Novák Anikó: A boldogság üvegfala (tanulmány)

Áruház és múzeum Tolnai Ottó prózájában
A különféle kollekciók, galériák létrehozására irányu­ló tudatos vagy tudattalan hajlam Tolnai Ottó művésze­tében indulásától jelen van, azt is mondhatjuk, hogy az egész opus „egy archivált emlék”.1 Ez a koncentrikus körökben, asszociatív technikával építkező életmű saját gyűjteményeit is koncentrikus körökben, asszociatív lo­gikával bővíti, gazdagítja, de észre kell vennünk a selej­tezés, takarítás gesztusát is.

A személyes önéletrajz szenvedélyes dokumentá­lása, a művek szubjektumának krónikásként való fel­tűnése,2 a magánmitológia építgetése értelmezhető az Andreas Huyssen által leírt ön-muzealizáció jelensége­ként,3 mely inkább a kései Tolnai-próza sajátja. Szajbély Mihály úgy véli, hogy a szerző korai prózájában a spon­tán világérzékelés visszaadása a tét, a szöveg válogatás nélkül mindent magába foglal, a kései próza elbeszélője viszont „mindenekelőtt önmagára kíváncsi”, azt kutat­ja, miképpen határozza meg őt érzékelésének módja és tárgya.4 Jelen dolgozat azt vizsgálja, hogyan szűrődik át az alkotó tudatán az áruház, miképpen lényegül át az áruház múzeummá.

Tolnai Ottó művészetének s írásaiban megképző­dő múzeumának archetípusa az apa hányattatott sorsú boltja, melyről a következőket írja a szerző monográ­fusa, Thomka Beáta: „Annak a mitológiának a forrás­helyénél vagyunk, melyet Tolnai rendkívüli kitartással gazdagít, hogy végül a család, a gyermekkor, a szülőhely, Észak-Bácska múltjának valóságos imaginárius múzeu­mát rendezze be.”5 Mikola Gyöngyi szerint ugyancsak e bolt mindennek az alfája, szerinte a Tolnai-opus min­den olyan valós vagy virtuális helye, „amely valamilyen gyűjteménynek, tárgyak összességének ad otthont: ilye­nek a könyvtárak, a képtárak, múzeumok, bélyeg-, szal­véta-, képeslap-, növény- stb. gyűjtemények, a piacok, a dolgozóasztal, a műhely a maga eszközeinek sokfélesé­gével,” egyetlen ősképre vezethető vissza: „az apa, Tolnai Mátyás rejtélyes körülmények  között leégett ó-kanizsai boltjára, amely hol szatócsboltként, hol gyarmatáru-ke­reskedésként kerül be az egyes szövegekbe.”6 Az 1969-es kísérleti regény, a Rovarház én-elbeszélője tudatosítja s tudatosan vállalja a megőrzést, a muzealizálást, az ar­chiválást az apa vegyeskereskedése kapcsán, tudja, hogy feladata „menteni a menthetőt”. A bolt legnagyobb érté­keinek a karton- és zománcozott pléhreklámokat tekin­tette, melyeket a padlásra mentett. Az egyik reklámtáb­la, mely „egy afrikai partok előtt horgonyzó kétárbocos hajót ábrázolt”, különös erővel hatott rá, nemcsak a tá­voli Afrikát idézte, hanem a gyermekkor vegyeskeres­kedéseit. A narrátorból feltör a panasz: „istenem, miért nem alakították át múzeummá azokat a vegyeskereske­déseket most minden atomjukat mint súlyos márvány­szobrokat járnám sírva körül”.7 Andy Warhol elhíresült mondása értelmében az áruház a legjobb múzeum, s a XXI. század múzeumi gyakorlatában a fogyasztói kul­túra bekígyózik a múzeumokba, a kiállítótérből szinte észrevétlenül sétálunk át a museumshop terébe. Az üz­letek e különleges típusai igazi ínyencségekkel várják a látogatókat, bennük nem érvényesülnek a múzeumi tabuk, a felkínált portékát megfoghatjuk, végigsimít­hatjuk. A történelem során ez nem mindig volt ilyen egyszerű: a XIX. századi áruházakban az árut biztonsá­gosan elzárták, és csak az elárusító közvetítésével lehe­tett hozzájutni, hasonlóképpen, mint a múzeumokban.8 A magasművészet egyedi és megismételhetetlen műre­mekeinek reprodukciói halomban állnak képeslapok, bögrék, esernyők, bevásárlószatyrok stb. formájában. A bécsi Museumsquartier középpontjában épp a mú­zeumi bolt helyezkedik el, a sajátságos dizájntárgyak paradicsoma, ahová igazi élmény betérni.

György Péter szerint „a Mall kísértete járja be a Mú­zeumokat”, s „Benjamin modern hőse, a várost létében olvasó flaneur, a csavargó, a kirakatok előtt tanuló, a mindenkori jelent értő városlakó és múzeumlátogató fi­gurája így olvad össze”.9 Tolnai Ottó áruháznovelláinak főhőse pontosan ennek a típusnak a képviselője, mely a városlakó és a múzeumlátogató összeolvadásából szüle­tett. Az én-elbeszélő ugyanazt a magatartást tanúsítja az áruházban, mint a képzőművészeti esszék szerző-elbe­szélője múzeumi sétái során, mindkét műfajban ugyan­azt a tárgy iránti eltökéltséget, érzékenységet, a részle­tek iránti fogékonyságot fedezhetjük fel. S nem véletlen, hogy az 1987-es Prózák könyve Áruháznovellák című novellaciklusának élén mottóként éppen Walter Ben­jamin gondolatai szerepelnek a kószálóról, aki a város labirintusából az áruházéba húzódik vissza, miközben a kint és a bent felcserélődik egymással, az utca enteriőr­ré, az enteriőr utcává válik.
Nem kell nagyon elrugaszkodni a valóságtól, hogy felfedezzük a rokonságot a kirakat és a kiállítás üve­ges vitrinje között, valójában mindkettő ugyanazt te­szi, csak más-más céllal. Kiemel és bekeretez. A vitrin ugyan nem kívánja az eredeti kontextus illúzióját kelte­ni, a kirakat mintha mégis ezt tenné. Ezt a különbséget leszámítva mindkét forma az üveg mögött létrejövő je­lentés, új asszociációs mező, kapcsolatrendszer bemu­tatására hivatott.10 A vitrinek tárgyleírásának, felirato­zásának a kirakatok árcímkéi feleltethetőek meg. A jól konstruált vitrin és kirakat is egy-egy történetet mond el. A kirakat és a festmény párhuzamba állítása is termé­keny lehet, elsősorban a kirakat és az üveg mögé rejtett kép összemosása révén, hiszen mindkettő visszatükrözi a nézőt, mindkettőben viszontláthatjuk saját arcélein­ket is. Természetesen ez igaz az interpretáció mámoros pillanatára is, de most maradjunk a matériák szintjén, a tárgyaknál.

Az első áruháznovellát az én-elbeszélő a tárgyakhoz fűződő viszonyának megfogalmazásával kezdi: „Min­dig is rendkívüli hatással voltak rám a tárgyak. Nem csoda tehát, ha egy-egy különösebb csendélet (natura morte, aminél csak az élő természetet, a természet képe­it szeretem jobban) már-már fizikailag is veszélyeztetni tudott. Földbe gyökerezett előtte a lábam, és minden egyes alkalommal meg voltam győződve, végre végére járhatok a különböző eredetű kemény tárgyak rejtélyé­nek, »élettelen életük« misztériumának, de aztán rend­szerint erősebbeknek, keményebbeknek bizonyulnak nálamnál…”11 A festmények egy különleges típusa, a tárgyakat utánzó, ábrázoló csendélet inspirálja a narrá­tor mondatait. Valójában a kirakatok is csendéletek, s a kiállítások vitrinjei szintén. Az azbesztruha című novel­la hőse a Külföldi Művészek Képtárából Pieter Claesz csendéletének hosszas vizsgálata után a VATROSPREM kirakata előtt pihen meg, egyik csendélettől a másikig jut el. A kirakat képe megelevenedik, mozivászonná vá­lik, az emlékek mozijává, sőt a folytatásban a narrátor azbesztruhájában be is lép egy másik kirakatba, szomját próbálja oltani az estélyi ruhás bábhölgy kezében lévő pezsgővel. „Soha még ilyen ötletes, szellemes kirakatot, mondogatták.”12 Mint a festő, aki felment saját vásznára, és eltűnt, ám a XX. század második felében a művész a festmény helyett már csak a kirakatba léphet be az illú­ziókat gyártó és árusító áruházban. Ám ezt semmikép­pen sem kell negatívumként, értékvesztésként elgon­dolni, „a dolgok dalait fáradhatatlanul éneklő költő”13 saját paradicsomába érkezett meg, s ezt a paradicsomot úgy hívják, Újvidék Áruház.

A novellák narrátorának napi rutinja a képtár és a múzeum közötti ingázás, naponta elzarándokol egy-egy festmény elé, s nap mint nap végigjárja az áruház „kiállításait” is, élvezettel mozgólépcsőzik le- és föl, lapozgatja a szőnyegeket, „az óriási, puha könyvlapo­kat”,14 megnézi, megvan-e még a nagy kerek lila kalitka, az áruházban kávézójában székelve várja a fejleménye­ket, követi az érdekes embereket, gyönyörködik „a vá­sárló ember hol ostobán lágy, hol ragadozóan kemény profiljában”,15 zavarba hozza az eladókat lehetetlen ké­réseivel, mediterrán szivacsot, petróleumot, chilliport, borsmentát, őrölt gyömbért keres az áruház polcain. Méreg-, ezüstkiskanál-, mediterránszivacs-, kényszer­zubbonyosztály ugyan nincs az üzletközpontban, de mágnespatkó van, s a narrátor ugyanúgy vonzza a meg­lepőbbnél meglepőbb, áruházba olykor koránt sem illő eseményeket, személyeket, mint a zsebében lévő mág­nespatkók a gombostűket. Ha visszagondolunk az áru­háznovellák kezdő passzusára, azt is megállapíthatjuk, hogy ahogyan a gombostűk összeszurkálják, ugyanúgy a tárgyak, események, személyek is emlékezetes nyomot hagynak az elbeszélő lelkében.
Mi minden történhet meg az áruházban? Mint­ha azt a kérdést tennénk fel, mi mindent állíthatnak ki a múzeumban. A legizgalmasabbak természetesen most is az intézmény határait feszegető válaszok, pél­dául a rohanó világunkban az idő múlását modellező performanszként is felfogható őszülés az áruház kávé­házában, a felszínes fogyasztói kultúrát belülről bom­lasztó érzékeny széplélek zenei tüsszentése, röpcédulá­kon idézetek elrejtése a kabátok zsebébe, Vermeer van Delft látogatása játékmikroszkóp-árusként, elméletírók és betörők találkozása.

Az áruház mint korjelenség tűnik fel Allen Ginsberg Nagyáruház Kaliforniában című költeményében, a költő Garcia Lorcát és Walt Whitmant az áruház terébe helye­zi, a kassza érintése nélküli kószálást, bolyongást énekli meg a görögdinnyék, articsókák, húspultok között, a képzeletbeli áruházi detektív figyelő tekintete mellett. „Hová megyünk mi, Walt Whitman? Zárnak egy óra / múlva. Milyen utat mutat a szakállad ma éjszaka? / (Megérintem könyvedet és Odüsszeiánkról álmodom / a nagyáruházban és lehetetlenül érzem magam.)” – írja a beat nemzedék jeles költője. Tolnai Ottó én-elbeszélő­je viszont nagyon is jól érzi magát az áruházban, ez az ő szanatóriuma, szentélye, temploma, Bakonya. Profiként jár-kel az épületben, akár egy alkalmazott, csak egy idő után válik az inkognitó nagyszerű helyszíne zavaróvá, mikor azt hiszi, mindenki őt nézi, őt figyeli, ekkor már lehetetlen ugyanúgy megfigyelnie, leírnia a vásárlás pil­lanatát. Elsősorban a vásárlás pillanata érdekli, elkülö­nítve a fogyasztástól, „amikor az áru, akár a reflektor fénye a nyulat, megbénítja az ember”.16 A képzőművé­szeti alkotás és a néző találkozása is hasonló pillanat, ami ugyancsak erőteljesen foglalkoztatja a Tolnai-szö­vegek mindenkori elbeszélőjét. Mindkét jelenség össze­függésbe hozható a múzeumi pillanat fogalmával, mely a látogató és a műalkotás sikeres dialógusát jelenti, az érzéki tapasztalatból fakadó párbeszéd döbbenetét, a halott alkotóval folytatott élő dialógus élményét. 17
Az áruházak szakértője sem tud meglenni egy alap­könyv nélkül. Ez általában jellemző a Tolnai-opusokra: a szerző szinte minden fontos téma kapcsán kijelöli a tájékozódás irányait, kiemeli a kiindulópontként, ka­paszkodóként szolgáló alapirodalmat. Gondoljunk csak Hermann Ottó Magyarország pókfaunája című könyvé­re, Abafi (Aigner) Lajos lepkészeti tárgyú munkájára, Brehm korszakos művére, Az állatok világára, a Tolnai Világlexikonára, A magyar fűszerkereskedő lexikonára vagy Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediájára. Az áruházzal kapcsolatos stúdiumok „bibliája” viszont A bolt szervezete és üzletvitele című tankönyv, melynek fordítójaként az áruházi detektív szerepében feltűnő Kobalt Karcsit nevezi meg az én-elbeszélő. Az Újvidék Áruház krónikása sokszor fordul tanácsért e könyvhöz, a két szöveg nemegyszer egymásba is tűnik, s Kobalt a novellák kvázi-társszerzőjévé válik: „Kobalt tulajdon­képpen társszerzője könyvemnek. A szakmunkásképző iskolák kereskedelmi tagozatának első osztálya számára készült, nagy formátumú, zöld könyvet többször ma­gammal vittem az áruházi kávéházba, és akár az Ezer­egyéjszaka meséit olvasgattam. Kicsit talán el is mosó­dott a határ könyvének egyes fejezetei és az én Újvidék Áruházam között.”18

Az én-elbeszélőt az áruház kiüresedésének gondola­ta sem ijeszti meg, hanem újabb esélyeket lát benne: „Is­tenem, üres lesz, és csak a márvány, csak az üveg és csak a fény! Végre! Végre nekem is lesz egy teljes galériám, múzeumom! Végre én is realizálhatom majd nagy – ó, mióta visszafojtott – projektumaimat! Vacogni, verej­tékezni kezdtem az ötlet felkorbácsolta láztól, gyönyö­rűségtől.”19 A „white cube” képzete sejlik fel a narrátor szeme előtt, a tárgyaitól megfosztott galériatér, mely végtelen számú lehetőséggel kecsegtet. Boris Groys ép­pen akkor tartja a legértékesebbnek a műalkotást, ami­kor az minden emberitől megtisztul. A művészet null­pontjának és középpontjának azt a múzeumot tekinti, amely az utóbbi évtizedekben „white cube”-ként, tiszta ürességként reflektálódott. Szerinte a múzeum üres tér­ként, műalkotások nélkül is elképzelhető, és nyilvánva­ló, hogy a múzeumi tér belső üressége strukturálja be­lülről a kollekciót, „a mai múzeumi kiállítás e köré az üresség köré szerveződik”.20

A vidéki áruházat az én-elbeszélő a jugoszláviai/vaj­dasági magyar irodalom egyik fontos metaforájává tette az áruháznovellák egyik hőse, Kobalt Karcsi szerint. A vizsgált novellákban több szempontból is lényegessé vá­lik az áruház, egyrészt a tárgyak univerzumaként, más­részt az épület, az áruház tere lecsupaszítva is értéket képvisel, az üvegfelületek mindenképpen a boldogság üvegfalai. A múzeummá átlényegülő áruház több me­tamorfózist is megélt a Tolnai-szövegekben. Az őskép­ként meghatározott gyermekkori bolt a Kunst- und Wunderkammerek világát idézi, az Újvidék Áruház lemeztelenített falainak víziója viszont a modern galé­riatér képzetét hozza játékba. Az elbeszélések megírá­sát követő években valóban kiüresedtek a jugoszláviai üzletek, s a tárgyi világ, melyet ezek az elbeszélések is megénekeltek, a YU mitológia lexikonának oldalain kelt új életre, de ez már egy másik történet.

1 Rudaš Jutka: Ki építi a Homokvá­rat?: Tolnai Ottó infaustusairól. In uő: Alteregó: Alakmások – hamis­mások – heteronimák. Újvidék, 2010, Bölcsészettudományi Kar – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium. 44.
2 Bosnyák István: Szóakció II. Új­vidék, 1982, Forum. 277.
3 Huyssen, Andreas: Twilight Me-
mories: Marking Time in a Culture of Amnesia. New York – London, 1995, Routledge. 14.
4 Szajbély Mihály: Tézisek Tolnai Ottó (prózaírói) munkásságának alakulástörténetéről. In Thomka Beáta (szerk.): Tolnai-symposion. Budapest, 2004, Kijárat. 143.
5 Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Po­zsony, 1994, Kalligram. 57.
6 Mikola Gyöngyi: A Nagy Kons­telláció: Kommentárok Tolnai Ottó poétikájához. Pécs, 2005, Ale­xandra. 76.
7 Tolnai Ottó: Rovarház. Újvidék, 1969, Forum. 78.
8 Huhtamo, Erkki: Twin – Touch – Test – Redux: Media Archeological Approach to Art, Interactivity and Tactility. In Gran, Oliver (szerk.): Media Art Histories. Cambridge, Massachusets, London, 2006, The MIT Press, 2006. 76.
9 György Péter: Az eltörölt hely – a Múzeum: A múzeumok átválto­zása a hálózati kultúra korában, New York, Természettörténeti Mú­zeum – egy példa. Budapest, 2003, Magvető. 126.
10 A vitrinről l. Frazon Zsófia: Mú­zeum és kiállítás: Az újrarajzolás terei. Budapest – Pécs, 2011, Gon­dolat – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék. 229.
11 Tolnai Ottó: Az azbesztruha. In uő: Prózák könyve. Elbeszélések. Újvidék, 1987, Forum. 63.
12 Uo. 66.
13 Thomka: i. m. 101.
14 Tolnai: Egy ember őszül az Új­vidék Áruházban. In uő: Prózák könyve. 78.
15 Tolnai: Elméletírók és betörők az Újvidék Áruházban. In uő: Prózák könyve. 111.
16 Tolnai: Zenei tüsszentés az Új­vidék Áruházban. In uő: Prózák könyve. 129.
17 György: i. m. 137–138.
18 Tolnai: Elméletírók és betörők. 113.
19 Tolnai Ottó: Vermer van Delft az Újvidék Áruházban. In uő: Prózák könyve… 119.
20 Groys, Boris: A gyűjtemény logi­kája. Iskolakultúra, 1984/4 (mel­léklet). MXIII.