Varga Imre: Reggelnapló 11. (próza)

A szokások szokásosan nehezen tágítanak. Ma is, bár délfelé járunk, még az van előttem, amit már reggel el kellett volna hagynom; leírva, kiírva egyszer s mindenkorra. Szóval: megint a naplóírás! Egy kiadói ember mondatainak, a nemrég látott szerkesztőségi képeknek felszivárgása, az ábrándok jelzik, hogy Szórakó János csak most ébred meg odabent, de óvatos még, nem akar egyszerre mindennel bizalmamba férkőzni.

Talán nem is ezen múlik. Nem kell mindent megformálni, megfogalmazni, leírni ahhoz, hogy megváltódjon. Amit magamban átalakítok, átgondolok, előbb-utóbb az életemben is megjelenhet. Sőt, még ha közvetetetten is, hordozza, amit utána írok.
Él bennünk egy nehézfejű, rossz természetű kölyök, akinek megpróbálunk rendre megmagyarázni valamit, de látva értetlenkedését, vigyorgását, rádöbbenünk arra, hogy amit hevesen oktatnánk, mi magunk sem értjük.
De jaj, önkorlátozás volna csak értenünk, a megélés helyett.

Megszabadulni csak attól tudok, amit belátok, elfogadok. Ha van jobb, amire lecserélhetem. Ám ha csak a megszabadulás vágya van bennem, ez ahhoz köt, amit legszívesebben elhagynék: a szegénységhez, betegséghez, vagy éppen a rossz kapcsolatokhoz. Ezért a napló is a ragaszkodások, a kötődéseim észrevétele, tudatos elengedése és a kedvesebb képekben való otthonvétel. Ha már van képem a jóról, előbb-utóbb az ábrázolt is megjelenik. Bár néha elég csak elhagyni a dolgaink elrontását, megjelenik a boldogság.

Még mindig a nagy magyar szenvedőt, Pilinszkyt olvasom. Ő úgy látja, hogy az emberi szenvedés mélyebb a kövekénél és földénél, viszont számunkra ez a túljutás útja is. „Arcunkban az öröklét fényétől szomorúbbak a ráncok minden más teremtményénél, ahogy tőle sugárzóbb örömünk.”

Az öröklét, vagyis hogy az időtlenség fénye körülvesz a sötétségben is, de nem tudunk róla, hogyan is tudhatnánk, ha telítve vagyunk önmagunkkal. A kő, a föld, a rózsa viszont nálunk tisztább, üresebb. Mert önmaga egészen.

*

Az éjszaka felszínén hánykolódom, ahogy a mélybe merülök az álmok áramlása alá, fölvet rögtön a sötét nyugalom vagy a levegőhiány, máskor meg a nyugtalanság, hogy az eget újra látni szeretném, mert belül mélyemben már izzik a kékje. Szombat lévén, dühös kopácsolással igazolja magát a közelben valaki: ő már hajnalok hajnalán a tevékenységével, izgágaságával van jelen. Inkább nem is a kopácsolás dühös, hanem én vagyok az a kopácsolás miatt. Nincs boldog kezdete a napnak, miattam, mert képtelen vagyok elengedni a zavaró zörejeket. Lakótelepi éveim nemcsak zajérzékennyé, sebzetté, sérülékennyé is tettek. A szándék megvan bennem, hogy megváltozzak, s hogy a meddő panaszkodás helyett megtapasztaljam mindazt, ami adatik, de úgy látszik, ez most kevés. Nem jó másokban, a külsőkben keresni folyton ingerültségem okát, mert vétkest mindig találok, találhatok; ennél már csak a bűntudat meddőbb, sivárabb, amiatt, hogy nem vagyok elfogadóbb, türelmesebb, nyugodtabb, s ezért aztán nem is szerethetem kellőképpen magamat.

A jelenlét állandó feladat, sőt azon innen: téma, gondolatmag; evés közben is ennek az eszménye választ el a közvetlen megtapasztalástól. A szőlőszemek íz és izzás nélkül kerülnek a gyomorba, bár a figyelmem peremén azért ott az édességük. Tudnám-e Jézus nélkül, hogy ha a tudás nem válik szeretetté, könnyen silányul képmutatássá, színleléssé, szerepjátszássá?
A kérdésre én vagyok a válasz.
Mi van az ábrándok, képzelgés mélyén, mi van a gondolatokon, a gondolkodás kényszerén túl? Az értelmiségit csak a kérdés érdekli, s rá a fogalmi válasz. A tényleges válasz elől viszont inkább délutáni szundikálásba vagy tüsténkedésbe menekül.

*

Megfeledkezem róla, hogy a hétköznapi egy órai buszjárat ma jó tíz perccel korábban indul, így csak kora délután indulhatok Dorogra.
Szeptember hatodika, az ipari korszak végén; bányásznap. Kedves ismerős arcok, szívélyesség, este pedig tűzijáték. Feri gyógynövényes zacskókkal, szatyrokkal teli szobájában alszom; elszenderedve gyermekkorom szénapadlásán érzem magam.
Reggel ebbe a gyógyító illatba ébredek, füstölőt gyújtok. Ahogy leülök a párnára, a mama benyit, s bocsánatkéréssel hátrál vissza. Végigülöm azért a szokásos huszonöt percet. Utána fürdés az előkelő nevű (Palatinus) bányatóban. Majd elautózunk az Esztergom melletti Zamárd-hegyre őszibarackot szedni. Feri a feleségjelöltjével meg velem, vagyis hármasban. Kóstolgatjuk az érni kezdő csemegeszőlőt, üldögélünk élvezettel a napon, s ott ragadunk délutánig. A vendéglátónk gyakorlatias ember, borral, pálinkával üzletel, bár ő nem ivós fajta. A felesége mimóza lény, lelki-szellemi dolgok vonzásában él, s igencsak beszédes. A szomszédok, ismerősök  élettörténeteit meséli.  S ezek  karmikus tanulságait  keresi szenvedéllyel. Ebben társa Dorottya is, Ferink soros jegyese. A délutáni könnyű zápor bezavar a pince fölé tákolt házikóba, de nemsokára megint kisüt a nap s tisztább lesz a levegő is, mint az égi áldás előtt. Továbbra is ezoterikus hangolású beszélgetés, a férj csak közönként szólal meg, csakis gyakorlati dolgokban. Késő délután érünk le a rengeteg ajándék gyümölccsel a hegyről, már nem akarózik hazautaznom, s így megint a kertvárosi gyógynövényszagú szobában alszom.

*

A másnap reggel megint gyakorlással, majd tavi lubickolással indul. A víz körülölel, s boldogság hogy odaadom magam a víznek, a napsugaraknak. Jó volt tegnap a hegyen, jó ma a tóban. Gyümölcsreggeli az udvari diófa alatt, szemben a nappali fénnyel. Feri hazafuvaroz kanadai rendszámú kocsijával, így nem kell az út mellett megállókban a csatlakozásra várnom. Körbejárom a kertem, leülök, lazítok, s előveszem a naplóm; gondoltam, hogy ami a távollétemben történhet, majd ott följegyzem egy cédulára s átmásolom aztán ide. De egy szót se írtam le a barátoméknál, nem is olvastam, a német nyelvkönyvet s az útravaló olvasmányt is érintetlenül hoztam vissza.

Kinézve ablakomon, látom, valaki ballag fáradtan, előredőlt testtel az utcán.
A padláson a nyest futkározása. Mielőtt megvettem, évekig nem lakták a házat; nyáron, egy-egy hétvégén lejöttek Újpestről, kapálgattak a kertben, de egyébként üresen állt. A kert már a mezőkre, a szőlődombra fut. Nyilván akkor költözhetett be a házpadlásra a nyest is, lévén a tűzfal vályogból, s azt az eső meg a nap foghíjassá tette. A padláslakó leejt egy diót, s hallom, hogy elgurul. Nyugtalan ház nyugtalan gazdája. Ugyan milyen állat lakja a tudatfelettit, hogy naponta zajosan elindul vadászni, zsákmányt szerezni, párzik s ropogtatja, amit begyűjtött: tojást, kukoricát, diót. Makacs a padláslakóm; akárcsak bennem az életösztön, keresés, nyugtalanság.

A bensőm nyugtalansága mágnesként vonzza magához a külsőt. Négy óra tájt megszólal az első kakas. Zavar vagy örülök neki? Végső soron rajtam múlna. Majd átzörög a falun egy nehéz, ócskavasakkal rakott autó. Aztán a kamionok. Szaporodó zajok. Fél nyolc tájban a fal túlsó felén a szomszéd egy hordó abroncsait kalapálgatja hosszan. Az idő borús, fúj a szél. Csak fél tizenegykor indulok Pestre. Piliscsabán át kell szállnom s várakoznom a csatlakozásra; ez lett a lustálkodásból.
A  nyugtalanságot  magammal  viszem  szentendrei  kis  vendégszobámba  is.  A  németóra után kiderült, hogy a ház gazdája, M. is itthon van, beállt a kocsijával. Örülök neki, sőt boldog vagyok, hogy látom; kezet nyújt mereven, tartózkodóan, kényszerűen adja csókra az arcát, a férje jelenlétében, mintha büdös lennék, vagy fertőző beteg. Mustos pohár előttem, ejtőznék, de a nő elküld, neki még a férjével kell megbeszélnie valami bizalmasat. Ha én ő lennék és nő lennék, ugyanígy viselkednék? Katonatiszt apával, rideg gyermekkorban lányként, akit talán fiúnak vártak, majd a kényszerű külföldi évek után ilyen lennék-e? Majd a Szent Pál-templomra néző házban, ahová nemsokára utánam jön, arról faggat, mit
szeretnék a németországi világi kolostorban elérni. Pénzem, ugye, nincsen, s anélkül semmi nem megy Nyugaton. A nyelvtudásom is elég gyatra, ne csodálkozzak majd, ha magányos leszek a torokszorítóan idegen és rideg világban.

–    De hát azok ott olyan kedves, szívélyes emberek. És a lelkivezető maga mondta még tavasszal, hogy a pénzre ne legyen gondom.
–    Ugyan, nem kell minden ilyen kedvességet készpénznek venned!
–    De hát ő a mester! Neki csak hihetek.
Később  megemlítem  Marikának,  hogy  segíthetett  volna  a  szövegszerkesztés  alapjainak elsajátításában. Neki erre nincs ideje, s az ő tudása se olyan alapos, hogy engem vezethetne. Különben is ne legyek mohó. Miért nem megyek elébe a segítségnek azzal, hogy én segítek először. Áronnak, számítógépes ismerősének se pénze, se ideje, Dúl Antal meg nem ér rá, rengeteg a dolga. Mi jogon várok el bárkitől bármit is? Semmilyen jogon. Ha jogtalanul is, tanulni szeretnék. Bocsásson meg érte. Különben is csak az ígéretét kérem számon.

Akinek pénzt adott a sors, hogyan is érthetne meg engem, akinek most éppen nincsen. Közben a villany is kialszik, jelezve nekem, hogy ne irigykedjek, hanem örüljek Marika sikereinek, házainak, képeinek, nyaralóinak, kocsijának. Odakint autóriasztó berreg hosszan.

Fölajzott vagyok.

Marika tájékoztat a hosszúidejű vendég számára befizetendő összegről. Ez a német létminimumnak a fele, nekem viszont napi háromezer forint értékű márka. Ez száz napra éppen háromszázezer forint. Plusz hozzá az esetleges zsebpénz, útiköltség. A napi öt óra ottani munka a szerződésünk része, ezért cserébe meditálhatok, de nem várhatom el, hogy ingyen tartsanak el.
Azt nem, valóban. De hát akkor mit tegyek?
–    Gondolkodj el magadon!
–    Köszönöm a jótanácsot.
Nagy keserűség bennem. Fognám a táskám, és mennék a csudába. Csalódásom árnyat vet a zenre is. Ha nincs pénzem, maradjak kívül a körön, a spiritualitáson! A szegény ne vágyjon (világi) kolostorba! Az életmódom sem érdekes. Vegetárius vagyok? Meditálok? Kit érdekel!

Ez nem érték!
Most érzem, hogy a zen csoportunk vezetője számára a pénz valósabb mérce, mint a meditáció, a szerető részvét vagy a lelkiség.
Csalódtam volna? Hiszen Marika önmagát adja. Hol a kedvesebb, emberségesebb, hol meg a ridegebb, embertelenebb oldalát mutatva. Csalódni legföljebb magamban lehetne; elvárásaimban, eszményeimben s abban, hogy valakit másnak hittem, mint aki.

*

Negyed ötkor ébredek, s ágyamban forgolódva hallgatom az őszelő neszeit: a szélfúvást a nyitott ablakon át; töprengek, emésztődöm. Lányom jut eszembe; tegnap kínáltam a magam sütötte lepénykenyérrel. „Ha megenném, most rögtön kiokádnám”, nyafogta kamaszos undoksággal. Faggatózásomra kiderül, hogy pár perccel előtte kolbászos kiflit evett, s úgy érzi, már egy morzsával több se férne a gyomrába. De ahogy ezt mondja, a visszautasítása sértésként hat. Meg van fázva, mondta mihelyt beléptem, nem puszil meg, nehogy én is elkapjam. A megfázását! Kisvártatva kiderül, hogy kémiaórán levelezett az egyik osztálytársnőjével, és az állat tanárnő rajtakapta. Arra nincs joga, hogy a diákok levelét elveszi.
Nem leszek derűs ettől a találkozástól. Fáj. Az fáj, hogy nem olyan a lányom, amilyennek szeretném? Lázadó szerepeit túl komolyan veszem? Fáj. De szabad fájnia, megélem a sebzettséget, ettől viszont nem gyógyul a heg.
Ha már kényszerűségből korábban ébredtem, megnyújtom a reggeli ülést, s jó órányit szemlélődök párnámon. De ettől nem csillapul a nyugtalanságom s ideges leszek, hogy a lányom úgy fogadott, mint egy betolakodót, vagy legalábbis egy kellemetlen vendéget.
Talán az is vagyok.
A fájdalom szabadsága mégsem szabadság, mert rossz érzéssel jár, most nem tudok túljutni rajta, korlátoz.

*

Csaplár Vilmos, akit már nagyon várok, megjelenik nálam karján a kisfiával. Beletúr, beleolvas szanaszét heverő kézirataimba, csizmája orrával tol arrébb egy zöld fedelű mappát, majd komolyan, némán böngészgeti piszkozatszerű lapjaimat, de egy-két rövid mondatnál többet egyik papírról sem olvas, ekkor rémülten veszem észre, hogy a regénykézirat egyik lapján, sőt az utána következőkön is zsírmeg olajfoltok fénylenek, ezeket elkapom előle, rám néz szótlanul, átható tekintettel, fölveszi a heverőről alvó gyermekét, és köszönés nélkül elmegy. Egyedül maradok kételyeimmel, zavarommal.
Felébredve azt gondolom: ideje kilépnem az Írószövetségből.

*

A ritmus az ellentétek kibékülése. A légzésem ritmusa: ami nem állandó, és nem is mulandó. A mozgás nyugalma. Amikor átfordul: a nyugalomban fölizzó mozdulat.
Újabb próba; s ahelyett, hogy hálás lennék a tapasztalatért, nem örülök neki. Szóval igyekszem az iskolába, hogy pontosan érjek oda, még a jógafoglalkozásunk kezdete előtt, hiszen én lennék az oktató. Példaadásom, erényességem önigazolás lesz, önmagamnak szól, mert csak az egyik tanárnő jelenik meg, a babáját a kapu előtt tologató kismama, aki ma nem ér rá, meg az egyik jógát kerülő rokon (nem az én rokonom); s azt gondolom, így ér véget ez a kísérlet is, a patak kiapad, mielőtt a tengerbe futna. Kié ez az érdektelenség? A szervező tanároké? A falué? Akárhogy is, most nekem is szól. Másokra fölösleges mutogatnom, s magamra sem lenne célszerű.
Vagy a fájdalomban kéjelgek, vagy kimegyek az iskolaépület sarkához, s élvezem a szeptemberi napnyugta színeit.
Marad az utóbbi; s aztán kissé szomorkásan, dolgavégezetlenül ballagok haza.
Otthon eszembe jut, hogy így könnyebb lesz majd egy hónap múlva Németországba utaznom, s nyilván nem lesz lelkiismeret-furdalásom, hogy egy összetartó jógacsoportot hagyok itt gazdátlanul három egész hónapra.

*

A közvetlenség, természetesség. Ha nagyon akarjuk, elveszítjük. Mert nem valami megszerzendő érték, hanem folyton jelenlevő, ha rejtőzően is; „fogantatásunk előtti arcunk”. Ahogy egy régi falfestmény tárul fel a rámeszelés, a gépi mintázat alól, úgy bukkan fel ez is, ha a fedőréteget eltávolítjuk. A feltárás, ez most sejlik, a tisztaság, elégedettség állapotában történik, ami megint csak nem akaratlagos; kíséreljük meg az őszinte elégedett mosolyt, legyünk csak derűsek, ha teli vagyunk sérelemmel, birtoklási vággyal, tisztázatlan vagy éppen zavaros érzésekkel! Ha ahhoz ragaszkodom, hogy nincsenek fölöslegeim, ez már igenis fölösleg.
A magyarázatok, okoskodásom mélyén nemtudás van. Könnyebb lenne bevallanom, hogy megint és megint nem tudom. Nem tudhatom, s nem élem meg, ezért írok róla. Tele vagyok ismeretekkel, szavakkal s ezek elválasztanak az élő tudástól. A természetesség mindig jelenvaló, s ezt akkor látom, ha váratlanul előbukkan a viselkedési minták, szokások, sőt a szavak alól.
Ha énembe zárkózom, mindig a káprázatba merülök. A valódi Énem ugyanis nyitott. Mások, vagy a világ felé? Én ők vagyok.

Az írásra időt kerítve, csak az események egy része marad meg, mint felkelés után az öszszegyűrt lepedő meg a hurkásra forgatott dunyha, s ezeket bámulva nem térnek vissza újra az álmok. A tegnapi napsütés után ma a kert egészen elázott, s a vizes füvén lépegetek a komposztálódombig. Innen nézem a Gerecsét, s eszembe jut, hogy a szülői ház udvarából is látható volt derűsebb napokon, csak más nézőpontból meg más országból.
Ma meglátogatom anyámat, segítek neki a krumpliásásban. Vagyishogy én ások, míg ő almáspitét süt. Mindkettőnknek jól telik a nap. A munka öröm, az almássütemény jó ízű. Délután, estébe menően, babfejtés. Kedv nélkül induljak-e holnap lányomék családjához Tardoskeddre? A hajnali autóbusz előtt felébredek, de visszaalszom. Gondolom, majd az öcsémmel. Talán ő elsegít a párkányi vasútállomásra, hiszen Libádra készül, mert nemrég vettek ott egy házat, azt újítják fel, meszelnek, festenek. Hamarosan elköltöznek a somorjai a panelból. De az öcsém elrobog reggel, ahelyett, hogy beszólna a tisztaszobába, ahol én alszom. Így hoppon maradok, nincs töprengés, hogy menjek-e vagy sem. Majd legközelebb, nyugtatgatom magam. Az éjszakám úgy is fel-felriadásos, forgolódásos volt. Zuhogott az eső, zengett a bádogeresz, ugattak a kutyák; zokogós idő. A tegnap temetőbe vitt virágot is megpaskolja apám sírján.
Eszembe villan a tegnapi babfejtés, illetve fejem fölött a lugas tömött szőlőfürtjei, majd napnyugtakor az erőszakos szúnyograjok, a testben pedig a nyílások felé nyomuló fölöslegek.
Tegnapi emlék még a részeg szomszédok gajdolása. Az egyikük a Hétszentséges János a másikuk pedig Pap Simon: A zsidó, cigány istenfaszát, hogy megbaszta ezt a világot!
Anyám udvarában kutyák, macskák, beteg nyulak az ólban, ha nem is paradicsomi állapotok, de vagyunk. Igaz, paradicsom is még (apróban), szedek reggel egy lábaskával kenyérhez és lecsónak.
Szomorú, hallgató reggel.

*    Varga Imre Reggelnaplójának legutóbbi részét 2014. januári számunkban közöltük. ‒ A szerk.