Csillag Lajos: Nem nőnek való vidék / Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című kötetéről

Valahol a dél-afrikai Botswana területén él az a törzs, amelynek tagjai a világ legbol­dogabb embereinek mondhatóak. Ezek a busmanok, akik gyűjtögető-vadászó élet­módot folytatnak, bogyókkal és gyökerek­kel táplálkoznak, és aligha látnak több vizet egy helyen, mint amennyi a markukban elfér. De erről tudunk. Nem csupán abból az okból kifolyólag, hogy Tatár Pista imádja bújni a különböző földrajzi atlaszokat (63.), hanem mert a busmanokkal szinte bármi­lyen médiumon keresztül találkozhatunk.

Szóval, ott vannak azok a vidám kis fickók, akik olyan alacsony termetűek, hogy alig érnek Tatár Pista anyja mellkasáig, és úgy alszanak, hogy a vállukat beássák a homok­ba, ami egyébként is körülveszi őket egész életük folyamán. Ezek az emberek mégis boldogok, és mi erről tudunk. Van azonban valami, amit nem tudunk. Mégpedig azt, hogy ki is az a Tatár Pista.
Nem csupán róla van szó; legalább fél tucat nevet fel lehetne sorolni a fenti mellé: Gulyás Feri, Pongrácz Antal, Szebeni Mis­ka, Szokola Bandi, Pék Laci és így tovább. A nevekkel azonban nem sokra megyünk. Legalábbis ahhoz, hogy Kiss Tibor Noé leg­újabb kötete, az Aludnod kellene, amelynek szereplői a fentebb említettek, utat találjon magának a köztudatban. Igencsak kicsi az esély arra is, hogy ezek az emberek valaha is szembe jönnek velünk az utcán, vagy ke­zet fogunk velük, ugyanis mind-mind tag­jai, pontosabban mondva részei, egy olyan mikrotársadalomnak, amelyet mi – a bus­manok ismerői – ezelőtt még sosem láttunk.

Kezdem valahogy úgy, mint ahogy a könyv fülszövege tenné. Állapotregény, az elbeszélő pedig „drónként pásztázza végig” a bemutatott közeget. Csupán néhány kira­gadott gondolat kezdetnek. Akkor először nézzük ezeket. A szöveg nem egészen pon­tosan fejezi ki magát. Sokkal többről van itt szó ugyanis. Az „egykorvolt, leépült major­sági telepet” nem madártávlatból szemlél­jük, az olvasó ott bolyong maga is a telep épületei közt, és nem érti, miért fojtogató az az atmoszféra, amit a kötet megteremt. Hi­szen nem tud azonosulni egyik karakterrel sem. Főként azért nem, mert a szerző által megrajzolt szereplők a lehető legszélsősége­sebb személyiségek. A nevükkel pedig, va­lahányszor az ismételten feltűnik a szöveg­ben, újra meg kell ismerkedni. Az olvasás folyamán többször merül fel tehát a „Kiről is van szó?” kérdése. Ezáltal pedig „csapdá­ba” kerülünk. A vékony kötet, amely más­különben könnyen olvashatónak tűnik, fe­szített figyelmet igényel. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ugyan nem tudjuk megmondani hirtelen, ki kicsoda a könyv­ben, mégis, ha szembejönne az utcán, úgy éreznénk, mindent tudunk róla, pedig nem madártávlatból nézzük az életét. A nevek továbbra sem többek neveknél, mégis bár­ki lehetne Tatár Pista, Gulyás Feri, Szokola Bandi, Szebeni Miska vagy épp Pongrácz Antal. Aztán letesszük a kötetet, és meg­pihenünk. De továbbra sem értjük, hogy a város vagy falu, ahol élünk, miért hasonlít egy szellemjárta helyre, és benne az embe­rek magukra a szellemekre.

Ez az a pont, ahol visszakanyarodhatunk a – bár ez nem minden esetben meghatáro­zó – műfaji besorolás kérdéséhez. A szöveg tárgyilagossága, illetve az a tény, hogy a kö­tetben nagy hangsúly helyeződik a szerep­lők életkörülményeinek leírására, a kötetet szociografikus regényként is értelmezhető­vé teszi. Egy olyan világ tárul a szemünk elé, ami legtöbbünknek ismeretlen, de mégsem idegen. Pontos időbeni behatárolást alig ka­punk. Bár abban bizonyosak lehetünk, hogy a történet valamikor a rendszerváltás után játszódik, mégis, az „elhagyott majorsági telep” nem más, mint az előző politikai be­rendezkedés nyomainak egyike, lakói pedig az előző korszakból maradtak itt. Olyan ez, mint amikor egy húsdaráló szitáján keresz­tül az utolsó húscafatok fodrozódnak, és az egész szerkezet már csak nyikorog, üresben jár, a tengely pedig minden nehézség nélkül forog a gépezetben. Egyszóval van egy hely, ahol a posztszocialista éra szinte tapintha­tó és megélhető, nem kell magyarázni, mit is jelent: még mindig csak valami után va­gyunk, és azok az emberek, akik a telepen élnek, nem csupán ott, a térben rekedtek meg, hanem az időben is. Pont, mint a bus­manok. Sajnálatot érzünk. „Hogy lehet így élni?” Végül rájövünk, honnét is az a fen­tebb említett ismeretlen érzés a szellemjárta helyekről és az emberekről.

Minden egyes szereplő ugyanis külön fejezetet kap a műben, ők állnak a közép­pontban, mintha egy reflektor fénye követ­né őket mindenhová, és a többiek, akikre csak később kerül sor, vagy épp már sorra is kerültek, néha besétálnak a képbe. Pon­tos jellemrajzok bontakoznak ki előttünk, és kénytelenek vagyunk felismerni, hogy a telep nem más, mint a mi társadalmunk kicsinyített mása. Amikor egy-egy szereplő a reflektorfénybe áll, újabb és újabb, szá­munkra kínos részlet kerül előtérbe, amiről nem akarunk, nem szeretünk beszélni. Pe­dig semmi új a Nap alatt. Az Aludnod kellene nem az a regény, amelyben a hősökkel azo­nosulni tudunk, vagy épp vágyunk, nem is új ismeretek szerzésének az élményforrása. Kiss Tibor Noé regénye a felismerésé.
Van itt azonban még valami. Legalább egy fél tucat nevet felsoroltam eddig, és ami szemet szúrhatott, hogy mind az erő­sebbik nem képviselőihez tartozott. A telep jórészt élhetetlen a nőknek, a férfiak világa ez. Minden anya, feleség, lány számára csu­pán egyetlen kiút vezet onnét. A kötet több filmcímet is említ (például: Sztálingrád, Vörös föld, Régi idők focija – 21.), amelyek képesek lehetnek kiszélesíteni az értelmezés horizontját. Adalékként szeretnék azonban egy olyan filmet megemlíteni, amellyel a regényben nem találkozunk, ez pedig Gaál István Holt vidéke, melyben Törőcsik Mari karaktere, Juli élete ugyanúgy beszorul négy láthatatlan fal közé, amelyek között egyedül él, egy csakugyan „kísértetjárta” holt vidé­ken. A kötet női szereplői ugyan nincsenek teljesen egyedül, mégsem számíthatnak senkire, és a telepen már csak kísértet for­májában képesek létezni.
Az Aludnod kellene sokáig képes vissz­hangozni az ember fejében, nem hagyja nyugodni. Azon tépelődik utána az ember, vajon miért nem tudott erről az egészről mindeddig. Előfordulhat az is, hogy egé­szen addig járatja az eszét, amíg bele nem fájdul a feje. De aztán elmúlik a főfájás. Na­gyon, nagyon lassan.

(Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene. Mag­vető, Budapest, 2014, 144 oldal, 2690 Ft)