Álomból valóság

Lee Daniels A komornyik című filmjéről

Az amerikai színes bőrűek elnyomása súlyos kérdése a magát a „szabadság hazájaként” aposztrofáló Amerika Egyesült Államoknak, s összetettségéből adódóan nagyon nehezen lehet egy minden tekintetben korrektnek nevezhető alkotásban beszélni róla. Az elmúlt évek, évtizedek vonatkozó témájú filmjei leginkább a rabszolgaság, illetve az annak eltörléséért folytatott küzdelem problémakörét járták körül, noha a rabszolgaság eltörlése nem szüntette meg varázsütésre a problémákat, hiszen az évszázadok során hangoztatott fehér felsőbbrendűség jegyében elkövetett atrocitások még hosszú ideig mindennaposnak és büntetlennek számítottak.

Míg az afroamerikaiak múlt századi helyzetéről született alkotások többnyire egy-egy rövidebb időszakot idéztek fel, addig A komornyik azt a hosszú, áldozatokkal teli küzdelmet mutatja be, amelynek eredményeképp a feketék kiléptek a rabszolgaság és a megbélyegzés béklyójából, és a fehérekkel egyenrangú amerikai állampolgárokká válhattak – sőt akár az elnöki posztra is eséllyel pályázhatnak.

A film az egykori fehér házi komornyik, Cecil Gaines (Forest Whitaker) visszaemlékezésével indul; a gyerekkori emlékképekben az 1920-as évek déli államainak viszonyai tárulnak elénk, melyek lényegüket tekintve nem sokban különböznek az amerikai polgárháborút megelőzőektől. Olyan világ ez, ahol a feketék éhbérért dolgoznak, minden tekintetben kiszolgáltatottak, és ahol még a viszonylag nagyobb biztonságot és méltóságot biztosító „házinéger-státusz” is együtt jár a láthatatlansággal és a kirekesztéssel. A birtok intézőjének (Vanessa Redgrave) jóvoltából házi szolgává előlépő Cecil – felhasználván az így szerzett tapasztalatát – felcseperedvén a kedvezőbb viszonyokat nyújtó északi államokba indul, hogy alázattal és szorgalommal végzett munkájának köszönhetően kezdő pincérből a Fehér Ház komornyiki posztjáig küzdje fel magát.

Lee Daniels filmje igen figyelemre méltó alkotás, hiszen azáltal, hogy egy, az elnyomást saját bőrén megtapasztaló, ugyanakkor – munkájából adódóan – a politika színpadának kulisszái mögé belátó afroamerikai férfit tesz meg főszereplőnek, számos vetületét képes megmutatni a feketéket is megosztó polgárjogi mozgalmaknak. A Fehér Házban komornyiki pozíciót betöltő Cecil alakja tökéletesen összegzi a színes bőrűek helyzetét egy fehérek által irányított világban: jelen vannak benne, de láthatatlanul. Vannak bizonyos jogaik, ám az egyenlő bánásmód ebben az időben még távoli, elérhetetlennek tűnő álom csupán. Önmagában már ez is elegendő lenne egy komoly, morális és politikai kérdéseket feszegető filmhez, A komornyikban azonban sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a rasszizmus hétköznapokra gyakorolt hatása, hiszen az egyes generációk világképe közötti eltérésekből fakadó személyes konfliktusok az egyenlő bánásmódért folytatott harcokra adott, markánsan eltérő reakciókban nyilvánulnak meg. A konfliktuskerülés és a küzdelem dilemmája a cselédsorban felnőtt apa és a középosztálybeli kényelembe született fiú közti szembenállásba ágyazódik bele, ami igen közkedvelt fogása a hasonlóan fajsúlyos kérdéseket feldolgozó alkotásoknak, hiszen ilyen keretek közt érzékletesen mutathatóak be a hétköznapi ember lehetőségei egy összetett történelmi helyzetben. Az ilyen módon felvetett kérdéseknek viszont csak akkor van értelme, ha a néző saját maga találhatja meg a válaszokat és vonhatja le a következtetéseket. Sajnos Lee Daniels filmje ezen a ponton hibázik: túl gyakran mondatja ki a főszereplővel a tanulságokat, holott a sejtetés vagy sugallás sokkal elegánsabb megoldás lett volna.

Az alkotók más tekintetben sem tartották szem előtt a „kevesebb több” elvét; az amerikai elnökök keze alatt dolgozó színes bőrű komornyik történetének vázára annyi eseményt akartak felfűzni, hogy még a több mint kétórás játékidő után is van hiányérzetünk bizonyos szálakkal kapcsolatban. Az persze világos, hogy egy olyan nagy ívű történetet akartak vászonra vinni, melynek kezdőpontján a még minden tekintetben kiszolgáltatott fekete cselédek életviszonyait láthatjuk, ahonnan majd egy rendkívül hosszú és küzdelmes utat bemutató csúcspontot követően eljutunk a katartikus végkifejletig: az első színes bőrű amerikai elnök megválasztásáig. Mivel azonban az alkotás túl sokat vállal magára, a szereplőknek kevés idejük jut a kibontakozásra, arról nem is beszélve, hogy a mindössze néhány perc erejéig felbukkanó elnökök csak a köztudatban róluk élő sztereotip vonásokkal rendelkeznek. Ugyanakkor Danny Strong forgatókönyve megfelelő mértékben használja fel és építi bele a korabeli sajtóanyagot a film történetébe, melynek dinamikáját az utcán, a Fehér Házban és a családi tűzhely mellett játszódó jelenetek váltakozása adja. A polgárjogi küzdelmeket nem egydimenziósan, a „jók” és „rosszak” homogén csoportjának harcaként mutatja be, és az egyes szereplők szilárdnak hitt világképeinek megkérdőjeleződéséhez vezető történéseket is hitelesen domborítja ki.

Az impozáns színészi gárdát felvonultató alkotásban a már említett kis mozgástér ellenére is remek alakításokat láthatunk. Forest Whitaker egymaga is elvinné a hátán a filmet; minden egyes mozdulatában, rezdülésében, elrévedő tekintetében az érzelmek széles skáláját képes kifejezni, finom árnyalatokban gazdag játékát a kiváló operatőri beállítások is sikeresen kiemelik. A filmbéli párját alakító Oprah Winfrey ugyancsak figyelemre méltó, minden manírtól mentes alakítást nyújt, és még annak ellenére is tökéletes partnere Whitakernek, hogy karaktere igazán csak az alkotás második felében kerül előtérbe. David Oyelowo ugyancsak kellő érzékenységgel hozza a forrófejű lázadóból felelős politikussá avanzsáló Louise figuráját. Az elmúlt fél évszázad amerikai elnökeinek szerepében feltűnő színészek (Robin Williams, Liev Schreiber, John Cusack, Alan Rickman) a rájuk jellemző színvonalon teljesítenek, s játékukkal sikeresen lehelnek életet vázlatosan felskiccelt figuráikba, nem is beszélve az olyan kisebb, de lényeges szerepet megformáló színészekről, mint Vanessa Redgrave vagy Jane Fonda.

A komornyik egy szép és nagyszabású film, mely egy igen érdekes szemszögből mutatja be az amerikai polgárjogi mozgalom kibontakozását, s rendezi narratívába az első fekete elnök megválasztásához vezető eseményeket. Ugyanakkor, ha egy picivel kevesebbet vállalt volna magára és kevésbé direkten fogalmazza meg a tanulságait, még egy ennél is mélyebb alkotás születhetett volna.

Kosztrabszky Réka