Komédiásdi klasszikus módra

Magyar Állami Operaház, Budapest, 2014. január 22.

A kortárs operákért nem szokott túl nagy érdeklődést mutatni a Magyar Állami Operaház konzervatívabb szemléletű közönsége. Szép bizonyítéka volt ennek a novemberben egyetlen alkalommal elhangzott Britten-előadás is, amelyre a jegyeknek valamivel több, mint a fele eladatlan maradt. Kockázatos dolog tehát Budapesten kortárs darabot műsorra tűzni, de az Operaház vezetősége időről időre megpróbálkozik vele. Ebben az évadban egy első operás szerző bemutatkozásának is lehetőséget biztosított a dalszínház vezetősége Selmeczi György személyében. A zeneszerző nyilatkozataiból tudjuk, hogy a komponálás megkezdésétől kezdve a közönség számára akart kedvelhető darabot írni, megidézve az operatörténet klasszikus időszakát. A második előadás alkalmával is zsúfolásig megtelt nézőtér és a vastaps az előadás végén egyértelműen jelezte, hogy a zeneszerző sikeresen teljesítette ebbéli törekvéseit.

Selmeczi nagy mesterségbeli tudással idézte meg a klasszikus operák stílusvilágát. Dalművét a zárt számokra építette: a kórustablók, áriák, együttesek, zenekari részletek jól elkülöníthető elemekként működtek a darabban, úgy, hogy mindeközben a zenei szövet folytonosságával sikerült fenntartania az átkomponáltság látszatát. Az Oroszországban játszódó, olaszul énekelt és az olasz, német és orosz operák jellegzetes dallamvilágát egyesítő opera eklektikus sokszínűségével elkápráztatta a közönséget. Selmeczi kiváló stílusérzékkel tette magáévá Puccini, Csajkovszkij vagy Richard Strauss zenei stílusát, s komponálta meg operája egyes részleteit az ő modorukban. A nyitó jelenet Puccinit idézte, a báli jelenetben a közjáték a Pikk dámát juttatta eszünkbe, míg a színház a színházban jelenet a Bajazzók és az Ariadné Naxosban világát idézte meg. Az opera minden részletében felfedezhető a szerző széleskörű zenei műveltsége, felkészültsége és alapossága. Tetten érhető volt a zenei önkifejezés vágya, a téma szeretete. Az egyes zárt számok az előadás folyamán több alkalommal is tapsot kaptak, s megtörtént az, amire Budapesten ritkán van példa: a konzervatívabb ízlésű magyar közönség a kegyeibe fogadott egy kortárs operát. Annak ellenére, hogy a darab cselekménye eléggé zavaros és nehezen kibogozható volt.

Az operai közhelyekből építkező librettó az első felvonásban még egy viszonylag jól követhető történetet tár elénk. Az orosz arisztokráciát képviselő szereplők egy estélyen megidézik a tökéletes nő szellemét, aki rabul ejti őket. Mindeközben a báli fergetegben megismerhetjük az orosz felesleges ember világát, a Csehov által olyan tökéletesen ábrázolt látszólagos eseménytelenséget és unalmat. A történet előrehaladtával aztán egyre jobban összekuszálódtak a dolgok: a második felvonás közepére már egyáltalán nem lehettünk biztosak benne, hogy Colombina figuráját valóságosnak vagy álomképnek gondoljuk-e, hogy miért jelennek meg a komédiások, hogy tulajdonképpen ki is ez a herceg, hogy a férfiak mit is akarnak a női főszereplőtől? Ha elolvastuk Selmeczi nyilatkozatait művéről, akkor tudhattuk, hogy mindez a szerzői szándék része volt, viszont megközelíthetetlenné tette a cselekményt, amely mögött nem éreztünk lényegi mondanivalót. A zavaros történetvezetés nem segíti az opera mélyebb megértését, ennek következtében a közönség többsége számára maradt a darab zenéje iránti rajongás. Csakhogy az opera nem pusztán zene, hanem zene és színház egysége. A kettő szorosan összetartozik benne, s nem egy opera vesztét okozta már a zavaros szövegkönyv, a túlságosan is nehezen követhető cselekmény.

Novák Eszter rendezése azonban minden zavarossága ellenére fogyaszthatóvá tette a darabot. A rendezés legfőbb erénye, hogy nem hagyta magukra az énekeseket a színpadon, és ennek következtében a művészek színészi teljesítményére se panaszkodhatunk.  Novák ügyelt rá, hogy mindenki ugyanazt a játéknyelvet beszélje és mindenkinek meglegyen a helye és szerepe az előadás kezdetétől a végéig a színpadon. A rendezés másik nagy erénye, hogy hatásosan jelenítette meg valóság és képzelet egymásba mosását, tartotta fent a darab misztikus alaphangulatát és ahol szükség volt rá, ott életszerűen fejezte ki a történetben rejlő humort és iróniát. Az énekkar se téblábolt a színpadon és szenvedett a rendezéstelenségtől: a kórustagok színészi játékukkal is aktív résztvevői voltak az előadásnak. Hitelesen jelenítették meg a báli forgatagot, a színházi előadás közönségét vagy a komédiázó parasztokat. Letisztult és egységes volt a díszlet is, amely tökéletesen harmonizált a jelmezekkel – mindkettő Zeke Edit munkáját dicsérte.

Az énekesek is nagyon szép teljesítményt nyújtottak, a szereposztás szinte tökéletes volt. Az egyetlen női szerepet éneklő Pasztircsák Pollina volt köztük a legkiemelkedőbb. Hajlékony szopránhangja magabiztos énektechnikával párosult, és az apróbb lelki rezdüléseket is szépen kibontva mutatta meg Colombina szerepének összetettségét. A drámai feszültség megteremtésére való érzékenysége mellett a második felvonásban bebizonyította, hogy a humort is képes hatásosan kifejezni. Arlecchino szerepében Kovács István kifinomult énektechnikája hatásos színészi játékkal és határozott színpadi megjelenéssel párosult. Remekül alakította az Anyeginre emlékeztető figurát, szépen árnyalva éneklését. Pataki Adorján szép tenorhanggal rendelkezik, amely azonban nem bírja a magasabb regisztereket, ennek következtében azok a szerepek állnak jól neki, amelyek nem kényszerítik látványos ugrásokra a mélyebb és a magasabb régiók között. Pierro szólamában azonban nem kellett ilyen feladatokkal szembenéznie. Hangja nem volt túlterhelve, így magabiztosan és többnyire egyenletesen szólt, csak néha vékonyodott el szólama magasabb részeinél. Cser Krisztián szépen megformált dallamíveivel hívta fel magára a figyelmet a Herceg szerepében: erőteljes és vaskos basszusa lágy elérzékenyülésre is képes volt, ha szólama ezt megkövetelte. Karakterisztikus szerepformálása pedig az est leghatásosabb színpadi alakítását eredményezte. A költő, Desiré alkoholmámoros figuráját Sándor Árpád kissé túljátszotta, és sokkal komplexebb jellemmé igyekezett formálni azt, mint amire a szövegkönyvírók predesztinálták. Ez a fajta célkitűzés meghaladta erejét és felemás produkciót eredményezett. Vokális teljesítménye pedig éppen csak elfogadható volt: sajnos szólama meghaladta tehetségét, ennek következtében ő volt az est leggyengébben teljesítő szereplője. Gábor Géza éneklését a darabosság jellemezte, de mivel szólamában a recitativikus részletek voltak túlsúlyban, ezért képes volt ebből előnyt kovácsolni. Hámori Máté Dimitrij kisebb szerepében korrektül helyt állt, de semmi többet nem tett.

Kovács János keze alatt a zenekar kiváló teljesítményt nyújtott: finoman árnyalva, szélesen áradó líraisággal és színekben gazdagon szólt. Az énekkar hozta szokásos formáját: nagy kifejező erővel és hatásos drámai lendülettel szólaltatta meg a kórustablókat.

Ám az előadók minden igyekezete, az összeszedett produkció magas színvonala és Selmeczi profizmusa ellenére e sorok írójának hiányérzete volt, mikor a második felvonás végén végleg legördült a függöny. A szürreális látásmód ma nem különösebben aktuális, a misztikus miliő érdekes és hatásos, de önmagában kevés. Az orosz lelket és az 1800-as évek végét megidéző zenei világ tetszetős, de a zeneszerző mindvégig Csajkovszkij, Puccini és Richard Strauss árnyékában maradt. Hiányzott a műből az igaz ihletettség, az egyéni, csakis Selmeczire jellemző zenei megoldások. Ha sikerült is a szerzőnek megközelítően hasonló színvonalú zenét komponálnia, mint mintaképei muzsikája, de kiemelkedő és jelentős darabot nem sikerült alkotnia.  A Spiritiszták így az előadók minden (egyébként becsülendő és nagyra értékelt) igyekezete ellenére is csak egy kiváló iparosmunka, egy széles zenei műveltséggel rendelkező szerző stílusgyakorlata maradt csupán.

Péter Zoltán