Egy perccel tovább élni
XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, április 24‒27., Millenáris Park, Budapest
Rombolás és bánat az ég alatt: Krasznahorkaival szólva ilyesféle hangulatban találja magát a tudósító, amikor péntek kora délután megérkezik Budapestre. A hamuszürke ég egyre csak zúdul alá a városra, és mire a tudósító a Millenárisra ér, már mindene menthetetlenül csurom víz; a menthetetlenség lesz ennek a hétvégének az egyik kulcsszava. Ekkorra már túl vagyunk a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál csütörtöki megnyitóján, amely az egyik legkülönösebbre sikerült az utóbbi évek hasonló alkalmai közül.
Itt nem elsősorban az ilyen-olyan technikai nehézségekre gondolunk, hanem arra a merészen provokatív Tóth Krisztina-szövegre, amely nyersen belecsapta az idei fővendéget, a finn-észt Sofi Oksanent (mint személyt? mint jelenséget?) a magyar valóság kellős közepébe. Végre egyszer nem azt kaptuk, amire ilyenkor a protokoll szerint általában számítani lehet, örvendezhettünk egyrészt, másrészt viszont maga a Tóth Krisztina-beszéd nem szólt másról, mint kiábrándultságról és keserűségről: mintha a helyzet valóban menthetetlen volna. Rombolás és bánat, kedves Sofi, ezzel tudunk szolgálni.
(A képek kattintással nagyíthatók)
De azért ne hagyjuk el magunkat, ahogy mondani szokták.
A Millenárison, a könyvfesztivál színhelyén már derű és nyüzsi várja a tudósítót, a régi török viseleteken kívül nagyjából minden olyan, mint tavaly, ami megelégedést és biztonságot jelent. Egy gyors terepfelmérés és néhány kötelező kör és fejkapkodások sora után ideje könyveket is birtokba venni: a tudósító hamar kiszúrja, hogy a legkönnyebben úgy vegyülhet el a sokaságban, ha magához vesz egy új Háy János-könyvet. Mintha minden fesztivállátogató kezében ezt látná, ami csak a másnapi események fényében tűnik majd mégis teljesen valószerűnek.
A pénteki nap programjának talán legfajsúlyosabb részét az Európa Pont nevű épületben rendezett beszélgetések jelentik, amelyek identitáskérdések, európaiságkérdések körül forognak. Az idei vendég, Sofi Oksanen azért tűnik különösen jó választásnak, mert könyvei tényleg merészen mutatnak rá olyan kérdésekre, amelyek kulturálisan alapozzák meg a mai európai ember ilyen-olyan válságait. Beszélünk folyton folyvást mindenféle válságokról, a civilizációstól a morálisig, de a kultúra válsága vajmi ritkán kerül szóba. Na talán majd itt, gondoljuk, és beülünk az Európa Pontba, ahol ekkor épp Forgách András beszélget néhány európai íróval, Csehországtól Spanyolországon át Belgiumig és Bulgáriáig. A téma épp a globalizáció lenne, és Forgách először stílszerűen a Csehországot képviselő egyik szerzőhöz, Tomáš Zmeškálhoz fordul, aki kongói apától és cseh anyától született és tizenegy évig Angliában élt. A másik cseh szerző, Kateřina Tučková, akinek a Kalligramnál 2012-ben jelent meg magyarul Greta Schnirch meghurcoltatása c. regénye, már sokkal „hagyományosabb” cseh történeteket képvisel: regénye a brünni németek elűzéséről szól. A globalizációról sok újat nem tudhatunk meg a jelenlévő íróktól, de érdekes hallani például a Magvetőnél megjelent Kegyetlen idő c., „remekműgyanús”-ként emlegetett regény szerzőjét, Jesus Carrascót, ahogy városhoz és vidékhez fűződő eltérő kapcsolatáról beszél, illetve magát Forgách Andrást is, ahogy igyekszik a medrében tartani a beszélgetést. Hogy mindenki kellemesen, európaiasan érezhesse magát.
Másnap a tudósító azzal szembesül, hogy egy kisebb hadseregnyire lenne szüksége önmagából, ha minden figyelemre érdemes programba bele akarna kóstolni. Miközben persze továbbra is magukhoz vonzzák a standok. Keveset kap például a díszvendég törökökből, akiknek csak a török viseletbe öltözött statisztáit látja mindenhol maga körül, de magából Sofi Oksanenből is, aki szombat délután egy félreeső helyen dedikál, mint egy szerényen visszahúzódó fejedelemnő. Ezen a napon azonban eldől, hogy a könyvfesztivál legbiztosabb pontja Háy János, akinek a kora délutáni könyvbemutatójára már negyed órával a kezdés előtt hosszú sorban várakoznak az emberek, akiknek egy része aztán be se fér az Osztovits Levente-terembe. Háy egy évvel ezelőtt sokkolta a közönséget A mélygarázs c. regényével, amely másképp volt kegyetlen, mint korábban A gyerek vagy más Háy-könyvek, kiismerhetetlenebbül, rafináltabban, kissé talán nehézkesebben is. Háy akkoriban, A mélygarázs megjelenésének idején annyira borúlátó interjúkat adott egymás után, hogy aligha számíthattunk arra, ezek után egy derűsebb könyvvel jelentkezik majd. Márpedig a Napra jutni című novellafüzér a saját bevallása szerint egy sokkal kevésbé komor világot mutat be, mint a tavalyi regény. Ennek megfelelően a könyvbemutató sem komor hangulatú, bár a kérdező Barna Imre néha mintha kissé beleveszne saját kérdéseibe, de ilyenkor Háy nagyon jól egyensúlyba hozza a helyzetet (végtelenül optimista író vagyok, mondja például Háy, hogy ennyit írok a fájdalomról, mert a fájdalom ugyanazon a koordinátasíkon helyezkedik el, mint az öröm, ami pesszimizmus, az a nem-érzés), és nemsokára befut Beck Zoltán zenész is, aki többek között arról is énekel, hogy irigylik a munkások az aktot festő festőtanoncokat, illetve arról, hogy mindannyian csak egy perccel tovább szeretnénk élni. Talán még abban a világban is, amelyet a korábbi Háy-könyvek építgettek, erre az egy percre még azok a Háy-hősök is vágyakozhatnak. Na de mit kezdenénk vele? Talán elolvasnánk még egy bekezdést a kedvenc Háy-könyvünkből?
Valami lehet ezzel a fénnyel manapság, mert ahogy a Háyé a Napot, Závada Pál új könyve fényt emleget a címében: a Természetes fény azonban másabb húrokat penget, mint a Napra jutni, s a könyvbemutató hangulata is másabb: ha nem is szigorúbb, mindenképp komolyabb hangvételű. Gyáni Gábor és Závada Pál arról beszélnek főképp, lehet-e képek által hazudni, mivel a Závada-kötet egyik újdonsága, hogy a szerző a történetet (ami nagyjából Tótkomlós huszadik századi története) fotókkal „hitelesíti”; már csak az marad kérdéses, ezek a fotók ábrázolhatják-e a regény szereplőit, akik fiktív alakok? Vagy akkor ez már nem is fikció? Gyáni Gábor egy olyan kijelentést is tesz, miszerint ahogy a német Winfried Georg Sebald új utakat nyitott meg fotó és szöveg kapcsolatában a regényeiben, Závada ezzel az eljárással most forradalmi újítást vezethet be a magyar prózában. Kíváncsian várjuk, mit szól majd mindehhez a magyar kritika.
Közben persze a tudósító olyan sok mindenről marad le, amit felsorolni is bajos lenne e helyen (s így tulajdonképpen kissé feszengve meri csak magát tudósítónak nevezni), viszont eljut még példának okáért a Bookart Kiadó standjához, ahol végre valahára beszerez egy kötetet a svájci írók sorozatából. Ettől egy kicsit könnyebb lesz a lelke, mert ez a különleges projekt már régóta olyan érzéssel tölti el, hogy a sokszor temetett Gutenberg-galaxisnak még igenis vannak fényes, napos, derűs kis pontjai. Még akkor is ‒ amit egyébként kissé maga ez a szeretett, várt, átkozott könyvfesztiváli felhajtás is igazol ‒, ha a csend tere óhatatlanul egyre zsugorodik, pillanatról pillanatra. (szalzo)