Dobos László öröksége / Az Irodalmi Szemle körkérdése

Válaszolnak: Kulcsár Ferenc, Tóth László, Tőzsér Árpád, Varga Imre
Dobos László, az Irodalmi Szemle ala­pító főszerkesztője 2014. október 28-án ünnepelné 84. születésnapját. Szeptemberi számunkban elbúcsúztattuk lapunk atyját, aki idén július 25-én hunyt el. Most, meg nem élt 84. születésnapjáról megemlékez­vén, egy körkérdéssel szólítottuk meg la­punk korábbi szerkesztőit (terjedelmi és időbeli korlátok miatt a teljesség igénye nélkül), arra kérve őket, közösen próbáljuk felmérni Dobos László öröksége megőrzé­sének, továbbélésének esélyeit, a ránk váró feladatok latolgatásával együttesen.

1. Többen is kiemelték Dobos László nem­rég bekövetkezett halála kapcsán, hogy tá­voztával egy korszak ért véget a szlovákiai magyar kultúrában. Ha optimistán értel­mezzük ezt a felvetést, azt mondhatjuk, hogy ez az alapozás korszaka volt, a nagy nehezen létrehozott struktúrákat most már csak fent kell tartani. Van-e Ön szerint okunk egy ilyen optimista hozzáállásra, azaz: meg tudjuk-e méltó módon őrizni Dobos László örökségét?

2. Dobos László prózaíróként is az „alapo­zók nemzedékének” egyik jelentős képvise­lője, regényeit hagyományosan a szlovákiai magyar próza figyelemre méltó darabjai közé sorolják. Melyek Ön szerint azok az eredmények, amelyek ennek a nemzedék­nek az irodalmi teljesítményéből maradan­dóak és a mai magyar irodalom számára továbbgondolhatóak?

3. Dobos László egyik legfőbb érdeme, hogy 1958-ban megalapította, majd tíz éven keresztül főszerkesztőként vezette az Irodalmi Szemlét, amely a szlovákiai ma­gyar írásbeliség egyik legjelentősebb fóru­mává vált. Ötvenhat év telt el az Irodalmi Szemle megalapítása óta: Ön ma miben látja a szlovákiai magyar folyóirat-kultúra legnagyobb kihívásait?

KULCSÁR FERENC

1. Ha az irodalom önnön testéből táplálko­zó főnixmadár, akkor – többek között Dobos László munkásságára is – igaz, hogy a szá­zadok szülte irodalmi „világörökség” kút­főjéből az egyre sorjázó nemzedékeknek is meríteniük kell, továbbgondolva és kibővítve azt új meg új értelmezésekkel. Mario Vargas Llosa mondja, hogy a kultúra s azon belül az irodalom mindent átfogó erkölcs, amely ugyan megköveteli a kísérletezést, az új esz­tétikai értékek megteremtését, továbbá lehe­tővé teszi a történelem, a bölcselet, a vallás, egyáltalán az emberi jelenség sokféleségének kifejezését, de szilárdan, határozottan elvet mindent, ami lealacsonyítja, lezülleszti az emberiesség alapelvét, odáig „fejlődve”, hogy már-már kijelenti: az irodalom nem a való, igazi, megélt életet írja le, hanem önmagát, „aláásva bármilyen igazságba vetett bizal­munkat, azt, hogy higgyük: léteznek logikai, etikai, kulturális vagy politikai igazságok”. E sarlatánok végső soron oda lyukadnak ki, hogy valóság nem is létezik, mi több, minden nyelv fasiszta.
Azért tértem ki részletesen erre az alap­kérdésre, mert Dobos László egymást szülő regényei – Koncsol László szavaival – egyre totálisabb igénnyel, egyre magasabb rendű belső formában megteremtett történelmi tablói a fentiek első felét maradéktalanul igazolják, másik felét pedig tagadják; éppen ezért lehetnek jogosultak a megőrzésre és a továbbgondolásra mindazok számára, akiket érdekel a magyar nemzet felvidéki ágának lassan százéves történelme: küzdelmeivel, gyötrelmeivel, a helyiből egyetemesbe táguló tragédiáival, meghasonlásaival, esélyeivel, s természetesen mindezek hiteles, a lélek és a szellem végső erőfeszítése által történő ábrá­zolásával.

2. E kérdéssel kapcsolatban azt kell leszögez­ni, hogy a magyar kultúra, a magyar iroda­lom a maga hagyományaival, tudatával, lel­kiségével és értékrendjével egységes szellemi entitást képez, ugyanakkor történelmileg kialakult több régiója létezik. Alabán Ferenc írja valahol, hogy amint az európai iroda­lomnak egyik sajátossága a magyar iroda­lom, hasonló módon külön színt és értéket jelent-jelenthet az egyetemes magyar irodal­mon belül a kisebbségi magyarság lényegét, önazonosságát közvetítő és képviselő sajátos irodalmi jelleg és esztétikai érték. A kisebb­ségi körülmények közötti identitáskeresést és identitásvesztést, „a tömeges fölszámolás kísérletét, százezrek jogfosztását, tízezrek szétszórását, ezrek menekülését”, XX. szá­zadi sorsunkat mindennél világosabban fo­galmazza meg Dobos László Egy szál ingben című regényében az az öreg parasztember, aki nem akarja, hogy kimentsék, elvigyék a házából őt a nagy csallóközi árvíz idején a ka­tonák: „Sokat voltam el otthonról. A mi csa­ládunkból mindig hiányzott valaki… Az első háborúban én voltam el… Erdélybe, Szerbiá­ba, a második háborúba már a fiamat vitték. Fogságokat jártunk mindketten… A háború után kitelepítettek Csehországba. Ha menni kellett, mindig megtaláltak. Úgy jöttek ránk, mint ez a víz; a hazajutásunk pokoljárás volt mindannyiszor… Ezért is nem akarok én in­nen elmenni. Már nehezen hiszek, annyiszor becsaptak…” Ugyanígy, ilyen sorsösszefogla­ló módon vall a bodrogközi szegény is, akit a cserélődő hatalmak folyton fegyverbe szó­lítanak, hol az idegenek, hol az övéik ellen: „Más lett a zászló színe, változott a himnusz is, a színek változtak felettünk meg a szavak köröttünk, de a gondunk a régi maradt: a na­pok, a káromkodások, a szótlan esték meg az éjszakák.”
Értelmiségünk egy része az európaiságot már a múltban is létkérdésnek tekintette, de azt is leszögezte, hogy irodalmunk csak ak­kor lehet európai, „ha kultúránk, vágyunk, álmaink egybeesnek azzal az Európával, amely a Trianonok, tankok dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar”. Ma már az a kérdés – vagy mindig is az volt? –, hogy közösségünk „újra és megint csak élni akar-e”. Mindenesetre a felvidéki magyarság létügyeivel való szembesülés alapozó irodal­munknak felvállalt hagyománya volt, ami elől legjobb alkotóink – Dobos László nem­zedékéből többek között Bábi Tibor, Cselényi László, Koncsol László, Mács József, Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos – so­sem tértek ki: műveikben, eltérő energiákkal és erővel, az emberi, etikai, esztétikai értékek és tartalmak sosem váltak külön, így közös­ségünk önismeretét, öntudatát és önbecsülé­sét erősítették. Enélkül a saját identitásuktól fosztották volna meg magukat. Úgy is mond­hatnánk, meghasonlottak volna, a közössé­gükkel együtt. S legalább kétezer éve tudjuk: jaj annak az egyénnek, közösségnek, nemzet­nek, amely, elvesztve lelki erejét, közönybe merül, azaz meghasonlik önmagával.

3. T. S. Eliot írja, hogy kultúra az, ami ér­demessé teszi az életet, hogy megéljük. Azt kívánta ezzel mondani, hogy nem szeretne abban a lealacsonyodott, fenyegető korban élni, amelynek már semmilyen kultúrája nincs, hanem átalakul látványcivilizációvá, globalizált tömegkultúrává, s megfosztja az egyént autonómiájától: általános elbutulást és nyájszellemet teremtve.
S amelyben „a hagyományos kultúra alapjai csődöt mondanak, és olyan szem­fényvesztő elvek kerülnek helyükre, amelyek mindjobban eltávolítják az embert a művészi, irodalmi alkotásoktól, a polgári eszmények­től, attól a lelki dimenziótól, amelyet régen kultúrának hívtak, s amely a társadalom egé­szére befolyással volt, igazolva a puszta anya­gi bőséget meghaladó létet”.
Ebből eredően folyóirat-kultúránk szá­mára nagy kihívás a lelkekben tátongó űr betöltése, a kultúrától elforduló emberek megszólítása, a lelkiismeret, az együttérzés, az eszmények felélesztése, egy olyan kornak a legyűrése, amelynek „nincs kultúrája”. Az irodalom lehet – legyen! – kísérletezés és elmélkedés, gondolat és álom, szenvedély és képzelet, de legyen éber is: lehetőleg – s itt Zalán Tibor szavait idézem – forduljon el az olyan kis vihogó irodalmiságtól, hőzöngő vitustáncoktól, léha, tiszteletlen, frivol, hitel­telen és zsonglőrködő fortélyoktól, amelyek mögött nincsen egy, „a hétköznapinál maga­sabb lélegzetű építmény”. Egy irodalmi folyó­irat – az éberség, nyitottság, elevenség mellett – szerzőivel együtt legyen „elkötelezett” is, ami „egyáltalán nem azt jelenti, hogy lemond a képzelet kalandjairól, a nyelvi kísérletezé­sekről, a szellemi munkát inspiráló útkeresé­sekről, vakmerő vállalkozásokról”. Nem! De ezzel együtt legyen polgári felelősségérzete, érezzen egyfajta „elvárást”; képzeljen mun­kálkodása mögé – még ha ez nincs is! – egy­fajta „társadalmi megrendelést”.

TÓTH LÁSZLÓ

1. A szlovákiai magyarság kultúrájában s ezen belül irodalmában nem most, hanem az 1989 utáni változásokkal ért véget az a korszak, amit az ún. alapozás – az intézményteremtés, a szervezeti és infrastrukturális keretek kiépí­tése, valamint a személyi feltételek létrejötte – 1948 utáni egy-másfél évtizedére, illetve az értékalapú építkezés, a mind tudatosabb és differenciáltabb önépítés, a magyar kultúra (irodalom) egészébe való betagolódás és an­nak fősodraihoz való felzárkózás negyedszá­zadára osztanék (ami főleg az énekkari és a tánckultúrában, továbbá a képzőművészetben s néhány egyéb területen, például a kisszínpa­di mozgalomban nemzetközi szintű eredmé­nyeket is hozott). Dobos László ennek a két korszaknak volt meghatározó, intézmény- és minőségteremtő – és személyében is intéz­ménynek számító és magas minőséget hor­dozó – alakja (annak ellenére, hogy a szóban forgó négy évtized közel felét háttérbe szo­rítva kellett töltenie). Személyes tragédiája, hogy 1989 után lényegében meg kellett érnie a nevéhez is köthető korábbi értékek devalvá­lódását és marginalizálódását, melyek helyébe nem mindig léptek azokkal egyenrangú újak; meg kellett érnie a korábbi építmények rész­leges pusztulását, illetve a korábbi értékren­deknek és közösségi értékeknek nem mindig kedvező átalakulását, s ez ellen ő maga már keveset tudott tenni.

2. Válaszom kicsit módosítaná a kérdést. Do­bos László ugyanis az 1960-as évek magyar szépprózájának a szlovákiai magyar „alapo­zók nemzedékéhez” tartozó figyelemre méltó alakja, s nem egyszerűen a szlovákiai ma­gyar „alapozó nemzedéké”. Első két regénye, a Messze voltak a csillagok és a Földönfutók ugyanis az 1960-as évek magyar szépprózá­jának progresszív, annak megújítását, meg­újulását kereső vonulatához tartozik, akár tartalmi (illetve világ-, történelem- és ön­szemléleti), akár formai oldalról – prózapo­étikai és prózanyelvi nóvumai, regénytechni­kai eljárásai felől – nézem azokat. (Harmadik fontos regénye, az Egy szál ingben az első ket­tő tartalmi és formai elemeinek sikeres össze­gezése, szintézise.)

3. Dobos László legfőbb érdeme, hogy volt ví­ziója a világról, s ezen belül szűkebb és tágabb környezete, közössége jelenéről és jövőjéről, s hogy mert és tudott struktúrákban, építmé­nyekben gondolkodni, és összefüggéseiben merte és tudta látni és átfogni az egészet (egy olyan korban és olyan társadalomban, amikor ez nem is mindig volt veszélytelen), s ezek az építmények évtizedekre működőké­peseknek bizonyultak. Ma azonban már egy­re nyilvánvalóbb, hogy 1989 nem csupán, sőt talán nem is elsősorban a rendszerváltás kez­dete, hanem korforduló – kor- és értékváltás (paradigmaváltás) – is volt, annak minden hozadékával és átláthatatlanságával együtt, ami nemcsak térségünkben, hanem talán a világon mindenütt sok mindent zárójelbe tett az egészen a XX. század végéig ismert és érvényes világrendekből.

Ami pedig szorosan a kérdést illeti, egé­szében a magyar folyóirat-kultúra előtt áll­nak – az említett korforduló következmé­nyeként is – nagy kihívások (papír alapú lapok – online folyóiratok; a hagyományos irodalmi műhelyek megszűnése – a műhely jelleg valamiképpeni megőrzése; az irodalmi élet széttagolódása – az értékelvűségre való törekvés folytatása stb.), ezek tükrében vizs­gálandók a határon túli lapok, folyóiratok is. További előttük – akárcsak valamennyi előtt – álló kihívás, hogy mi lehet az a plusz, ami érdekessé, sajátossá, a többitől megkülön­böztethetővé teszi őket, amitől nem egymás mutációi csupán, ami miatt érdemes kézbe venni egyes számaikat. Ez pedig az utóbbiak esetében fakadhat a magyar lapstruktúrán belüli, mára évszázada kialakult sajátságos helyzetükből is, történetesen hogy valamely régió adja hátterüket, így a magyar irodalom, illetve népesség olyan kultúra- és értékter­mő rétegeihez, részeihez is közvetlen kap­csolódásuk lehet, amelyek határon belülről elég nehezen érhetők el, nehezen mozgó­síthatók, szervezhetők, abszorbeálhatók. S ha ezt a helyzeti-szervezeti előnyüket nem használják ki (külön-külön is), lemondanak valamiről, ami az összes többitől megkülön­böztethetné őket, s amivel az összképet is gazdagíthatnák (s nem egyszerűen csak szí­nesíthetnék).

TŐZSÉR ÁRPÁD

A kérdés lényegét, azt hiszem, a „Dobos László öröksége” kifejezés rejti. Van-e Dobos Lászlónak öröksége a fiatalabb nemzedékek számára, s ha van, mi az?

Dobos László jelenség volt a szlovákiai magyar irodalomban. Egyéniségét nehezen lehet szétszálazni íróra, politikusra, alapozó-szervező-szerkesztő emberre, ő megbontha­tatlanul volt bizonyos értelemben fenomén, főleg fiatalabb korában. Kár, hogy az ifjabb nemzedékek már csak idős, nehézkes és ne­héz embernek ismerhették. Egyébként, mint Mécs Lászlót a két háború között, Dobost, ha egykor valahol megjelent, nem lehetett nem észrevenni. Magas termete, tekintélyt paran­csoló komolysága, retorikai tehetsége, az iro­dalomban szerzett ismertsége és ismeretségei súlyt adtak minden fellépésének. Mindig tele volt tervekkel, s ő azok közé a következetes emberek közé tartozott, akik meg is tudták valósítani a terveiket.
Ma, mikor bárki alapíthat lapot, folyó­iratot, ha van pénze, már nehezen tudjuk elképzelni, micsoda forradalmi tettet jelen­tett a szlovákiai magyar írástudók számára 1958-ban az Irodalmi Szemle megjelenése. Csak tíz évvel voltunk a kommunisták 1948-as puccsa után (amit akkor kötelezően Feb­ruári Győzelemnek írtunk és mondtunk), azelőtt három évig a szó szoros értelmében irtóháború folyt a szlovákiai magyarok ellen, magyarul beszélni is, írni is szigorúan tilos volt, aztán ’48 után jött valami enyhülésféle, s egyszer csak szlovákiai magyar irodalmi folyóiratot láttunk az újságárusoknál. S ezt a folyóiratot Dobos László járta ki, alapította és szerkesztette. A legdrasztikusabb kommunis­ta diktatúrák idején megtalálta módját a lap­alapításnak. (Csak zárójelben jegyzem meg, de nem hallgathatom el: az akkor alapított lap, az Irodalmi Szemle máig létezik, s ma a leghosszabb múltra visszatekintő szlovákiai magyar irodalmi folyóirat, s az újvidéki Híd, a kolozsvári Korunk és a budapesti Kortárs mellett az egyetemes magyar irodalomnak is legpatinásabb, mert legrégibb létező fóru­ma.)

Dobos módszere a szakadatlan tárgyalás és a kis lépések politikája volt. S ami ezzel együtt járt: mindig hosszú eszmeláncokban, hosszú lejáratú tervekben, stratégiákban gondolkodott. Politikai pályafutása az ötve­nes évek legelején, a Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetség központi bizottságában kezdődött, de meggyőződésem, hogy ő már akkor mi­niszternek készült (1969-ben lett aztán való­ságosan miniszter, a nemzetiségi ügyek tár­ca nélküli minisztere), az Irodalmi Szemlét szinte biztos, azzal indította, hogy valamikor könyvkiadót alapít melléje, az első tanul­mányait (mert ő az irodalmi tevékenységét a hagyományoktól elütően nem versekkel, hanem komoly tanulmányokkal, esszékkel kezdte), majd az 1963-as Messze voltak a csil­lagok című kisregényét a tervezett szlovákiai magyar nagyregény kísérleti tanulmányai­ként írta meg.

S itt kell megjegyeznem, hogy ezzel a „nagyregénnyel”, sajnos, adós maradt. Egy­szer azt mondta nekem: „zsoltárregényt” akar írni a közép-európai magyar és német kisebbségek háború utáni tragédiájáról, a mítoszok nyelvén akarja megírni annak a gyalázatos kvázi-antifasizmusnak a történe­tét, amelynek a közép-európai, kisebbségbe szorított magyar és német néprészek genocí­diuma volt a fő célja. Ezt a nagy tervét nem tudta megvalósítani, s ilyenféleképpen azt kell mondanom, hogy Dobos László íróként inkább lehetőség volt, mint megvalósulás.

Dobos László öröksége nem annyira iro­dalmi munkásságában van tehát, hanem a teljes személyiségében. Abban, ahogy a poli­tikát, a kultúrát, az irodalmat egységben tud­ta látni (igaz, ebben néha anakronisztikusnak is tűnt), ahogy az irodalomnak a vállalkozási részét s annak fontosságát is látta, s nem saj­nálta tőle az időt, energiát. S abban, ahogy a különböző politikai, ideológiai és egyéb nyo­másoknak, szellemi diktatúráknak minden korban ellen tudott állni.
Cselényi László mondta egy magánbe­szélgetésünk során, Dobos temetését köve­tően: akárhogyan is vesszük, Dobos László a háborút követő szlovákiai magyar fél század emblematikus figurája volt, csaknem úgy, ahogy a háború előtti időké Esterházy János. Első hallásra meghökkentett a párhuzam, hi­szen Dobos, hálistennek, nem lett a kor már­tírja (bár lehetett volna, mindenesetre 1969 után a közéleti szerepléstől hosszú időre el­tiltották), de az emblematikusságukban való­ban emlékeztet egymásra a két személyiség.
Ezeken az oldalakon már elmondtam egyszer (azóta valószínűleg többen is el­mondták), most újra elmondom: Dobos László távoztával véget ért  egy korszak a szlovákiai magyar irodalomban.

VARGA IMRE

Megköszönve a körkérdéseket, a körbizal­mat, írom máris. Az élő működési formák, újmagyarul: a struktúrák megtartásához nemcsak a lélek, a lelkesség szükséges, de a biztos társadalmi, anyagi keretek is. A „fenn­tartás” számomra nem a meglévők szol­gálata, nem is kamaszos ellenállás, hanem megújulást, továbblépést jelent. Semmi sincs véglegesen a helyén. Még a saját halottunk sem. Amink van, eltűnhet bármikor. A kész sincsen készen. Ez itt írás közben is többször kiderül. Amíg vagyunk, amíg kapunk erőt és hitet hozzá, a romok mellé újra menedéket rakhatunk. Azt káprázva, hogy a cselekvő mi vagyunk. Pedig dehogy! Ez csak a köz-önzés átkos hiúsága! Mert valami személytelen, idegen erő cselekszik általam. Általunk. Pe­dig nem vagyunk megszállottak. Sem meg­szállók.

Elhagyva a képes beszédet: a gazdasági kereteket, a kultúra megbecsültségét a (szlo­vákiai) magyarok lelki és nyelvi állapotát nézve: újra és újra alapoznunk kéne. Nem elbújni a tekintélyek mögé. Hogy se itthon, se Európában ne legyünk másodrangúak. Ki­sebbségiek. Gyakran látom mostanában zen gyakorlóhelyünk falán: Ha én megváltozom, velem az egész világ is. Ahhoz, hogy próbát tegyek, el kell hagynom a megalkuvást, félel­meimet; szabadon lélegeznem. Túl és innen minden okos kérdésemen. A vélt tudáson. Rácsodálkozva a teremtés örök játékára. Ez a látásmód persze irodalomszervezői, köz­emberi, szerkesztői hadműveletek közben bajosan alkalmazható. Sőt, az éltető hit sem mindig van jelen. Mármint a továbbjutás, az öröm és szabadság megtapasztalásának hite. Az a tér sem a (virtuális) szerkesztői szoba, ahol már nincs véleményem, becsvágyam, sem kérdéseim, sem számos örökbecsű vála­szom.

De beleírom magam mulandóságunkba a kérdésekre válaszoló kérdéseimmel. A fo­gyó népességnek, a csökkenő magyarságnak miben van hite? Miért élünk? Az igazi élet­hez kell-e kultúra? Túl kell-e jutnunk azon a káprázott valóságon, amit önmagunkról és a világról tudni vélünk? Vagy ez már nem a szakma ügye? Ez már nem is szép, és már nem is irodalom? Igaz, a jövőnk nem a sza­vainkon, az elgondolásainkon, a terveinken múlik.  Hanem, hogy most merünk-e min­den ízünkben szabadok lenni. Na de: elég merni csupán? Elég csak tenni/írni érte? Elég csak rendszert váltani? Elég új lapot alapíta­ni? Elég-e az autonómia? (Az a kincs, ami most nincs.) Elég-e nézni-hallani magyar szemmel-füllel például a dzsípieszt?
Nosza, cseréljük ki a forgalmi jelzőtáb­lákat! A valóságirodalom? Nem, inkább az irodalom valósága! Nekem ez a tetszőbb, kedves barátaim! A népben-nemzetben gon­dolkodás helyett tessenek inkább alanyban-állítmányban! Lehetett és volt értelme annak idején erről vitázni, érvelni az egyik vagy má­sik (vélt) igazság mellett. De lépjünk ennél is tovább! Mi a valóság? S túljutni persze ezen a dőre kérdésen is. A termékeny csendig. Ahonnan lehet újrakezdeni. Verset. Monda­tot. Körkérdést. Életet. (Ez az azért még tő­lem is nagy szó. . V. I.)

A huszadik század harmincas éveiben születettek írónemzedéke a – nagy –  sztáli­ni (a naftalini) diktatúra árnyékából indult. Akkoriban – de  most is – keleti, közép-ke­leti tömbben (míg magát Európaként kelleti) már élni is tereh. Csehszlovákiai magyarnak lenni meg többszörös nyomorúság. Volt? Tartalmi sémákkal, rontott nyelvvel aligha lehetett maradandót alkotni. Most, hogy le­írtam a jelzőt, rákérdezek: mennyi lenne hát ez a maradandóság? Öt év? Egy évtizednyi? Húsz esztendő? Vagy netán ötven? Mint az öröklakásoké? S az érték? Mennyire helyi (kisebbségi) érték? Mennyire (össz)magyar? Mennyire európai? Mennyire világraszóló? S egyáltalán érték, tényleges tétel-e életünkben a kultúra, az irodalom, a költészet? Anyagi megbecsültség híján Kákániában (K&K) az intézmények, kiadók, szerkesztőségek vidék­re szorulnak. S ez Felvidéken kétszeresen is vidék. Hol van már a pozsonyi Mihálykapu utcai szerkesztőség! Az élő téglákkal, a hi­vatásszerűen besúgó kartárssal? Hová tűnt a boldog tékozlások kora? A pártpojácák rémuralma? A följelentéseké? Hová a polgár­ságról való álmunk? Hát a kódok korai verse­inkből?  S hová lett mindaz, amit magunknak hittünk? Hová, amit magunkénak véltünk? Hová a borozók ködös mámora?  Hová a mindennapok neurózisa? A hetente változó múzsáknak is ráncos lett már a melle.

Visszamosolygok a múltunk felé, és csak egy napsütött házfalat látok, s rajta fénylő írás vala: Mene, mene tekel, ufarszin. Azaz: meg­mérettél (a mérlegen), és híjával találtattál.
Dobosék nemzedékének útja egyszeri. Amit a köznek-közösségnek kiharcoltak, megte­remtettek elvárások nélkül, megmaradt. S marad is, ha megmarad éltetője, a közösség. Ha megmarad a kultúránk. Ha megmarad a magyarság. Ha megmarad Európé is a he­lyén, és a fényes szarvú, aranyszőrű bika nem iramlik vissza vele Ázsia sztyeppéire. Vagy az emlékezet nélküli jövőbe, ahol a múltat vég­képp eltöröljük (© Brestovsky Ernő). Volt már erre kísérlet. Éppen az „alapítónak” nevezett nemzedék boldogult ifjúkorában. Fújták lel­kesen ők is az Internácit. Mi már nem lelke­sedtünk érte. Kisdiák koromban a Szabad­ság! volt a kötelező köszöntés az iskolánkban. Mivel nyomasztó volt nékem e világi űzlet, rendszerint hozzámormoltam orrom alatt a csúfondárosan rímelő sort: Beszarott* a mi macskánk. Tehát ily módon: Szabaccsááág! Beszarott a mi macskánk.
Mert valami bűzlött Dániában.
*A gépem azt javasolja, hogy „Beszabott”. Értsünk már szót, palócul nem értő atyámfiai a pécében: bekakált, befosott, berosált.