Bárczi Zsófia: Bevezetés egy történelem nélküli táj krónikájának olvasásába

Különös, ahogy a leírt szavak megszövik a maguk láthatatlan, finom hálóját. Ahogy az egymás után megjelenő történetekből egyszer csak összeáll egy totális irodalmi táj, amelyben nevek, arcok, színterek értelmezik át meg át egymást.

Bereck József életműve önnön gazdagságában akkor mutatkozik meg igazán, ha egymás után, egymás tükrében olvassuk regényét és novelláit. Utólagos horizont kell hozzá, hogy meglássuk a „jellegzetesen csehszlovákiai magyar” hősök (Görömbei 1982, 408) csalóka regionalitásán átütő örök és bárhol érvényes általánost. Kell ez az utólagos horizont azért is, mert csak ebből a perspektívából bontakozik ki, hogy hogyan illeszkedik bele Bereck szövegtája a García Márquez, Faulkner, Krasznahorkai, Bodor, Tar nevével fémjelezhető sajátos, imaginárius szövegtér mítoszvilágába. Persze igaz: Bereck hőse, a csallóközi ember valóban átélte mindazt, „amit ez a táj társadalmi és táji értelemben jelent” (Görömbei 1982, 408), de tragédiák mindenütt vannak, az emberiség folyamatosan él át kitelepítéseket, meghurcoltatást, háborút, nyomort, és írtak már erről sokan, sok mindent, sokféleképpen. Bereck szövegvilágában mindaz, ami „csehszlovákiai magyar”, éppen csak háttér, hangulat, miliő, amely előterében kibontakozhat egy olyan egyszerre nagyon is létező és sosemvolt Csallóköz, melyben a „történelem nélküli táj” összeolvad Macondóval, Faulkner Déljével s a Sinistra körzet totalitásával, magyarán, az egész teremtett világgal. Bereck maga is írja, hogy zsúfolta be gyerekkorában a teljes világot a szűkös hazai tájba: „Lett egy kis sivatagom, egy kis erdőm, tavam, tengerem, s így fészkelődött bele akkori falusi mikrovilágomba az egész világ. Szőrzsák suta zsombékjai, Petre tehénszagú, szikkadt »lepényekkel« tarkított legelői, Istászeg rejtelmesen súgó, gyermeki képzeletemben vérszomjas toportyánokkal teli nádasai, András-sziget e tőzegaljú »gumiútjai« között nyugodtan elfért a világ egy-egy szeglete. Szinte még ma is elérzékenyülök, hogy nekem ez akkor olyan nagyszerűen sikerült, és sokszor bizony még ma is a totális táj illúziójaként él bennem egykori faluvilágom térbeli létezése” (Bereck 2000, 27).

Bereck József talán legfontosabb írói eszköze az ismétlés: ismétel szövegeken belül, összetéveszthetetlen prózaritmust teremtve, de ismétel szövegek között is, egyik novellából a másikba lopva át mondatokat, motívumokat, szereplőket, cselekményfoszlányokat.

Metaforikus szerkezeteket hoz létre, átjárhatóságot teremt a látszólag idegen szövegek között, kiépül egy imaginatív tér, amelyben bizonyos szereplők különböző helyzetekben tűnnek fel, illetve ugyanazok a cselekvések más-más, vagy azonos nevű, de különböző életkörülményekkel bíró szereplőkhöz kapcsolódnak. Jelentőségét veszti az előbb és az utóbb, a novellákat egyetlen minden irányban kiterjedő ciklusba rendezik a visszatérő mondatok. Határaik megbomlanak, szereplőik jönnekmennek, hol a kisregényben (Öregem, az utolsó, 1977), hol egy-egy hosszabb-rövidebb rajzban, karcolatban, zsánerképben lépnek elő. S bár a színterek változnak, Bereck legerősebb novellái a Csallóközt mitizálják s tágítják egész világnyivá, az elátkozott vidéket, ahol csak az nyerhet feloldozást, aki elmenekül, vagy akit elsodor a sors, mint az Öregem, az utolsó Baranyába kitelepített nagyapáját.

Az elbeszélés ráirányítja a figyelmet az elbeszélőre: folyamatosan szól egy jól azonosítható, de nem mindig nevesíthető hang, olyan valaki beszédét hallgatjuk, aki a az összetéveszthetetlen hang. Bereck elbeszélői mind másutt és másképp élnek, de valahol és valamikor éppen ugyanaz esett meg velük, valahogy mégiscsak egyek, a hang, amin megszólalnak, mindig felismerhető, azonos. Árnyékokat vetnek szereplők és elbeszélő, de hogy melyik az árnyék és melyik az árnyékot vető test, nem mindig dönthető el, különösen nem, ha a szövegeket nem a megjelenés sorrendjében olvassuk. Az Öregem, az utolsó kamasz Tomija párhuzamos sorsalternatívákat talál ki magának, hol mint tengerészeti akadémiára készülő kosaras, hol mint atletizáló, jövendőbeli grafikus „linkel” a lányoknak. De az iskolarekord,1 a tornatermi első majdnem-szerelmi élmény2 már más Tomik történetébe vezet át, s a rendre feltűnő, határozatlan kontúrú Marik, Dodik, Totók, az állatetetők és kiszolgált bakterek, no és persze a Hury család vándorlása Bereck szövegvilágában az Öregem, az utolsó című regény metaforikus szerkesztettségét (Benyovszky 2003, 61) az egész életműre kiterjeszti. A vissza-visszatérő motívumokon keresztül egyetlen szövegfolyammá állnak össze a novellák és a regény, amelyből csak elvétve lóg ki egy-egy tárcanovella, karcolat vagy elbeszélés.

A metaforikus elbeszélésmódot erősítik meg és egészítik ki a Bereck-próza mágikus-csodás, fantasztikus elemei: az eltűnés és az elátkozottság s a mindent átszövő titkok, amelyekre a leghétköznapibb helyzetekben derül fény: a Főnökben éjszakánként megszólaló hang (Végső visszaszámlálás) a töltésnél lepkét kergető Tangli Eszti repülése (Öregem, az utolsó).

Az Öregem, az utolsó című regény cselekményszálait a titkok és a titkok megfejtésére tett igyekezet mozgatja. Aladár, a falusi szódás vakságának kérdése és a Görcsöket sújtó átok olyan kimondott, felfedett titkok, amelyek titok voltát éppen az elbeszélés szünteti meg. A titkoknak azonban kiépül egy másik vonulata is a regényben: Tangli Eszter különös fel- és eltűnései, majd a fekete ruhás asszony és a nagyapa sírfeliratának kísérteties megjelenése, végül pedig az ismétlés által kikényszerített körkörösség a világot mozgató törvényszerűségek mágikus voltára utal, s bár a regény végének józan magyarázata, miszerint a különös álmokat és látomásokat a főszereplő agyhártyagyulladása okozta, visszazökkenti helyére a kibillent rendet, éppen a Bereck-szövegvilág nyitottsága saját történetében is kívülálló. Hiába sokszorozódik meg az elbeszélő, hiába változik a név – a hang, a közeg, a miliő s részben az elbeszélt történetek is azonosak egymással. Különböző Tomik lépnek elénk különböző terekben és időkben, kamaszként Baranyában (Öregem, az utolsó), majd mint színész (Valahol a második emeleten) vagy pincér (Pásztorórák), vagy egyszerűen nevet cserélve, alkalmi Dodik, Péterek, Gáborok maszkjában szólal meg miatt nem képes végképp felszámolni a lehetséges lehetetlenség diszkrét mágiáját. Jelek, jóslatok, látomások, álmok szövik át Bereck regényét. A főszereplő funkciója egyszerre a nyomozóé és a tanúé: tanúja valaminek, de nem tudja igazán, hogy minek. És nyomoz egy titok után, de valami egészen másra bukkan, mint amit vár. Az előre elrendelttől való félelem, ami egyben a félelmetes esemény bekövetkeztének a sürgetője is: az elátkozottság önbeteljesítő jóslatként lebeg a család fölött, s csak a nagyapa regény végén bekövetkező, természetes halála törhetné meg. Csakhogy, ahogy a vélt titok mögött egy másik, sötétebb titok lapul, úgy az öngyilkosság átka mögött is meghúzódik egy másik átok: a hallgatás átka. A főhős és a nagyapa beszélgetései is jobbára elképzelt dialógusok, amelyek a csend szüneteibe ékelődnek be a regény főszereplőjének képzeletében.

A hallgatás, a legközelebbieknek való megnyilatkozás képtelensége a novelláknak is visszatérő motívuma (Öröm, Vihar előtt, Biliárd néhány hős emlékének, Egyforma esték csöndje stb.). A beszédet képzelt dialógusok, visszaemlékezések, napló, levelek helyettesítik. „Megannyi példa az egyoldalú, a közvetlen visszacsatolás lehetőségét kiiktató beszédhelyzetre” – írja Benyovszky Krisztián (Benyovszky 2010, 236). De nemcsak az emberek hallgatnak Bereck prózájában, hallgat a táj is (Vihar előtt). A csend ver éket családtagok és barátok közé (Egyforma esték csöndje), a hallgatás, a kérdezésre és vallomásra való képtelenség pedig tragédiák elindítója (Öregem, az utolsó, Egyforma esték csöndje). Ebben a mindent betöltő csöndben a csodás és fantasztikus események – például Eszti repülése (Öregem, az utolsó), a Főnökben éjszakánként megszólaló hangok (Végső visszaszámlálás), a tévéhír egy meg sem történt látogatásról (Látogatás) – belesimulnak a hétköznapokba, a mágikus realista próza világirodalmi hagyományaiba. Mert az egyetemest nem lehet „megcélozni” (Görömbei), csak csinálni. Ahogy például Bereck József is tette, miközben novelláiban szinte sosem jelent meg más, mint a csallóközi ember, „a maga hamisítatlan tárgyi és szellemi mivoltában, szokásvilágában” (Szeberényi 2001, 71). Hogy ez az ember történetesen akár felcserélhető is lehetne Faulkner, Tar Sándor vagy Bodor Ádám hőseivel, az már más lapra tartozik – az már az irodalom mágiája.

– – –

¹ „Az iskola bejáratánál szorongásféle kerített a hatalmába, de gyorsan legyőztem. Az ajtó környékén hógolyók nyoma virított. Bent a folyosók már elnéptelenedtek, az osztályokból tompa zajok hallatszottak. Ezúttal sem mulasztottam el megnézni a bejárattal szemben függő rekordlistát. Az őszi versenyek során nem javították meg a 800-as iskolarekordomat. Hiába, jó idő volt az az 1:59,3. Ha Dulay júniusban elküldött volna a kerületi bajnokságra… Neki persze fontosabb volt, hogy ne hiányozzak a termelési gyakorlatról. Most már mindegy, ha tavasszal felállít a somorjaiak vagy a megyeriek ellen, isten bizony ellazsálom a versenyt.” (Bereck József: Öregem, az utolsó. 124.)
„Te Jancsi! Képzeld csak el, a nyolcszázas iskolarekordomat még mindig nem döntötték meg. Ahogy bementem a suliba, mindjárt a rekordlistát pillantottam meg. Még mindig ugyanazon a helyen függ. Csak a régi nevek tűntek el róla. Öregem, jó kis idő volt akkor az 1:57,2. Ha Dulay elküld az országos ifibajnokságra, nem hagytam volna fel a futással.” (Bereck József: Valahol a második
emeleten. In uő: Végső visszaszámlálás.
118.)

² „Belopakodtam az ürességtől kongó tornaterembe, majd tovább a bőrszagú szőnyegekkel, bakokkal, svédszekrényekkel, kötelekkel és medicinlabdákkal zsúfolt szertárba. Ide húzott be, még elsőben, az éppen érettségi előtt álló Drancsik Mari, akiről nagyon sok mindent beszéltek. Fogorvostól jövet már nem akartam bemenni a csöngetésig, amikor elkapott, s kezemnél fogva behúzott a szertárba. Úgy nevetett meglepődésemen, mintha valaki csiklandozta volna, tudod-e, hogy te vagy a legjobb fej a gólyák között, gyere no, ne félj, suttogta egyre halkuló hangon, miközben leereszkedett a bőrhuzatú, lószőrrel tömött szőnyegekre. Tétovázó kezemet hűvös, telt combjai közé húzta, de én szörnyen berezeltem, s ezt álcázandó, gúnyolódni kezdtem, hogy igen jól tudja az egészet, biztosan ide szokta hordani a srácait. Előbb csak nevetett gyámoltalanságomon, aztán hirtelen elszégyellette magát, mert gyorsan felpattant, kurtán, fojtott hangon lehülyézett, és otthagyott…” (Bereck József: Öregem, az utolsó. 125‒126.)
„‒ Képzeld el, egyszer rábeszélt, hogy jöjjek be a korai busszal. Úgy hat óra lehetett, tavasz, a suli már nyitva volt, a gondnok a lépcsőket söpörte, hangosan köszönt, és megkérdezte, hogy hova, hova ilyen korán. Mari mindjárt kapcsolt, azt hazudta, hogy mi ketten csináljuk az érettségi tablót, s be kell fejezni, mert délután jön egy fényképész felvételt készíteni róla. Az osztályban ledobtuk a táskáinkat, akkor még nem is sejtettem, mi a szándéka Marinak, de hamarosan megtudtam, mert megfogta a kezemet, csöndre intve végigvezetett a folyosón, be a tornaterem melletti szertárba…
‒ Na és? – kérdezte Akantisz. Széles vigyorába kíváncsiság vegyült.
‒ Lehúzott a szőnyegre, de nem csináltam meg vele, mert hirtelen fellobbant bennem a gyanú, hogy igen jól tudja az egészet, biztosan gyakorolta már, teljesen lelombozott a féltékenység, elkezdtem vele ordítozni, meg lekurváztam meg minden, persze aztán ő sem hagyta, szemembe vágta, hogy gyáva féreg vagyok, s ha ezt ő előre tudja, akkor nem kezd ki velem…” (Bereck József: Valahol a második emeleten. In uő: Végső visszaszámlálás. 121.)

IRODALOM

• Benyovszky Krisztián: Kifigurázás. Kisebbség(i)/regény/metaforák. In Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (1.). Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai. Somorja ‒ Dunaszerdahely, 2003, Fórum Kisebbségkutató Intézet ‒ Lilium Aurum Könyvkiadó. 41‒67.
• Benyovszky Krisztián: Utószó. In Bereck József: Pásztorórák. Válogatott novellák. Pozsony, 2010, Madách-Posonium. 233‒237.
• Bereck József: Könyv és táj. In uő: Elvonási tünetek. Vallomások, publicisztika. Dunaszerdahely, 2000, NAP Kiadó.
• Bereck József: A galambszelídítő. Gyermekkórképek. 1997, AB-ART Könyvkiadó.
• Bereck József: Pásztorórák. Válogatott novellák. Pozsony, 2010, Madách-Posonium.
• Bereck József: Öregem, az utolsó. Bratislava, 1977, Madách.
• Bereck József: Végső visszaszámlálás. Válogatott és új elbeszélések. Dunaszerdahely, 1993, NAP Kiadó.
• Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945‒1980. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó.
• Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában 1945‒1999 II. Bratislava, 2001, AB-ART.