Gyáni Gábor – A város és az imaginárius történelem

A történelem (emlékezete) teszi emlékezetessé a látogató számára Leuvent, a belga egyetemi kisvárost. A történelmi atmoszférát árasztó épített környezet ugyanakkor számos elméleti megfontolásra ösztönzi a nézelődő elemzőt. A város főtere, a Grote Markt szinte a megelevenedett múlt az ott álló csodálatos, a világ talán legcsodálatosabb városházájával, a székesegyházzal (Sint-Pieterskerk) és azzal a gótikus épülettel, ami valamikor kulturális célokat szolgált, ma a Nemzeti Bank székhelye.

Mindez így együtt a megmerevedett, a múltat a jelenbe átmentő idő hamisítatlan élményével szolgál. Az alaposabb tájékozódás után be kell azonban látni, illuzórikusan van csupán jelen itt a régmúlt, hiszen: az 1487-ben épített és ma bankként szolgáló épület például olyan súlyosan megrongálódott a második világháborúban, hogy szinte teljesen újra kellett építeni, helyesebben visszaállították eredeti formájába. Hasonló sors érte a templomot is (erről a templom látogatói a hajóban kiállított fényképek alapján alkothatnak képet maguknak). Egyedül a városháza jeleníti meg a múltat úgy, ahogyan ténylegesen volt, persze csupán akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az épület homlokzatát benépesítő emberalakos szobrok sem feltétlenül mind „korabeli” alkotások, hanem folyamatosan kerültek mostani helyükre és, természetesen, szüntelenül restaurálják őket. Széttekintve a téren, a hely történelmi hangulatáról gondoskodó többi épület vitathatatlan újszerűsége pedig arról is nyomban megismerszik, hogy némelyik homlokzatán XX. századi évszám díszeleg építésének a dátumaként.
Tovább növeli zavarunkat, hogy amikor elvetődünk a város egyik legnagyobb terére, az egyetemi könyvtár észak-olasz reneszánsz épülete fogad bennünket, az udvarán egy hamisítatlannak tetsző campanile jellegű építménnyel. A leuveni egyetemi könyvtár eredeti, korábban régi posztócsarnokként ismert épülete teljesen megsemmisült az első világháborúban, és ami napjainkban a helyén áll, az nem más, mint egy amerikai építész által tervezett, a két háború között épült, a második világháborús újabb pusztítás után restaurált neo-reneszánsz épület. És a sort tovább folytathatnánk.

Történelem ez így vagy a történelem (szándékolt, netán szándéktalan) felidézése csupán? Hiszen a XV. században tervezett és épített Stadhuis, a Sint-Pieterskerk vagy a mai banképület részben vagy szinte maradéktalanul új épület, legalábbis olyan építészeti objektum, amely részben azonos csupán valamikori (történelmi) önmagával. Ennek ellenére történelminek tűnnek, mivel a brabant gótika jeles műalkotásaiként pompáznak. Egyúttal persze mai épületek is, hiszen a városháza szintúgy városházaként üzemel, a templomot szintén templomként használja ma is a város, a valamikori más funkciójú, az eredetinek megfelelően újra felépített épületben pedig napjainkban bank működik.

Az egyetemi könyvtár esete az előbbieknél is különösebb. A teljesen új, néhány évtizede létesített, de hangsúlyozottan történelmi stíluskosztümbe öltöztetett objektum a történelem helyett egy valaha itt állt és a maival azonos funkciót betöltő épület helyét foglalja el, és az egyetemi könyvtár korábban megsemmisült, ténylegesen történelmi épületére is emlékeztet. Az utóbbi eset a modern urbanizáció mint építészettörténeti esemény paradigmatikus esetét példázza, melyben a historizmus az egyeduralkodó formaalkotó elv. A modern nemzetállamok és a piaci gazdaság létrejöttének körülményei között folyó városi, kivált nagyvárosi fejlődés töretlenül megmaradt a történelem igézetében. Ahogyan Donald J. Olsen találóan írja, a XIX. század legfőbb rendezőelve a történelmi érzék, amely mindig bizton támaszkodhatott a történelem racionális módon megismert valóságának újra- és újként való hasznosítására.1 Így, ezúton válhatott valósággá a minuciózusan feltárt középkori és főként késő középkori vagy kora újkori építészeti stílusok tömeges és prózai adaptálása a modern városi terek és objektumok széles körében.2 Walter Benjamin úgy határozza meg a historizáló modern nagyvárost, mint az álmodozás eredményét. Az Haussmann báró által újjáépített XIX. század közepi Párizs, a tervezett modern nagyváros prototípusa és mintapéldánya – fejtegeti Benjamin – a történelem „ébredésszerű” bekebelezését és kisajátítását, másként: az emlékezet túláradását szemlélteti.3 A várostervezők és az építészek, továbbá a megrendelők (az állam és a városvezetés) vagy a fogyasztók (a városlakók) kivétel nélkül mind eszmei és morális értékek megtestesítését várták el a fizikai környezet terv szerinti megformálásától. Ez okból feledkezett bele a várostervezés egy olyan múltba, amit történelemként ismert fel, hogy mindenáron történelmiesítse a nem éppen a hagyományok megszabta módon berendezni kívánt jelent. Az újítóként fellépőket átható bizonytalansági érzés feltehetően a gyökértelenség kínzó élményéből (is) fakadt, amely álmodozásra, folytonos és görcsös emlékezésre késztette őket, aminek eredménye a modern nagyváros. Miközben az élet minden egyéb területe, a gazdaság, a társadalom, a politika vagy a racionális szellemi élet egyaránt a múlttal való radikális szakítás jegyében zajlott.4

Amikor a múlt a jelen fontos alkotó elemévé lép elő a maga történelmi mibenlétében, értelmezési problémák hosszú sora vetődik fel a tudomány számára. Mit jelent, fizikai voltában a jelenben (is még) létező tárgyi entitások (épületek) kapcsán az a szó, hogy történelem (történelmiség)? Alois Riegl bécsi művészettörténésznek a monumentumok (műemlékek) mai (modern) kultuszát illető klasszikus fogalmi konstrukciójához fordulhatunk gondolati támaszték gyanánt.5 Riegl formulája szerint a régmúltat képviselő tárgyak, épületek (a monumentumok) emlékezeti (emlékeztető) funkciója elsősorban régiségükből (Alterswert, age-value), valamint a nekik tulajdonított történelmi értékből fakad. A dolgok régiség-értéke arra utal, hogy minden ember alkotta objektum menthetetlenül ki van téve az idő pusztító erejének, a fokozatos fizikai romlás és a végső megsemmisülés feltartóztathatatlan (természeti) folyamatának. Attól értékesek, attól történetiek ezek a dolgok, hogy magukon viselik a fizikai hanyatlás jól látható jeleit. A történelmi érték képzete, ezzel szemben, a dolgok belső tulajdonságaira vet fényt, ami pedig az emberi nem fejlődéstörténetében elfoglalt helyüket fejezi ki. Ez esetben nem a fizikai romlékonyság, az időnek ez a beszédes jele, hanem az emberi kreativitás örökkévalósága adja megbecsülésük alapját; az értékalkotó emberi tevékenység történelmi tanúságtételeként teszi mérlegre az utókor az objektumot (a monumentumot), hogy kivételes tiszteletben részesítse. Az elmúlt korok mentalitása kerül ezzel előtérbe, ami a megformálás stílusából világlik ki, ami történelmi színben tünteti fel egyúttal az ember alkotta tárgyat.

Ez a két értéktételezés egymásnak tökéletes ellentéte, ennek megfelelően egymással összeegyeztethetetlen szellemi és gyakorlati viszonyt ír elő a jelen embere számára a múlt tárgyi dolgaival kapcsolatban. A történelmet a régiség-érték jegyében szemlélő és megbecsülő ember hagyja beteljesedni a dolgok természet által megszabott sorsát, vagyis nem konzervál és kivált nem restaurál. Sőt, újonnan sem hoz létre a régi jelmezébe bújtatott tárgyakat, mely törekvés a XIX. századi városépítészeti historizmus gyakorlatának felel meg igazán pregnáns módon. A monumentumok tudatosan szem előtt tartott kommemorációs értéke abban áll ezúttal, hogy múlékony fizikai létezőként tudatosítják őket, ami egyben a történelem jelenlétét is mutatja számukra, mert arról vall, hogy a múlt szükségképpen idegen és átmeneti fejlemény. A régiség-érték szerinti megközelítés ezért nem követel, sőt határozottan megtilt minden beavatkozást a múlékony állagú dolgok fizikai folyamataiba, egyúttal mindenki számára egyaránt felkínálja a történelem közvetlen szemlélésének, élményszerű megtapasztalásának a lehetőségét.

Merőben más a helyzet a történelmi érték fogalmával összekapcsolódó beállítottság esetében, amely szakértelmen, a történelem gondos tanulmányozását követelő tudáson alapul, és a történelem aktív jelenbeli használatával is együtt jár. Nem csupán a konzerválás-restaurálás műemléki szemléletmódja és gyakorlata, hanem a modern nagyváros fizikai környezetének a megteremtését irányító historista szemléletmód is ebből a magatartásból következik. Ha a két említett értékfogalmat elhelyezzük a jelenbeli (a nem történeti) élet kontextusában, akkor Riegl nyomán megállapíthatjuk: a használhatóságot és az újbóliságot funkcionális értékként képviselő (érvényesítő) jelen többnyire a történeti érték fogalmát helyezi előtérbe, miután a múlt fennmaradt tárgyi rekvizitumait nem kizárólag régiség-értékük, hanem sokkal inkább történelmi értékük alapján értékeli. Az előbbi a rom-kultusz romantikus ethoszának kedvez, az utóbbi pedig a történetiség racionális alapokra helyezett kultuszát élteti.
Riegl tipológiája a XIX–XX. század fordulóján a német műemlékvédelemről zajló szakmai diskurzus kereteibe illeszkedett, ahhoz a vitához szólt hozzá a szerző ilyen módon.6 A fogalompár – analitikus segédeszközként – éppoly fontos szolgálatot tehet azonban ma is, mint ahogyan Friedrich Nietzsche tipológiája sem vesztett jottányit sem értékéből, ami az antikvárius, a monumentális és a kritikai történetírás fajtáit posztulálta.7 Mert mit sugall Riegl a műemlékek kommemoratív funkciójáról e fogalmi distinkcióval? A múltbeli emlék, amikor szándéktalanul emlékeztet az elmúltra,8 úgy és azzal válik fontossá a jelen számára, hogy történeti értékre (is) szert tesz. Ha csupán régiség-értékkel bír(na), akkor nem lenne különösebb használati értéke, és újdonságértéket sem tulajdonítanának neki, így pedig a lassú, de elkerülhetetlen fizikai enyészet a sorsa. Ha viszont történelmi értéket testesítenek meg a múlt jelenben fellelhető dolgai, akkor művészeti alkotásokként, valamint a nemzeti lét időbeli folytonosságának a jeleiként lehet rájuk támaszkodni, ami a jelenbeli újrahasznosulásukat is lehetővé teszi. Arra használják őket, olykor a hagyomány által megszentelt erőnek engedelmeskedve, amire már egykoron is szolgáltak (a városházának emelt épület ad továbbra is helyet a város adminisztrációjának), vagy új funkciót találnak számukra (a posztócsarnokból egyetemi könyvtárat, a valamikori kulturális épületből pedig bankházat csinálnak). Amikor pedig a természet vagy az ember gondoskodik az objektum haláláról, akkor újonnan emelnek – a jelen megkövetelte funkció betöltésére – történelmi értéket képviselő (historizáló stílusban kivitelezett) új épületeket, hogy ezáltal emlékeztessenek a többszörösen egymásra tagolt múltra. Ez utóbbi gyakorlat a valamikori egyetemi könyvtár régiség-értéket (is) megjelenítő épületét helyettesítő új könyvtárépületnek felel meg, amely ugyanakkor hangsúlyozottan történelmi értéket imitál.

A történelmi múltat allegorizálva felidéző szándékkal fogtak hozzá a XIX. században a (nagy)városok középületekkel való benépesítéséhez is. E gyakorlat példaszerű leírását és elemzését nyújtja Carl E. Schorske a bécsi Ringstrasse középületeiről szóló tanulmányában, és hasonlóan jó példa erre számos kontinentális európai nagyváros (főváros) korabeli középítkezése is.9 Ezt a törekvést juttatja érvényre a budapesti Nemzeti Múzeum (majd pedig a Szépművészeti Múzeum) neoklasszicista megformálása, vagy a budapesti parlament monumentális neogótikus építménye, hogy közelről ismert példákra utaljak. S nem utolsósorban ez a beállítottság hat a XIX. századi purista, magát a dicsőséges középkorba visszaálmodó, határozottan restauráló indíttatású városépítészet szüntelen történelmiesítő erőfeszítései mögött is.

Innen már csupán egy lépés, hogy megvizsgáljuk a szándékosan teremtett emlékeztető jelek, a történelmi célzatú monumentumok keletkezését és sajátos működésmódját. A szándékolatlan és a szándékolt emlékműtípus együtt ad ugyanis markáns formát a város – modern kori – kollektív emlékezetének. A kettő olykor össze is fonódik egymással és egymásra rétegződve alkot kompakt egészet. Az olyan szándékolatlan emlékműtípus, amilyen a berlini fal, az objektum politikai „leomlásával” lényegül át történelmivé, hogy szándékolt monumentumként teljesedjen be végül a sorsa.10 Adott tárgyi entitás (épület vagy bármilyen más fizikai objektum), amely eredetileg nem a kommemoráció céljából keletkezett, többnyire és törvényszerűen akkor ölti magára a szándékolt emlékmű jellegét, amikor elveszti eredeti rendeltetését; és persze kell hozzá a régiség-értéke is. Így válhat, egyebek közt, a rom, a romként meghagyott objektum a tragikus múlt emlékeztető jelévé, ahogyan a lebombázott német városokban vagy a németek által a második világháborúban lebombázott nem német városokban napjainkban még mindig virító romok hivatottak emlékeztetni a közelmúlt szomorú történelmi eseményeire.

A város kollektív emlékezeti világát gazdagítja tovább az emlékeztetés szándékával létesített tárgyi jelek egy, az előbbiektől elkülönülő együttese, úgymint a szőnyegen heverő kérdésről szóló – ma egyre terebélyesedő – szakirodalom, továbbá az emlékező fikció megannyi terméke. Közhely, hogy a szándékolt emlékműállítás, amely igen tág műfaji határok között mozog, a nacionalizmus és a nemzetállam-építés XIX. századi hőskorában lendült fel látványos módon, amikor a (nagy)városok tudatos, tervezéssel és fokozott hatósági beavatkozással párosuló fejlődése is a tetőfokára hágott. Mindennek a történelmi építészeti stílusokkal összefüggő vonatkozásairól korábban is már esett szó. Fordítsuk a figyelmünket ez alkalommal a helymegjelölések, a helykijelölések gyakorlatára, melynek kimondott és hangsúlyos célja a történelmi múltra való szüntelen és erőteljes emlékeztetés. E gyakorlat triviális megnyilvánulása a helyek állandósuló megnevezése, néven nevezése és ekként való kötelező számontartása, vagyis az utcanévadás.

A nacionalizmus korát megelőzően semmilyen történelmi tudatosság nem játszott közre az utcák és a terek névhasználatában: a helyben működő boltokról, kocsmákról, a házakat díszítő képekről, szobrokról, cégérekről, az ott űzött mesterségekről, és a nagyobb számban helyben élő lakosokról nevezték el a helyeket; ilyenek hiányában pedig a hely valamilyen jellemző tulajdonságát vették alapul. A kiegyezést követően Magyarországon is nyomban megváltozott a helyzet, amikor Pest város képviselői 1867-ben, egyebek közt, úgy döntöttek, hogy a magyar történelem nagy alakjairól kívánnak utcákat elnevezni. 1870-től a Közmunkatanács ragadta magához az utcaelnevezés jogát, és szintén ebben a szellemben fogott hozzá a munkához. Ennek nyomán az 1870-es évektől nagy számban neveztek el utcákat (és tereket) a magyar történelem legendás alakjairól (törökverő hőseiről, kuruc vezérekről) vagy pogány kori történelmi figurákról. Később egyre növekvő számban szerepeltek a névadók között a középkori magyar királyok és más történelmi személyiségek, sőt még 1848/49 hősei is.11

A nacionalizmus szellemében folyó utcanévkeresztelés az országot reprezentáló főváros esetében úgyszólván elkerülhetetlen, bár az ország egyetlen más települése sem vonhatta ki magát teljes egészében a nemzeti kollektív emlékezet területmegjelölő buzgalma alól. A helyi identitás ily értelmű kifejezése azonban legalább olyan súllyal esett máshol a latba, mint a nemzeti identitásé, amely kényszerűen osztozott a helyi jelentésű (jelentőségű) utcanevekkel. „Az a városi ember, aki mit sem tud szülőhelye hírneves férfiairól és nevezetes eseményeiről, az szülővárosát szintén nem szeretheti igazán” – szögezi le Ortvay Tivadar a Pozsony utca- és térelnevezéseiről szóló, a XX. század elején kiadott könyvében. Munkája a város kollektív történelmi emlékezetét elbeszélő kulturális emlékezeti megnyilatkozás és e minőségében Pozsony nevezetes „emlékezeti helye” is egyúttal.12
A nemzeti és a helyi identitás viszonya olykor ellentmondásosan alakul, kivált midőn nemzetiségi (kulturális vagyis nyelvi, és/vagy felekezeti és másféle) megosztottság hatja át a lokalitást. Így volt ez Pozsonyban is, ahol az emlékjelek terén különösen sok gondot okozott a hosszú időn át számbeli többségben lévő nem magyar (anyanyelvű) pozsonyiak számára a helyi és a magyar nemzetállami identitás közötti kényes egyensúly fenntartása. A városi tér nemzetiesítése és történelmiesítése (a kettő rendszerint egybeesik) ezért jóval a kiegyezést követően vette itt kezdetét, hogy számos kompromisszum kíséretében valósuljon meg az 1918-ig terjedő időszakban. Az utcaelnevezések terén 1879-ig kellett Pozsonyban várni a magyar nemzeti tartalmak első megjelenítéséig, a köztéri szoborállítások tekintetében pedig 1896-ig semmi érdemleges nem történt Pozsonyban. A millenniumi ünnepségek teremtettek végül kedvező alkalmat arra, hogy változzon a helyzet. Hozzá kell azonban tenni: akkor sem Pozsonyban, hanem a közeli Dévényben, a régiség-értékű vár romjai között emelték az ezeréves magyar államiságot szimbolizáló, rá emlékeztető emlékművet. Ez a monumentum azonban Pozsony német ajkú népességét jórészt hidegen hagyta, és majd csupán a Mária Terézia-emlékmű elkészülte, a város központi helyén való elhelyezése enyhített valamelyest a magyar nacionalizmus szempontjából aggályos helyzeten. A szoborcsoport szimbolikus üzenetében rejlő kompromisszum abban állt, hogy egyszerre deklarálta a város (a városi német polgárság) feltétlen hűségét és lojalitását a Habsburgokhoz és Magyarország (a Magyar Királyság) iránt, még ha nem is a magyar történelem volt az emlékmű első számú referenciája.13 Mondani sem kell, mindeme magyar (és Habsburg-birodalmi) emlékezeti jelek kivétel nélkül mind áldozatul estek az 1918 utáni csehszlovák nemzetállami identitás-politika kommemorációs igyekezetének.14
Pozsonyhoz képest egyértelmű a helyzet Kolozsváron, ahol a domináns magyar helyi identitás birtokában foghattak hozzá a városi nyilvános tér történelmiesítéséhez. Ráadásul itt hellyel-közel a magyar történelem egyes kiemelkedő referenciáit is azonosítani lehetett, így mindenekelőtt a dicsőséges reneszánsz uralkodót, Mátyás királyt, aki történetesen helyben született.15 Ezért állapíthatja meg a téma tárgyalásának szentelt monográfiájában Jakab Albert Zsolt, hogy: „A korszakban [1867–1918] állított emlékművek, szobrok és emléktáblák a nemzeti történelem alakjait és eseményeit, a nemzeti tudományok (irodalom, történelem) és művészet (színház) személyiségeit jelenítették meg.” Ugyanakkor: „Ezek az események és szereplők a helyhez kötődtek (születésük, tevékenységük vagy vonzalmuk alapján), ezért emlékezetüknek térbeliesítése a lokális világnak, a lokális emlékezetnek az országossal szembeni – vagy melletti – megfogalmazásaként értendő.” Majd hozzáfűzi: „A lokális-országos viszonyrendszer mellett az emlékállítások során a birodalmi és nemzeti törekvésekből adódó megosztottság is érvényesült.” Ez abban nyilvánult meg, hogy nagy súlyt helyeztek (volna) itt 1848/49 emlékének a tárgyi megörökítésére is, ami viszont olykor nyílt feszültséget okozott az emlékműállítók és a hatóságok között.16 Ami 1918 után Kolozsváron és Erdélyben történt, az semmiben sem tért el attól, ami Pozsonyban és az egész Felvidéken folyt ezen a téren.17
Ami nem is csoda, hiszen az utcanév, a szoborba öntött monumentum vagy a felirat (az emléktábla) a nemzetiidentitás-politika egyformán fontos eszközeként járul hozzá ahhoz a folyamathoz, melynek során a (nemzetállami) hatalom adott (politikai) jelentéssel ruházza fel a városi teret.  A főváros, ahol a nemzet szimbolikus lényege összpontosulni látszik, mindeme törekvések elsőrendű célpontját szokta képezni. Amikor egyes országokban előtérbe kerül a háborúban fogant modern nemzetállam eszméje, szintén a fővárosok hivatottak arra, hogy helyet szorítsanak az ezt a gondolatot kifejező emlékműveknek, és a hozzájuk kötődő ceremóniáknak, rituális emlékezési szertartásoknak, a velük kapcsolatos ikonográfiai és retorikus megnyilatkozásoknak.18 Nálunk is ez történik: „az 1895-től a világháborúig terjedő időszakban szinte történelemmel »bútorozzák be« Budapest belső, az állami, a városi élet, a reprezentáció szempontjából hangsúlyos útvonalait, színhelyeit, valamennyi e szempontból fontos és alkalmas helyszínen egy-egy aktuális és hatékony példát helyezve el. […] Lényegében a Városliget és a Budai Vár között jelölhetjük meg azt az eléggé széles sávot, amelynek legfontosabb pontjain és útvonalain, éppenséggel e pontok városképi és »ideológiai« hangsúlyát növelve, évről-évre, fokozatosan a historizáló emlékművek megjelentek.”19 Ami pedig élettel tölti majd meg a „bronzba öntött halhatatlanságot”, az a nyilvános ünnepi viselkedés sok-sok eseménye, a szüntelenül ismétlődő történelmi referenciájú kommemoráció, amely a legtörténelmietlenebb városi teret is képes történelmi atmoszférával telíteni. Ha a történelmi emlékezés jegyében zajló rítus szakralizálja a nyilvános teret, a legritkább esetben van annak köze ahhoz, hogy a helynek volt-e vagy sem eredetileg történelmi jelentősége. Így nem (csak) ott emelnek emlékművet (például a millenniumnak), ahol a szóban forgó múltbeli esemény ténylegesen megtörtént (volna), hanem ott (is), ahol a várostervezői önkény jónak látja (vagyis a budapesti Hősök terén). S nem is csupán a kőbe és bronzba öntött emlékjel (a millenniumi szoborcsoport) kezeskedik a szakralizált hely történelmiesítéséért, hanem az általa rendszeresen oda vonzott emlékezési szertartás rítusa szintúgy. Ezek az eredetileg „ártatlan” helyek a kultikus használatukat biztosító (mintegy előíró) kvázi-vallási világi rítusok révén tesznek (tehetnek) szert idővel különleges jelentőségre, mivel nemzeti monumentumok helyéül szolgálva óhatatlanul nemzeti-történelmi kontextusba kerülnek. Ide helyezik át idővel (vagy azon nyomban) a nemzeti önreprezentáció és a nemzeti-országos kihatású véleménynyilvánítás első számú színterét, és az itt tartott emlékező szertartás automatikusan közösségi (univerzális) szintre emelkedik, nem utolsósorban a hozzá szorosan tapadó – jóllehet imaginárius – történelmi dimenziónak is köszönhetően.20
A város kulturális emlékezeti toposszá válásáról kell még röviden szólnunk. Hosszan lehetne értekezni ennek kapcsán a város vizuális reprezentációjának mint emlékezeti gesztusnak az egyes megnyilatkozásairól,21 ez alkalommal egyedül csak az irodalmi fikcionalizálás esetére térünk ki. Miként válhat a város történelmi emlékké az elbeszélő számára és mennyire köti meg a kezét a helyről első kézből szerzett egyéni tapasztalata, ami saját elbeszélését a tárgyszerűség, a hitelesség látszatával ruházza fel.  
Nagyvárad 1918 előtti emlékét önti elbeszélő formába az a szöveg, melynek szerzője íróember;22 a másik vizsgálandó dokumentum egy köznapi emlékezőt szólaltat meg Várad kapcsán.23 Mindkét narratívában közös vonás, hogy úgy lesz a szerzők kezén a város puszta történelmi emlékké, hogy az ott korábban eltöltött életük, amiről beszámolnak, végérvényesen a múlt ködébe vész; ráadásul Nagyvárad jó ideje egy másik ország, Románia része. Mindaz tehát, amire emlékeznek, nem csupán a személyes, hanem a történelmi idő távlatában is történelemként hat, idegen világot idéz fel az olvasóban.  
Amikor összevetjük egymással ezt a két, egyaránt a XIX. század végi, XX. század eleji Nagyváradot a középosztály szemszögéből láttató és az emlékezés szűrőjén át elbeszélő szöveget, feltűnő különbségekre is bukkanunk ugyanakkor velük kapcsolatban. Nagy Endre beállításában Várad az alkotó modern polgári szellem fészke, ahol az alkotó értelmiség teljes jogú szereplőként adja hozzá a magáét a város korabeli közösségi identitásához és így is rögzül a regény jóvoltából e hely történelmi imázsa. Bendáné viszont, aki a város tisztviselő középosztályi elitjét alkotó család tagjaként tekint vissza a múltra, nem egészen ezt a képet sugallja Váradról. Nagy Endre Várad-képében a város és a katonaság, pontosabban a helyi tisztikar állandó, többnyire párbajokban realizálódó feloldhatatlan konfliktusa, ennek a két világnak a kibékíthetetlen ellentéte az egyik uralkodó motívum. Ami azzal az író által nem is igen titkolt sugalmazással párosul, hogy Várad ezek szerinti belső társadalmi megosztottsága az integrálhatatlan katonai jelenlét ballasztjából fakadt. „A katonaság mint egy gyarmatosító hatalom légiója ékelődött a város életébe, külön törvényeknek engedelmeskedett, külön szabadalmai voltak, és folyton élesre fent karddal őrködött a megkülönböztetett presztízsen, amellyel körülövezte magát. A korzón megvolt a külön sarkuk, kávéházban, vendéglőben, színházban elkülönített helyük volt, de így is napirenden voltak az összeütközések.”24 Ennek a beállításnak a személyes hitelét növeli, hogy az emlékező-narrátor végül maga is a tisztekkel való súlyos konfliktusa miatt döntött úgy, hogy végérvényesen elhagyja a várost.
Merőben másmilyen emlékek szervezik Bendáné emlékező narratíváját. A szerzőnő, aki – nővéreihez hasonlóan – katonatiszthez megy férjhez, nem éppen így emlékszik a tisztek társadalmi mikrovilágára. Mellékesen említi ugyan, hogy a civilek és a katonatisztek külön társasági életet vittek a városban,25 nincs azonban úgy tudatában a váradi középosztályi világ végletes belső megosztottságának, mint az újságíró Nagy Endre. S természetesen Bendáné kedvező képet fest erről a katonatiszti társadalmi miliőről, amelynek – hadapród-iskolai tanár feleségeként – maga is a tagja ez időben. Jóllehet kritikus hangot üt meg a „hivatalos” váradi középosztályi társasággal kapcsolatban, amit konzervatívnak, maradinak és intoleránsnak talál saját, az ausztriai zárdában szerzett tapasztalatain okulva. Az a tiszti miliő azonban, amely a nem sokkal a háború kitörése előtt kötött házasságától kezdve élete szűkebb keretét adja, ezen kései tanúságtétel szerint kulturáltnak, az átlagos középosztályi váradi állapotokhoz képest is kifogástalannak tetszett számára.
Nagyvárad így kikerekedő képe két, egymástól elütő társadalmi imázs formájában jut el az utókorhoz, a történészhez, aki az emlékező elbeszélések mögött ható eltérő látószögeket mérlegelve sem mondhat többet és mást, mint hogy: a múlt városi történelemként sem alkot egységes egészet. A retrospektív történészi megközelítés is hozzáad ehhez persze még valami újat, amitől, ha lehet, még zavarosabb, az emlékezők által konstruáltnál is összetettebb kép alakul ki az emlékezetben tartott város valamikori valóságáról.

1 Olsen, Donald J.: The City as a Work of Art. London, Paris, Vienna. New Haven, 1986, Yale University Press. 295.
2 A kérdés esettanulmány jellegű elemzéséhez ld. Schorske, Carl E.: A Ringstrasse, bírálói és a modern város születése. In uő: Bécsi századvég. Politika és kultúra. Budapest, 1998, Helikon. 33–111.
3 Benjamin, Walter: Párizs, a XIX. század fővárosa. In uő: Kommentár és prófécia. Budapest, 1969, Magvető. 77, 93.
4 A kérdés ellentmondásosságáról bővebben: Gyáni Gábor: Modernitás és hagyomány a nagyvárosi múltban. In uő: Relatív történelem. Budapest, 2007, Typotex. 50–85.
5 Riegl, Alois: The Modern Cult of Monuments: Its Essence and its Development. In Price, N. Stanley – Talley, M. K. – Vaccara, A. Melucco (szerk.): Historical and Philosophical Issues in the Conservation of Cultural Heritage. 1996, J. Paul Getty Trust. 69–83. Az esszét 1903-ban írta a szerző.
6 Koshar, Rudy J.: Building Pasts: Historic Preservation and Identity in Twentieth-Century Germany. In Gillis, John R.: Commemorations. The Politics of National Identity. Princeton, N. J., 1994, Princeton University Press. Különösen 217–223.
7 Nietzsche, Friedrich: A történelem hasznáról és káráról. Ford. Tatár György. Budapest, 1989, Akadémiai. 37.
8 Mert nem kifejezetten azzal a szándékkal hozták létre eredetileg ezeket az objektumokat, hogy emléket állítsanak általuk valamely múltbeli történésnek vagy személynek.
9 Olsen, Donald J.: i. m.; Morris, R. J.: Gentle Deceptions: Edinburgh and the Making of a Cultural Identity. In Zimmermann, Susan (szerk.).: Urban Space and Identity in the European City 1890–1930s. Budapest, 1995, CEU. 95–106.; Lees, Andrew – Lees, Lynn Hollen: Cities and the Making of Modern Europe, 1750–1914. Cambridge, 2007, Cambridge University Press. 206–243.; Prokopovych, Markian: Habsburg Lemberg. Architecture, Public Space and Politics in the Galician Capital, 1772–1914. West Lafayette, 2009, Purdue University Press.
10 Ladd, Brian: Berlin falai. Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv II. Budapest, 2007. 359–386.

11 Holló Szilvia Andrea: Hősök és mondák az utcanévadásban. In Hofer Tamás (szerk.): Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Tanulmányok. Budapest, 1996, Néprajzi Múzeum – Balassi Kiadó. 221, 225.
12 Ortvay Tivadar: Pozsony város utcái és terei. Óváros. Pozsony, 2008, Kalligram. Megjegyzem: Ortvay idézett kijelentése csupán a könyv új kiadásához írt (mai) kiadói előszóban olvasható, és nem a szerző eredeti, most újra hozzáférhetővé tett szövegében.
13 Varga Bálint: Árpád és Mária Terézia között. Pozsony város identitásai és emlékművei a 19. században. In Cieger András (szerk.): Terek, tervek, történetek. Az identitás történetének térbeli keretei 2. Budapest, 2011, Atelier. 132–135.
14 Lipták, Ľubomír: Helycserék a piedesztálon. A politikai váltások emlékművei és az emlékműváltások politikája. In uő: Száz évnél hosszabb évszázad. A történelemről és a történetírásról. Pozsony, 2000, Kalligram. 244–292.
15 Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán. Kolozsvár, 2005, KOMP-PRESS. 41–64., 231–247.
16 Jakab Albert Zsolt: Emlékállítás és emlékezési gyakorlat. A kulturális emlékezete reprezentációi Kolozsváron. Kolozsvár, 2012, Kriza János Néprajzi Társaság – Nemzeti Kisebbségkutató Intézet. 142.
17 Uo. 170–209.
18 Rausch, Helke: The Nation as a Community Born of War? Symbolic Strategies and Popular Reception of Public Statues in Late Nineteenth-Century Western European Capitals. European Review of History–Revue européenne d’Histoire, vol. 14, no. 1 (March 2007). 73–101.
19 Kovalovszky Márta: „Bronzba öntött halhatatlan”. A historizmus emlékműszobrászata. In Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. Budapest, 1993, MTA MKI. 85.

20 Sinkó Katalin: A továbbélő historizmus. A Millenniumi emlékmű mint szimbolikus társadalmi akciók színtere. In Zádor Anna (szerk.): i. m. 277–293.
21 Vö. Gyáni Gábor: A reprezentatív város – a reprezentált város. Továbbá: Somlyódi Nóra: Eltérő térbeliségek. Benkő Imre és Féner Tamás Budapest-albumai. Végül: Gelencsér Gábor: A film városa, a város filmje. In N. Kovács Tímea – Böhm Gábor – Mester Tibor (szerk.): Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Budapest, 2005, Kijárat Kiadó, 229–263.
22 Nagy Endre: Egy város regénye. Budapest, 1999, Palatinus. A munka elsőként napilapban, 1936 és 1937 folyamán látott napvilágot – folytatásokban.
23 Egy váradi úrilány. Benda Gyuláné Imrik Margit emlékezései. Budapest, 2006, Nora. Az emlékező-szerző 95 éves korában, 1985-ben mondta magnóra visszaemlékezéseit.
24 Nagy Endre: i. m. 34.
25 Például: „Akkoriban Nagyváradon, ha egy lányos házhoz katonák kezdtek járni, a civilek elmaradtak. És fordítva. Nem tudnám megmondani, miért, de így volt.” Egy váradi úrilány. 47.