Emberlelkű szoftverek – Spike Jonze A nő című filmjéről

Valahol a nem túl távoli jövőben egy férfi beleszeret saját, önálló személyiséggé fejlődött operációs rendszerébe – röviden így foglalhatnánk össze Spike Jonze (A John Malkovich menet, Adaptáció) új filmjének lényegét. A rohamosan fejlődő technikát (okostelefonok, iPodok, laptopok, kapcsolattartásra kifejlesztett alkalmazások sokasága) elnézve egyáltalán nem tűnik lehetetlennek egy ilyen operációs rendszer létrehozása: az alkotásban szereplő Samantha ötletét is egy hasonló, bár még egészen kezdetleges és könnyen kiismerhető alkalmazás adta. Jonze amellett, hogy meglátta az ebben a témában rejlő lehetőségeket, remekül ráérzett a technikai vívmányok emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásaira is, és ezeket ötvözte a legtöbb művészeti alkotást inspiráló emberi érzelemmel: a szerelemmel. A rendező saját forgatókönyvéből készült művében egy olyan szürreális szerelmi történetet mesél el, mely úgy szól a közeljövő emberi kapcsolatainak problémáiról, hogy közben a mi jelenünk elé is görbe tükröt tart.

Főhősünk, Theodore (Joaquin Phoenix) kissé különc, magának való, negyven felé közeledő férfi, aki – afféle modern Cyranóként – megindító szerelmes leveleket fogalmaz megrendelőinek, ám romantikus lelkülete ellenére képtelen helyrehozni az elmúlt évek során megromlott házasságát, noha még mindig szerelmes a feleségébe (Rooney Mara). Ott munkál benne ugyan a társ utáni vágy, a kapcsolatokkal járó bonyodalmak azonban riasztják, így randizás helyett a telefonszexet és a pornófilmeket, szórakozás gyanánt pedig a videojátékozást választja. Egy nap azonban olyan szoftverhirdetéssel találkozik, melynek nem tud ellenállni; a szuperintelligens, tudattal rendelkező, női „egyéniséggel” is telepíthető operációs rendszert mintha csak neki találták volna ki. A magát Samanthának elnevező szoftver (Scarlett Johansson) olyannyira szimpatikusnak, hasznosnak és együtt érzőnek bizonyul, hogy a film első felében egy különleges barátság alakul ki kettőjük közt. Ám a folyamatos fejlődésre kifejlesztett operációs rendszer idővel érzelmekre, emberi tulajdonságokra tesz szert, személyisége is mindinkább kiteljesedik, s az alkotás ezen a ponton vált át egy rendhagyó szerelmes filmbe.

Spike Jonze oly módon alkotta meg szürreális szerelmi történetét, hogy miközben a társkeresés nehézségeit középpontba állító filmek alapvető szereplőtípusát (különc, harmincas, párkapcsolati problémákkal küzdő, a számítógép világát pótlékként használó férfi stb.) tette meg főszereplőnek, a cselekményt egy olyan futurisztikus környezetbe helyezte, melyben Theodore egyáltalán nem tűnik sematikus alaknak, hiszen élete inkább a technológia által befolyásolt társadalmi változások konzekvenciájának tekinthető. A nő kis túlzással akár a jelenünkben is játszódhatna, habár egy felhasználó és operációs rendszere között kialakult szerelmi viszony napjainkban még bizarrnak tűnhet; az alkotás világában azonban egy ilyen kapcsolatot magától értetődő természetességgel kezelnek a szereplők, kizárólag Theodore ex-felesége kérdőjelezi meg ennek normalitását.

Jonze ügyesen építi ki Theodore Samanthához vezető útját; a férfi munkája során szerelmes leveleket fogalmaz mások helyett, melyeket aztán a számítógépe egyedi kézírással generál a monitoron, e-mailjeit és hívásait hangirányítással működő szoftver kezeli, esténként egy beszélő videojáték-figurával játszik, éjszaka pedig telefonszex-szolgáltatást vesz igénybe. Samantha tulajdonképpen ezeknek az elemeknek az összegyúrásából jön létre; a búgó hangon beszélő, felhasználója minden kívánságát teljesítő, figyelmes, érzelmes és intelligens szoftvert mintha a tökéletes Nőről mintázták volna, aki ráadásul sosem kér, mindig csak ad, hiszen ez a funkciója, erre programozták. Egy dologgal azonban sajnálatosan nem rendelkezik: saját testtel.

Theodore és test nélküli szerelmesének kapcsolatából a mi világunk jellemzői köszönnek vissza, hiszen a férfi egy párjától távol élő, kedvesével kizárólag hang révén kapcsolatot tartó szerelmeshez hasonlítható, továbbá viszonyuk érdekes párhuzamba állítható a társkereső oldalakon arctalanul csevegő férfiakéval és nőkével, akik a kellemes beszélgetések után már élőben is szeretnének találkozni a partnerükkel. Samantha esetében azonban az utóbbi nem kivitelezhető, s ebből a „hiányosságból” – mely Samanthát sokkal jobban zavarja, mint kedvesét – adódóan a kezdetben eszményi kapcsolat egyre problematikusabbá válik: a lappangó feszültségek felszínre kerülnek, csakúgy, mint a másik fél igényei, és azok teljesíthetősége. Samantha a maga módján akarja megoldani a szexuális érintkezéshez szükséges test hiányának problémáját, ám a „közvetítő személy” segítségének ellenére ez a próbálkozás egy groteszk jelenetbe fullad – hiszen ez már nem róluk, s nem a kialakítani vágyott intimitásról szólt volna.

Jonze azonban nem áll meg ezen a ponton, hanem tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen idővel kiderül, hogy Samanthának Theodore-on kívül még 641 szerelme van, és mindegyiket teljes szívvel szereti. A helyzet itt jóval összetettebb, mint egy emberi kapcsolatban lenne; az operációs rendszer számára ezek a kapcsolatok ugyanis nem kompenzációt jelentenek, nem kicsapongásról tanúskodnak, hiszen mindegyikbe ugyanannyi érzelmet fektet. A férfi–nő kapcsolat, valamint a lét örökké érvényes kérdései itt teljesen új kontextusban jelennek meg, ráadásul anélkül, hogy minderre egyértelmű, didaktikus válaszokat kapnánk.

Az emberi kapcsolatok problematikusságát és az éjszaka magányosságát ellensúlyozza a pasztellszínekben tündöklő jelenetek képi világa; a bágyadt hangulatú, nappal játszódó szcénák során mindig emberek sokaságával találkozunk, legyen szó a közös irodáról, utcáról, tömegközlekedésről vagy strandról, ám a világos színek és a rendkívül komfortosnak ábrázolt élet ellenére is csak a fojtogató magányosság árad ezekből a képekből. A folyton siető, telefonjukba feledkező emberek szinte sosem lépnek valódi interakcióba egymással, nem figyelnek a másikra (lásd Theodore barátainak házasságát), így a film képileg is remekül megragadja azt, amit a szociológiában a „tömeg magányának” neveznek. Az aláfestésül szolgáló elektronikus zene kontrasztját Samantha gitárhangra komponált édes-bús dallamai adják, amelyek fényképen meg nem örökíthető kettősük élményeit hivatottak megőrizni. A nőben így egy olyan világ körvonalai bontakoznak ki, melyben a technika nyújtotta kényelem ellenére a szerelemért és a kapcsolatokért még mindig keményen meg kell küzdeni.

A nem túl mozgalmas cselekmény ellenére a film – egy-két üresjárattól eltekintve – végig érdekes tud maradni, és ez főként a színészek érdeme. Joaquin Phoenixre az egyik legnehezebb színészi feladat hárult, hiszen jeleneteinek túlnyomó többségét egyedül, egy fizikai értelemben nem jelenlévő szereplőhöz beszélve kellett felvennie, zömmel közeli beállításban, ám változatos arckifejezéseinek köszönhetően játéka sosem válik unalmassá vagy kiszámíthatóvá. Az erotikus kisugárzású Scarlett Johansson esete azért is ironikus, mert Samantha figuráját csak és kizárólag a hangjával formálhatta meg, ám ezzel lehetősége nyílt rá, hogy eloszlassa a tehetségével kapcsolatban felmerült kétségeket. A hús-vér nőket alakító Amy Adams, Rooney Mara és Olivia Wilde mindössze néhány perces jelenlétük ellenére is sokat tesznek hozzá a kétórás játékidőhöz.

A nő abszurd témája ellenére gondosan kidolgozott részleteivel, bágyadt színekbe öltöztetett képeivel, édes-bús hangulatával, és megkapó színészi alakításaival hamar magába szippantja és gondolkodásra készteti a nézőt, aki az alkotás enyhén futurisztikus, párkapcsolati szempontból távolról sem idilli világában a saját jelenére ismerhet.

Kosztrabszky Réka