Nem mindegy. Borbély Szilárd (1964‒2014)

A Nincstelenek vége felé az egyik jelenetben az elbeszélő arról mesél, hogy öccsét halálakor az ő kinőtt ünneplőjébe öltöztették. Részletesen leírja még azt is, a kis pantallóját fel kellett hajtani, mert a kisfiúra még nagy volt. Így, az ő ruhájába öltöztetve azonban olyan volt, mintha őt magát temetnék. „Olyan volt, mintha én feküdnék ott a fekete drapériával leterített asztalon.”

Borbély Szilárd minden ízében mesterien megkomponált életművének leghangsúlyosabb eleme a halál. A Nincstelenek egy másik kulcsjelenete a falusi temetés leírása, amelyben találkozik racionális és irracionális, és felszakadnak azok az indulatok és fájdalmak, amelyeket rendesen elnyom a falu hagyományának lassan porladó, ám még mindig szigorú fegyelme. „Eddig ismeretlen hangok törnek fel a kiszáradt torkokból, a ziháló tüdőkből. Hangok, amelyek mintha nem emberi hangok lennének.”

Borbély Szilárd írásaiban végig ott sistereg ez a „nem emberi” hang, végig ott lappang az a felfoghatatlan és megismerhetetlen, ami elől úgysem lehet menekülni. Halálával most aztán elérte, hogy az egész kortárs magyar irodalomra, mindannyiunkra úgy fröccsenjen rá ez a tömény rettenet, hogy soká ne bírjuk még letörölni. Vagy talán most már sosem: ez a szembesülés valószínűleg kitörölhetetlenül beleírta magát a magyar irodalom kulturális emlékezetébe.

Ami miatt pedig még többről van szó, mint szűken csak a magyar irodalmat érintő eseményről, az Borbély Szilárd munkásságának másik megkerülhetetlen vonása. Neki ugyanis nem volt mindegy, és ezt nem ódzkodott hangsúlyozni. Jellemző, hogy az Irodalmi Szemlénél legutóbb a roma irodalommal foglalkozó tematikus szám kapcsán kerültünk kapcsolatba Borbély Szilárddal, aki egy kisvárosi rasszizmussal foglalkozó, kíméletlen novellával szerepelt ebben a számban. A lelkiismeret nem olyasmi, ami néha elvonul csak úgy pihenni, hogy összekaphassa magát. Nem hivalkodik, mert nincs rá szüksége: ha hagyják dolgozni, a legprecízebb gépezetként működik.

Borbély Szilárdot minden egyes megszólalásáért köszönet illeti: ennyire elemi erővel rég nem szembesítettek már bennünket a sok rejtett, elhanyagolt és ebben az elhanyagoltságában szilaj burjánzásnak indult tragédiával, amelyek körülvesznek bennünket, amelyekben benne élünk, akár tetszik, akár nem. Most rajtunk a sor, hogy ne hagyjuk, mindaz, amit e rendkívüli kortársunk ránk hagyott, szintén felemésztődhessen a tragédiáknak ebben a pusztító televényében.

Szalay Zoltán