Hizsnyai András: Tajtékos megnyitó – „…helyettem én” (próza)

I
André már túl volt a fürdésen. Amikor kijött a kádból, hatalmas bolyhos törülközőbe csavarta magát, amelyből csak a lába meg a mellkasa látszott ki. Levette az üvegpolcról a permetezőt, és illatos illóolajjal szórta be sötétbarna haját. Felforrósította jáspisszín elefántcsontból készült borotváját, és egy finom szinusz-görbét kanyarintva arcán, megborotválkozott.

Megnézte magát egy közeli tó víztükrében, aztán visszarakott némi borostát az arcára, hogy művésziesebben nézzen ki, és arányosan elsimítgatta. Lecsúszott a tűzoltópóznán az ebédlőbe, magára kapta tengerfenék-kék bársony gépészköpenyét, és nekiállt reggelizni. André lábai nem akartak leülni, úgyhogy csak elkapott egy ribizlis vaddisznóban rántott kaviárszendvicset a grillből, és kikönyökölt a balkonra. Ragyogó napos idő volt, az akácfák vagy egy métert nőttek az este, és már felértek a harmadik emeletre. A könyvespolcok is továbbterjedtek az olvasóból a nappaliba, és a könyvek mögött most vidáman ciripeltek a hőscincérek. Még a szemközti orvosi egyetem bonctermében is valahogy vidámabban oszlottak a kinnfelejtett hullák. Nagy Nap volt aznap, majdnem a fél eget beterítette, és ezért rettentő gyorsan párolgott a víz – pillanatokon belül a borból borostyán, a vízből vízkő, a kávéból kávépor lett, a tavak kiszáradtak, az emberek bűzös sugarakban izzadtak.
Úgyhogy az időjárásügyi miniszter azonnali hatállyal elrendelte az esőt. Helikopterek lepték el az eget, és hatalmas hidraulikus ezüstkanalakkal összegyűjtötték a repülők kondenzcsíkjait, majd összenyomták őket esőfelhőkké. Hirtelen minden megéledt, az izzadságot pedig bemosta a csatornákba ez a kis lenge tavaszi műzápor.

II

–    A vörösessárga öltönyömet veszem fel a kék ingemmel meg a vörösessárga-piros nyakkendőmet és a tűzött antilopbőr cipőmet meg a piros-vörösessárga zoknimat.
–    Uram, már az utca túloldalán futnak a vaddisznók.
–    Azt mondja, David, hogy inkább csokornyakkendőt vegyek?
–    Nem, Uram – felelte David –, bár nagyszerű ötletnek tartom. Mindössze arra bátorkodtam utalást tenni, hogy nem egész egy óra múlva kezdődik a megnyitó.
–    Milyen igaz! És nekem még át kell néznem a beszédemet!
–    Ha megengedi, Uram, én majd átnézem.
–    Nagyszerű, köszönöm!
–    Kérem, mondja el az összes magánhangzót.
–    A, á, e, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű – mondta gyakorlottan André.
–    Ez rendben van. És ha palócul kell beszélnie?
–    Semmi gond: Ȧ, ā, e, ë, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű.
–    Remek! Egészen kiváló, uram! A beszédje hibátlan.
–    Köszönöm, David. Megiszik velem egy fröccsöt, mielőtt elindulnánk?
–    Megtisztel, Uram. Házmester zöld absinthe-ból és vörösborból megfelel?
–    Igen, de kérem, tegyen bele egy kanál benzint is, úgy hallottam, a svéd királyi családban így szokás.

David egy nagy kurblival beüzemelte a bár hangulatát és elkészítette a borszinthe-házmestert, magának pedig egy Krúdy-fröccsöt brit égetett téglából és egy deci virágmintás iráni kénsavból. André közben felöltözött, lábfejtől felfelé haladva, gondosan ügyelve arra, hogy betartsa a filozófiai sorrendet. A végén ragyogó kedvet öltött magára, hogy passzoljon a naphoz, és átment a bárba, ahol David már előkészítette a fröccsivó szaxofont, és felforrósította a tízkoronásokat. Nyelvükre tették az áldozati érméket, koccintottak és egy lélegzetre beszólózták a fröccsöt.

–    Na, David, és most indulás.
–    Milyen módon kíván az Úr eljutni az intézetbe?
–    Szép idő van, meg a lábaim sem akarnak valahogy leülni ma, menjünk gyalog!
–    Remek ötlet, Uram, azonnal felnyergelem a lábát.
–    Ja, és David!
–    Igen, Uram?
–    A ribizlis vaddisznóban rántott kaviárszendvicse magasztos volt!

III

Gabriel, már jelen időben is legendás kiállítássorozatának, a Csatornaszagnak az utolsó részére készülődött a világ. Az Urbanizmus és hányinger című kiállítás megnyitójáig már csak percek voltak hátra, és a tömeg izgalma a csillagokba kúszott. A tankok még úgy-ahogy állták a sarat, de a gyalogságot már megették a szenvedélyes műkedvelők – Gabriel fanatikus rajongói. A tábornokok tanácstalanok voltak. Akárhányszor robbantották fel vagy napalmozták le a tumultust, a halott tolongók helyét szinte azonnal újabbak foglalták el, és már nyomakodtak is a bejárat felé. Pedig minden előkészületet megtettek. A kiállításnak helyet adó kulturális intézetet lerombolták, és egy hatalmas csarnokot húztak fel a helyén, a csarnok előtti teret aknásították, lövészárkokat ástak, és folyamatosan bombázták az egész várost. De Gabriel művészete felkészültebb tömegeket vonzott, minthogy ilyen könnyen meg lehessen őket akadályozni a bejutásban. Egy rakat furfangosabbnál furfangosabb álcát eszeltek ki. Egy részük gyanútlan erdei állatoknak álcázta magát, hogy így kerülje meg a katonaságot. Ezeket lelőtték azok, akik gyanútlan vadászoknak álcázták magukat. Viszont emezeket elkapták a magukat gyanútlan vadőrnek álcázók, akiket meg gyanútlan mezőgazdasági miniszternek álcázott emberek kényszerítettek lemondásra. Voltak, akik lehulló bombáknak álcázták magukat, de ezek a becsapódáskor meghaltak. Voltak, akik csak az alkalom kedvéért megtanultak láthatatlanná válni, de ezek aknára léptek, amitől nemcsak ők haltak meg, hanem azok is, akik aknának álcázták magukat. A sikertelen próbálkozások után úgy döntöttek a túlélők, hogy egyszerűen lerohanják a csarnokot, és mindent megesznek, ami az útjukba kerül – ezek rágták most a tankokat, nagyobb sikerrel, mint ahogy azt az ember gondolná. A 7-edik és a 12-edik páncélos hadtestt már teljes mértékben elfogyasztották, amikor André és David megérkeztek a csarnok előtti harctérre.

–    Megkérdezném, Uram, hogy mi a tervünk a bejutásra?
–    Aggodalomra semmi ok, Vakond dandártábornok úr elküldte a protokollt levélben – válaszolt André. – Ott annál a meszesgödörnél kell magunkat lelövetnünk, és miután betemetnek, a gödör aljában, a neonkék bohóc hullája mögött kellene nyílnia egy csapóajtónak, ami, ha minden igaz, a város ősi védelmi katakombáiba vezet. Ott már várni fog ránk az elnöki metró, és elvisz minket a csarnok alatt lévő katonai bunkerbe, ahol majd találkozunk Gabriellel és a dandártábornok úrral.
–    Remek, Uram, én meg már féltem, hogy bonyolult lesz, tele fölösleges kitérőkkel, mint ahogy az lenni szokott a hasonló katonai manőverek esetében – mondta David.
–    Mi sem könnyebb, David, mi sem könnyebb! – kiáltotta a vérontáson és a közelgő halálon felbuzdulva André, és nekivetkőzött a meszesgödörnek. David követte példáját, és mikor már mindketten meztelenek voltak, a ruháikat szépen összehajtogatva behajigálták egy bombatölcsérbe, és kezet fogtak.
–    Örültem a szerencsének, te semmirekellő balfasz! – mondta Dávid.
–    Úgyszint’, te irodalomtörténész! – mondta András.
Azzal nekirontottak a frontnak.

IV

Ahogy kiléptek a metróból, egy dandártábornoki uniformisban lévő vakondnak álcázott dandártábornok látványa fogadta őket.
–    Nevem Vakond – mutatkozott be –, de maguk szólítsanak csak dandártábornok úrnak.
–    Nahát, dandártábornok úr, sosem gondoltam volna, hogy maga tényleg vakond – szorította meg a kezét András.

–    Nem is vagyok, vagyis nem csak. Mindegy, erre most semmi időnk, a fiúk fogytán vannak a lőszernek, és a megnyitó mindjárt kezdődik, fel kell magát öltöztetnünk. Ez itt a szakácsa?

–    Nem, nem, nem! – tiltakozott András. – Hadd mutassam be Dávidot, ő a kedvenc kémikusom, ivással és földműveléssel foglalkozik.
–    Ahá, azt hiszem, már hallottam magáról! Maga találta fel a berúgást, nem igaz?
–    Öt különböző színben és két felvonásban, tábornok úr! – húzta ki magát Dávid.
–    Dandár! De azért szép teljesítmény, fiam. Becsempésszük magát is. Gyerünk átöltözni.
Andrét öltönybe rejtették, kék inggel meg vörösessárga-piros csokornyakkendővel és tűzött antilopbőr cipővel meg piros-vörösessárga zoknival, David-t ugyanebbe, de az egészet áthangolták e-dúrba. Aztán a bunker teleport-termébe vezették őket, ahol a hangmérnökök épp Gabriel hangszálait fésülték és dolgozták át hangverseny-csellóra. Úgy tűnt, Gabriel ezt gyakorlott idegességgel tűri, de amikor meglátta két jó barátját belépni, rögtön megverte a keze ügyébe kerülő első technikust, és így felvidulva indult őket megölelni.

–    Hát, szervusztok! Már féltem, hogy a végén még nekem fog kelleni beszélnem, tudod, hogy azt mennyire utálom – nézett Andréra.
–    Semmi gond, Gabriel, itt vagyok, és David remekül behangolta a beszédemet a reggel. Van még időnk egy szaxofon sörre?
–    Hát, szerintem már mennünk kéne, talán még egy trombitával elfújhatunk.
–    Jó, de akkor én egy tizenkettes Beszédrontót kérek! – mondta André.
–    Biztos pont most akarsz Beszédrontót inni? – mosolyodott el Gabriel.
–    Mikor ártott meg? Hisz, tudod, Gabriel, ahová mi bemegyünk…
–    …ott mindennek vége van!

Azzal koccintottak, és kiitták fenékig. André a Beszédrontót, Gabriel pedig, csak hogy a szerencse idegeire menjen ő is, egy vadászkürt Képelcseszőt.

–    De most már tényleg menjünk, mert Václav hercegnő már vár minket, és még meg is kell halnunk előtte – mondta elég elcseszett képpel Gabriel.
–    Meghin mehkell havvnunk? – kérdezte André.
–    Ja, ez kvantum teleport, tudod. Szóval, nem is teleportál, hanem csak az adataidat küldi át, és másolatot készít belőled, ami meg itt marad, azt megsemmisítik. De a másik oldalon, az is te leszel, nyugi.
–    Háakkor jóvan – nyugtázta André.
–    Na, gyere, apesz, most aztán bemegyünk… – karolta át Gabriel.
–… oszt mindennek vége lesz!

A dandártábornok közben beüzemelte a teleportot, és előkészítette a gépezet alatti lávacsapdát, ahová majd a régi énjeiket beledobják a másolás után. Ők meg betántorogtak a fénybe, és sört dudorászva meghaltak.

(Folytatjuk)