izgalmas kötet. Már abból is látszik, hogy izgalmas, hogy érdemes rugdosni. Az ember szívesebben cincálja azt, ami nem szorul védelemre.

T. Zs. Lenne még egy utolsó kérdésem. A könyvben felbukkanó könyv mint toposz úgy általában óvatosságra inti az olvasót. Štrofeková ükanyjának a naplójára gondolok, azon belül is a 12 kötetes napló kilencedik kötetére, bár ez talán lényegtelen, de mégis: egy könyv, ami elvész, keresik, megtalálják, végül megsemmisítik. Vajon ez a metafora – ha tekinthető annak – lehet-e kulcs ennek a könyvnek az értelmezéséhez? Van-e hozzá bármi köze?

B. A. Toposzként én ezt ugyanoda tenném, mint amit a mágikus realista olvasási stratégiáról gondolok, mert ez a könyvben íródó könyv vagy napló ugyanolyan funkciójú, mint mondjuk a vándorcirkusz felbukkanása. Szinte kiszámítható, hogy egy ilyen történetben majd vándorcigányok jönnek, ott vannak egy darabig és továbbmennek, de igazából a könyvvel kapcsolatban a szöveg nem erősített arra rá, hogy ez lenne „az” a könyv…

T. Zs. Nem, nem, nem! Egyenlőségjelet semmiképpen nem tennék.

B. A. Inkább én ezt is oda tettem, hogy egy olyan történet, amire az egyik szereplő konkrét szándéka ellenére derül fény, mert annak ellenére beépül a kollektív tudattalanba, a falutörténetbe, hogy ő azt gondolta, ez csak az ő titka lehet.

P. P. Én meglettem volna enélkül a motívum nélkül. Talán erre mondanám a leginkább, hogy igaznak érzem, amit Zsolt mondott: világos, hogy jól bejáratott toposzokból építkezik, és akkor ennek a technikának a poétikai veszélyein kell elgondolkodnunk. Újramond történeteket, de tudja-e úgy újramondani, hogy az érdekes legyen. Szerintem tudja, és néha érezni, hogy oké, de bizonyos részek tényleg szinte kötelező elemek, és ez a könyv a könyvben dolog lehet, hogy unalmas.

B. A. De azért úgy tűnik, hogy ez egyfajta műfaji követelmény: az ilyen memoárszerű falutörténetekben mindenhol előkerül egy könyv, nem?

L. I. Zs. Csak ide mintha már nem García Márqueztől, hanem Grecsó Krisztiántól került volna át.

A beszélgetést lejegyezte Tamás Zsuzsa, a szöveget rövidítette és szerkesztette Tamás Zsuzsa és Darvasi Ferenc.