Kőrösi Zoltán: Tavasz (próza)

Az után, hogy az 1799. évben a Duna árvize elsöpörte az addig itt álló vályogházakat és szőlőskerteket, a városunk lakói fából, földből és ragadós trágyából építettek a régi meder peremére gátat, kár, hogy az semmit nem érhetett az 1838-as, nagy, jeges ár ellen, akkor a több mint ötszáz házból kevesebb, mint húsz maradt állva, mindenesetre a második nagy víz után a pestiek újabb gátat építettek és feltöltötték a legalacsonyabban fekvő részeket, hát így, mondhatni, jeges árból, idehordott földből és trágyából kelt ki ez a környék, s ezért hívják most is Gát utcának itt a közelünkben a Gát utcát, kétsaroknyira a terünktől.

És az még csak lehet véletlen, hogy József Attila is éppen ide született, a lazaristák két évvel korábban épült Szent Péter-templomával szemközti ház földszintjére, az viszont már aligha, hogy tizennégy lakásban lakott a környékünkön, például a Ferenc téren, a velünk szemközti házban is, a cselédlépcső tetején, a padlásfeljáró mellett nyíló szoba-konyhában, bárki felgyalogolhat, bekopoghat, hogy vajon ki nyit ajtót. Azt a házat nem oly rég szép citromsárgára vakolták, a vele szemközti szuterénben működik a város egyik legjobb hentesboltja, Vadhúsok és felvágottak, legalábbis az oda járó asszonyok szerint, miközben róluk meg azt beszélik, hogy csakis azért sietnek le olyan örömmel abba a félhomályos boltba, mert elandalodnak attól, ahogy a bajuszos hentes fogdossa a tőkehúsokat, rácsapja a széttárt ujjú kezét a combokra és bordákra, aztán végigsimítja őket, és ettől a mozdulattól, a cuppanástól csend támad a várakozó asszonyok között, aztán meg kicsi sóhajtások kelnek, mintha szél fújna be a kézírásos cédulákkal teleragasztgatott ajtón, pedig nem is befelé szökik a levegő, hanem egy piros kerekes ventillátor lapátolja ki az utcára a húsok páráját, egyenesen a túloldalra, a zöldre festett ajtajú biobolt egészséges magvakkal és teafüvekkel díszített kirakatára, ahol egy hófedte hegycsúcs képe mutatja, milyen békés és boldog sors vár azokra, akik nem esznek húsokat. A József Attiláék melletti második házat viszont most újítják fel, eddig négyemeletes, csúf, szürke épület volt, de ki tudja, mi lesz belőle, előbb csak lyukat bontottak a gerincen, majd leszedték a tetejét, hogy az odaföntről leskelődők belelássanak a családok életébe, kutathassák, éjszaka úgy alszanak-e az emberek, hogy a fejük van a legmesszebb egymástól, vagy fogják egymás kezét, mint a vándorúton járó gyerekek, és a homlokukat vajon összeértetik, vagy a hátukat és a feneküket mutatják egymásnak. A munkások lehúzkodták a cserepeket és kiemelték az ablakokat, mert már tavasz volt és sütött a nap, és különben is, mindenki azt mondta, hogy a tavasz után a tavasz folytatása következik,  legalábbis, ha létezik megbízható rend a napok egymásutánjában, langyos, sárga fény csorgott a sárga sisakos tetőfedőkre, akik a kéménycsövekbe kapaszkodva járkáltak odafent, nagy önbizalommal szedegették a támasztékot a saját talpuk alól, igaz, a derekukat kötél rögzítette, úgy lépegettek a ferde földön, mintha úszók volnának, akik a lábukat nyújtogatva tanulják a mozdulatokat a bóják között, mi lesz, ha majd elrúgják magukat a földtől. Az ablakunkból éppen a fák csúcsa fölött lehetett látni őket, hallatszott a kopácsolásuk, előbb a mozdulat, aztán a kalapács csattanása, szép, sárga lécekkel rácsozták be a gerendákat, hogy a bontás után visszaépíthessék a tetőt, viszont amíg odafönt kitágult a világ, a ház lábához dróthálós kerítést szerkesztettek, lezárták az utcát és ezzel eldugították a teret, olyan trombózist okoztak, hogy nap mint nap eltévedt autósok tolatgattak szitkozódva a kerítés előtt, megfordultak, és aztán a környékünk utcáin bolyongva keresték a kiutat ebből a felborult rendből. De legalább sütött a nap, s mint tudjuk, a tavasz kezdete után a tavasz folytatásának kell következnie, ebben bíztak a babakocsikat tologató vagy a gyereküket sétáltató anyukák, akik ellepték a terünk padjait, szétgurultak a füvön, ráérősen nézegették a kezeslábas overallokba csomagolt kisfiúkat és kislányokat, akik kipirult arccal újra és újra nekiindultak, hogy felmásszanak a szökőkút dombjára, de minduntalan visszacsúsztak a mozaikcsempéken, vagy ami még rosszabb, fennakadtak a lyukban, ahol a mázas borítás már letöredezett, hiszen a nagyobb fiúk délutánonként itt gyakorolták a terepbiciklizést, és kikoptatták a mozaikot, a kicsik tehát megrekedtek ott, ahol elővásott a csupasz beton, és aztán kiabáltak az anyjuknak, hogy mentse ki őket, a napsütötte padokon pedig nyugdíjasok üldögéltek, akik nézték a kismamákat és a gyerekeket, és közben bólogattak.

Ilyen a tavasz és ilyenek vagyunk mi is, mondta a mászóka mellett napozó Marczinka úr, aki a nyugdíjba vonulása óta társadalmi munkában a házunk gondjait viseli, összeszedegeti és kidobálja a reklámpapírokat, helyrekalapálja a behorpasztott levelesládákat, beszélget a postással és szavazati meghatalmazásokkal felruházva részt vesz a lakógyűléseken, ahol a többi lakó mindig elfelejt megjelenni, ilyen a tavasz és a fény, megvidámítja a várost, de megmutatja a romlásokat is, sőt, a mi városunk vidámsága jórészt éppen ezekből a romlásokból van összerakva, tudniillik az a balfordulatok természete, hogy ha olyannyira megsokasodnak, hogy elviselhetetlennek látszanak, akkor már csak nevetni lehet rajtuk,  ha nincsenek az árvizek, akkor itt talán még most is vályogházak állnának, vagy bolgárkertészek termesztenék a rózsáikat és paradicsompalántáikat. Csakhogy a változásokban ott maradnak a romlások is, a napsütésekben az árnyékok és hideg idők, és kétségünk ne legyen: a mostani utcákon a kátyúk, a ház tövében torlódó szemét, a falakról hámló vakolat, a pincékből szivárgó penészes szag s az ablakokban sötétlő kútmély is mind kellenek a szépséges stukkókhoz és szobrokhoz, domborművekhez és balkonokhoz, cirádákhoz és tornyocskákhoz ahhoz, hogy  az ide tévedő idegenek olyan különlegesnek lássák a városunkat, nem véletlen, hogy legutóbb Budapestet szavazták meg Európa legromantikusabb városának, sőt, a gazdaságosan gondolkodó britek azt is megmondták, hogy ebben a városban a legjobb turistának lenni, legalábbis, ami az ár–érték arányt illeti, tudni kell, hogy aki ide jön, hogy lássa napsütésben Budapestünket, élvezze a ragyogását, az érzi mindezeket a sebhelyeket is, még ha nem is veszi észre, szagolnia kell a pincemélyeket is, holott csupán a gulyáslevesre volna kíváncsi. Na, mondta Marczinka úr, éppen így van a történeteinkkel, a sárból, fából és trágyából tapasztott hétköznapjainkkal, az átszakadt megszokásainkkal, milyen kár, hogy az emberek folyton az ünnepekre várnak, mert nem veszik észre, hogy a hétköznapoknak kellene örülniük, az unalmas és semmitmondó óráknak, amikor minden ugyanolyannak látszik, mint amilyen volt és amilyen marad, fel se merül a változás lehetősége, és éppen ez a jó, a házunkban lakott például az a kutyás ember, aki két pitbullal járt sétálni a téren, egy barnával és egy világossal, vagy kiballagott az ebeivel a Duna-partra, terepszínű nadrágban, terepszínű dzsekiben és terepszínű sapkában ment, mint aki azonnali bevetésre készül, eredetileg éjjeliőr volt a soroksári úti fegyvergyárban, de egész életében tűzoltó szeretett volna lenni, az ember az egyetlen élőlény, amely mindig más akar lenni, mint ami, a kutyás embert például nem is érdekelte más, csak a tüzek oltása, folytonos várakozásban és izgalomban élt, minden második hétvégén önkéntes tűzoltócsapattagként gyakorolt, otthon a nagy ruhásszekrény mellett készenlétben tartotta a nadrággal egybeszerkesztett gumicsizmát, hogy vész esetén azonnal beleugorhasson, a gyomrát elégető lassú tüzet mégse fékezhette meg, a két kutyát azelőtt altatták el, hogy utoljára bekerült a kórházba, a kutyás ember nem akarta, hogy mást is szeressenek, nem akarta, hogy másnak is engedelmeskedjenek,  a másik kérése az volt, hogy a temetésén úgy búcsúztassák majd el, mint egy igazi tűzoltót, minek a búcsúról beszélni, tiltakozott a felesége, de a kutyás ember csak rázta a fejét, megint csak tervezgetett és várakozott, úgy éljek, hogy mindjárt meghalok, mondta, és visszafeküdt a párnájára és meghalt, a felesége pedig teljesítette a kívánságát, egy igazi tűzoltóautó érkezett szirénázva és villogva a temető kapujához, sőt, bement egészen a sírig is, csakhogy a gyásznép nem tudta mire vélni ezt, hiába voltak közöttük az önkéntes tűzoltók is, riadtan szaladtak szerteszét, a legrosszabbul a kutyás ember öccse járt, aki a tolongásban megbotlott egy sírkőben, és úgy esett hátra, hogy megütötte a könyökét, nagyobb baj volt, hogy eltörött egy bordája, amely ráadásul megszúrta a tüdejét, kihívták hozzá a mentőket, így amikor a tűzoltóautó kikanyarodott a temetőkapun, éppen összeütközött a szirénázó mentőautóval, mint a buborékok, úgy pattantak szét a szirénák, és a mentőknek a rohamkocsiban a kutyás ember öccse mellett helyet kellett adniuk egy igazi tűzoltónak is, aki a karambolnál beütötte a fejét, és az egyik mentőápolónak, aki a lábát sértette meg, ha összeadjuk a sérüléseiket, éppen egy teljesen sebesült embert alkottak volna, a kutyás ember öccsének aztán napokig feküdnie kellett és egy nagy zacskót fújdogált, hogy felgyógyuljon, egész heteket töltött ezzel a nejlonnal, hogy megerősítse a tüdejét, miközben a házban lakók lassan bátorságra kaptak, leszoktak arról, hogy kilessenek a lifthez, mielőtt a folyosóra merészkednének, mert rájöttek, hogy nem laknak már velük a kutyás ember kutyái, amelyektől titokban mindenki félt, s aki miatt addig senki nem mert megállni beszélgetni a gangon.

Kár, mondta Marczinka úr, hogy ezt a nagy békét éppen a kutyás ember nem láthatta már, hiszen bizonyosan szép gondolatai lettek volna a segítségről és az összetartozásról, egy önkéntes tűzoltó nem létezhet másként, nem mintha ezt ő megbeszélte volna vele, egyszer ugyan próbát tett, még amikor a kutyák  ügyében becsengetett hozzájuk, hogy tolmácsolja a lakóközösség véleményét, a kutyás ember nyitott ajtót, terepszínű rövidnadrágban és terepszínű atlétatrikóban, de nem engedte be Marczinka urat, mert, mint mondta, a fiúk odabent nincsenek pórázon, és nem ajánlja senkinek, hogy csak úgy bemenjen, jobbak ezek minden riasztónál, csöndesek, de nagyon pontosak, erről beszélt, eközben Marczinka úr a kutyás ember arcát nézte, mert a résnyire nyitott ajtó félhomályában is látta, hogy a jobb arcán egy hatalmas légy üldögél, olyan nagy volt, hogy Marczinka úr valósággal hallani vélte a szürcsölését is, ahogy nyalogatta a kutyás ember arcának az izzadságát, már éppen szólni akart, hogy ott van egy légy, a kutyás ember hessegesse el, amikor rájött, hogy nem is légy az, hanem szemölcs, nagy, szőrös hátú, ízelt lábú, dudoros szemölcs, amit ő légynek nézett, és ettől mélységesen elszégyellte magát,  micsoda szerencse, hogy nem volt ideje említeni.
Szóval, ha ide akarna betörni valaki, nemigen lenne romantika, mert a fiúk szó nélkül elintéznék, mondta éppen a kutyás ember, és a tenyérrel lefelé fordított kezét elhúzta a torka előtt, mutatva, mit csinálnának az ő kutyái a hívatlan látogatóval, s ettől a mozdulattól feléledt az arcán pihenő szemölcs, megrezegtette a szárnyait és felrepült, a kutyás ember odakapott, de már későn, és csak értetlenül nézett a légy után, hogy kerül ide ekkora dög, ám Marcinka úr nem válaszolhatott, mert végképp elszégyellte magát, kellemes sétákat kívánt és visszahátrált a gangon, a kutyás ember pedig csak intett és becsukta az ajtót. Nem sejthette még, miként tűnik majd el a magabiztossága, amikortól elaltatták a kutyáit, olyan félelem vett erőt rajta, hogy a lakásuk minden szegletébe szorosan nyomon követte a feleségét, járni is nehezére esett már, mégis féllépésnyi távolságban toporgott mögötte, ha a tűzhelynél állt, akkor is, ha a fürdőszobába ment, akkor is, mint egy terepszínű kezeslábas overallba öltöztetett kisgyerek, aki máskülönben fent rekedne a kopott betonon, olykor a kezét is fogni kellett, és beszélni hozzá, hogy elfelejtse az odakinti életet, a szavak lettek a póráz, amivel a felesége a lakásukban vezetgette őt, olyan kötél, mint amit a sárga sisakos tetőfedők kötöttek a derekukra, nehogy egy rossz lépéssel a mélybe süppedjenek. Amikor már berácsozták szépen az egész tetőt, új és fényes cserepeket fektettek a lécekre, valószerűtlenül gyorsan befedték az egészet, úgy ragyogott, hogy senki nem hitte volna el, milyen lyuk tátongott ott még nem is rég, addigra felállványozták körben az egész házat, hatalmas, hálós vásznakat feszítettek ki, s azok eltakarták az ablakokat és a falakat, eltakarták a mögöttük folyó munkát is, mint egy burok, aminek a védelmében ki tudja, milyen színű szirmok készülődnek.

Hiába volt azonban a tavasz, lehűlt a levegő, mire a munkások végeztek az utolsó cserép felerősítésével is, megjött a hideg, előbb csak kígyószisszenéshez hasonlatos hanggal esteledett, majd reggelre esni kezdett a hó, nem a tavasz folytatása érkezett a tavasz kezdete után, hanem a tél, ami azt jelentette, hogy vagy felborult a napok és évszakok rendje, vagy észrevétlenül suhant el a nyár és az ősz, három napig egyfolytában esett, sőt, olyan szelek támadtak, hogy az autók az utakon rekedtek, nem csak a terünk dugult el hát, hanem a város és a város körül az ország is,  nyoma sem maradt a kismamáknak, babakocsiknak és overallos gyerekeknek, még Marczinka úr se hallotta, látta őket, hiába kémlelte a teret a fák rései között, március vége volt már, mégis olyan idő, mintha decembert írtunk volna, hó borult a tér fáira, a rügyekre, most nem a fény takarta el a romlásokat, éppen ellenkezőleg, a rügyek fagyoskodtak a hó alatt, a madarak, a verebek, rigók, szarkák és sirályok értetlenül keringtek a házak között, hó takarta el a szemközti ház új cseréptetejét is, mint a hegytetőt a biobolt kirakati poszterén, háborítatlan, fehér takaró, ami alatt nem látszik, kopott cserepek vagy csillogó, új darabok függeszkednek odafent, kicsi idő még, és elérkezik József Attila születésnapja is, bólintott Marczinka úr, ha megolvadna egyszerre ez a sok hó, akkor akár még árvíz is lehetne, az lenne ám csak a különös, ide ballagna a Duna a terünkre, beborítaná a fákat, földeket és trágyákat, és megindulnának a házak, nagy, lomha gőzös hajók,

micsoda utazás lenne az!,
néznék a vizet a kéményekbe kapaszkodva az utasok.