Haklik Norbert: Grádicsok (Gerlóczy Márton Létra című kötetéről)

Bő tíz év telt el azóta, hogy megjelent Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című első kötete. Emlékezetes írói indulás volt ez, és egyáltalán nem biztos, hogy ez ki­zárólag a fésületlensége ellenére is erős írói kvalitásokról árulkodó, bemutatko­zó regénynek volt köszönhető.

A rend­szerváltozás óta ugyanis Gerlóczynak jutott osztályrészéül elsőként az az átkos-áldott kiváltság, hogy valódi markentingstratégiával és metróaluljáró­kat végigtapétázó plakátokkal színesített reklámkampány keretében szerezzen tudomást első kötetéről a közönség. Ezt sokan azóta sem tudták megbocsátani sem Gerlóczy Mártonnak, sem pedig az Ulpius-ház Kiadónak, amely egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy a szépirodalom is lehet piaci tényező, s ezzel fájdalmas leckét adott a könyvpi­ac azon elkényelmesedett szereplőinek, amelyek mintha addig fittyet hánytak volna erre a lehetőségre. A hangos in­dulást ezidáig hat újabb kötet követte, tehát Gerlóczy azóta is jelen van. Mégis, a jobbára saját magával elfoglalt szak­ma mintha azóta sem tudna mit kezde­ni Gerlóczyval. Pedig a szerző legújabb, alig száz-egynéhány oldalas, Létra című kötete is azt bizonyítja, hogy ez az írói pálya sokkal többet kínál annál, mintsem hogy afféle marketingeszközökkel felfújt lufiként legyintsük félre. Lássuk tehát, milyen értékeket mutat föl a legújabb Gerlóczy-mű, az Igazolt hiányzás után egy évtizeddel.

„Ma érkeztem vissza. Egy kis cetli­re írtam fel azokat a teendőket, amiket el akarok végezni a lakáson, hogy élhe­tőbb legyen, felírtam a cetlire a pultot, a rezsót, a mosogatószekrényt, a szappan­tartót, a törülközőtartót, és azt is elhatá­roztam, hogy még ma felfúrom azt a sínt, ami egy függönyt tart majd a szoba kö­zepén, mely elválasztja a dolgozóasztalt a matractól, és ezáltal dolgozószobává és hálószobává osztja majd azt a teret, ahol dolgozni és aludni szoktam, mert azt mondják, hogy nem ajánlatos ugyanab­ban a térben dolgozni és aludni” – szól a kötet nyitánya. Kopogósan, leltárszerű tárgyilagossággal. És nem csupán az új Gerlóczy-mű nyelvezetére jellemző a mi­nimalizmus. A Létra cselekménye ugyan­is egyetlen mondatban leírható: az elbe­szélő elindul, hogy kölcsönkérjen egy létrát. Az igazi történet nem a tényleges akció szintjén, hanem a narrátor elméjé­ben bontakozik ki, amint a gondolatokra, érzésekre és indulatokra reflektál, ame­lyeket a találkozások váltanak ki belőle szomszédaival ebben a lepukkant, fővá­rosi bérházban, melynek kapuja mögött „egy különleges és furcsa világ nyúlik el és tágul egészen a hatodik emeletig, el­hagyatott labirintus, mintha a labirintus építői és fenntartói elvesztek volna a la­birintusban, és nem kerülnek elő, hogy rendet tegyenek”.

Ezt a világot „az évi két szellőztetés közé szorult dohányfüst- és tartósító­szer-, kisállatkereskedés- és hangyasav-, lyukasfog- és vécéillatosító-, csatorna- és krumplihéjszag” hatja át, s itt „a hazaér­kezés élménye a csótányokkal való talál­kozás élménye”. Itt minden másképpen van, mint a középréteg világában, s a fogalmak, amelyek a társadalmi rang­létra legalsóbb és legfelsőbb fokai közé eső régiókból szemlélve egyértelműnek tűnhetnek, olykor önmaguk fonákjával válnak azonossá, mint azt oly érzéklete­sen jelképezi a következő részlet: „Egy vasárnap reggelen elromlott a szomszéd ház földszintjén működő szociális bolt riasztója, és két-három perces szünetek­kel reggel 7-től délelőtt 11-ig riasztott, vagyis működött.” E miliő lakói tipikus vesztesek – férfiprostituált cigány fiúk, transzvesztiták, skizofrén feleségek és életüket a potenciális áldozat-lét tudatá­ban tengető magányos öregasszonyok. Itt nem szokás névtáblát szegezni az aj­tókra, mert „ha valaki itt él, akkor annak nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, kudarcot vallott, egy ilyen ajtó a kudar­cot vallott életébe vezet, és ha felírná az ajtóra a nevét, azzal azt írná fel, hogy kudarcot vallott, hogy az ajtó mögötti lakás tulajdonosa és lakója egy kudarcot vallott ember”, s itt a postaláda is a nyo­morúság szégyellt kirakatává lényegül át, a kifizethetetlen közüzemi számlák és hatósági felszólítások tárhelyeként.

A bérház és lakóinak bemutatása so­rán rendre visszatér a megoldás motívu­ma, ám ebben a világban a problémák és megoldásaik sohasem stratégiaiak, hanem triviális, gyakorlati kihívásokra szorítkoznak. A lakók a túlélés taktikai lépéseit emlegetik a „megoldás” gyűjtő­neve alatt, legyen szó arról akár, hogyan hozzuk a fugázás színét összhangba az ablakkeretével, miként érjük el lét­ra nélkül a mennyezetet, vagy hogy mi módon végezzük el vécépapír híján azt a feladatot, amelynek végrehajtására a vécépapírt kitalálták. Ebben a miliőben a csótány nemesedik a túlélés mitikus szimbólumává, és a galamb sem a béke jelképe, hanem a magukra hagyottaké: „Az ember és a galamb közti ellenté­tek oka, hogy az ember megszelídítet­te, pátyolgatta, kihasználta a galambot, kihasználta rendkívüli tájékozódási képességét, majd amikor már nem volt szüksége rá, eldobta magától. A galamb viszont maradt. Itt maradt az emberek közt a nagyvárosokban, és nincs sem­mi dolga, a galamb tehát munkanélküli, olyan, mint egy bányász. Egy távíró, egy lemezjátszó. Hogy bosszút álljon, mást sem csinál, csak idegesíti az embert, ös.­szefossa az életét, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ne emlékeztesse a sér­tődöttségére, arra, hogy egyszer és min­denkorra megbántották és tönkretették, és ő, aki az európai kultúrában egykor a béke és boldogság jelképe volt, ma nem több, mint a koszos-büdös, csatornasza­gú városok jelképe, akit etetni és tartani és tanítani bűn, amiért fizetni kell.”

Veszélyes terep ez a prózaíró számá­ra. Vagy elmerészkedik a Tar Sándor, Galgóczy Erzsébet vagy éppen Berkovits György művei által feltárt mélységekig, vagy pedig óhatatlanul a hiteltelen, ér­zelgős szociogiccs csapdájába esik.
Gerlóczy Létra című munkájának legnagyobb értéke az, hogy e vagy-vagy mellett feltár egy harmadik lehetőséget is, amely csakis ebben a szövegben mű­ködhet, következésképp egyedi és meg­ismételhetetlen.
A Létra elbeszélőjének nézőpontja ön­magában is garancia arra, hogy a szöveg elkerülje a leereszkedés gesztusa által visszatetszővé tett szociális érzékenység csapdáját. Gerlóczy narrátora ugyanis nem csupán együtt érez a ház lakóival, hanem olykor indulatosan, érzéketlen dühvel, vagy éppen megvető kímélet­lenséggel beszél róluk. Erre azáltal for­mál jogot, hogy ő maga is ugyanabban a miliőben él: „Képtelen vagyok humánus maradni, mert idebent az embertelenség megfoszt a humánumomtól, nem tudok sajnálni, szeretni, elnézni, mert bűnnek látom mindezt, a szegénység, az nem bűn, de a nincstelenség, az igenis bűn, ez a nyomor igenis bűn, és nekem igenis jogom van ahhoz, hogy ne tudjam sajnál­ni őket, ahogy magamat sem sajnálom, csakis megvetem.”

Az új Gerlóczy-mű legnagyobb bra­vúrja mégsem a rafináltan megválasztott elbeszélői pozíció, hanem az, ahogyan a cselekmény egyetlen merész fordulatá­val – amelyről e helyütt többet elárulni az olvasói élmény lemészárlásával volna egyenlő – a bérház nyomasztó világát átfordítja önnön ellenpólusává. A kö­tet nyitányában bemutatott környezet utópisztikus ellenpontja ez az alternatív valóság, amelyet ugyanazok a szereplők népesítenek be, azonban nagyon is eltérő minőségű életet élve és összehasonlítha­tatlanul jobb kilátásokkal.

Ahogyan a bérház világa már-már giccsbe hajlóan volt nyomasztó és egyensötét a Létra első felében, úgy a fővárosi gettó vidéki ellenpólusa éppen utópisztikus tökéletessége által válik ka­rikatúraszerűvé. Az akkurátusan met­szett sövények, ragyogó mosolyok és segítőkész szomszédok világa ez, mintha a Truman-show-ba vagy a Schwarzwald valamelyik városkájába csöppentünk volna. A romlásra kárhoztatott egzisz­tenciák rothadásbűzének variációi he­lyett itt illatok lengedeznek, „ürömfű és csalánlevél, gyermekláncfű és nyírfale­vél, homoki gyopár és zsályalevél”. Er­ről a világról szólva a korábban száraz-kopogós narrációba is zene és költészet költözik: „úgy mocorgott le-föl a pite a tálban, mint ahogy a félénk szív do­bog” (csak hogy a recenzens személyes kedvenc mondatát idézzük a Gerlóczy-kötetből).

A bérház-világ eme inverzében az elidegenedés helyett a kölcsönös figye­lem határozza meg a közösség tagjai­nak viszonyát. Itt nem a családi siker­telenségsorozat folytatására, hanem az előbb-utóbb gyümölcsöző törekvésre kondicionálják a szülők gyermekeiket, és a hátrányos helyzet itt nem kitaszított­ságot, hanem a környezet fokozott oda­figyelését és törődését vonja maga után. Ebben a helyzetben még a pszichiátriai betegséggel küzdő Gömbvillám dühki­törései sem obszcenitásban nyilvánul­nak meg, mint a kötet első felében, itt ugyanis a következőképpen hangzik a legsúlyosabb verbális durvaság: „a hét­százát neki”. Itt Gömbvillám lánya sem a vesztes-létre eleve elrendeltség névtelen jelképe, hanem Beatrix néven a szerelem igéző tárgya.

Ám mielőtt még egészen belefeled­keznénk az idillbe, vagy azon kezde­nénk bosszankodni, hogy Gerlóczy az egyensötétté leegyszerűsített bérház-purgatóriumot egy nem kevésbé uni­formizált, giccsbe hajló mintafaluval ellenpontozza, a kisregény hirtelen önnön metaszövegévé lényegül át, egy újabb váratlan csavarral, amelyről vé­tek volna ehelyütt többet elárulni. Elég talán annyi, hogy e briliáns zárófejezet főhőse egy éles elméjű, felettébb szó­kimondó csótány, aki egyszerre lesz a narrátor életének megmentőjévé, a le­egyszerűsített világlátás és a sablonos szociális érzékenység kíméletlen bíráló­jává, s egyszersmind a kisregény addigi szövegének kritikusává is. Nem csupán a cselekményvezetés szempontjából bravúros ez a megoldás, de amiatt is, ahogyan az elidegenítés gesztusa révén újrapozícionálja az olvasót, és rákény­szeríti, hogy felülbírálja azt a viszonyt, amellyel a mű addigi szövegéhez köze­lített. Egyedi és megismételhetetlen írói húzás ez, amely csakis ebben a műben működhet, bárminemű újrahasznosítá­sa ugyanis a Gerlóczy-féle eredeti után­zataként hatna.

Gerlóczy Márton tehát a Létra című kötettel merész vállalkozást vitt sikerre. Először is összeházasította a szociogra­fikus irodalmat a szürrealizmussal, de úgy, hogy végig nyitva hagyta a lehe­tőséget arra, hogy a szöveget e két mű­faj paródiájaként is olvashassuk. Végül pedig a cselekmény egyetlen bravúros fordulatával a feje tetejére állította s új­raírta az addig olvasottakat. Egyedi ízű, erős koktél ez. Újabb bizonysága annak, hogy tíz évvel és hat kötettel ezelőtt bi­zony nem érdemtelenül élvezett oly ki­tüntetett figyelmet az az emlékezetes írói indulás.

(Gerlóczy Márton: Létra. Scolar Kiadó, Budapest, 2013, 112 oldal, 2450 Ft)