Garajszki Margit: Egy öngyilkossági paktum margójára (a Proton Színház Demencia című előadásáról)

A pozsonyi Nová dráma kortárs drámafesztivál idén ünnepelte tízéves fennállását. A fesztivál fókusz-programja minden évben egy adott európai ország színházi életére koncentrál. Az idei évben Magyarország volt a díszvendég.

A Frenák Pál Társulat fellépése mellett a Mundruczó Kornél vezette Proton Színház Demencia című előadása kapott meghívást. A 649 férőhelyes Szlovák Nemzeti Színház nagytermének harmadát sikerült megtölteni közönséggel, amelynek tagjai rögtön az előadás kezdetén az omladozó csempéjű, elavult, rosszul felszerelt Demencia Klinika nyílt napjának látogatóivá avanzsáltak. Dr. Szathmáry (Rába Roland), az intézet igazgatója, a betegek kezelőorvosa rögtön az előadás elején köszönti a látogatókat, rövid bevezetőt nyújtva a demencia mibenlétéről. A latin eredetű demencia szó jelentése „ész, értelem nélküli állapot”, amely kóros szellemi hanyatlással, az emlékezés rövidülésével, később csökkenésével, a gondolkodás lelassulásával jár. Nem keverendő össze az időskori elbutulással. A doktor úr forradalmian új  módszerével, a  zeneterápiával igyekszik kezelni a betegeit. A Demencia-zenekar szolgáltatja az előadás során a zenét, szól a baszszusgitár és a szintetizátor, felzeng a pacienskórus meg a szólók.

A világoskék zakós, zselézett hajú Bartonek (Nagy Ervin) – egy a nézők közül, akár mi is lehetnénk az – a nézőtérről érkezik a színpadra, azaz a kórterembe, majd a klinikán kezelt, kiöregedett primadonna, Sápi Mercédesz (Monori Lili) társaként énekével segíti a zeneterápia sikerét. Az operettek idilli világát idéző kórtermi buli egy csapásra véget ér, amikor a gátlástalan Bartonek a nagy duett végén tárgyilagosan közli, hogy megvásárolta a klinikát, és mindenkinek haladéktalanul el kell hagynia az épületet. Mivel ellenállásba ütközik, ad pár nap haladékot, addig is a kórházban marad, hogy ellenőrizni tudja, valóban távoztak-e. Az idegileg meglehetősen  labilis, gyógyszerfüggő Dr.  Szathmáry kezdetben védeni próbálja az omladozó épület negyedik emeletén maradt, maroknyi betegseregét, ám látva a helyzet kilátástalanságát, végül úgy dönt, elfogadja a Bartonek által felajánlott külföldi állást és tálcán kínálja fel a betegeit, valamint a jogilag kikezdhetetlen megoldást: a paciensekkel alá kell íratni egy nyilatkozatot, mely szerint egészségesek és lemondanak a jogaikról, amelyeket a klinikával szemben támaszthatnak. Így kijátszható az, hogy a múltban minden vagyonukat a kórházra íratták, hogy az gondoskodjon róluk életük végéig.

Megkezdődik a harc az aláírásokért. Az egykori matematikus zseni, Lukács (Bánki Gergő), aki már a saját felesége telefonszámára sem emlékszik, s a kérdésre, hogy melyik városban van, a biztonság kedvéért mindig a Balatonról kezd el mesélni, megtéveszthetet len logikával következteti ki, hogy az aláírásával elveszik a fedelet a feje fölül. Bartonek és Szathmáry doktor a betegek gyengeségeit kihasználva szerzik meg a beleegyezésüket: a Ceaușescu-rezsimbe belerokkant Fogorvostól (Katona László) receptet kérnek, míg az egykori díva Sápi Mercédesz esetében házassági szerződésnek álcázzák a nyilatkozatot. A múltat folyton fényképek által felidézni próbáló, végtelenül törékeny Otira (Tóth Orsi) zuhanyzás közben törnek rá és durván kényszerítik, hogy adja a nevét a saját kilakoltatásához.

A Nővérke (Láng Annamária) viselkedése a betegeivel szemben ambivalens. Egyrészt szinte saját gyerekeiként gondoskodik róluk és védelmezi őket – mikor rájön, milyen csellel akarják kiebrudalni a betegeket, önmagából kikelve teremti rendre Szathmáryt. Bizonyos pillanatokban azonban visszaél kiszolgáltatott helyzetükkel, igaz, csak apróságokban: elveszi a tárgyaikat, az egyik betege kezét a saját fenekére teszi, mintha az simogatná őt. Vágyik ugyanis a szeretetre, a gyengédségre, amit Dr. Szathmárynál és Bartoneknél is keres, azonban csak durvaság és megaláztatás éri. Végül éppen ő száll szembe a rossz megtestesítőjével, Bartonekkel. Önmagáért ugyan nem tud kiállni, ám amikor Bartonek újra Otit zaklatja, végez vele. Hiába sikerül megszabadulni ilyen módon Bartonektől, a kilátástalanság és az elkövetkezőktől való félelem kollektív öngyilkosságba vezet.

A klinika demens betegei esélytelen áldozatok. Mivel az előadás során nem válnak igazi hőssé, még csak nem is alaposan kidolgozott figurák, öngyilkosságuk nem jelent különösebb tragédiát, szó sincs katarzisélményről, bár a téma alapvetően tragikus.

Érdemes megemlíteni a darab történeti hátterét. A szakma erőteljes tiltakozása ellenére 2007-ben bezárták az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, az OPNI-t.

Mundruczó épp ebben az időszakban próbált egy darabot az OPNI épületében, tehát a Demencia saját tapasztalatai alapján készült. Mégsem beszélhetünk dokumentarista színházi előadásról. A külső valóság nem objektív körülményként jelenik meg, hanem sokkal inkább személyes élményként, amelyet az alkotói látásmód, a stílus tesz művészivé.

A stílust illetően ez a hol – szó szerint – véresen komoly, hol habkönnyű, komolytalan, humoros, pergő ritmusú, egyszer rockos, máskor   operett   stílusú   zenei   betétekkel és meztelenkedéssel teletűzdelt előadás egyszerre  abszurd,  morbid,  nyers,  merész és pimasz, de nem polgárpukkasztó, mert a trágárság, az obszcenitás, a meztelen emberi test itt teljesen természetesen jelenik meg, és mert ez alapjában véve szórakoztató színház. A zenei betétek erősítik, hogy három lépés távolságból tudjuk szemlélni a történéseket, hisz gyakran parodizálják is azokat. A zene Szemenyei János munkája, az egyik fő zenei motívum pedig ifj. Johann Strauss Bécsi vér című operettje, ami azért is érdekes, mert Mundruczó öngyilkosság-trilógiájának első része éppen a Denevér, ami egy Straussoperett címe is egyben.

Az  érzelmi azonosulás, majd  az  elidegenítés eszközeinek használata a  szituációk megteremtésében és a színészi játékban gyors egymásutánban következik. Az egyes alkotóelemek keveréke, a stílusegység hiánya nem engedi, hogy komoly drámát lássunk a történések mögött, még ha minden megszakítás egy provokáció is egyben, ami gondolkodásra készteti a nézőt. Az ilyen megszakítások közé tartozik a meztelen emberi test látványa is a színpadon, amire bőven akad példa. A Nővérke meztelenül zuhanyozik az emeleti fürdőszobában, majd felajánlja az oda belépő Bartoneknek,  hogy orális örömökben részesíti őt, ami végül péniszvizsgálattá változik. A hasmenésben szenvedő Fogorvos érkezése pedig végleg megakasztja a légyottot. A lecsupaszított testiség, ahogyan a trágár üvöltözés és durvaság, valamint az ehhez hasonló nyers színházi elemek általában nem tudnak metaforákká válni az előadás egészében, hanem önmagukba zárva, önálló egységként léteznek, öncélú szórakoztatás vagy meghökkentés céljából. Az előadásnak mintha nem is annyira az erkölcsi mondanivaló lenne a célja, sokkal inkább a borzongás általi szórakoztatás.

Mundruczó nagyban a látványra építi színházát. Az Ágh Márton jegyezte nagyszabású díszlet be akarja tölteni a teret, minden lehetséges szinten, magasságban és mélységben. A hiperrealista térfelfogása miatt nincs túl nagy szükség a néző képzeletére, elegendő, ha követni tudja a záporozó, különféle hangeffektusokkal megtűzdelt snitteket.  A nézőnek nincs ideje elengedni az egyes benyomásokat, mert már jön is a következő, a kavalkád még napokig ürül a fejből.
A hiperrealista ábrázolásmód nem a szöveg, a szereplők replikái, hanem az izgalmas látványvilágot biztosító filmes betétek által valósul meg, amelyek minden lehetséges szemszögből láttatni kívánják az eseményeket. A színház szokatlanul gyakran vált filmre, és az ambulánsfüggöny vagy egy üres falfelület hirtelen vetítővászonná változik. Az, hogy ezek a váltások működni tudnak, nagyban a színészeknek köszönhető, akik ugyanolyan remek színházi, mint filmszínészek. Annak ellenére, hogy mozaikokból alkotják meg a szerepüket, pontosan tudják, hogy adott pillanatban kit játszanak és milyen technikával. A  kamerahasználat nagy változatosságot mutat. A biztonsági kamera éjszakai felvételéről kísérhetjük figyelemmel Lukács elkeseredett és ügyetlen próbálkozását, hogy telefonszám hiányában találomra hívogatja a feleségét. Majd egy önvallomás következik egyenesen a webkamerába, amiből kiderül, hogy Lukács tudatában van an-

nak, hogy szellemi képességei meglehetősen leépültek, de végső megoldásként fenntartja magának az öngyilkosság lehetőségét. A webkamera egyébként a kórház jövőjét vetíti elő, hiszen Bartonek webkamerás szexuális szolgáltatások üzemhelyeként képzeli el az épületkomplexumot. Amikor a  demencia pszichés tüneteit – ingerültség, agresszió, ami egyfajta reakció a félelemkeltő, ellenségesnek vélt környezetre – produkáló Fogorvos egy abszurd szituáció keretében foghúzás helyett leharapja Bartonek nyelvét, az amputált testrész visszavarrását szintén műtéti kamerás felvételről nézhetjük végig.

A külső cselekvés és a belső impressziók szintjén is állandó a nézőpontváltás. Hol kint vagyunk, hol bent, és nemcsak a térben a két oldalról becsukható, babaházat idéző díszlet miatt, hanem a szereplők esetében is, hiszen néha kívülről látjuk őket, máskor meg belülről és az ő érzékelésüknek megfelelően látjuk a világot. A különféle hangeffektusok, hangtorzítások is a szereplők belső világának kivetülései –  a  gyógyszerfüggő Szathmáry doktor hangokban tobzódó kényszerképzelgése arról, hogy a betegei rátámadnak, vagy Otika belső érzékelése, mikor kinyitja a hűtőszekrényt, amiből az ő szemén át nézve füst ömlik ki, sőt hangok hallatszódnak.

A Demencia Mundruczó öngyilkosságtrilógiájának második része, az első a Denevér volt, amely az eutanáziával foglalkozott. A  Demenciában racionális döntés alapján, átgondoltan születik meg az öngyilkossági paktum a klinika betegei, az orvos és a nővér között, hiszen élethelyzetükből nincs kiút, ezért csoportos öngyilkosságot követnek el. Mundruczó öngyilkosság-trilógiája harmadik részének próbái idén ősszel kezdődnek. Csak vigyázzunk azzal a bizonyos Werthereffektussal, hiszen már Goethe óta tudjuk, hogy az öngyilkosságra való hajlam elsajátítható.