Tabula rasa – Darren Aronofsky Noé című filmjéről
A cselekmény kezdetén Noé (Dakota Goyo), Sét leszármazottja, még védtelen kamasz, aki szemtanúja lesz, amint Tubálkain (Ray Winstone), a rettegett király lemészárolja az édesapját, Lámeket (Marton Csokas), hogy megszerezze tőle a varázserővel bíró, korlátlan hatalmat szimbolizáló kígyóbőrt. Sok évvel később a Káin leszármazottaitól külön élő Noét (Russell Crowe) már mint férjet és családapát látjuk viszont, akire homályos és nyugtalanító látomásokat bocsát a Teremtő, melyek a majdani, emberiség elpusztítására küldött özönvizet jövendölik meg a férfinak. A menekülés lehetősége kezdetben kétségesnek tűnik, ám egy újabb sugallatnak köszönhetően Noé számára világossá válik, hogy a Teremtő egyedül őt és a családját tartja érdemesnek a túlélésre, mely csak egy hatalmas bárka megépítésével válhat lehetővé. A Teremtő által küldött állatok mellett azonban Tubálkain és alattvalóinak sokasága is szeretne helyet kapni a bárkán, ez azonban ellentétes volna a Teremtő emberiség kiirtására irányuló szándékával, így Noénak már nem csak a bárka megépítésével, hanem nemezisével is meg kell birkóznia.
Aronofsky tehát nem a bibliai textus szöveghű adaptálására vállalkozott – korábbi nyilatkozataiban utalt is rá, hogy a „legkevésbé biblikus bibliai filmet” kívánja megrendezni –, viszont sokat merített a Könyvek könyve több szöveghelyéből, a különböző mitológiákból (például a gólem a zsidó mítoszokban) valamint az apokrif iratokból (az óriások és bukott angyalok története Hénokh könyvében) is, s ezeket a kölcsönzött motívumokat – némi fantasztikummal megtoldva – a saját rendezői koncepciójához igazította.
A Noé egy olyan apokaliptikus világot tár elénk, mely vizuálisan is erősen utal a Föld élővilágának közeljövőben várható állapotára; a természet haldoklik, a vadak feltűnése ritkaságszáma megy, a kiirtott erdők helyén már csak pusztaság virít, és a megmaradt emberek egymást gyilkolják a túlélés érdekében. Ebben az olvasatban az ember nem csupán paráznasága és gyilkolásra való hajlama miatt válik kegyvesztetté a Teremtő szemében, hanem az élővilág pusztítása miatt is, mely alól egyedül a kvázi vegetáriánus életmódot folytató Noé és családja kivétel. De az ember kilátástalan jövője nemcsak ebben, hanem egy támadásban súlyos sebet kapó és ezáltal meddővé váló, örökbe fogadott Ila (Emma Watson) alakjában is reprezentálódik, aki Námehet (Jennifer Connelly) leszámítva az egyetlen női tag Noé famíliájában, világossá válik, hogy Noé és hozzátartozói kiválasztottságuk ellenére sem válhatnak azzá a családdá, akiknek utódai majd benépesítik a Földet a természeti katasztrófát követően.
A rendezés egyik nagy erényének tekinthető, hogy egy olyan drámai vonalat vázol fel, mely a két ellentétes felfogást képviselő tábor közt létrejövő konfliktus révén bontakozik ki. A Bibliában csak említés szintjén szereplő Tubálkáin antagonista szerepben tűnik fel; a Káin vérvonalához tartozó férfi nemcsak a nevén, hanem a bűnön (rokongyilkossággal) és bűnhődésen (pusztákon, nomád életet élve kellett vándorolnia) is osztozik ősével, de alakjában felfedezhető a Teremtőben kételkedő Lucifer és a bűnre csábító Sátán alakja is. Ray Winstone Tubálkainként az Istent vesztett, profán létezés képviselője, szemben a Teremtő parancsa szerint élő, környezettudatos Noéval. Russell Crowe Noéja komplex figura; egyfelől istenfélő, természetet tiszteletben tartó, erényes családapa, akárcsak a Bibliában, ám alakjában felismerhetőek a saját gyermekének életét feláldozni kész Ábrahám vonásai is. Ám nemcsak a két vezér szembenállása hordozza magában a cselekmény drámai töltetét: a család is mindinkább elhatárolódik a Noétól, akit fanatizmussá terebélyesedő küldetéstudata olyan tragikus hőssé tesz, akinek a bukása elkerülhetetlen, s ez számára ikerunokái életének megkímélésében mutatkozik meg, így szeretteitől való elvonulása a bárka kikötése után az önkéntes száműzetésbe vonulás jelévé válik. Hám (Logan Lerman) története és apjához való viszonya szintén árnyalódik; a fiú hajlik arra, hogy Noé akaratának ellenszegülve asszonyt hozzon a bárkára, s a Gonosz csábításának engedve apagyilkosságot kövessen el, amelyet azonban végül megtagad, ám Tubálkain meggyilkolásával így is bűnt követ el: nem maradhat a családjával.
Az ember bukása ebben a koncepcióban még a kiválasztottakat sem kerüli el, s ez nemcsak a drámai feszültség megteremtése miatt játszik fontos szerepet a cselekményben, hanem azért is, mert Aronofsky adaptációjában az özönvíz története egy új teremtéstörténetként artikulálódik. A Genezis mind vizuálisan, mind szóbeli kultúrában öröklődő történetként is megjelenik a műben, csakúgy, mint az ember segítése (a bárka alapanyagának biztosítása) érdekében újonnan kisarjadó Édenkert. Ila ebben a környezetben válik újra termékennyé, s kerül áldott állapotba, hogy ezzel – a Biblia kezdetben meddő nőalakjaihoz, de legfőképpen a szintén ikreket világra hozó Rebekához hasonlóan – az emberiség új ősanyjává válhasson, de terhessége egyúttal a férfi és a nő Isten akaratával szembeni ellenszegülés bizonyítéka is, hiszen Námeh veszi rá Matuzsálemet arra, hogy az utódlás érdekében segítsen a meddő lányon.
A számítógépes effektekkel megtámogatott fényképezés nagyszerűen kiemeli Noé küldetésének és harcának monumentalitását, sötét tónusú, néhol szürreális képsorai pedig remekül érzékeltetik az emberi lélek vívódásait és az alapszituáció drámaiságát.
Aronofsky látásmódja sok szempontból egyedi, hiszen azzal, hogy áthelyezte a hangsúlyokat, új konfliktusokkal toldotta meg az eredeti legendát, s lélektani motivációkkal ruházta fel a szereplőit, egy olyan sajátos mitológiát hozott létre, mely sok szempontból előreutal a majdani ószövetségi alakokra és eseményekre, és szervesen illeszkedik eddigi munkásságába. A mondanivaló szereplők általi sulykolásából talán kicsit több került a filmbe, mint korábbi műveibe, s nyilván nem mindenki fogja piedesztálra emelni az eredeti szövegen végzett módosítások miatt, de az vitathatatlan, hogy Noé (dramatizált) történetén keresztül Aronofskynak sikerült egy tökéletesen átélhető drámát megjelenítenie a vásznon.
Kosztrabszky Réka