Soóky László: Harcos békeidők (dráma)
A tájban megjelenő és beszélő személyek:
Kódory úr, kocsmáros, Jóisten
Kartaly úr, jólnevelt halott, Sátán
Nagypapa, valahonnan útban van valahovaBielokosztolszky úr, vak tangóharmonikás, állami ítéletvégrehajtóBicskás, hol halott, hol a feltámadásfélben lévő Názáreti II
Finta úr, néhai asztalosmester és költő
Nagyláb, nagytermészetű fuvaros
Géza úr, égi postás és sokszoros hősi halott
Talapka csendőr
Júdás I
Júdás II
Festő cimbora
Bumbuci asszonyság
I. és II. lány
Grajszky bácsi
Kovács 12 József, égi cigányprímás
Nagymama hangja a távolból
Számos arra járó némber
Sírásók
Civil, temetőt járó emberek, gyerekek
E L S Ő R É S Z
I. JELENET
Temetőkapu, temető, sírok, gesztenyefa, buxus, kőangyalkák, a magasban eget járó bicikli. Ezek mellett az is bizonyos, hogy mindegyik játszó réges rég halott már. Ki az első, ki a má sodik nagy háború hősi halottja, de akad köztük olyan is, akit kocsmában szúrtak le lányért, magyarkeresztes bugylibicskával. Az bennük a közös, hogy az eredendő biztatás alapján, ki-ki a maga habitusa szerint várja a feltámadást. Bielokosztolszky úr, a vak tangóharmonikás, kirakja Hohnerjét a sír peremére, majd maga is előmászik szuszogva. Fehér botjával kopogtatva a teme tőkapu elé ér, ott leül egy magával hozott háromlábú vadászszékre. Nagyláb éppen kikönyököl az egyik sírból, cigarettát sodor, rágyújt, odafönn, az égi biciklin ülve Géza úr bőszen pedálozik. Valahol nagyon messze valaki harmonikázik egy végtelenül szomorú első háborús katonanótát. A tájba belép Kódory úr (Jóisten), állványos gukkerrel gukkerez. Különböző irányokból megér kezik Júdás I és Júdás II; pontosan úgy néznek ki, mint két spicli. A játék idején civilek, hozzátar tozók, gyerekek és felnőttek járják a temetőt, gondozzák a sírokat, mécsest, gyertyát gyújtanak, sírásók ássák Grajszky bácsi sírját, aki időközben halt meg, miután egy váratlan pillanatban fejberúgta őt a vándorcirkusz Plútó névre hallgató lipicai csődöre
Júdás I: Atyám… Atyám…
(Kódory úr ráirányítja a távcsövét, hosszasan szemrevételezi)
Kódory úr: Mi van, drága gyermek?!
Júdás II: Atyám… Mi csak aztat akartuk megkérdezni, hogy izé…
Kódory úr: Nem vagyok az! Érted! Nem vagyok az!
Júdás I: Mi nem vagy, Atyám?
Kódory úr: Az nem vagyok! Érted! Az nem vagyok!
Júdás II: Mi?
Kódory úr: Az Atyád!
Júdás II: Khm… Állhatok értetlenül a dolgok előtt?
(Az egyik sírból lassan, módszeresen előbújik Kartaly úr, fekete vőlegényruhában, megáll
Bielokosztolszky úr mögött)
Kartaly úr: Igazán nem szeretném önt megzavarni álmodozásában, de megkérdezném… kik ezek a fontoskodó faszik, Bielokosztolszkykám?
Bielokosztolszky úr: A neszekből ítélve – bár hinném, ha látnám – úgy vélem, a Jóisten
lehet, s tán az ő besúgói.
Kartaly úr: Igen… ez kézenfekvő… mi több, természetes… ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy mi a fészkes fenét akarhatnak itt a temetőben, közvetlenül mindenszentek előtt?
Bielokosztolszky úr: Olyankor szokott ide jönni, amikor a feltámadás előkészítéséről, időpontjáról, kivitelezéséről spekulál. Azt hiszem, öregszik ő is, egyre nehezebben hoz fontos döntéseket.
Kartaly úr: Nagyon itt lenne az ideje a feltámadásnak, a vőlegényruhám minden kijövetelnél kopik. Leülnék ide maga mellé, Bielokosztolszky úr, ha nem bánja, nézelődjünk együtt.
Bielokosztolszky úr: Nem bánom, nézelődjünk. Aztán maga majd elmeséli, hogy mit láttunk. Ha meg nem sértem, különösen a nők érdekelnek mostanában, mesélhetne valamit az idomaikról. Mondtam már, hogy egyszer egy nő rávezette a kezem a mellére, mintha láttam volna…
Júdás I: De ha nem vagy az, akkor mi vagy? Csak nem gondolod, hogy ha nem vagy az, mi továbbra is súgunk, de…
Kódory úr: Tudod te egyáltalán, hogy mi az az inkognitó?
Júdás I: Ja… aztat? Te most akkor az vagy? (vívódik) Vagy mégsem?
Kódory úr: Nem az vagyok, hanem benne vagyok.
Júdás II: Világos… Ha te benne vagy, akkor mi is benne vagyunk? S ha igen, akkor mit kell abban az inkóban csinálni?
Kódory úr: Titokban ki kell kémlelni valamit, úgy, hogy senki meg ne tudja, hogy te vagy az a valaki, aki azt a valamit éppen kémleli. Nézelődsz csak bambán, vigyorogva, mintha csakugyan te lennél.
Júdás I: Mi a francot kell kikémlelni, Atyám, vagyis hát Kódory uram… bátyám… uramöcsém?
Kódory úr: Azt, hogy most, amikor majd valami történni fog, amibe beleremeghet a világegyetem, akkor mi a nagy helyzet…
Júdás I: Mi a nagy helyzet?
Kódory úr: Az a nagy helyzet, ami egyelőre csak feltételezés, hogy valaki beleköpött a levesembe.
Júdás II: Ez váratlan fordulat! Én aztat mondom, Inkognitó uram, hogy aztat a levest meg ne edd, mert az például olyan is lehet, mint a valami.
Kódory úr: Nem úgy, te drága együgyű gyermek, hanem amúgy… áttételesen.
Júdás I: Ja-a… Egy sima, egy fordított. Aztat nem tudjuk, hogy mi.
Kódory úr: Az olyan, mintha valamit mondanék, hogy úgy van, aztán nem úgy van.
Júdás II: Az majdnem mindig úgy van, hogy nem úgy van. De most már tényleg megmondhatnád, hogy mi a nagy helyzet…
Kódory úr: (zavartan) Az a nagy helyzet, hogy eljött az ideje a feltámadásnak, amit anno a szövetségben vállaltam, most meg mire talán végre megvalósulhatna, valahonnan előkerült valaki, aki…
Júdás I: Ki?
Kódory úr: Ha jól láttam a gukkeren át, akkor (fel-alá jár a tájban, idegességében talán rágyújt), ha annyira tudni akarod, akkor a Názáreti II.
Júdás II: I-igen? Az ki?
Kódory úr: Ne vedd készpénznek, de alighanem az én egyszülött fiam ikertestvére… Khm… ha annyira tudni akartad… tátok…
Júdás I: Ja-a-a! A-a-z?! Az már más… Kínos…
Kódory úr: Meg kell őt keresni… mindenáron… Ez elmentek vadászni… Ez meglövitek…
Júdás II: Nem azért… de mintha én már valakit látnék is…
Kódory úr: Csak semmi pánik… csak semmi feltűnés… csak módszeresen… utánam…
(lábujjhegyen kivonulnak)
Bielokosztolszky úr: Elmentek? Hallotta, hogy miről beszéltek?
Kartaly úr: El. Nem hallottam, mert hallhatatlanok voltak (zavartan, mintha szívesen másra terelné a szót) Mintha foszlányokat hallottam volna valamiről… Miért kopogott át,
Bielokosztolszky uram, csak nem a köszvény látogatta meg odalent a síri magányában?
Bielokosztolszky úr: Köszvény? Ugyan Kartalykám, hol vannak már azok a régi szép idők, amikor az első dérrel együtt a köszvény is megérkezett?! Más itt a nagy helyzet, Kartaly úr, komoly. Elhiheti, hogy nem kopogtam volna át ilyekor az ünnep előtt, ha csekélységről lenne szó.
Kartaly úr: Valami furcsa van a levegőben? Elméláztam volna? Nem érzékeltem mindent, mert egy hirtelen rezdüléstől beszakadt a koporsóm sarka. Hosszasan tisztálkodtam… tán ezalatt történt valami szokatlan?
Bielokosztolszky úr: Bár tudnám. Az a különös, hogy máma minden csontom, még az ujjperceim is, mind együtt vannak. Amolyan ondónevelő ez az idő, nem érzi, Kartalykám?!
Mulathatunk egy kicsit, danolgathatunk is várakozón. Ott a tavalyi koszorúm, arra üljön, kényelmesebb, mint a maga kriptaköve, és melegebb is. Aztán mit danolna szívesen, Kartalykám?
Kartaly úr: Amondó lennék, persze, csak ha lehet, hogy azt, amit annakidején, a… a kis Katót.
(Bielokosztolszky úr széthúzza a harmonikát, muzsikálni kezd, majd átszellemülten énekelnek)
Bielokosztolszky úr, Kartaly úr: (dal)
Ma este indulunk a frontra,
Búcsuzni jöttem, kis Kató.
Ne félj, vigyázunk mi magunkra,
Velünk az Isten, kis Kató.
Majd elkísér a csókjaid emléke,
Az élet szép, s szeretni jó…
(Hirtelen elhal a harmonikaszó, csak Kartaly úr énekel tovább)
Kartaly úr: (dal) Patyolat fehér ágyacskádban
Gondolj majd énrám, kis Kató…
Bielokosztolszky úr: Látja, Kartalykám, hát ezért kopogtam át, ezért, ezért! Mintha láttam volna a nőket, akik odabújtak hozzám, mintha…
Kartaly úr: (még mindig a dal révületében) Persze… hogyne… csakis ezért…
Bielokosztolszky úr: Valami történt, Kartalykám! Hiába révedez, és hiába bagatellizál. Hát nem furcsa magának, hogy két halott öregember a temető kapujában átszellemülten arról danol, hogy az élet szép, s szeretni jó?! Ez jutott az eszembe odalenn, Kartalykám! Azt hiszem, azt hiszem, hogy szerelmes vagyok.
Kartaly úr: Ohó, hát innen fúj a szél?! Ó, a szerelem, a szerelem, a szerelem, az valami csodálatos dolog… az valami szédítő, nekem elhiheti.
Bielokosztolszky úr: Ne is mondja, Kartalykám, megváltozott körülöttem minden, minden. Mámorító. Daloljunk még egy kicsit?
(Nagypapa jön a hegyeken túlról, épp megjárta Mandzsúriát, hubertusz kabátja bokáig ér, vállán balta; amint körülnéz, lelkendező leányhad fogja körbe)
Léányhad: Héhó-héhó-héhó… tudsz-e még kupakolni, bátyó? Héhó-héhó-héhó…
Nagypapa: Izéltek?! Gyöttetek volna csak reggel, indulás előtt! Lett volna csillaghullás, amolyan békebeli. De most? Most más virágzásra van az eszem. Itt a Nagy Élvezetről van szó! Igaz is, mit állok le az ilyenekkel? Repülök egyet. Gyöttök repülni, némberek?
Nagyláb: Nem is tudsz repülni, nagypapa. Mondogatod, aztán már-már elhiszed.
Nagypapa: De tudok. Reggel. Akkor nagyon tudnék.
Nagyláb: Reggel kupakolni tudsz.
Nagypapa: Az biztos! Reggel kupakolni tudok. Meg repülni. Talán egy hangyányival jobban kupakolni, mint repülni. (elmereng) Vagy fordítva.
(Nagypapa körüljárja a fát, méregeti, leveszi válláról a baltát)
Nagypapa: Kivágom ezt a fát.
Nagyláb: Forgácsolod csak. A kupakolást is csak hencegésből mondod. Lehet, hogy nem is tudsz. Én is minden reggel fölkelek, hogy enni adjak a lovaknak, s mindig arra ocsudok, hogy se istálló, se lovak, se asszonyok, se hajnali merevedés, se semmi.
Nagypapa: Mondtam, hogy reggel tudok. Ha akkor szólnának… teli lenne boldog jajongással a táj.
Nagyláb: Reggel én úgy merevedek, mint a pinty. Reggel meg nem szólnak. Ilyenek ezek a némberek, nagypapa, egyszer szólnak, máskor meg nem szólnak. Amikor nem tudnál, akkor szólnak, amikor tudnál, akkor meg nem. Holt merev vagy a derekaddal… vagy a fütykösöd tiszafaszerű?
Bielokosztolszky úr: Ó… ó… én is álmodom néha… Kartalykám, a minap is, nagy éjszaka volt a verőfényben. Néztem, néztem, anyókát kerestem a tájban, és mit látok?! Anyóka egy bazi nagy felhőn heverészik egy bazi nagy griffel. Előkapom a gukkert, gukkerezek. Azannya! Anyóka viháncol, mint egykoron. A griffel. Anyóka meg a griff. Egy bazi nagy felhőn. Kapom a puskám, durr! Hegyibe!
(Időközben feltűnik Festő cimbora egy csodaszép nővel, átszellemülten sétálnak a sírok kö- zött, időnként csókolóznak, ölelkeznek)
Festő cimbora: De hiszen maga vak, Bielokosztolszky úr, hogyan is tudna gukkerezni, meg célozni meg lövöldözni a bazi nagy felhők felé.
Bielokosztolszky úr: Ha vak, hát vak. A vaknak nem lehet látomása? Mi? Szóval kapom a puskát, durr! Hegyibe! A griff meg csak úgy dugaszolás közben hátraszól. A seggemmel jobban lövök, te pancser! No, mondok, várj csak, te bitang, majd fölibéd kerülök én, de a griff csak lövi a rigót.
(Ekkorra már Festő cimbora is ott köröz égmagasan, lovagoltatja a nőt, lebegnek a templom tornya fölött, párzási neszekkel telik meg a temető)
Nagypapa: Kivágom ezt a fát, addig éljek… Az én anyókám volt, mi? Ha még egyszer a szádra veszed, Bielokosztolszky, úgy elpáhollak, de úgy… Még hogy anyóka… még hogy griff! Persze! Hazudol, Bielokosztolszky, galádul hazudol, (sírva) ugye…(?)
Festő cimbora: Élvezz, te bitang! Nem látod, nagypapa vágja a fát, a végén még lekésünk a csinnadrattáról. Fehérmájú vagy, mi?! Gondolhattam volna, hogy…
Nagyláb: Körözgetsz, Festő cimbora, vagy csak úgy bevágtad a dákót?
Festő cimbora: Is, is, Nagyláb komám. Olyan ez, mint a hajnali ütközet a hómezőn. Hiábavaló, és mégis gyönyörű.
Nagyláb: Hé! Festő cimbora! Hé! Nagypapa beadta a kulcsot, vágja a fát, muzsikáló forgácssá.
Festő cimbora: Ne törődj vele, pajtás, ez a végkifejlet kezdete. Majd elkísérjük a koporsót a havas úton, a bukszusok között… énekelgetünk egy kicsit, aztán meg felrepülünk, és megfigyeljük nagypapa lelkét, amint araszol fölfelé.
Nagypapa: Locsogsz, kölök? Előkapom a nadrágszíjat, és jól megbustyállak!
Festő cimbora: Leesik a gatyád, nagypapa, szégyenszemre, pőrén mégsem álldogálhatsz ebben a zimankóban… meg a kütyümütyűd is fél hatra ereszkedne, mit mondanál a némbereknek?!
Nagypapa: Mit… mit? Hát azt, hogy este van… hogy sötétedik… Alkonyatkor elszomorodik, lekonyul.
Bielokosztolszky úr: Hé, te föstő, hé! Nagyanyót, mondd, láttad-e?
Festő cimbora: Hagyja el, Bielokosztolszky úr, hagyja el, ne is foglalkozzon vele: rigókkal repül perverz kalandok felé.
Bielokosztolszky úr: Lessük meg, föstő, vigyél magaddal, hadd törném el a hátán a fehér botot.
Festő cimbora: Majd egyszer, Bielokosztolszky úr, majd máskor! Gyí, te némber, gyí, gyí, gyí!
(Hosszú csend, mintha valahol várakozna valami vagy valaki)
Nagypapa: Elment?
Nagyláb: (könnyeit törli) El bizony. Madárrá változott, vagy mi…
Bielokosztolszky úr: (nagypapához) Vezess el a folyóhoz, öreg, túl nagy most a magányosság és túl közeli… ha a folyóhoz elvezetnél…
Nagypapa: Dolgom van, Bielokosztolszky. Ki kell vágnom ezt a fát, Bielokosztolszky. Lecsaltál a nagyanyóval, Bielokosztolszky, most meg vezesselek, mi?! A folyóhoz… mi?!
Bielokosztolszky úr: De csak álom volt… én tán nem szerethetek? Az én tájamban az én Anyókám, meg a griff… Nekem tán nem lehetnek háborúim?!
Nagyláb: (körbejárja a fát) Ezt?
Nagypapa: Ezt. Muzsikáló tűznek vágom. Vigyá-ázz! Dől! Mondd meg a Bielokosztolszkynak, hogy dolgom van, meg hogy gyön még a kutyára dér. Istók Dávid a nevem, épp ma száz éve, hogy hősi halált haltam, amint Isonzó felé meneteltünk, belém csapott a villám. Ott volt az egész regiment, meg a tiszt urak, meg a karpaszományosok, de csak belém csapott. Utolsó látomásom mintha az lett volna, hogy nagyanyó, meg a Bielokosztolszky, de már nem tudtam jól követni az eseményeket. Hittem is meg nem is. Így aztán járok, kelek, mintha még dolgom lenne a világban, mert akibe a villám vág bele és megcsalatik, nem tud véglegesen meghalni.
Nagyláb: Nem, az nem dől ki soha.
Nagypapa: (rimánkodva) De hiszen reng már. Ha akarod, láthatod, hogy reng már. Ha nagyon akarod…
(A leányhad egyik tagja Nagylábhoz lopakodik)
A Leányhad egyik tagja: Párzunk egyet, bátyó?
Nagyláb: Ha csak a hüvelykujjammal nem, kicsim… bár emlékeim szerint azt is ellőtték Mandzsúriában a nagy szuronyrohamkor. Olyan volt a tél, mint most: távoli. A síromat persze szívesen megosztom veled, hátha összemelegszünk, hiszen vonzó teremtés lehettél…
(A leányhad egyik tagja bebújik Nagyláb mellé, nagypapa letámasztja a baltát, verítékét törli)
Nagypapa: (jelentőségteljesen) Csakhogy akkor ott Mandzsúriában éppen beállt a nagy szélcsend.
Nagyláb: Nem állt be, hiszen szuronyroham volt! Szuronyrohamkor a szélcsend nem tud beállni. Pergőtűzben talán igen, szőnyegbombázásban talán igen, de szuronyrohamban soha.
Nagypapa: (gúnyosan) Hahá! Szuronyroham és szélcsend mi?! És a nemzés fel-felbukkanó ösztöne? A nőzés ideje? Erről mélyen hallgatsz. He!?
Nagyláb: Volt virágzás is… igen, most, mintha emlékeznék, mintha lett volna virágzás is. A hősi halottak fiatalka özvegyasszonykái vigaszra szorultak. Miért bűn az, ha megvigasztalod a vigasztalásra vágyót?
(Géza úr felpattan az égi biciklire, bőszen pedálozik. A sírok között a brezolitos úton nagymama lépeget)
Festő cimbora: (sikoltva) Ne menj arra, nagymama, pántlikás az az út, s bíborvörös a táj, Batyus báránykák dalolják a protestáns zsoltárokat. Ne menj arra, nagymama! Csónakos halottak úsznak valami nagy-nagy ingovány felé.
(Nagypapa leül a fa alá, mellette hever a baltája, talán szalonnázik)
Nagypapa: Mert izélt, meg nyihaházott a griffel!? Ilyen ondónevelő időben, pont a griffel! Pe-ersze!
Nagyláb: Lövöd a rigót, nagypapa, vagy csak izélsz? Előbb még Mandzsúriáról papoltál, most meg odafent a felhők fölött rostokolsz?
Nagypapa: (hosszú csend után) Véres a kezem. Nagyláb: És… és anyókát hol hagytad?
Nagypapa: Nem én, ő hagyott el, a céda! Itt volt, aztán meg nem volt itt. Nagyláb: Ő téged?
Nagypapa: Hát. Mert megvertem. Baltával.
Nagyláb: Hu-ú! Hú-ú! Gyere, nagypapa, üvöltsünk befelé.
Nagypapa: Hej, nagy az én szomorúságom, Nagyláb komám, megvertem baltával a nagymama fejét. Csupa lyuk volt, mert az élével vertem, aztán meg a fokával. Pedig dalolt ám közben, mint a szíven lőtt rigók.
(Bielokosztolszky úr lekattintja a zárat a tangóharmonikájáról, egy darabig ujjgyakorlatokat végez. Eközben szerszámokat cipelve bejönnek a sírásók, lerakodnak, reggeliznek, majd munkához látnak)
Bielokosztolszky úr: Most akkor én muzsikálok egyet, ha nem veszik zokon, s ha úgy érzik, hogy csatlakozniuk kell, hát csatlakozzanak a nótázáshoz, uraim:
…ma este indulunk a frontra,
búcsuzni jöttem, kis Kató…
ne félj, vigyázunk mi magunkra,
velünk az Isten, kis Kató..
majd elkísér a csókjaid emléke,
az élet szép, s szeretni jó…
(Míg Bielokosztolszky úr halkan énekel, nagypapa felkapaszkodik Géza úr égi biciklije csomagtartójára)
Géza úr: Na, mit szól, vadregényes a táj, mi?
Nagypapa: Üvegcserepeket látok. Olyan, mint a megfagyott hányás körvonalai a hóban.
Géza úr: Mert körözünk. Körözünk, körözünk és körözünk. Alattunk meg ott a nagy csapat.
Nagypapa: Azám! A derékhad! Puff neki! Mintha süllyednénk…
Géza úr: Mi van, öreg?! Mi van?
(Nagypapa alákalimpál az égből, Nagyláb megemeli a sapkája sültjét)
Nagyláb: Hát megjöttél, pajtás? Én meg itten helyetted faricskálok…
Nagypapa: Nagyot repültem, hej, láttad-é?
Nagyláb: Bizony… bizony… a zuhanás is repülés.. Meg a koppanás, a végtelen élvezet maga… S nagyanyó?
Nagypapa: A keservit! Ki bírhatja ezt a ragyogást?!
(Nagypapa középre perdül, valami vad táncba kezd)
Nagypapa: Juhhé! Anyóka, látod-e?
(A messziségből anyóka hangja)
Nagymama: Látom, apó…
Nagypapa: Vágom a fát, anyó.
Anyóka: Vághatod, hiszen te ültetted.
Nagypapa: Kivágom-e, anyó?
Anyóka: Mint, a pinty, apó…
Nagypapa: Véres a kezem, anyó…
Anyóka: Véres, apó, azt le nem moshatod.
Nagypapa: Milyen ott, anyókám, mondd, milyen?
Anyóka: Nem tudom, apó, brezolitos úton járok, s virágok nyílnak belőlem.
Nagypapa: Utánad vágyódom, anyó, de még véres a baltám, és… és regimentnyi a dolgom.
Anyóka: Megyek, apó, megyek…
Bielokosztolszky úr:
…majd elkísér a csókjaid emléke,
az élet szép, s szeretni jó,
patyolatfehér ágyacskádban,
gondolj majd énrám, kis Kató.
II. JELENET
(Géza úr tapossa a pedált, magasan, a mindenség fölött, égi biciklijén csilingel a sok ócskaság. Nagyláb kikönyököl a sírból, cigarettát csavar, pöfékel békülékenyen. Ugyanaz a táj)
Nagyláb: Hahó, Géza úr, hogy ityeg a fityeg? Mit lát a tájban, ha kérdésemmel meg nem sértem?
Géza úr: Virágos nőkkel van teli a pusztaság. Állnak meg heverésznek a pusztaságban, s teljesen virágosak. Perverz nótákat dalolnak, azzal hergelnek.
Nagyláb: Miért nem csapott szét közöttük, Géza úr? Ha a maga helyében lennék, bizisten, szétcsapnék közöttük.
Géza úr: Miért, miért?! Nem tudtam leszállni, azért. Nagyláb: Aha…
Géza úr: Semmi aha! Nem tudtam leszállni a nyeregből, és kész. (szünet) Pedig akartam. Nagyláb: Csak nem sikerült ugye?
Géza úr: (sértett duzzogásal) Dolgom van, láthatja. Én állami alkalmazott vagyok. Különben is: valaki kiáltott, sietnem kell.
Nagyláb: Ott, túl a folyón?
(A tájon átballag Festő cimbora, karon fogva vezeti Bielokosztolszky urat, Festő cimbora vállán festőállvány, Bielokosztolszky úr pedig a Hohner tangóharmonikát cipeli. Bejönnek a tájba, s kimennek a tájból)
Géza úr: Ott, túl a folyón. Nagy kiáltás volt, nekem elhiheti, amolyan visszafojtott halálsikoly.
Nagyláb: Festő cimbora lehetett, Géza úr, ő viccelődik így, ismerem a módszereit.
Géza úr: Kiált, s lesi a segítséget? Körülnéz valami kilátóról?
Nagyláb: Kiált, aztán lesi a segíteni sietőt. Aztán röhög, befelé zokogva.
(A tájba most Talapka csendőr érkezik, oldalfegyverét babrálja, hasra vágódik, körbekússza a tájat, fektében időnként meghúzza a vodkás üveget, a fára szegezi pisztolyát)
Talapka csendőr: Kivel vagy, mi?! Teszel egy vallomást, vagy teszel rá?! Kiszedjem belőled?
Ne kényszeríts, hogy kényszerítselek! (szünet) Az a szerencséd, hogy elfogyott a vodka.
Előkerítem a Kódoryt, aztán jövök. Ha akkor se lesz dinamód, jól lebüntetlek.
(Talapka csendőr kiaraszol a tájból)
Géza úr: De mondom: halálsikoly volt.
Nagyláb: Nagy dolog, mondhatom. Időtlen idők óta halott.
Géza úr: Ó, minő csapás, minő csapás… Szomorkodjunk talán várakozón?
Nagyláb: Nem, nem, Géza úr, hova gondol?! Nem emlékszik,? Maga hivatalban van…
Géza úr: Nem számít. A legfontosabb a fontossági sorrend megállapítása. Úgy vélem, most a szomorkodás égető szükséggé lépett elő.
(Érkezik Finta úr, hátán füstölgő péterkályha, nagy átéléssel verset mond a tájban)
Finta úr:
Elöl mennek hárman
Napkeleti bölcsek
Füstölög a seggük
A nagy búbánattól
Utánuk jövünk mi
Borovicskát szopva
Nagypapával ketten
Szépen dülöngélünk
(Finta úr átvonult a tájon)
Fölöttünk meg bizony
Három táltos legény
Értik a csíziót
Szuvas foguk csattog
Nagyláb: Szomorkodni? Ugyan, Géza úr, arra ott vannak a háborút követő évek. Látta a
Fintát?
Géza úr: Beszél csak, beszél! Mit tudja maga, milyen volt a háború?! Láttam.
Nagyláb: Milyen volt, Géza úr, esdve kérem, mondja el… milyen volt?
(Géza úr nagy szónoklatra készülődik, alábbhagy a tekerési tempó is, messzire néz, meghányja-veti magában a dolgot)
Géza úr: Milyen, milyen?! Hát olyan… elég nagy…
Nagyláb: Maga is csinálta a háborút, Géza úr? Látja a Fintát?
(A tájba visszatér Finta úr, kályhája füstölög)
Finta úr: (modorosan szaval) Márványkő angyalkák
Kriptatetőn ülve
Ferbliznek konokul
Bögyös apácákkal
Szoknya alatt lapul Az ötödik makk ász Kajla bugylibicskák Pengéje megvillan
Visszacsordul a vér Az ég boltozatján Akire ráhullott Mind átkozott lészen
(Finta úr meghajol és kisétál a tájból)
Géza úr: Azt kérdi, csináltam-e a háborút? Csináltam is meg nem is. Elsősorban bújtam. (A szomszédos sírból valahogy előkerül Bicskás, szivarra gyújt)
Bicskás: Hallgatom, csak hallgatom, no, gondolom magamban, ez a Géza úr tudhat valamit valamiről, s akár akarja, akár nem akarja, kimondom: aha…
Géza úr: Semmi aha! Bújtam és kész! Engem szerettek az asszonyok, azt elmondhatom… Nagyláb: Aha…
(Bevonul a tájba nagypapa, megáll Bicskás előtt, baltájára támaszkodik) Nagypapa: Igaziból meghaltál, vagy csak koppanósdira játszol?
Bicskás: Meghaltam, mint a semmi… Azért azt elárulom neked, hogy nagymama mindig hűséges volt hozzád.
Nagypapa: Ó, tudtam én azt mindig, s most sem hiszem. Bicskás: Eltemetsz-e illőn, nagyapó?
Nagypapa: El én! Papot hívok, reverendást. Meg gyászvitézt, igazit, szalagost. Meg hintót, pejlovakkal, pántlikásokkal. Aztán megyünk a télben, feketében törtetünk a hóban és éne- kelünk, világmessze-hangzón. Fönt pedig kereng a nagy varjúcsapat, vérpezsdítő harci dalokat kárognak.
Bicskás: Zimankó is lesz, apó?
Nagypapa: Hogy lesz-e? Olyan zimankó lesz, amilyent még nem látott a világ.
Bicskás: Egyszer talán mégis, emlékszel. Amikor befagyott a folyó.
Nagypapa: Ez a zimankó annál is nagyobb lesz, s majd énekelünk törtetve a hóban. Meg minden.
Bicskás: Ezt már mondtad, nagypapa! Isten veled, nagypapa!
Nagypapa: Most, hogy mondod… igen… vágom a fát… talán… Isten veled… (énekel) Isten veled éde-hes… Isten hozzád ked-ve-hes… Én már többet nem le-he-szek…
(Mindketten pánikszerűen elhagyják a tájat)
Géza úr: Akár aha, akár nem, szerettek, igen. De még mennyire! Hohó! Egyszer is, amint jövünk egy irdatlan nagy kerítés mellett, szuronyt szegezve, természetesen, hallom, egyre hallom a szeretkezés neszeit. Nézem gukkerrel, nézem csak úgy, hát igazolódnak a sejtések. No, mondok, bennem is ágaskodósra indult a szenvedély. Odaállok közelre, az ipse fenekébe bököm a szurony hegyét, mondom, félre, dugó! Most jön a kocsilőcs…
Nagyláb: A…
(A tájba visszatér Festő cimbora s Bielokosztolszky úr. Bielokosztolszky úr valahol a táj peremén leül a háromlábú székére, Festő cimbora felállítja a festőállványt. Bielokosztolszky úr valami végtelenül szomorú nótát muzsikál. Valahol Oroszországban… Csak a melódia)
Bielokosztolszky úr: Danoljunk?
Festő cimbora: (festi a tájat) Fázom…
Bielokosztolszky úr: Nem csoda, ebben a rekkenőben… Hét ágra süt a Nap, mondhatom, nyárra jár az idő.
Festő cimbora: Maga csak ne prédikáljon itt, tudhatná, hogy elindultak.
Bielokosztolszky úr: Nagypapa meg Bicskás? Mit számít? Félúton járhatnak csupán, még vidáman egérutat nyerhetünk, ha akarunk.
(Bielokosztolszky úr halkan harmonikázik)
Géza úr: Mit zavar, mi?! Ez egy háborús emlék! Hát az ipse csak hagyja a gatyáját, s szalad. A nő meg incselkedve kacsint: jössz, te deli vitéz?! Mi mást tehettem? Gyöttem. Halálos egy szerelem volt, az biztos. Golyó általi, szexuális motivációjú dezertálásért.
Nagyláb: Hogy maga miket tud, Géza úr! Gál Kornél a becsületes nevem, de mert minde- nem nagy, nagy az orrom, nagy a tenyerem, nagy a lábam, s a tűzszerszámom is jóval mé- retesebb, mint az átlag magyar emberé, hát valaki rám ragasztotta a Nagyláb nevet. Meg- szoktam, elvagyok vele. Fuvaros voltam. Két muraközi lóval jártam a tájat, szépasszonyok sóvárgó tekintete kísért végig az úton, aztán volt, aki megkeresett, volt, aki üzent, én meg szorgalmas ember voltam, szerettem jót tenni a rászorulókkal. Valahol Mandzsúriában haltam meg, kivégzés által, mert szájon vágtam egy karpaszományost, akinek a feleségét ismertem, s aki nagyon szerette, hogy vagyok. Ha visszaidézem az öle illatát, mintha reze- dás réten járnék. Olyan illata volt az ölének.
Géza úr: Ez még semmi, azt is mondhatnám, hogy semmiség! Sokkal különbeket is mond- hatnék a nagy háborúról.
Nagyláb: Ami honvédő volt, igaz? Különösen amott a Don kanyarnál, igaz?
Géza úr: Hogy honvédő-e? Mint a pinty! Védtük a hazát, és kész! Meghiszem azt! A Donnál is, meg Doberdónál is.
Nagyláb: A! Maga itt is volt, meg ott is volt, Géza úr?!
Géza úr: Mit ázik itt nekem, mi? Honvédtünk, és kész! Hívott a haza, hát ott voltam mindenütt. Egyfolytában éltem, haltam a hazáért.
III. JELENET
(Nagypapa visszaér a tájba, baltáját a fának támasztja, a sírok közül áttetsző ruhás lányok jönnek)
I. lány: Az a baj, nagypapa, hogy fél hatos a mutatód. Az a baj, hogy reggel is, meg délben is, meg este is.
- lány: Nagypapa, nagypapa, dalold el azt a dalt, hogy züljél a Zetoromra, kisangyalom,olcsó és nem ráz…
(A tájba egyenként belopakodik Nagyláb, Bicskás, Festő cimbora, Finta úr, Talapka csendőr,
Kartaly úr, fölsorakoznak, mint egy énekkar, vegyesen a lányokkal)
Nagypapa: Nem tudom, hogyan énekelhetném el a züljél a Zetoromrát, kisangyalom, ha én már rég halott voltam akkor, amikor a Zetor még ki sem volt találva.
II. lány: S ha a micsodádat hívnánk a Zetorodnak? Felülhetnék egyszer-kétszer?
Nagypapa: Peersze. Hogyne… Fel… Nem látod, hogy bedugult a pöfögőm?!
I. lány: Akkor azt a másik nótát énekeld, tudod, azt, amit mindig tudsz, ha tudni akarod éppen… no-o, csak azért, hogy táncolhassunk. No-o, nagypapa… ha eldanolod, akkor tangózás közben levetjük a ruhánkat.
Nagypapa: Pe-ersze! A múltkor is megígértétek, hogy levetitek, aztán amikor már rekedtre danoltam magam, azt mondtátok, hogy ezt-e! Meg mutattátok is… Pe-ersze!
Finta úr: (átszellemülten) És a rózsák? A rózsákra bizonyára nem gondoltak!
Talapka csendőr: Milyen rózsákra, te Finta?! Rózsa fedőnévvel volt egy spiclim, ő volt a kedvenc besúgóm.
Finta úr: Mint csillagvirágok röpködnek az ég alatt, és vad, sztyeppei nótákat énekelnek egy- re, egyre. Amott pedig megragyognak a tüzek, és küldik a vérpezsdítő üzenetet…
Talapka csendőr: No, Finta, most már biztos, hogy felírom a neved! Kihegyezem a tin- taceruzámat, s azzal neked annyi, Finta! Az a szerencséd, hogy a Kódorynál hagytam a féldecimet. Megyek, aztán gyövök. Véged, Finta!
(Talapka csendőr elviharzik)
Kartaly úr: Vérpezsdítő? Ugyan, Finta úr, hol van már a mi vérünk, kihullott az régen, ama csatatéren, valami hazáért…
Bielokosztolszky úr: Ne te, ne! Tán csak nem az ihlet rontott magára, Kartalykám, hogy csak úgy szanzsén löki a rímeket…
I. lány: Nagypapa! Most danolsz, vagy nem danolsz?!
Nagypapa: Ha a Bielokosztolszky muzsikál, akkor akár danolhatok is.
Bielokosztolszky úr: Muzsikálok, de csak akkor, ha még muzsikálás előtt csöcsörészhetek egy fájintosat.
(A tájba belibeg Bumbuci asszonyság, hatalmas, akár egy bárányfelhő)
Bumbuci asszonyság: Imhol az enyéim… fogja bátran, mi több: fogdossa… Bumbuci vagyok, nagyvérű és fehérmájú. Ezek itt? Mindegyikükkel háltam már, ismerem a micsodájuk viselkedését és a csodavárásuk történetét is. Egy ezredes alatt haltam hősi halált, a végső rándulás pillanatában zuhant ránk a mennyezet. Sztálingyertyák világítottak a májusi éjszakában, milliónyi szentjánosbogár. És rezedaillatú volt a május, akár a kilövellő ondó. Integettem a szőnyegbombázásnak, mintha egy elinduló vonat ablakából búcsúznék az életemtől… Feltámadni? Nem… nem… Ez itt az élet, a végtelen.
Bielokosztolszky úr: Fogja a rosseb! Tavaly is én fogtam. Azt mondtátok, hogy aki megfogja, feltámad. Fogtam, most mégis itt vagyok!
Kartaly úr: Mit válogatsz mi, Bielokosztolszky?! Mi is arra várunk, hogy feltámadjunk… Nekünk is pezseg a vérünk… Valamikor bezzeg megfogtad volna, megtrombitáltál volna! Most mi van, mi? Mit vagy olyan önző, meg válogatós, mi?!
Bumbuci asszonyság: Igaza van az úrnak!
Bielokosztolszky úr: Akkor mé’ nem fogja meg ő, he?! Azért, mert látja. A markom nagyon is jól emlékszik, hogy nem maroknyi. Inkább nem támadok fel!
Kartaly úr: (rimánkodva) De, de, ha nem fogod meg, akkor mi sem láthatjuk, az epekedő szüzeket, amint vetkeznek, aztán… aztán meg meztelenek… Meg minden…
Bielokosztolszky úr: Én úgysem látnám őket, hiszen vak vagyok. Akkor meg miért lennék annyira oda egy bizonytalan látvány miatt?
Finta úr: Ha vak vagy, hát vak vagy! Úgy tudom, hogy a tenyereddel, meg az ujjbegyeddel jól látsz.
Bielokosztolszky úr: Majd meglátom, hogy jól látok-e?! Hol azok a szüzek?
Lányok: Itt vagyunk, itt vagyunk, itt vagyunk…
Bielokosztolszky úr: Kössétek be a szememet, az áldóját! Most aztán jön az igazi, nagy, perverz szexuális kaland.
(A lányok bekötik Bielokosztolszky úr szemét, aki boldogan csöcsörész)
Lányok: Erre csörög, erre csörög, erre csörög…
(Egyre távolabb kerülnek Bielokosztolszky úrtól, a tájba belép Kódory úr, Bielokosztolszky úr elé áll. Nagy csend)
Bielokosztolszky úr: Hát megjött, megjött végre? Ez a feltámadás előtti utolsó pillanat?
Kódory úr: Az a helyzet, Bielokosztolszky, hogy csak te látsz engem. Ezek a nyikhaj látók nem.
Bielokosztolszky úr: Kérdezhetek valamit?
Kódory úr: Kérdezz.
Bielokosztolszky úr: Te vagy a Jóisten?
Kódory úr: Én, de ne szólj senkinek.
Bielokosztolszky úr: Nem szólok. Mikor lesz a feltámadás?
Kódory úr: Nem tudom. Mindig közbejön valami.
Bielokosztolszky úr: Megértem, persze… A múltkor nekem is hant gurult a szemgödrömbe. Azelőtt se láttam, így meg pláne nem.
Kódory úr: A minap gukkereztem, s látni véltem az én egyszülött fiam ikertestvérét.
Bielokosztolszky úr: Blamázs?
Kódory úr: No hallod?! Ha kiderül…
Bielokosztolszky úr: Azt nem tudom, milyen. Elmész? Várjunk türelmesen? Ne szóljak senkinek?
Kódory úr: Várj türelmesen, és ne szólj senkinek. (kimegy a tájból)
I. lány: Élveztél, Bielokosztolszky bácsi?
Bielokosztolszky úr: Csendesen élvezgettem, kincsem, most meg nem találom a hermunikám billentyűit, mert az ujjam majd minduntalan a mellbimbókat keresgéli. Bielokosztolszky Illés a nevem, vakon láttam meg a napvilágot, mert vaknak születtem. Nem tudom, miért, de mindig magához vett valami asszony, és süvölvény korom óta járom a szerelmeskedés belső tájait. A tangóharmonikát a jegyző úr lányától kaptam, aki perverz csatákat vívott rajtam, csitrisen kihasználva eredendő vakságomat. Ő szúrt szíven a dohányszárító mögött, amint nyihaházva lovagolt rajtam. Szép halálom lett volna, ha megérem a beteljesedést, de hiányzott a végső mozdulat. Később a Mindenható jóindulatából mennyei ítéletvégrehajtó lettem, ami talán olyan, mint egy álom, talán nem. No, nagypapa, készülhetsz az átszellemült danolásra.
(Nagypapa készül az átszellemült danolásra, a többiek pedig az átszellemült táncolásra. Aztán nagypapa átrszellemülten énekel, Bielokosztolszky úr átszellemülten harmonikázik, a többiek átszellemülten táncolnak, a lányok pedig átszellemülten elejtegetik tülljeiket)
Nagypapa: (dal, tangó) Itt a kezemben a semmi,
Fűzve van eleven láncra,
Rányomom lázverte csókom,
Jöjj velem ördögi táncba.
Elpörgünk egy szakadékig,
Csűrökön, szíveken által,
Aztán a harangok szárnyán
Kondulunk vad zuhanással.
Fönt is és lent is a semmi,
Lánccal jól összebogozva,
Siklik a koppanás ívén,
Érettünk föllobogózva.
- lány: (sikoltva) Vigyázat! Jön a Talapka csendőr!
(Mindenki megmerevedik, a tánc, a dalolás megszakad. Kerékpáron érkezik Talapka csendőr, a biciklin zümmög a dinamó, felökleli Finta urat, ő maga is elhasal)
Finta úr: Szervusz, nagypapa. Látod, el vagyok ütve. Bócéros ez a Talapka csendőr, mondhatom. Amúgy meg hideg van e tájban, fűtenem kell, ha kell, ha nem. Ki venné a szívére, ha
felfáznának a szüzek, igaz? Vagy nem igaz?
Nagypapa: Fázzanak, ha akarnak! Minek vetkőztek le? Ki mondta nekik? Mondta nekik valaki? Azt mondták, hogy danoljak, nekik meg mindjárt forró lett a bugyi! Más dolgom van. Ki kell vágnom ezt a fát.
Talapka csendőr: (hasalva) Mit csinálsz itten, te Finta?! Megbüntetlek, mint a pinty.
Finta úr: Sumákolok csendesen, csendbiztos úr, amúgy meg jó hely ez, leskelődésre éppen alkalmatos.
(Bielokosztolszky úr megint rázendít, mindenki megint táncol, Finta úr füstöl, Talapka csendőr vallatja a vodkás üveget, nagypapa hevületteljesen énekel)
Nagypapa: (hevületteljes ének) Gyere, te gyönyörű, most jöjj,
Csókold a mérget a számra,
Szemeddel takarj be engem,
Készülődj ingtépő nászra.
Egyszerre mindenki: (dal) Gyere, te gyönyörű, most jöjj,
Jöjj hozzám télfehér gyászban,
Jégcsapra tűzd fel a szívem,
Magasra emeld, hogy lássam.
(A lányok tánc közben minden bizonnyal [le-]vetkeznek, ha mégsem, akkor nagypapával
együtt mindannyian nagyon csalódottak lennénk)
Nagypapa: (dal) Itt is és ott is a semmi,
Kovácsolt láncra van fűzve,
Számba dugott hüvelykujjal,
Fekszem az eleven tűzre.
(A dal és a harmonikaszó elhal, a csapat valószínűleg mégis tovább táncol valami folytonos
ritmusra, míg a tájra rá nem borul a sötétség. Dolguk végeztével pakolnak a sírásók is)
Vége az első résznek
M Á S O D I K R É S Z
IV. JELENET
(Nagypapa áll a táj kellős közepén, kaszakővel élezi a baltáját, körbejárja a fát, akár a biliárdjá- tékos az asztalt, vagy a faszobrász a farönköt. Virágos sírjából előbújik Bicskás)
Bicskás: Hé, nagypapa, hé!
Nagypapa: Akarsz egy frászt, kölök?! Láthatod, hogy vágom a fát, láthatod, hogy most éppen pihenek. Köszörülöm a baltát, úgy pihenek.
Bicskás: Nagy munka, nagy munka… Virágot is ültethetnél, nagypapa, mondjuk a saját sí- rodra… Aztán mondhatnád, hogy belőled maradt.
Nagypapa: Előbb kivágom a fát, aztán jöhet akármi. A síromat meg nemtom, hol van, mert exhumáltak is, meg a fejfámat is áttették, meg az országhatárokat is. Többek között nem beszélem az államnyelvet. Érted?
Bicskás: A Finta azt mondta, nagypapa, hogy csak blöffölsz. Azt is mondta, hogy csak húzod az időt, és közben egészen másra gondolsz, mert… mert nem akarsz feltámadni.
Nagypapa: Most vágom a fát, ez a legfontosabb. Aztán elbánok a Fintával is, mint a pinty! Ne gondold, hogy félek! Méghogy nem akarok feltámadni! És, ha nem akarok feltámadni?! Mé’, tán kötelező?!
(A tájba most vijjúzva beviharzik egy mentőautó, persze az is lehet, hogy csak Júdás I és Jú- dás II viharzik be vijjúzva, a fejfák közé módszeresen kifeszítik a „FELTÁMADÁS KÖTELEZŐ” feliratú transzparenst. A következőkben kíváncsiskodva beszivárognak a korábbi játszók) Júdás I: (Hosszú tőr hegyével piszkálja a körmét) Mit hallok, mit hallok, nagypapa…
Júdás II: Mit hallunk?! Ha valami… Nagypapa: Vágom a fát. A vak is láthatja…
Bielokosztolszky úr: Engem csak ne keverj bele, érted? Tudom, amit tudok, és fel akarok támadni.
(A két Júdás halványzöld műtős ruhába öltözködik, szájvédőt kötnek, gumikesztyűt húznak) Júdás I: Semmi nem kötelező, nagypapa, de ha valaki azt hiszi, hogy a kötelező nem kötelező, azt az egyént megvizsgáljuk, majd szépen, óvatosan megoperáljuk.
Nagypapa: Izéltek, mi?! Szólok a Talapka csendőrnek, ő majd jól felírja a neveteket, s az lesz a tietek!
Júdás II: A Talapka, mi? A Talapka Jozso, mi? Hallod? Még hogy szól a Talapkának!
Júdás I: Az a nagy helyzet, nagypapa, hogy a Talapka velünk van… Ő lefog téged, én pedig megoperállak.
Nagypapa: Majd a baltával jól ellátom a bajotokat, aztán azt hiszitek, hogy nincs szerencsétek!
Júdás II: Mit hall az én fülem… no mit? Fenyegetik a hatóságot… hm… hm… lefognád,
Talapka?
(Talapka csendőr lefogja Nagypapát, egy kicsit azért dulakodnak)
Nagypapa: Szóval velük vagy, Talapka… az én féldecim iszod, s nekik gazsulálsz…
Talapka csendőr: Érted élek, értük halok…
Júdás I: Fertőtlenítő…
Júdás II: Fertőtlenítő…
Júdás I: Pulzus?
Júdás II: Zéró…
Júdás I: Vérnyomás?
Júdás II: Nincs, bazmeg…
Júdás I: Szike…
Júdás II: (dal) E szike, szike, szike
E szike lány,
Estére legyen a babám!
Após is lesz, meg Anyós is lesz,
E szikének nagy hasa lesz… E szike, szike, szike
E szike lány,
Estére legyen a babám…
(Ebből akár nagy banzáj is kerekedhet. Például zenekar, tánc, majd mindenki eltűnik…)
Júdás I: No, nagypapa, most már beléd operáltuk a feltámadási akaratot, a Jóisten se veszi ki belőled. A feltámadás napján feltámadol.
Nagypapa: Jól van, jól van… Addig majd vágom a fát… Azonkívül bevehetitek, azaz bekaphatjátok..
Júdás II: (affektálva) Ha hamarabb szóltál volna, nagypapa, lehet, hogy meg se operálunk.
(Júdás I és II egymás kezét fogva, kicsit riszálva kilépegetnek a tájból)
Nagypapa: Kivel vagy, Talapka, mi?! Most mondd meg, hogy legény vagy-e vagy egyszerű salabakter, meg spicli?!
Talapka csendőr: Mit… mit… mit… mit állsz itt, mi? Megbüntetlek, mint a pinty! Először felveszem a tényállást. Ki ki ellen harcol, he? Előszöris a Finta aztat mondta, hogy sumákol, meg leskelődik.
Kartaly úr: Uraim, uraim! Elnézésüket kérem, hogy megint közbeszólok, de az az általános és teljes véleményem, hogy valamit teljes mértékben figyelmen kívül hagytunk.
Talapka csendőr: Ku-uss! Aztán, ha leskelődünk, mit láthatunk, öreg Fintus?
Kartaly úr: Kérem, kérem… Micsoda hang ez?! Maga egyébként is zombi, Talapka úr. (jelentőségteljesen körülnéz) Jelesül azt, hogy máskor is elhülyéskedtünk az ilyen kiözönlések alkalmával, meg danoltunk is, meg táncoltunk is, de az érzések mindig elmaradtak, valahol odalenn a koporsóban. Hú, de rosszat sejtek, uraim. Az a gyanúm, hogy lassan visszaköltözik belém a lélek.
(Kartaly úr beszéde alatt belép a tájba Kódory úr, megáll Bielokosztolszky úr mögött)
Bielokosztolszky úr: Hallja, hallja, Kódorykám? Ez már nem bableves ám! Kiszabadult és szabadul belénk a lélek…
Kódory úr: Azt hiszem, rossz gombot nyomtunk meg, vagy egyszerre kettőt. Muszáj most hallhatatlanul danolnom. Megkísért a harmonikán?
Bielokosztolszky úr: G-moll?
Kódory úr: Nemtom. Playbackelek. (ének)
Nehéz most Istennek lenni,
Mert rám figyelnek az angyalok,
ha félrelépek ókor-ókor,
nyomot sehol nem hagyhatok…
Finta úr: Ja… a, Kartalykám, a lélek… Mit mondjak, nem repesek érte! Mit ér a lélek test nélkül. Nem tudom, mit szólnának a szüzek, ha a test nélküli lélek próbálkozna egy szanzsén behatolással…
Kartaly úr: És ha mégis? És ha minden összejön? És… és ha minden úgy lesz, mint egykoron? Már csak abból vezetem le a problémát, hogy amíg a lányok táncolgattak, meg vetkőztek, valami mintha megmerevedett volna itt e…
Kódory úr: Mondja meg nekik, Bielokosztolszky, hogy ez a megtapasztalt merevedés egy ki- csit bizonytalan, erre nem lehet nemzetgyarapodást alapozni. Megsúgom magának, hogy most egy kicsit behúzom a balféket, de az is lehet, hogy vár a babám, hát ne várjon hiába. Figyelje a Kartalyt, feltámadásügyben ő a hunyó.
(Kódory úr fütyörészve kiballag a tájból)
Bielokosztolszky úr: Szóval ezt mondjam meg nekik. Megmondhatom, ha akarom. Ide figyeljenek emberek! Most messzire nézek, s a belső táblámról olvasom a neveket, közben hermunikázok, mert ez egy feltámadási névsorolvasás: Kartaly!
Kartaly úr: Kartaly József voltam, mindig azt hittem, hogy az ötvenéves ember már öreg. Ötvenegy voltam, amikor Doberdónál megsimogatott egy repeszgránát szilánkja, rádöbbentem, hogy milyen fiatalon szólított magához az Úr. Rövid életrajzomat azzal egészíteném ki, hogy bár volt feleségem, de az én eszem mindig a rektorék Margit nevű leánykáját kerülgette, aki több alkalommal is hajlandóságot mutatott, de elvetették őt egy más valakivel, így a gyerek nem az én nevemet kapta. Szeretnék föltámadni, de belém bújt az ördög. Én magam vagyok az.
Talapka csendőr: Mesélj még, Finta!
Finta úr: Szóval: láthatunk olyant, mint a vakablak a tájban. Aztán láthatunk szende, epekedő szüzeket.
Talapka csendőr: Meztelenen? Vagy ruha nélkül?
Finta úr: Úgy ám, az áldóját! Anyaszült meztelenen, és egy kicsit riadtan. Finta Lajos vagyok, asztalosmester voltam. Egy szép, nyári estén ültem az asztalágy sarkán, néztem az asszonyom farát, amint mozgolódott, a kenyértészta-dagasztás ritmusára. Ő a tésztát dagasztotta, én meg őt, hátulról, behunyt szemmel. Úgy ért a halál, a legelső görcs drága pillanatában, ezért nagyon szeretnék feltámadni, hogy befejezhessem az élvezést, ami most nagyon hiányzik nekem.
(Nagypapa baltájával méregeti a fát. Körbejárja, megsaccolja, úgy tűnik, nagyon, nagyon tanácstalan)
Nagypapa: (rikácsol) Már megint rossz helyre ültetek! Te is, Finta, meg te is, Kartaly. A Talapkának meg ráejtem a tökére a baltát. Te meg különösen rossz helyre telepedtél, Bielokosztolszky!
Bielokosztolszky úr: Azért, mert innen tudok a legjobban muzsikálni. Meg aztán, innen mintha egy kicsit látnám a kis Katót. Mintha látnám a mellbimbóját, meg az ágyékát. Mást nem, mégis tudom, hogy csakis ő lehet.
Talapka csendőr: Ide figyelj, nagypapa! Te aztat mondod, én meg aztat, hogy kém vagy, meg környezetrongáló, és elkobzom a baltádat. Amúgy meg nem te, hanem a szüzek érdekelnek amottan. Ide azt a gukkert!
Finta úr: Gukker, gukker! Ott lóg a Nagyláb nyakában.
Talapka csendőr: Ha ott lóg, hát ott lóg. Azt akarod, hogy magamhoz nyúljak? Rögvest előállítom a Nagylábat, oszt ennyi az annyi!
Finta úr: Nem olyan egyszerű az, rendbiztos úr, mert komplett elnyelte őt a Bumbuci asszonyság, úgy, hogy bluty… bluty… blutty.
Talapka csendőr: Mi az, hogy bluty… bluty… blutty?! Azt mondd meg, de rögvest, hogy alulról nyelte-e el, vagy felülről?
Finta úr: Ahogy szokta: alulról.
(Talapka csendőr felpattan a biciklire, Finta úr meg a csomagtartóra, füstöl a kályha, ahogy elviharzanak)
Talapka csendőr: Meg is kapja a magáét, de meg ám! Tüzelj, Finta, hegyibe!
(Elvágódnak, s odacsúsznak Bumbuci asszonyság elé)
Kartaly úr: Értetlenül állok a dolgok előtt, mintha virágoznék itt, legbelül, holott ősz van…
Bielokosztolszky úr: Vagy tavasz… Ki tudhatja, hogyan alakultak a dolgok ennyi év után.
Kartaly úr: Tavasz sehogysem lehet, hiszen most kaptam új koszorút mindenszentekkori ajándék gyanánt…
Bumbuci aszonyság: Hát megjöttek, Mind megjönnek végül. (durcásan) Nagylábat pedig nem adom. Jó helyen van itt bent, most aztán végtelenül élvezek.
Kartaly úr: Azt hiszem, persze csak a magam nevében szólhatok, mégis azt hiszem, hogy teljesen tanácstalanok vagyunk. Most közeleg a feltámadás, vagy nem közeleg a feltámadás?
Bielokosztolszky úr: Látom már, látom! Ott közeleg a front a derékhaddal, emitt pedig a felmentő sereg, meg a tartalékosok.
Talapka csendőr: (Bumbucihoz) Akkor pedig megbüntetlek hágásért, meg kihágásért! Itt a tintaceruzám, e. Már írom is föl a nevedet.
Kartraly úr: (elérzékenyülten énekel)
Tintaceruzáva-hal
í-hírott thábori levé-é-é-l… ácsi!
(A szomszédos sírból kiemelkedik Kovács 12 József cigányprímás, pedáns, akár egy róla formázott viaszfigura, s hegedül)
Kartaly úr: (ének) Tintaceruzával írott tábori levél,
Szívem asszonyának onnan írom én,
Hol a szívek lángját bomba oltja el,
És a néma szívre hull a hópehely, (a) fehér gyászlepel.
(A legtávolabbi fejfára rákönyököl Kódory úr, frakkban, cilinderben, fehér sállal)
Kódory úr: (énekel) Nagy Oroszországból megy hozzád e kis levél,
Gránátok tüzénél éjjel írom én,
Benne van a szívem, édes asszonyom,
Hazaküldöm néked, (hogy) vigyázz rá nagyon,
vigyázz rá nagyon.
A jelenlévők kórusa: (ének) Messze-messze tőled, csak az Isten van velem,
Meg ez a kis fénykép, ez a mindenem,
Megcsókolom százszor, megremeg a szám,
Ugye, kicsi asszony, hű leszel hozzám, hű leszel hozzám.
(Hosszú, jelentőségteljes csend)
Bumbuci asszonyság: Le vagy tojva, rendőr bácsi! Se ki, se be nem hágtam. Hagytam.
(Bicskás csapzottan előkerül, Nagypapa mellé áll)
Nagypapa: No, mi a nagy helyzet, Bicskás?! Élveztél?
Bicskás: Úgy emlékszem, igen, úgy emlékszem, hogy ilyen volt… egykoron… talán… Azt hiszem, közeleg a feltámadás. Rendszerint ezzel kezdődik…
(Bicskás az ég felé fordítja a tekintetét, aztán mindenki követi öt, odafönn Géza úr teker a biciklijén)
V. JELENET
Géza úr: (fájdalmasan üvölt) Á-á… ááááááááá!…
Bielokosztolszky úr: Beteg vagy, Géza? Fáj valamid? Muzsikáljak neked?
Nagypapa: (Bicskásnak) Vedd tudomásul, kölök, hogy ha még egyszer meghalsz, nem hívok több papot! Sem reverendást, sem civilt. Meg még gyászvitézt se, ha tudni akarod!
Bielokosztolszky úr: Csak nem le akartál szállni, te Géza…?
Géza úr: Már többször le akartam szállni, mert nem hallottam tisztán a feltámadási eszmecserét.
Kartaly úr: Csak nem sikerült… ugye?
Géza úr: Nem, mert be voltam csípődve. Egyébként pedig jobb, ha nem tartasz fel, Kartaly, mert dolgom van, láthatod!
I. lány: Géza úr… Géza úr… s mi lenne, ha velem lenne dolga, kis segítségre, higgye el, hajlandóságot mutatnék…
Géza úr: Hagyjanak, kérem, békében engemet! Én hegyivadász vagyok, szolgálat közben egyáltalán nem nőzhetek. Ezt kiemelten tiltja a szabályzat. Különben is, valaki kiáltott, ha jól hallottam, sietnem kell…
Kartaly úr: És mid csípődött be, Géza, hogy nem tudtál leszállni?
Géza úr: Hát… izé… a tököm… merthogy a nagy zöttyenőnél eltörött a nyereg rúgója, ami aztán becsípte.
II. lány: Ha akarja, Géza úr, de csak akkor, ha igazán nagyon akarja, én megmasszírozom azt, amit mondott, hogy becsípődött… tudja, azt a micsodát, amije van… Géza úr…
Kartaly úr: Fájt, mi?
Géza úr: Fájt, meg fáj, meg dagad, meg zsiborog. (felháborodva) És különben is a szüzek a hibásak, mert ha nem meztelenkednek amott a mezőben, akkor nem állok fel a pedálon is, meg amúgy is, és akkor nem megyek bele a gödörbe, és nem zöttyenek akkorát, és nem csípődik be.
Kartaly úr: Mondtam én, látjátok, mondtam én, hogy fel vagyunk támadva! A Géza töke erre egyértelmű bizonyítékként szolgál. A Géza mondta, hogy felállt. Olyan, mint a dupla corpus delicti.
Bielokosztolszky úr: Muzsikáljak valami optimistát?
(Bielokosztolszky úr muzsikálni kezd, a ritmusra a játszók összeállnak menetelő kórussá)
Mindenki: (dal) Szél viszi messzi a fellegeket,
Mögöttünk lángol az ég.
Nyújtsd ide drága a kis kezedet,
Ki tudja, látlak-e még…
Ki tudja, ölel-e a két karod,
Ki tudja, csókol-e a szád, (galambom),
Ki tudja, mely napon, melyik hajnalon,
Indul az ezred tovább…(?)
Ki tudja, ölel-e a két karod,
Ki tudja, csókol-e a szád, (galambom),
Ki tudja, mely napon, melyik hajnalon,
Indul az ezred tovább…
(A refrén alatt a tájba megérkezik Grajszky bácsi, barna, kopottas bőröndöt cipel, verítékét törölve megáll a táj közepén)
- lány: Megkérdezhetném önt, hogy élő-e, vagy már halott, s hogy tud-e amúgy békebelincicerézni?
Grajszky bácsi: Határeset vagyok, aranyoskám. Mentem, mendegéltem a búcsúban, nézelődtem, s amint mintegy véletlenül benéztem a lóidomár kisasszony szoknyája alá, s megpillantottam a csodát, szinte a semmiből fejberúgott egy Plútó nevű lipicai csődör. Kómás állapotomban szólított meg Kódory úr, hogy dobolnám ki a feltámadás lehetőségét, amelyről taggyűlésen döntenek majd az érintettek. Valami rosszat mondtam, aranyoskám? Ha mást nem is, de a vadonatúj síromat megmutathatom, amúgy meg igencsak szíp vagyó, lelkem.
- lány: Ó, ha lenne orcám, a végén még elpirulnék, olyan szépeket mond. Nem, nem, dehogy… Semmi rosszat nem mondott. Szoktunk így incselkedni az újoncokkal, hátha valamelyikük még használható valamire.
(Más-más oldalról, a fejfákhoz lapulva belopakodik Júdás I és Júdás II)
Grajszky bácsi: A falu hentese és kisbírója voltam, dobolgattam erre-arra, vágtam a malackákat, töltöttem a tölteléket, szépasszonyok gömbölyödtek a disznótorok után, mindenféle helyzetre adódott példa… például olyanra is, hogy…
Júdás II: Mintha… mintha nem hallottam volna a dobolást. Grajszky bácsi…
Júdás I: Talán ez volt a világtörténelem első hallhatatlan dobolása… amolyan messzehangzón hallhatatlan.
Grajszky bácsi: Azért nem doboltam, tisztelt urak, mert Kódory úr, a Jóisten azt mondta, hogy várjak az égi jelre.
Bicskás: Az égi jel… szóval az égi jel magam volnék, la!
Nagypapa: Majd jól eldöngetlek, ha azt hiszed, hogy csak úgy fogod magad, és lövöd a rigót! Kaphatsz, kölök!
Grajszky bácsi: Befejezném a mondókámat, ha lehetne, mert a végén még meghalok, aztán nem lesz, aki befejezze a befejezetlen gondolatot, vagy aki kidobolja a feltámadásügyi közgyűlés helyszínét, időpontját, programpontjait, határozati javaslatát, szavazóbizottságát, satöbbit.
Júdás II: Doboljon gyorsan Grajszky bácsi, mert lehet, hogy az ellenzék, szóval az ördög nem alszik.
Grajszky bácsi: Csak azt szerettem volna elmondani, hogy olyan is előfordult, hogy egy régi-régi gyűlésen tartottam a bárdot, meg a csontozókést, tudják, az egyik kezemben az
egyiket, a másik kezemben pedig a másikat, azután énekeltük, hogy. (énekel)
…bárhogy lesz, úgy lesz,
légy elégedett, szívem,
a sors ezer rejtelem,
bárhogy lesz, úgy lesz.
Ez nagyon fontos volt, hogy akkor ott voltam, és ezt el is akartam mondani. (Módszeresen kinyitja a bőröndöt, s a számos kacat közül kiveszi a dobot s a két dobverőt)
Nagypapa: Mi az, hogy magam volnék! La! He?!
Bicskás: Nem tudod? Nagypapa… hogy te mekkora balek vagy! Én vagyok a Názáreti II.
Kartaly úr: (a Júdásokhoz, számonkérőn) Kimaradtam valamiből, fiúk?! Elmondanátok, hogy mi a nagy helyzet, és hogy miért fizetlek benneteket?! Vagy rosszul foglaltam volna össze a konspiráció leglényegesebb pontjait? Ki ez a figura itt? Ki ez a valaki, aki Názáreti II-nek mondja magát?
Júdás I: Az a nagy helyzet, Főnök, hogy valószínűleg az, akinek mondja magát… De mi ezt nem tudtuk, csa-ak…
Kartaly úr: Nocsak, micsak?
Júdás II: Az úgy volt, hogy a minap a másik főnök elejtett egy-két szót, valami olyant emlegetett, hogy az egyszülött fia ikertestvére… s tán el kéne tenni láb alól, hogy működjön a feltámadás…
Kartaly úr: Értem… és, ha eltettétek, akkor hogyhogy itt van s kavar.
Júdás I, II: Eltettük, feltámadt… eltettük, feltámadt, eltettük…
Kartaly úr: Feltámadt… Mi az ördög!
Bielokosztolszky úr: Lám, lám, milyen raffináltan alakulnak a dolgok.. Azt réges rég tudom már, hogy a Kódory a Jóisten, de, azt, hogy a Kartaly lenne az ördög, álmomban se gondoltam volna.
Kartaly úr: Ne szólj senkinek.
Bielokosztolszky úr: Aztán miért ne szólnék?
Kartaly úr: Azért, mert kivágom a nyelved. Például.
Bielokosztolszky úr: Jó, akkor nem szólok. Mégsem értem, miért mondtad azt, hogy spontán merevedésed van?
Kartaly úr: Azt mondtam volna? Tudod, olykor összevissza beszélek. Most például azt mondom, hogy elmegyek.
II. lány: Ó, ördög úr, volt idő, amikor én is gyakran elmentem, képzelje, volt úgy, hogy csak összebújtam valamelyik emberemmel, és folyamatosan elmentem. Úgy is volt, hogy visszase jöttem, csak elmentem. Maga volt már úgy? Vagy, ha akarna lenni, szóljon nyugodtan… Maga is úgy érzi, hogy ondónevelő ez az idő?
(Talapka csendőr odakúszik Grajszky bácsihoz)
Talapka csendőr: Azonnal vedd elő a kirakodási meg a dobolhatósági engedélyedet, mert tényállás van.
Grajszky bácsi: (bizalmaskodva) Csendbiztos úr, hát nem emlékszik? Maga szervezett be engem a hálózatba. Aztán, amint benéztem egy szoknya alá, fejbe rúgott egy lipicai csődör, Plutó volt a neve. Most éppen haldoklom. Emlékszik, csendbiztos úr? A hálózat, meg maga, meg én… Micsoda idők…
Kartaly úr: Nem elmegyek, hanem megyek el, a Júdásokkal…
Bielokosztolszky úr: Muzsikáljak, Kartaly? Vagy csak egyszerűen elhúzzam a nótádat?
Géza úr: Látom ám, hogy miben sántikálsz, Kartaly! Ha elszabotálod a feltámadást, leszállok, és véged!
Kartaly úr: (amint kivonul a júdásokkal) Milyen tökös legény lettél, Géza! Van egyáltalán?
Létezik még a dupla corpus delicti?
Nagypapa: Mutasd.
Géza úr: Akkor menjenek el a lányok, vagy nézzenek másfelé.
Finta úr: Mondhatom, ez aztán komoly bizonyíték! Köztudott, hogy a Géza zacskóját telibe találta egy dum-dum nyolc ötvenhetes karabély golyója, amilyennel a muszkák lőttek. A nagy szuronyrohamkor történt, Mandzsúriában.
Géza úr: Nem lőtték el, arra emlékeznék. Az igaz, hogy volt háború, meg szuronyroham, de az majdnem biztos, hogy nem lőtték el!
Nagypapa: Megmondtam! Majdnem biztos, hogy megmondtam.
Géza úr: Beszél, csak beszél! Mit tudja maga, hogy milyen volt a háború?!
Nagypapa: Hogy én-e?! Hallo-od, Finta? Minket akar tanítani a nagy honvédő háborúra!
Minket! Engemet meg tégedet! Ő meg azt sem tudja, hogy milyen volt egy valóságos szuronyroham, egy valóságos hómezőn.
Finta úr: Ugyan, mit tudhat egy kiherélt hegyivadász…
Géza úr: (durcásan) Jól van, jól. Ha ti így, akkor én meg úgy, hogy fogom magam és nem szállok le.
(Grajszky bácsi a nyakába akasztja a dobot, dobolni készül, de fordultában szembesül Bumbuci asszonysággal)
Grajszky bácsi: Nicsak, kisnagysád meg minő terjedelmes. Meg tudnék halni egy ilyen idomért, ha nem lennék már halott.
Bumbuci asszonyság: Ó, az a kis kóma, huncutkám… ha netántán trombitálni óhajtana kosárnyi keblemen, ne tétovázzon, ne tétovázzon, oh, már védekezni sincs erőm, csinálja, mester úr, de úgy, hogy szégyent ne hozzon a szakmára…
Grajszky bácsi: Jenő voltam, kérem tisztelettel, kisnagysád, Jenő. De a kuncsaftoknak, természetesen, Jenő úr! A Nagyláb urat ejteni méltóztatott? Leteszem a bőröndömet a sírba, s állok a rendelkezésére, kisnagysád…
Bumbuci aszonyság: Ne szóljon többet, oh, Jencikém, hiszen nagyívű trombitációt ígért… vonuljunk tán félre e bámész tömegtől? Nagyláb úr sosem volt idebent, átvertük a Talapkát, te Csődör, te trombitáló musztáng, te, Te!
(Vad argentin tangó lépéseivel kitáncolnak a tájból. Bicskás valahonnan előkerül)
Bicskás: Nagypapa, most, hogy már tudod, mi a nagy helyzet, énekeljünk messzehangzón?
Merthogy a Finta átver téged.
Nagypapa: Engem, hogy átver a Finta? Megállj, Finta, csak vágjam ki a fát, majd megtudom én, hogy kivel vagy?!
Bicskás: Igaz, nagypapa, hogy nekem is lehetne apám, ha volna? Igaz, hogy lehetne akár kettő, három is.
Finta úr: Te csak ne hidd, Nagypapa, hogy valami. A Bicskás csak izél. Én itt állok melletted, mint abban a nagy viharban, emlékszel?
Nagypapa: Hát el lehet azt felejteni? Olyan vihar nem kerekedik minden nap, igaz, Finta?
Amúgy meg, Bicskás, lehetett volna apád, ha lett volna. Kettő vagy három talán nem. De egy… egy szerintem lehetett volna.
Finta úr: Igaz bizony. De rajtunk aztán nem fogott ki… de nem ám!
Nagypapa: Rajtunk? Hát olyan legények vagyunk mi?! Egy ócska vihar?! Mirajtunk?!
Bicskás: Akkor én most elmegyek, nagypapa, elrepülök a sirályokkal.
(Bicskás elrepül, az I. lány karon fogja Bielokosztolszky urat, kisettenkednek a tájból)
Finta úr: Emlékszel? A fákat tövestől csavarta ki, mi mégis álltunk, mint a cövek, meg mint a hegy, ha valami! (szünet) Ez a Bicskás pedig elment.
Nagypapa: (az előző lendülettel) Hogy álltunk-e? Ki állt volna, ha nem mi?! Mi volt nekünk egy vihar? Semmi! Álltunk, és kész! Igaz, Finta?!
Finta úr: Az biztos. Te meg most vágod a fát… Bicskás pedig elment.
Nagypapa: Vágom. Muzsikáló forgács lesz belőle, a tűzön pedig muzsikáló szikra. Elment, azt mondod?
Géza úr: Én meg azt mondom, hogy a Bielokosztolszky is elment. Amíg ti itt a viharról hőbörögtetek, fogta a cókmókját, és eloldalgott a nővel.
Finta úr: Hú, nagy piszok ez a Bielokosztolszky. Fogja magát, és csak úgy meglóg! Lesz itt ütközet, meglátjátok, amolyan békebeli. A fene se gondolta volna. És Bicskás?
(Nagyláb kikönyököl a sírjából, cigarettára gyújt)
Nagyláb: Nem akartam beleszólni a dolgotokba, de alighanem feltámadtunk. Tudom, hogy ti most egészen mással vagytok elfoglalva, a favágással, a viharral meg a nagy szuronyrohammal, de azért ez is fontos lehet. Az a helyzet, hogy az előbb vissza akartam bújni a koporsómba, mondok, szundítok egyet, de nem fogadott vissza az anyaföld. Próbáltam rézsút is, de mindegyre kivetett magából. Kékre-zöldre vert. Bicskás pedig egy másik tájban várja Bielokosztolszkyt.
Nagypapa: Izélsz, mi Nagyláb?! Önkielégülsz rajtunk, he?! Bicskás, meg a Bielokosztolszky?
Nagyláb: Felőlem azt gondoltok, amit akartok. Az biztos, hogy én most olyan, de olyan hontalannak érzem magam, amilyennek csak egyszer, nagyon régen, valahol egy csatatéren, közvetlenül a kivégzésem előtti pillanat után. Igen, Bicskás, meg a Bielokosztolszky.
I. lány: Nekem meg pisilnem kell… ha ennyire ideges vagyok, akkor…
Finta úr: Ha kell, hát kell…
I. lány: A Géza úr egy csillag mögül gukkerez, én pedig szégyenlős vagyok. Ha a Géza úr gukkerez, nem tudok…
(Géza úr egy arrajáró csillag mögül bőszen gukkerez, kerékpárja csillog-villog, zümmög rajta a dinamó)
VI. JELENET
(Új táj, talán egy folyó homokos és kavicsos partja, mégis látni a temetőt. A homokban Festő cimbora áll a festőállvány mögött, fest, előtte a homokban Bicskás)
Festő cimbora: Lefestelek. Bicskás: Különböző helyzetekben? Festő cimbora: Úgy.
Bicskás: Itt, a ragyogásban? Festő cimbora: Akár itt is.
Bicskás: A kiáltásomat is megfested? Festő cimbora: Azt, ami néma? Bicskás: Nem néma, csak hallhatatlan.
Festő cimbora: Megfestelek, a háttérben nővel. Bicskás: Félek.
Festő cimbora: Én is.
(Valahonnan, egyre közelegve, harmonikaszó hallatszik, Bielokosztolszky úr muzsikál és énekel)
…ha vége lesz a szörnyű télnek,
és lassan elolvad a hó,
akkor se sírj, felejts el engem,
légy mással boldog, kis Kató,
és ha mégis elszólít majd végleg
egy mennyországi behívó,
patyolatfehér ágyacskádban,
légy mással boldog, kis Kató.
(Bielokosztolszky úr megérkezik, abbahagyja a muzsikálást, háromlábú vadászszékére ül, közel Festő cimborához, mellette a lány)
Bielokosztolszky úr: Várja a szentjánosbogarakat?
Festő cimbora: Azám! A szentjánosbogarak!
Bielokosztolszky úr: Látom már, látom, minden csodálatosan kék és csodálatosan szürke.
Festő cimbora: Lehet, hogy azok nem is szentjánosbogarak?
(A tájba horgászfelszerelést cipelve megérkezik Kódory úr, módszeresen készülődik a horgászatra, rakodik, szerelget, csaliz, helyezkedik)
Bielokosztolszky úr: Akkor lehet, hogy nem is kék, és lehet, hogy nem is annyira szürke.
Festő cimbora: Lehet, hogy lehet.
Bielokosztolszky úr: Hát persze… Lehet, hogy lehet. Ha én most ide ülök, akkor jó helyre ülök?
Festő cimbora: Attól függ…
(A tájba most belép Kartaly úr, horgászfelszerelést cipel, módszeresen készülődik a horgászatra, rakodik, szerelget, csaliz, helyezkedik, végül leül háttal Kódory úrnak)
Bielokosztolszky úr: Igen, mindig minden függ valamitől. Én például koraszülött voltam, attól lettem vak.
Bicskás: Maga lesz a hóhérom, Bielokosztolszky úr?
Bielokosztolszky úr: Nem tudom, Bicskás úr, igaz, hogy állami ítéletvégrehajtó voltam, de mindig türelmesen megvártam a halálos ítélet kihirdetését.
Festő cimbora: De hiszen vak, születése óta…
(A táj peremén, akár valami rendezvényre, gyülekezik a már korábbról ismert csapat, várakozásteljesen figyelik a horgászokat, akik most más-más irányba bedobják a horgot)
Bielokosztolszky úr: Ha vak, hát vak. Egy belső tájat figyelek, amelyben harcra készülődik a halálra ítélt és a hóhér.
(Bielokosztolszky úr leteszi a tangóharmonikát, a kezében villan valami, s Bicskás meghal)
Bielokosztolszky úr: Ennyi.
Festő cimbora: Most mi lesz?
Bielokosztolszky úr: Eltemetjük illőn, mint azokat, akik a harcban estek el.
Festő cimbora: Jó. A temetés alatt énekelünk végtelenül hosszú protestáns énekeket?
Bielokosztolszky úr: Hát hogyne. Énekelünk, énekelünk, aztán elindulunk egy végtelenül hosszú úton, hiszen addigra már közeleg a hajnal.
Festő cimbora: Már közeleg. Áttetsző ködök lebegnek, fölötte kiterjesztett szárnnyal néhány kopott sirály lebeg.
Bieokosztolszky úr: Ragyog a hajnal, mi?
Festő cimbora: Ragyog. Akkor most kiásom a sírt.
(Hosszú-hosszú csend)
Kartaly úr: Volt kapás?
Kódory úr: Talán volt. Elméláztam.
Kartaly úr: Előfordul.
(Bicskás feltérdel, majd feláll, megkeresi Finta urat, átfogja a vállát)
Bicskás: Azt mondom, Finta úr, hogy sétáljunk. Szeretek magával sétálni… Megengedné, hogy felidézzek néhány sort az ön nagyszerű verseiből?
Finta úr: Idézze fel bátran, de tekintettel a politikai helyzetre, jobb lenne tán azt a semlegeset…
Nem baj, ha magázlak? Amióta tudom, hogy te vagy az a másik, arra érzek késztetést, hogy magázzalak.
(Kódory úr és Kartaly úr, szedelődzködnek, pakolnak)
Bicskás: Most miattam nem lett feltámadás.
Finta úr: Nem lehet tudni. Ki tudja, milyen most a világ.
(Bielokosztolszky úr a kis Kató dallamát muzsikálja, s közben egy egészen más versszöveget mond)
Bielokosztolszky úr: (vers) Mögötte Istenke fűzfa paripáján,
Fölötte ördög száll keresztre feszítve.
Mama meg énekel néma zsoltárokat, Sasmadarak útján ér a Golgotára.
Ott virággá lészen, fekete nárcisszá, Pernyehajtó szélben egyre hajladozik
Reggel nap a szirma.
Bicskás: Éjjel holdvitorla.
Finta úr: Hajnalhasadtára mamát gúzsba kötik.
Finta úr: Beretvás kínok közt zuhan rá az alkony.
Bicskás: Halottlátó szemén rigófüttyös pecsét.
(Hosszú csend, Grajszky bácsi zavartan toporog, s amint Kódory úr indulna, mellészegődik)
Grajszky bácsi: Azt hiszem… azt hiszem, hogy rólam meg mindenki megfeledkezett… Ön is, a Talapka csendőr is, a sírásók is, a rokonságom is… most föl vagyok támadva, vagy itt állok temetetlenül?
(Kartaly úr egy darabig dermedten áll, aztán elindul a kiásott sír felé)
Bicskás: Ne sírjon, Grajszky bácsi, ez már egy másik dimenzió: bekerítettük magunkat.
(Bielokosztolszky úr halkan muzsikál, félhomályba öltözik a táj, számos civil érkezik a temetőrészbe, felnőttek, gyerekek egyaránt, körülállják, feldíszítik a sírokat virággal, koszorúkkal, gyertyát, mécsest gyújtanak, ez a fény marad s ezek az árnyak)
(végre)