Ljudmila Szaraszkina: Dosztojevszkij (részlet egy monográfiából, Gyürky Katalin fordítása)

Játék- és munkastratégia
Az Epoha agóniája – Adósságteher – Uzso­raszerződés – A Korvin-Krukovszkij nővérek – A wiesbadeni csapda – A játékoshoz vezető utak – Manőver a Russzkij Vesztnyikkel – Vrangelnél Koppenhágában – Pétervári bó­dulatban

A. P. Szuszlova párizsi ismerőse, Ny. I. Utyin (a Föld és Szabadság-féle irányzat forradalmára, az 1860-as évek elején zajló egyetemista zavargások so­rán „Csernisevszkij jobbkeze”, a „fiatal emigráció” vezetője) 1865 februárja ele­jén egyszer azt kérdezte Szuszlovától, hogy ír-e Dosztojevszkijnek, és hogy mi­ért nem megy hozzá feleségül: szükséges volna, hogy „megkaparintsa magának őt is és az Epohát is”. Utyin, miközben azzal a lánnyal csúfolódott, akivel – úgy tűnik, viszonzatlanul – nagyon is szim­patizált, ironikusan megjegyezte, hogy lehet, hogy Dosztojevszkij maga se kí­vánja Polinát feleségül venni. „Megkapa­rintani az Epohát! Még hogy én valami­féle Iphigéniát játsszak!” – jegyezte fel Apollinarija a naplójába, miközben telje­sen tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem készül a görög tragédia hősnőjéhez hasonlóan, önmagát egy társadalmi ügy érdekében feláldozni.

Az „Epoháért saját magát feláldozni”-ból egyedül Dosztojevszkijnek jutott. A bátyja halála számára nemcsak fojto­gató szomorúságot okozott, hanem an­nak előjelévé is vált, hogy élete végéig dolgoznia kell ahhoz, hogy a hatalmas adósságot törlessze – mindössze azzal a különbséggel, hogy korábban a vég­zetes helyzetekből Mich-Mich mindig kisegítette, most viszont csak magára számíthatott. „A bátyám után mindös.­sze háromszáz rubel maradt – írta F. M. Vrangelnek kilenc hónap múlva –, és eb­ből a pénzből el is temettük. Azon kívül egy huszonötezres adósság, amelyből tízezer annyira régi volt, hogy amiatt a család már nem aggódott, tizenötezer viszont, váltókban, azonnali visszafize­tést követelt… Jelentős mértékű hitele is volt, ráadásul, nagyon tudott kölcsön­kérni, így már folyamatban is volt köl­csöne. De meghalt, és a folyóirat egész hitele bedőlt. Egyetlen kopejka sincs arra, hogy kiadjuk, és hat számra még pótlólag rá kellett fizetni, ami minimum tizennyolcezer rubelbe került, ezen felül ki kellett elégíteni a hitelezőket, erre kellett tizenötezer, azaz összesen kellett harmincháromezer, hogy befejezzük az évet, és hogy új előfizetőket szerezzünk. Mihail családja szó szerint egyetlen ko­pejka nélkül maradt, akár világgá is me­het. Én maradtam számukra az egyetlen remény, és mindannyian – az özvegy is, és a gyerekek is – körém gyülekeztek, és tőlem várták, hogy megmentsem őket. A bátyámat végtelenül szerettem, hát hogy hagyhattam volna magukra őket?”

Azok, akik tőle várták, hogy megmen­ti őket, öten voltak: a bátyja negyvenkét éves özvegye, Emilija Fjodorovna és négy gyerek (a kis Kátya mindössze tízéves volt). Dosztojevszkij két lehetőséget lá­tott arra, hogy ne hagyja magára a bátyja családját. Az első az volt, hogy beszünteti a folyóirat kiadását, és felajánlja a hitele­zőknek a szerkesztőség vagyonát a bú­torral együtt, magához veszi a családot, és értük dolgozik, amíg csak él. A máso­dik pedig, hogy pénzt szerez, és folytatja az Epoha kiadását, színvonalasabbá te­szi, és folyamatosan törleszti az adóssá­got. „Mennyire sajnálom, hogy nem az első mellett döntöttem!… Ha lemond az örökségről, a családnak a törvény szerint semmit se lett volna köteles fizetni… De a másodikat részesítettem előnyben, azaz a folyóirat kiadásának folytatását…”

1864 augusztusában Dosztojevszkij A. F. Kumanyinához fordult. „Kikönyö­rögtem… az idős és gazdag nénikémtől tízezret, amelyet a végrendeletében az én részemként állapított meg, és ami­kor visszatértem Pétervárra, elkezdtem pénzt ölni a folyóiratba. De ekkorra ez már veszett ügy volt: a cenzúrától kellett kikönyörögni az engedélyt a folyóirat kiadására.” Mindenképp hivatalos szer­kesztőt kellett találni, hisz Dosztojevsz­kij, a korábbi politikai bűnelkövető, aki titkos megfigyelés alatt állt, a nevét sem szerkesztőként, sem pedig kiadóként nem adhatta a folyóirathoz. A szerkesztői szerepre A. U. Poreckijt, a Vremja állandó munkatársát kérte fel; a kiadó szerepére pedig a bátyja özvegye vállalkozott.

„Ahhoz, hogy kiadvány ugyanúgy el tudja tartani a mostanra árvává vált csa­ládot, mint korábban, hogy a kiadások, amelyeket ráfordítottunk, ne tűnjenek hi­ábavalónak, és hogy a kötelezettségeinket teljesítsük, én, mint a gyermekeim gyám­ja, és ezzel együtt mint a férjem jogainak és kötelezettségeinek társörököse, azzal a kéréssel fordulok a Szentpétervári Cen­zúrabizottsághoz, hogy kieszközöljem annak jóváhagyását, hogy a családom­nak és nekem jogomban álljon folytatni az Epoha folyóirat kiadását, azzal, hogy a folyóirat szerkesztését az államtanácsos Alekszandr Usztyinovics Poreckij vállal­ja magára, amennyiben a Bizottság nem látja akadályát annak, hogy őt helyezzük a folyóirat hivatalának élére.”
E. F. Dosztojevszkaja kérvényét (amit a sógora írt), ahogy A. U. Poreckij kér­vényét is, aki a Cenzurális Bizottsághoz „az Epoha folyóirat elhunyt szerkesztője örököseinek beleegyezésével” fordult, jóindulatúan fogadták; a Harmadik Ügy­osztály részéről – mivel „nem látták aka­dályát” – engedélyezték a nyugalmazott főhadnagy, M. M. Dosztojevszkij özve­gye számára a folyóirat kiadásának foly­tatását.

Azonban a szerkesztő is, és a kiadó is csak a nevüket adták: minden munkát – a gazdaságit, a pénzügyit és a szerkesz­tőit is – Dosztojevszkij vállalt magára. „Egyszerre három nyomdánál kezdtem a nyomtatást, pénzt, egészségemet és erő­met nem kímélve. A szerkesztő egyedül én voltam, olvastam a korrektúrákat, bajlód­tam a szerzőkkel, a cenzúrával, javítottam a cikkeket, pénzt szereztem, hajnali hatig ott ültem, öt órát aludtam naponta, és bár rendben vezettem a folyóiratot, már késő volt. Hinné-e, hogy november 28-án meg­jelent a szeptemberi szám, február 13-án pedig az 1865. januári szám, tehát tizenhat naponként jött ki egy szám, és mindegyik harmincöt ívből állt. Hogy mibe került ez nekem! De ami a lényeg, hogy mindemel­lett a katorgára jellemző napszámos mun­ka mellett én magam a folyóiratban egyet­len saját sort se tudtam írni és publikálni. A közönség nem találkozott a nevemmel, és nemcsak vidéken, de még Pétervárott se tudták, hogy én szerkesztem a lapot.”
Arról a napszámos munkáról, amelyet F. M. az Epoha és vele Mihail elárvult csa­ládjának a megmentése érdekében vég­zett, Nyikolaj Dosztojevszkij ezt írta a hú­gának, Verának: „A bátyám teljesen átadta magát a családnak, éjszakánként is dolgo­zik, soha nem fekszik le hajnali ötnél ko­rábban, nappal pedig folyamatosan ott ül, és intézi az ügyeket a folyóirat szerkesz­tőségében. Meg kellett ahhoz éljünk sok mindent, hogy megtudjuk, milyen tisztes­séges és jószívű ez az ember; ezzel együtt egyáltalán nem szeretnék a helyében len­ni, mert szerintem a földi halandók közül nincs nála szerencsétlenebb. Az egész éle­te ilyen volt. Soha nem panaszkodik, és nem mondja ki, ami a szívét nyomja.”
Azonban F. M. minden erőfeszítése hiábavalónak, az áldozathozatala pe­dig feleslegesnek bizonyult. A folyóirat késett; az előfizetők, „akikkel senki se törődött”, elégedetlenkedtek; az 1864-es év mérlegének megvonása teljes és végérvényes tönkremenetelhez vezetett: a bevétel huszonkétezer rubel, a kiadás pedig huszonkilencezer rubel volt kész­pénzben és kilencezerötszáz váltókban. Katasztrofálisan visszaesett az előfizetés, amit Dosztojevszkij a folyóiratokat sújtó általános krízissel magyarázott: „Hirte­len minden folyóiratnál elmaradt az elő­fizetés. A Szovremennyik, amely folya­matosan ötezer előfizetővel rendelkezett, kétezerháromszáznál találta magát. Min­den további folyóirat csökkenést mutat. Nálunk mindössze ezerháromszáz elő­fizető maradt… Amióta van nálunk új­ságírás, azaz a harmincas évektől kezd­ve soha nem történt még meg, hogy az előfizetők száma egy év alatt több mint huszonöt százalékkal csökkenjen. Erre hirtelen majdnem minden folyóiratnál a felére, nálunk pedig hetvenöt százalékra csökkent.”

1865 márciusában következett be az a pillanat, amikor semmi remény se ma­radt a folyóirat folytatására: az előfizetés megszűnt, a kassza üres volt, a hitelezők a váltók kifizetését követelték. A folyó­irat agóniája nem tartott sokáig. „Már a kölcsönjegyzés kezdetekor, amely még az elhunyt bátyám privilégiuma volt, kö­vetelték a törlesztést. Az előfizetésekből befolyó pénzekből fizettünk, úgy számol­tunk, hogy a törlesztés után mégis marad valamennyi, hogy ki tudjuk adni a folyó­iratot, de az előfizetések abbamaradtak, és miután kiadtunk két számot, semmink sem maradt… Moszkvába utaztam, hogy pénzt szerezzek, a legkedvezőbb feltéte­lekkel kerestem üzlettársat a folyóirat­hoz, de az újságírás krízise mellett nálunk Oroszországban pénzügyi krízis is van. Ezért most, pénz hiányában, nem tudjuk tovább kiadni a folyóiratot, és átmeneti csődöt kell jelentenünk.”

Az Epohának befellegzett. A februári szám után a szerkesztőségben egy árva garas sem maradt, nem volt miből fizetni a munkatársakat, a szerzőket, a papírt, a nyomdát. Az utolsó számok, ahogy Sztrahov később fogalmazott, „a kima­gasló tartalom hiányától” szenvedtek: F. M. nem tudott írni, és „jelentős műve­ket” nem volt honnan beszerezni. 1864 szeptemberében meghalt az az Apollón Grigorjev,1 akinek a cikkei a folyóiratot fajsúlyossá és színessé tették.

Az Epoha februári száma, benne Dosztojevszkij Krokodil című elbeszélésé­vel (amelyet helytelenül Csernisevszkij tragikus sorsán gúnyolódó allegóriaként értelmeztek, ezért egy évvel később Dosz­tojevszkijnek vissza kellett utasítania azt a vádat, mely szerint ő, a korábbi szám­űzött és kényszermunkás, egy másik „szerencsétlen” emberről írt volna go­nosz gúnyiratot), tűnt az utolsónak. „Sok kedvezőtlen körülmény… arra kényszerít bennünket, hogy jelenleg felfüggesszük a folyóiratunkat, de ezzel együtt folytas­suk az előfizetését. Megállapodtunk a Bibliotyeka Dlja Cstenyija kiadójával, aki magára vállalta, hogy minden, abba be­leegyező előfizetőnknek – az összes mel­lékletével együtt, egészen ez év végéig – a mi folyóiratunk helyett a sajátját küldi el” – szerepelt az Epoha kiadói közleményé­ben (tíz évvel később P. D. Boborikin fog visszaemlékezni arra az estére, amikor Dosztojevszkij szűkös lakásában a meg­állapodásról tárgyaltak, és F. M. „nagyon világosan beszélt az üzleti ügyről, csön­des, semleges, kissé megerőltetettnek tűnő hangján”). De a Bibliotyeka Dlja Cstenyija nem tudta betartani az egyez­séget: épp akkor szűnt meg, amikor az Epoha közleménye nyomtatásban meg­jelent.

Az Epoha életének meghosszabbítá­sára tett hosszú, de eredménytelen kí­sérletek után, a hitelezők hatalmas ös.­szegű váltói és a feltétlenül szükséges kiadások kifizetése után, amelyekre rá­ment az összes, előfizetésből származó pénz, Dosztojevszkij feladta: az újság­írás krízise idején, amikor az előfizetés alighanem mindenütt a felére csökkent, üzlettársra lelni még a legkedvezőbb feltételek mellett is lehetetlennek bizo­nyult. „Azt hallottam – írta E. V. Salias de Turnemir a közeli barátnőjének, A. P. Szuszlovának 1865. május 16-án –, hogy Dosztojevszkij Epohája jobblét­re szenderült, hogy a Szovremennoje Szlovo, az Otyecsesztvennije Zapiszki és a Bibliotyeka Dlja Cstenyija a halálu­kon vannak… Azt mondják, hogy Dosz­tojevszkij összehívta a munkatársait, és amint az egy tisztességes emberhez illik, minden adósságát kifizette, amely már negyvenezer ezüstrubelre rúgott, és be­rekesztette a folyóiratot. Mindez nagyon szomorú.”

De ez még mindig nem az összes szo­morúság volt. „Tízezer rubel adósságom van váltóban, ötezer pedig becsületsza­vamra” – ez volt a helyzet 1865 tavaszán, és F. M. azt írta Vrangelnek, hogy szíve­sen menne ismét katorgára, épp annyi évre, hogy visszafizethesse az adóssá­gait, és hogy ismét szabadnak érezhesse magát. Rég elzálogosította már az összes művére vonatkozó jogot: a kiváltásához kétezer rubelre lett volna szükség, így, amikor ismét az Irodalmi Alaphoz for­dult, hogy hatszáz rubelt kérjen, a köl­csön fedezetéül a becsületszaván kívül mást nem tudott felajánlani.

„A híres regényírónak, Dosztojevsz­kijnek hatszáz rubelt adtunk kölcsön azon sürgős adósságai törlesztésére, amelyeket a Vremja és az Epoha folyóirat kiadójának és szerkesztőjének a halála után vállalt magára, és amelyek miatt kö­teles börtönbe menni, hogyha a betegség megfosztaná annak lehetőségétől, hogy folytassa az írói munkáját, és elszámol­hasson az adósságaival” – az Irodalmi Alap az 1865. június 7-én keltezett be­számolójában ezzel a bejegyzéssel vonta meg a szomorú mérlegét Dosztojevszkij másodszori írói hivatásba lépése rövid, szerencsés korszakának. „Most újra hozzákezdek a regényíráshoz, kényszer alatt, azaz szükségből, sebbel-lobbal. Ha­tásos lesz, de hát mi szükségem van erre? A szegénység és a pénz miatt végzett munka megfojtott, felőrölt” – Doszto­jevszkij a Vrangelhez írt levele ezen sza­vaival kezdte meg a Bűn és bűnhődéshez vezető útját.
A helyzet azonban még annál is ros.­szabb és megalázóbb volt, mint ahogy azt F. M. feltételezte. A kényszerből vég­zett munkát, amelyet már előre gyűlölt, még meg is kellett kapja: miután majd­nem öt éven keresztül a saját folyóira­tában publikált, elszokott attól, hogy
más szerkesztőségeknek tegyen ajánla­tot, és tőlük függjön. Most harmadszor is elölről kellett kezdenie mindent: az írói hírnevén kívül nem volt semmilyen hát­országa, csak a gigantikus méretű adós­ságai, a tönkrement vállalkozása miatt magával cipelt problémái pedig azt kö­vetelték, hogy sürgősen találjon valakit, aki munkát ad neki, annál is inkább, mert senki se zaklatta egy regény vagy egy el­beszélés megrendelésével.
Amint megkapta a pénzt az Irodalmi Alaptól, Dosztojevszkij azonnal találko­zott az Otyecsesztvennyije Zapiszki szer­kesztőjével, és egy rövid megbeszélés után írásban is megfogalmazta a kérvé­nyét: pontosan így nevezte az arra vonat­kozó ajánlatát, hogy megír egy regényt a folyóirat számára.

„1. Háromezer rubelt kérek most elő­re azért a regényért, amelyet köteles va­gyok az Otyecsesztvennije Zapiszki szer­kesztőségébe ez év október elsejénél nem később a forma szerint benyújtani.
2. Halálom esetén vagy abban az eset­ben, ha az Otyecsesztvennije Zapiszki szerkesztőségébe a kéziratot nem nyúj­tom be határidőre, zálogba teszem az összes alkotásom kiadására vonatkozó minden és mindenkori jogomat, és azok eladásának és az elzálogosításának jogát is, egyszóval, úgy bánhatnak vele, mint a saját tulajdonukkal.”
Dosztojevszkij a legelőnytelenebb fel­tételek mellett adta el előre magát: száz­ötven rubelt kért ívenként (azt követően, hogy a Holtak házáért a más tulajdonában lévő Russzkij Mirtől és a saját Vremjájá­tól ívenként kétszázötven rubelt kapott), a regény megjelenésének elutasítása esetén a szerkesztőségnek jogában állt a zálogot fenntartani addig, amíg Dosz­tojevszkij nem adja vissza a háromezer rubelt kamatostul, és elvehette tőle a más­hol publikált alkotásai után járó összes honoráriumát. Dosztojevszkij rábeszél­te Krajevszkijt, hogy lépjen vele alkura a kiadó számára előnyös módon, de ez egyáltalán nem meggyőző: „Az összes alkotásom kiadásának jogáért két könyv­kereskedő (Sztyellovszkij és Voganov) mindössze egyetlen alkalommal adott már kétezer rubelt, készpénzben (tudván, hogy nyomorgok). Tehát nekem úgy tűnik, hogy a műveim elegendő fedezetet nyújtanak.” Három nap múlva Krajevszkij, aki tudott az Epoha csődjéről és minden bizonnyal Dosztojevszkij Irodalmi Alapnak írt leve­léről is („…egyedül rám hárult minden kiadói és szerkesztői munka, ezen kívül ezek miatt a munkák miatt én magam szin­te egy sort se tudtam írni”), udvariasan válaszolt ugyan, de határozottan elutasí­totta: „A szerkesztőség… nincs abban az anyagi helyzetben, hogy egy cikkért előre jelentős kiadásokba bocsátkozzon, annál is inkább, mert erre az évre már teljesen el van látva olyan szépirodalmi cikkekkel, amelyekért már előre fizetett.”
Ugyanezekben a napokban Doszto­jevszkij a Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyihoz is felvételét kérte, egy, még szintén nem létező regényével, amelyre V. F. Kors először egy óvatos beleegye­zéssel reagált („csak ha a regény meg fog felelni az újság igényeinek, amelyek nem mindig esnek egybe a havonta megjelenő folyóiratok igényeivel”), és ígéretet tett az ívenkénti százötven rubel kifizetésé­re, de aztán nem sokkal később megijedt a „felesleges kiadásoktól”, és kétségei támadtak: „Olyanok a körülményeim, hogy egyszerűen nem tehetem, annak el­lenére, hogy nagyon szeretném Önt tá­mogatni valahogy.”

Dosztojevszkij előleget kért a Bibliotyeka Dlja Cstyenyija szerkesztőségétől is a jövőben megírandó alkotásaira, vagy legalább a Levelek külföldről című művére, de a számára hiányzó összeget ott is vis.­szautasították.
Minden arra irányuló próbálkozása, hogy megússza Sztyellovszkij szolgálatai nélkül, aki erőszakkal egy uzsoraszerző­dést kényszerített rá, miközben rászaba­dította a hitelezőket, és bebörtönzéssel fenyegette (úgy, hogy a segédje már ne­gyedévente eljött hozzám a teljesítés ér­dekében”), meghiúsult: 1865. július 1-jén aláírták a rendkívül előnytelen szerző­dést, amelyet július 2-án egy magánal­kusszal hitelesítettek. Azért a háromezer rubelért, amelyet Krajevszkij nem volt hajlandó kifizetni a Részegesekért (a ré­szegségről és annak „mindenféle elága­zásáról” szóló regényét még el se kezd­te), Dosztojevszkij eladta a háromkötetes Összes műve kiadásának jogát, amelyhez hozzá kellett tennie egy legalább tíz ív terjedelmű, teljesen új alkotást is, és leg­később 1866. november 1-jéig le kellett adnia. Abban az esetben, ha nem teljesíti a szerződést, Sztyellovszkijt illeti Dosz­tojevszkij minden jövőben megírandó al­kotásának kiadási joga, amelyekért mun­kabért sem kell fizetnie.
…Az Epoha bukását, minden drá­mai történése ellenére, Sztrahov később az irodalom szempontjából szerencsés eseménynek nevezi: F. M., aki az írást és nem a folyóirattal való foglalkozást tar­totta feltétlenül szükségesnek, borzasztó erőfeszítések árán a legmagasabb csúcsa­ira tudott jutni. „Ha az Epoha létezett vol­na, ezeket az erőit erre fecsérelte volna.”
De Dosztojevszkijben – már egy év­vel a folyóirat bezárása előtt – a sze­mélyes boldogságát illetően új remé­nyek ébredtek. A kiváló matematikus, Sz. V. Kovalevszkaja (született Korvin-Krukovszkaja) arról fog mesélni a vissza­emlékezéseiben, hogy 1865-ben, kamasz­ként, szerelmes volt Dosztojevszkijbe, arról, hogy Dosztojevszkij hogyan olvas­ta és dicsőítette az ő gyermekded verseit, arról, hogy ő maga mennyire istenítette ezt a „zseniális embert, akivel a saját útján találkozott”; arról, hogy Doszto­jevszkij szinte észre se vette őt, a tizen­öt éves leányt, lévén, hogy a nővéréhez, Annához vonzódott, aki – a szülei előtt mindezt titkolva – majdnem egy évig le­velezett az íróval.

A húszéves A. V. Korvin-Krukovszkaja elbeszélései – amelyeket az Epohának a szülei birtokáról, a Vityebszki Kormányzóságban található Palibinóból küldött, és amelyeket 1864-ben közöltek – Dosztojevszkijt az őszinteségük bájá­val és az érzelmeik hőfokával nyűgözték le. „Önnek nemcsak lehet, hanem feltét­lenül komolyan kell vennie a képessé­geit. Maga költő – írta F. M. a lánynak, akinek az apja, a régi vágású tábornok, V. V. Korvin-Krukovszkij a nőírókat „mindenféle förtelmes dolog megteste­sülésének” tartotta. – Ez már önmagában sokat ér, de ha emellé még tehetség és vé­lemény is társul, akkor semmiképp se sza­bad alábecsülnie önmagát.”  A családfő, miközben kioktatta a feleségét és a lánya­it, és megengedte nekik, hogy találkoz­zanak az íróval, figyelmeztetett: „Dosz­tojevszkij nem a mi körünkbe tartozó ember. Mit tudunk róla? Csak azt, hogy újságíró, és egykori kényszermunkás. Ki­váló ajánlólevél! Erre nincs mit mondani! Nagyon óvatosnak kell lennünk vele!”
1865 tavaszán Anna, amikor az any­jával és a húgával Pétervárott, a nagy­apja, F. F. Schubert Vasziljevszkij-szigeti házában találta magát, meghívta az írót vendégségbe. Ugyan nem az első találko­zástól, de a nővérek igen hamar értékelni kezdték F. M. tüzes őszinteségét és ihle­tett elbeszélői tehetségét, Dosztojevsz­kij viszont a magas, csinos, zöld szemű, középkori lovagokról és színpadi dicső­ségekről ábrándozó Anyjuta poétikus szépségétől volt teljesen megbabonázva, így bevallotta a lánynak az érzéseit, és fe­leségül kérte. Anna Vasziljevna azonban, az író iránti minden tisztelete ellenére, ilyen szerepbe nem tudta beleképzelni magát. „Egyáltalán nem ilyen feleségre van szüksége, mint amilyen én vagyok – magyarázta Anna ugyanezen az estén a húgának. – Az ő felesége szinte teljesen neki kell, hogy szentelje magát, az egész életét rá kell áldoznia, csak rá kell gon­dolnia. Én viszont erre képtelen vagyok, én magam akarok élni!”
Tehát, az Epoha bukását nemcsak a hitelezőkkel folytatott lármás vesze­kedés, hanem egy romantikus lányké­rés is kísérte, amely, habár nem végző­dött házassággal, de tanulságos volt: a negyvennégy éves író szíve, amelyet a súlyos veszteségek és a szegénység nyomasztott, egyáltalán nem dermedt még meg, és ugyanúgy, mint korábban, most is mohón vágyott a szerelemre. „És mindezek mellett is az az érzésem, mintha még csak most akarnék élni! Ne­vetséges, nem? Macskaszívósság” – írta Vrangelnek szerencsétlen kimenetelű vőlegénysége tetőfokán.

Egyébként A. G. Dosztojevszkaja, miközben Anna Korvin-Krukovszkaját magabiztosan F. M. menyasszonyának nevezte, mindig megemlítette, hogy Dosztojevszkij mennyire el volt ragadtat­va ettől a nagyszerű lánytól. „Arra a kér­désemre, hogy miért hiúsult meg az eskü­vőjük, Fjodor Mihajlovics ezt válaszolta: »Anna Vasziljevna az egyik legkiválóbb nő, akivel az életemben találkoztam. Rendkívül okos, művelt, az irodalomban jártas, és csodálatos, jó szíve van. Ennek a lánynak fejlett az erkölcsi érzéke, de a meggyőződései szöges ellentétben áll­nak az enyémekkel, és ezekből nem en­ged, ahhoz ő túlságosan egyenes. Ezért a házasságunk aligha lehetett volna boldog.  Visszavontam a neki adott szavamat, és tiszta szívemből kívánom, hogy találkoz­zék egy, vele egyforma elveket valló fiatal­emberrel, és legyen vele boldog!« Fjodor Mihajlovics az élete végéig a legjobb vi­szonyban maradt Anna Vasziljevnával, és igaz barátjának tartotta. Amikor a há­zasságkötésünk után hat évvel összeis­merkedtem Anna Vasziljevnával, össze­barátkoztunk és őszintén megszerettük egymást. Fjodor Mihajlovics Anna kiváló eszéről, jó szívéről és fejlett erkölcsi ér­zékéről mondott szavai teljesen igaznak bizonyultak, és nem kevésbé volt igaz Dosztojevszkij abbéli meggyőződése sem, hogy aligha lehettek volna együtt boldo­gok. Anna Vasziljevnában nem volt meg az az engedékenység, amely minden boldog házasság esetén elengedhetet­len, főleg egy olyan beteg és ingerlékeny emberrel való házasság esetén, mint ami­lyen a betegsége következtében gyakran Fjodor Mihajlovics volt…”

…Amikor megkapta a pénzt Sztyellovszkijtól, Dosztojevszkij külföldre utazott, „hogy egy csöppet javítson az egészségi állapotán, és hogy írjon vala­mit”. Azonban Wiesbaden, ahová július 29-én (augusztus 10-én) érkezett meg, ugyanúgy, mint korábban, most sem a gyógyvizei miatt érdekelte. Öt nappal később, már a játék csapdájában, arról írt a Berlinben tartózkodó Turgenyevnek, hogy nemrég Pétervárott milyen nehéz­ségekkel küzdött, hogy hogyan adta el az alkotásait, azért, mert börtönbe akarták ültetni a folyóirattal kapcsolatos adós­ságai miatt, amelyeket ostoba módon magára vállalt; hogy a háromezerből mindössze százhetvenöt rubelje maradt, a többit felélte. „Bár mostanság egyálta­lán nem gondoltam arra, hogy játékkal javítsak a helyzetemen, de egy ezer frank körüli összeget tényleg szeretnék nyer­ni, hogy ezalatt a három hónap alatt le­gyen miből élnem. Már öt napja vagyok Wiesbadenben, és mindenemet eljátszot­tam, teljesen, még az órámat is, ráadásul hotelben vagyok kénytelen lakni.”
Dosztojevszkij egy két évvel korábbi körülményre hivatkozva mentegetőzött Turgenyev előtt a játékban elszenvedett veresége miatt: akkor egyetlen óra alatt Wiesbadenben körülbelül tizenkétezer frankot nyert, és ez volt a játékszenvedé­lye kiindulópontja.

Dosztojevszkij fiatalságának drámai körülményei, illetve az orosz birodalom törvényei, ahol a játéktermek be voltak tiltva, nem tették lehetővé azt a nagyon is valószínű szerencsétlenséget, hogy Dosztojevszkijt még az írói útja legele­jén magával ragadja a játék. S itt kell feltennünk a kérdést: hogy a mindenki számára elérhető biliárd után (titkos asz­talok nemcsak Dominiknél és Izlernél, hanem sok más pétervári étteremben is voltak, ahol Dosztojevszkij „kipróbálta a biliárdot”), a nagyon is demokratikus dominó után, a kártya után (az ösztönös erők, P. A. Vjazemszkij szerint, „vitatha­tatlanok és elkerülhetetlenek”) – ame­lyek Alekszej Mihajlovics cár idején az egész birodalomban uralkodtak, példá­ul a szemipalatyinszki bíró, Pesehonov házában2 és a vidéki Kuznyeck szállo­dáiban is, és Dosztojevszkij húga, Vera Mihajlovna Ivanova házában is virágoz­tak –, az összes ilyen szerencsejáték-pró­bálkozása után Dosztojevszkij miért vá­lasztotta mégis a rulettet?
Az első, kaszinóbéli játéktapasztala­tok után a válasz adott volt. A biliárd­nak nincs értelme jó szemmérték, pontos mozdulatok és erős kezek, hajlékony test és egészséges ízületek nélkül, illetve a ki­nematikával kapcsolatos világos elkép­zelések nélkül. A dominó pedig, ahogy a kártya is, lehetetlen kombinatorikus em­lékezet, a blöffölés képessége és a partner figyelembevétele nélkül: azaz a partner pszichológiája, játékszenvedélye és játék­stílusa figyelembevétele nélkül. A biliárd és a perferansz, a dominó és a stosz hoz­záértést igényel, és a játékos képzettségé­től függ, azaz ezekkel a játékokkal kap­csolatban lehet taktikáról, stratégiáról, sikerlatolgatásokról beszélni.
Más a helyzet a rulettel, ahol nyil­vánvaló, hogy az, hogy a vágyott zéró kijöjjön, illuzórikus, és ahol semmilyen játékstratégia nem lehet nyerő. Vak, megjósolhatatlan szerencse, amely egy szempillantás alatt szomorúságot tud előidézni. A rulett nem igényel a játékostól tapasztalatokat és speciális ismerete­ket, ő pedig, a játékos, gyógyíthatatlan elmebeteg, részeg is lehet, és tolókocsi­ban is oda tud gördülni az asztalhoz. Az egyetlen módja, hogy valaki ne ve­szítsen a kaszinóban, az, ha nem játszik, mert a rulett számai – olyan „matemati­ka”, amelyre nem léteznek matematikai módszerek és újonnan feltalált sziszté­mák.­

De a mániákus rulettezők, akik elve­szítették a kontrollt a saját életük felett, újra és újra a „szerencsekerékhez” já­rulnak, rabul ejti őket a játékszenvedély gonosz szelleme, és a könnyű, a csodála­tos és a legkisebb munka nélkül történő meggazdagodásról ábrándoznak. A ke­rék egyetlen fordulata, a golyó egyetlen, nem is érzékelhető mozdulata, és minden csodálatos módon megváltozik: annyira, hogy a tegnapi erkölcscsőszök maguk szaladnak gratulálni az aznapi szeren­csésnek. A rulett a szerencse misztikája, a siker ezoterikája, a véletlen művészete, a sors legtisztább formájú kihívása, az el­keseredettek és megszállottak kockázata, akik mernek fittyet hányni az életükre, vagy mernek nyelvet ölteni rá.
„Az Isten szerelmére, ne játssz többet. Hogy is játszhatsz a boldogságunkkal? Nem fér a fejembe, ilyen szerencse ne­künk nem adatik meg” – írta Dosztojevsz­kijnek a bátyja, Mihail 1862 júniusában Pétervárról. Ezen az első külföldi útján Dosztojevszkij egy napot töltött játékkal a „wiesbadeni vizek” társalgójában, és két hónappal később, Bécsből visszafelé jövet, egy napra beugrott Hamburgba, és a teljes napot a kaszinóban töltötte. Iszonyatosan vonzódott a játékhoz, és Mihail bátyja szemrehányón jegyezte meg: „A wiesbadeni sorsfordulatod után a leveleid egyfajta hivatalos hangnemet ütöttek meg. Az utazásaidról, az élmé­nyeidről egy árva szót se szólsz.”
Wiesbadennel vette kezdetét Dosz­tojevszkij játékos évtizede. A következő évben, Pétervárról Párizsba menet, ahol Szuszlova várta, Dosztojevszkij eltért az útvonalától, és rulettezni indult az előző évben megismert gyógyfürdő tár­salgójába. Épp azon a napon, augusztus 7-én/19-én, amikor Dosztojevszkij Ber­lint elhagyva Drezdán és Frankfurton át a kaszinóvárosba érkezett, küldte el neki Apollinarija a szerencsétlen sorokat: „Kissé elkéstél az utazással…”
A szerencsétlensége a Wiesbadenben töltött négy nap alatt szerencsévé válto­zott. „De hát hová gondol? – írta Párizs­ból a sógornőjének. – Hiszen nyertem, nem pedig vesztettem: bár nem annyit, amennyit szerettem volna, nem százez­ret, de mégis nyertem egy keveset.”

Dosztojevszkijnek egy percig se vol­tak kételyei azzal kapcsolatban, hogy a játék átkozott örvény. Azt kérte Varvara Dmitrijevnától, hogy semmi esetre se be­széljen a „sikeréről” a mostohafiának: „hisz annyira ostoba még, bizonyára a fejébe venné, hogy karriert lehet csinál­ni a játékkal, és ebben fog reményked­ni… No és persze azt se kell tudnia, hogy a papácskája a rulett-termet látogatja. Ezért kérem, egy szót se.” Úgy beszélt a játékkarrier veszélyeiről, mintha ő be lett volna biztosítva ehhez hasonló „osto­ba” gondolatok ellen…

De az izgalom és a játékszenvedély erősebb volt a józan megfontolások­nál. „Ez alatt a négy nap alatt, Varvara Dmitrijevna, tanulmányoztam a játéko­sokat. Ott néhány száz ember tesz tétet, és becsületszavamra, két emberen kívül nem találtam olyat, aki tudott volna ját­szani. Játszott ott egy francia hölgy és egy angol úr: ez a két ember volt, aki tudott játszani, és nem veszítettek, ellenkezőleg, majdnem bankot robbantottak. Kérem, ne gondolja, hogy pöffeszkedem örö­mömben, hogy nem veszítettem, mond­ván, tudom a titkot, hogy hogyan ne ve­szítsek, hanem nyerjek. A titkot valóban tudom, ami borzasztóan egyszerű: abból áll, hogy minden pillanatban uralkodni kell magunkon, akármilyen fázisban is van a játék, és nem szabad heveskedni. Ez minden, és akkor egyszerűen lehetetlen veszteni, a nyerés viszont kétségtelen.”

És csoda történt. A bank könnyedén „robbant”, a rulett aljas módon tizen­egyezer frank nyereménnyel ajándé­kozta meg. Ez négyszer magasabb ös.­szeg annál, mint amit a kamattal együtt az Irodalmi Alap kölcsönzött neki. A V. D. Konstanthoz írott levelében Doszto­jevszkij nyeréssel kapcsolatos monológja mintha „kétféle hangon” szólalt volna meg. Az első hang higgadt volt és óva­tos, tudott a veszélyről, amely a sikert hajhászó embereket fenyegette. „Miu­tán megfejtette a titkot, vajon képes-e, van-e olyan állapotban az ember, hogy alkalmazza? Légy a legbölcsebb ember, a legkeményebb jellem, és mégis itt jajve­székelsz. A filozófus Sztrahov is ott lyu­kadt ki. Ezért boldogok azok, akik nem játszanak, és undorral tekintenek a ru­lettre, illetve úgy, mint a legnagyobb os­tobaságra.” A második hang, a lelkes és izgatott, megpróbálta még a „kis” nehéz­séget is eltussolni. „Galambom, Varva Dmitrijevna, ötezer frankot nyertem, azaz először nyertem tízezer négyszáz frankot, amit akkor hazavittem, erszény­be zártam, és úgy gondoltam, hogy más­nap úgy utazom el Wiesbadenből, hogy a rulett közelébe se megyek; de mégis ott lyukadtam ki, és a fél nyereményemet elherdáltam. Ily módon csak ötezer fran­kom maradt.”
Mégis volt annyi óvatosság benne, hogy a nyeremény egy részét elküldje a bátyjának, hogy őrizze meg, és a sógor­nőjének, hogy adja át a húgának.

De egy hét múlva, amikor Szuszlová­val megérkezett a kíméletlen Baden-Ba­denbe, négy nap alatt mindent elvesztett. „Itt, Badenben a ruletten mindent elvesz­tettem, tényleg mindent. Több mint há­romezer frankot vesztettem. Most csak kétszázötven frank van a zsebemben” – írta a sógornőjének, vagyis a totális vereség az izgalmat keltő nyereségen ke­resztül érte utol. „Megérkeztem Baden­be, odamentem az asztalhoz és negyedóra alatt nyertem hatszáz frankot. Ez feliz­gatott. Hirtelen kezdtem veszíteni, nem tudtam uralkodni magamon, és tényleg mindent elvesztettem.”

Ekkor F. M. kénytelen megalázkodva arra kérni a rokonait, hogy adják vissza neki annak a pénznek egy részét, amit már korábban elküldött nekik. De még az ilyen suta, szerencsétlen levelek után se tudta visszafogni magát: „fogtam az utolsó pénzemet, és indultam játszani: négy napóleonaranyból harmincötöt nyertem fél óra alatt. A nem mindenna­pi szerencse fellelkesített, kockára tettem mind a harmincötöt, és mind a harminc­ötöt elvesztettem.”
Baden-Badenben nem volt miért és nem volt miből tovább tartózkodnia: a maradék pénzből Dosztojevszkij és Szuszlova Torinóba utazott, és várta Pétervárról a pénzátutalást. Szuszlova közömbösen szemlélte a szerencsétlen játékost. „Fjodor Mihajlovics vesztett, és kicsit aggódik, hogy kevés a pénz az uta­zásunkhoz. Sajnálom őt, és részben azt sajnálom, hogy sehogy se tudom pénzzel kiváltani ezeket az aggályait, de mit te­gyek, nem tudom. Vajon ez az én köteles­ségem lenne – nem, ez ostobaság.”

Torino felé megálltak Genovában: Dosztojevszkijnek zálogba kellett tennie az óráját, a barátnője a gyűrűjét adta be, és nem volt rá semmi remény, hogy va­lamikor ki tudják majd váltani ezeket. („A jólelkű” uzsorás „még kamatot se számolt fel, hogy lekötelezze a külföldit, de jelentéktelen összeget adott”). Az a tíz nap, amit Torinóban töltöttek, rendkívül szomorú és nyomasztó volt: „Minden pillanatban amiatt idegeskedtünk, hogy megkapjuk a hotelszámlát, nálunk pe­dig egyetlen kopejka sincsen – botrány, rendőrség… gyalázat!”

Az 1863 nyarán megtapasztalt játék után Dosztojevszkij nem érezte, hogy a szakadék szélén állna – ez a kedves szórakozás csak egy könnyed kommen­tárt érdemelt: „Különféle kalandok van­nak itt; ha ezek nem volnának, az élet is unalmas volna.” Az 1863-as szezon, bár anyagi veszteséggel zárult, fontos straté­giai vívmányokkal szolgált.

Először is, F. M. arról győzte meg magát, hogy megalkotta a vereségmen­tes játék szisztémáját, amely minden kiadását fedezni fogja. Mich-Mich fi­noman utal rá: „Nem értem, hogy vagy képes játszani, amikor azzal a nővel utazol, akit szeretsz.” Dosztojevszkij ezt ezzel védte ki: „Ezt írod: hogy le­het játszani, amikor azzal utazol, akit szeretsz. Misa barátom! Wiesbadenben megalkottam a játék szisztémáját, amit most a gyakorlatban alkalmazok, és azonnal nyertem is tízezer frankot. Reg­gelre változtattam ezen a szisztémán, felhevültem, és azonnal vesztettem. Este ismét ehhez a szisztémához tértem vissza, teljes szigorral, és minden erőfe­szítés nélkül gyorsan ismét háromezer frankot nyertem. Mondd meg nekem: ezek után hogy ne lelkesedjek, hogy ne higgyek benne, hogy ha szigorúan ezt a szisztémámat követem, a szerencse a kezemben van.”
Másodszor, morális mentséget talált: a rulett nem a tétlen utazó szórakozása, hanem nemes küldetés. „Hiszen amiatt utazom, hogy mindenkit megmentsek és magamat is kihúzzam a bajból. És itt van még, ráadásul, a szisztémámba vetett hitem… Pénzre van szükségem, nekem, neked, a feleségednek és a regény meg­írásához.”

Harmadszor, az új élmények (a gyógy­fürdő társalgója Wiesbadenben és a ka­szinó Baden-Badenben) mint szüzsék kellettek, és már a munkát hozták mű­ködésbe, ha számításba vesszük annak a külföldön tartózkodó orosz emberről szóló elbeszélésnek a tervét, aki harma­dik éve játszik a kaszinókban. A rulett­játék nem más, mint anyaggyűjtés egy későbbiekben megírandó műhöz: az író kaszinóba járása a munkája része.
Mind mostanáig az író-játékos ka­landjai nem léptek túl az irodalmi kate­góriákon (a nős ember utazása a titokza­tos barátnővel az európai fürdőhelyeken, kóválygás egyik olcsó szállodából a má­sikba, vesztés a kaszinóban és pénztelen­ség). De a szüzsé továbbfejlődött, és a já­tékosról szóló mű terve autonóm fázisba lépett. Miközben folytatták az olaszor­szági utazásukat, és egyik városból a má­sikba költöztek, Dosztojevszkij abban reménykedett, hogy már a következő állomáshelyén fog kapni pénzt, amelyet postán küld neki valaki Oroszországból, hogy folytathassa az útját, vagy hogy hazatérhessen. A szóba jöhető hitele­zők listája az út kellős közepén valóban kimerült. Így támadt az az ötlete, hogy kölcsönt vegyen fel egy még meg nem írt műre, a terve ellenében. Nem volt ebben semmi szokatlan: Dosztojevszkij mindig kitartott az előlegre való joga mellett. „Én egy proletár író vagyok, és ha valakinek szüksége van a munkámra, akkor előbb biztosítsa arra az időre az életemet. Ezt a felállást én magam is átkozom. De így honosodott meg, és, úgy tűnik, sose fog kihalni” – írta Sztrahovnak Rómából.

Tisztességgel beismerte, hogy nincs semmilyen kész műve. Volt viszont egy elképzelése: „Összeállítottam egy elbe­szélés eléggé szerencsés (legalábbis én annak ítélem) tervét. A nagy részét már darabokban megírtam. És már el is kezd­tem volna írni, csak itt ez lehetetlen… Megérkeztem egy ilyen helyre, mint amilyen Róma, egy hétre: hát vajon ezen a héten, Róma mellett, lehet írni?”

F. M. úgy fejtegette Sztrahovnak a szüzsét, mint ami még csak egy légből kapott rögtönzés. „Vettem egy közvet­len természettel megáldott embert, aki sokoldalú, mégis minden szempontból kiforratlan, elvesztette a hitét, de nem mer nem hinni, lázad a tekintélyek ellen, de fél is tőlük. Amiatt nyugtalankodik, mert nincs mit csinálnia Oroszországban, és ezért kíméletlen kritikával illeti azo­kat az embereket, akiket Oroszországból a mi külföldi oroszainknak neveznek. De az egészet nem fogom elmesélni. Ez egy létező alak (olyan, mintha itt állna előttünk) – el kell olvasnod, amikor meg­írtam. Az egészben az a legviccesebb, hogy az összes éltető nedvét, erejét, vad­ságát és bátorságát a rulettre fordította. Ő játékos, de nem egyszerűen játékos, ugyanúgy, ahogy Puskin fukar lovagja se egyszerűen egy fukar ember. Ezzel egyáltalán nem hasonlítom magam Pus­kinhoz. Csak a világosság kedvéért mon­dom. Ő a maga nemében költő, de arról van szó, hogy szégyelli ezt a poézist, hiszen mélyen átérzi az aljasságát, noha a kockáztatás szükséglete a szemében ezt megnemesíti. Az egész elbeszélés arról szól, hogy hogyan játszik harmadik éve a kaszinóvárosokban, a ruletten.”
Dosztojevszkij azt kéri Sztrahovtól, hogy szerezzen neki előleget a Bibliotyeka Dlja Cstenyijától, Boborkintól, aki, miután a Vremját betiltották, Sztrahovot munka­társául hívta. Legkésőbb 1863. november 10-éig, azaz másfél hónap múlva – tesz rá ígéretet Dosztojevszkij – a játékosról szóló elbeszélést másfél nyomtatott ív terjedelemben (százötven-kétszáz rubel ívenkénti fizetés mellett) át fogja adni a Bibliotyeka Dlja Cstenyijának.
Miközben a kiadót a pontos terve il­lúziójával csalja tőrbe, az író azt ígéri, hogy a „rulettjáték szemléletes és minél részletesebb ábrázolását fogja nyújtani.” Miközben azt gondolja, hogy az alkotást határidőre feltétlenül megírja, a meggon­dolatlanul adott becsületszavát kockáz­tatja. „Biztos vagyok benne, hogy a be­csületszavamban még senkinek sem volt oka kételkedni.”

Hogy tovább fokozza az ajánlat ha­tását, a reklámozása érdekében az élénk színektől sem riad vissza. „A mű lehet, hogy nagyon jó lesz. Hisz a Holtak háza is érdekes volt. De ez egy sajátos pokol, egy sajátos katorgai »gőzfürdő« ábrázo­lása. Akarok és igyekszem képet adni róla.” Sztrahovnak két-három napot ad, és arra kéri, hogy abban az esetben, ha Boborkin visszautasítaná, ne késle­kedjen, hanem menjen más folyóira­tokhoz. „Végem van, szó szerint végem van, hogyha nem kerítek Torinóban pénzt.” Boborkin, akit Sztrahor agitált, igen hálás Dosztojevszkijnek a beígért elbeszélésért, szoros együttműködést ajánl a szerzőnek, és késedelem nélkül elküldi neki azt a háromszáz rubel elő­leget, amelyet Dosztojevszkij Torinóban fog megkapni, ahová egyedül utazik, miután Szuszlovával Livornóban szét­váltak az útjaik. Azonban Dosztojevsz­kij ahelyett, hogy gyorsan visszatérne Pétervárra, és leülne dolgozni, Ham­burgba utazik, ahol – ahogy azt minden ruletthez értő ember tudja – a legigazibb játék folyik.

Hamburg, a végzetes Roulettenburg… Dosztojevszkij itt egy hetet játszik, min­dent elveszít, és ez ekkor már nem az a könnyed kaland, ami nélkül az orosz utazó elunná az életét. A hitel kimerült, és Szuszlován kívül, aki akkor már vagy öt napja Párizsban tartózkodik, nincs ki­hez fordulnia. Abból a háromszázötven frankból, amit Apollinarija küldött, vi­szont csak Drezdáig lehetett eljutni, és Drezdában Dosztojevszkij újra és újra kölcsönkér (A. K. Tolsztoj gróf és a bará­tai húzták ki a bajból).
Így A játékos megalkotásának törté­netébe a pénz misztikája is bekapcso­lódott: az előleget, amelyet a játékosról szóló műve tervéért kapott, a szerző az első osztályú létesítmények játékaszta­lainál fogja elszórni, és „az egészet” el­veszíti.
De a munkájához így nem is fog hoz­zá. Az a háromezer ezüstrubel, amely Kumanyin nagybácsi végrendelete alap­ján neki jár, lehetővé teszi számára, hogy kifizesse a hitelezőit, és hogy megszaba­duljon az előleg sürgős ledolgozásának szükségességétől. Háromszáz rubelt vis.­szaadott Boborkinnak, mert a játékosról szóló tervét félretette, de az a narkotikus meggyőződése, hogy a Wiesbadenben kikalkulált szisztémája biztosan nyerő, megmaradt. Ez vált Dosztojevszkij to­vábbi játékos magatartásának Achilles-sarkává.

Eközben Mich-Mich nem hiába jósol­ta meg: „Így, öcsém (ahogy te játszol), örökké veszíteni fogsz: kell egy bizonyos szisztéma a játékban. Nyertél tíz tallért egy bizonyos idő alatt. Ebből hét tallért a következő napon el kell küldj nekem, hogy tegyem azt be a nevedre a bankba, de a maradékkal folytasd csak a játékot, és elhiheted: ezzel jóval könnyebben fogsz játszani, mint amikor a zsebedben tíz tallér lapult. Hogyha már lehetetlen veled megértetni, hogy ne játssz, akkor legalább játssz ilyen számítások szerint. Úgy, mintha még hasznát vehetnéd en­nek a hét tallérnak.”

De még ha abban a számításban, amit a bátyja ajánlott, volt is egy nyilvánvaló hiba – hisz Mihail a hatalmas nyeremé­nyek, és nem a hatalmas veszteségek lehetőségéből indult ki – egyvalamiben Mich-Michnek igaza volt: a játék sem­milyen szisztémájáról se lehet beszélni, hisz a rulettben ilyen elvileg nem létezik. Olyan stratégiát keresni, ami a győzelmet célozza meg, értelmetlen. Egy hidegvé­ren alapuló számítást, amely a veszteség­től visszatart, ki lehetne ugyan dolgozni, hogyha a krupiék nem segítenének a „sa­ját” játékosaiknak, akikkel később meg kell osztani zsákmányt. De a profi kru­piék tudják úgy gurítani a golyót, hogy a kincstár érdekeit védik, és nem hiába vannak róla meggyőződve, hogy a játék­teremben lehetetlen nyerni.

És lám, itt van A játékos című regény előtörténetének központi epizódja. 1865 júliusában, miután Wiesbadenben vesz­tett, Dosztojevszkij Turgenyevhez for­dult, és kért tőle száz tallért. „Aztán várok még Oroszországból, az egyik folyóirat­tól (a Bibliotyeka Dlja Cstyenyijától), egy kevéske pénzt – ahonnan az elutazásom előtt az az ígéret érkezett, hogy küldik –, és még egy úrtól is, akinek kötelessége segíteni rajtam. Magamtól lehet, hogy három hétnél hamarabb nem tudom meg­adni Önnek. Egyébként az is lehet, hogy hamarabb megadom.” F. M. tökélete­sen tisztában volt vele, hogy a külföldi utazásához szüksége van egy bizonyos összegre, háromszor akkorára, mint amennyivel útnak indult. Így most a ka­szinóba már nem a nyereményét, hanem a honoráriumát hordta – és ettől kezdve fog a kaszinóra úgy tekinteni, mint az egyetlen bevételi forrására.
Dosztojevszkijnek A játékos megírá­sa előtt keletkező veszteségeivel kap­csolatos végzetes függőségére lehet úgy tekinteni, hogy az abból a pénzből eredt, amellyel játszott. Hogyha 1863-ban Hamburgban elvesztette azt az elő­leget, amelyet egy elbeszéléséért kapott (amelyet nem is írt meg), akkor 1865-ben Wiesbadenben, a rulettezése néhány napja alatt a Sztyellovszkijtól származó honoráriuma maradékát áldozta fel, amely­be beletartozott a még meg nem írt regé­nyért járó teljes fizetése is.

Ez a veszteség bizony nem marad következmények nélkül, és számos kel­lemetlenséget fog okozni. A legfájdalma­sabb az volt, hogy F. M. egyszerűen elfe­ledkezett a Turgenyevtől kért kölcsönről, Turgenyev pedig egyszerűen azt felejtet­te el, hogy mindössze ötven tallért adott Dosztojevszkijnek, nem pedig százat, amennyit az kért tőle. („Hálás vagyok Önnek, drága jó Ivan Szergejevics – írta a hitelezőjének Dosztojevszkij öt nappal azután, hogy megkapta a pénzt – az öt­ven talléros küldeményéért. Ez ugyan radikális segítséget nem jelent, de mégis nagyon sokat segít. Remélem, hogy ha­marosan vissza tudom adni Önnek.”) Dosztojevszkij feledékenysége, amely egy teljes évtizedig tartott, (Turgenyev­nek csak 1876-ban adta vissza a tarto­zását), a hitelezőjének – a parodisztikus Karmazinovval kapcsolatban – erőteljes szemrehányásokra ad alkalmat. „Mind­ez nagyszerű – mondja Turgenyev az Ördögök szerzőjének címezve – de nekem úgy tűnik, hogy előbb meg kellett volna adnia azt a pénzt, amit kölcsönkért tő­lem, és csak aztán, hogy megszabadult a kötelezettsége terhétől, engem osto­rozni. De láthatóan ez a teher nem volt nehéz neki.”

A Turegenyevtől érkezett ötven tallér csak részben segített, és Dosztojevszkij néhány napos különbséggel Herzennek Genovába, Szuszlovának Párizsba, Milkujkovnak Pétervárra és Vrangelnek Koppenhágába is írt a szerencsétlen helyzetéről. Herzen egyhetes késéssel közölte, hogy amennyiben F. M. nem kér többet tőle négyszáz Lajos-aranynál, akkor feltétlenül segít. „Nem küldte el a pénzt – panaszkodott Dosztojevszkij Szuszlovának azt követően, hogy egy kis időre Wiesbadenben találkozott vele, ahová Szuszlova Dosztojevszkij hívására érkezett. „Épp csak elutaztál, már másnap, korán reggel, a hotelben közölték velem, hogy nem kötelesek nekem sem ebédet, sem teát, sem pedig kávét adni. Magyarázkodni kezdtem, mire a kövér német tulajdonos közölte, hogy nem »érdemlem meg« az ebédet, és hogy csak teát fog küldeni. Így a teg­napi naptól fogva nem ebédelek, és csak teával táplálkozom. De a teát is annyi­ra rondán szolgálják fel… a ruhámat és a csizmámat nem tisztítják, ha hívom őket, nem jönnek, és minden szolga a németekre jellemző hihetetlen meg­vetéssel viszonyul hozzám. A németek szemében nincs nagyobb bűn annál, mint ha nincs pénzed, és nem fizetsz ha­táridőre.”
„Németként” viselkedett Herzen is: Dosztojevszkij, aki már „a szerencsétlen­ség és aljasság másik korszakát” várta, agyonhajszoltan ezt írta Szuszlovának: „Furcsa, de mégis, vajon miért nem küldte el végül a százötven guldent, ha ő maga mondta, hogy tud küldeni. Küldte volna el azt a százötvenet, és mondta vol­na azt, hogy többet nem tud küldeni. Hát így állunk. De az egyértelmű, hogy vagy nagyon szűkölködik, azaz vagy nincs, vagy borzasztó kevés pénze van. Holott abban nem kételkedhet, hogy nem adom meg neki: a levelem nála van. Nincs ná­lam elveszettebb ember.”

Szuszlova Dosztojevszkij panaszára („Továbbra sem ebédelek, hanem a reg­geli és esti teán élek… Sanyargatnak és időnként még az esti gyertyát is vissza­utasítják, olyankor, ha tegnapról akár csak egy apró gyertyacsonk is megma­radt… Minden nap háromkor távozom a hotelből, és hatkor érkezem, hogy ne tűnjön fel, hogy egyáltalán nem ebéde­lek”) semmit se válaszolt; a naplójában a Dosztojevszkijjel történt wiesbadeni találkozásukról egy szót sem ejtett, pe­dig F. M. levele egyenesen ezt kiabálta: „Polja, drágám, segíts ki engem, ments meg! Keríts valahonnan százötven La­jos-aranyat, mindössze ennyire volna szükségem.” Miljukov – akit Doszto­jevszkij arra kért, hogy „adja el előre a kisregényt bárhová, de csak a meg­állapodással együtt küldjön sürgősen háromszáz rubelt” – három szerkesz­tőségben is járt (a Szovremennyikben, az Otyecsesztvennije Zapiszkiban és a Bibliotyeka Dlja Cstenyijában), de ezek­ben végleg elutasították. Vrangel, aki Dosztojevszkij két levele közül az elsőt késve kapta meg, a megismételt kérésre („Itt már a rendőrséggel fenyegetőznek”) ezzel a jellemző kommentárral küldött pénzt: „A szerencsétlenség, amely Önt utolérte, nem ritka Wiesbadenben, én is, amikor egy évig ott éltem, annyira meg­rettentem az ilyen példák láttán, hogy azóta is úgy menekülök a rulettől, mint ördög a tömjénfüsttől.”

A Vrangelhez írott második levele és Vrangel válasza között – amely válaszban akkor már nem is reménykedett –, F. M., Katkov rokonának, Ny. P. Salikovának a tanácsára (a hercegnővel a wiesbadeni orosz templom papjának, I. L. Janisevnek a házában ismerkedett össze), elhatároz­ta, hogy a Russzkij Vesztnyikhez fordul. Egy héttel később, amikor Vrangeltől mégiscsak jött pénz, Dosztojevszkij kö­zölte a barátjával a Russzkij Vesztnyik­kel való manőverre vonatkozó aggályait. „Hat évvel ezelőtt (mielőtt Szibériát el­hagytam volna) Katkov küldött nekem Szibériába ötszáz rubelt előre, azért a kisregényért, amit azóta se küldtem el neki… Azután rögtön írásban összekap­tunk a feltételeken, és elváltak útjaink. A pénzt visszaküldtem Katkovnak, de azt a kisregényt, amit eközben sikerült elküldenem neki, visszavonta. Addig, amíg tartott a Vremja kiadása, a folyóira­taink között civakodás folyt. De Katkov van annyira önérzetes, hiú és bosszúvá­gyó ember, hogy most tartok tőle, hogy amennyiben emlékszik a múltra, nem fogja-e gőgösen visszautasítani az ál­talam ajánlott kisregényt, és nem fog-e faképnél hagyni. Annál is inkább, mert amikor ajánlom neki ezt a kisregényt, ezt az ajánlatomat nem tudom másképp, csak magabiztos hangnemben és min­denféle megalázkodás nélkül megtenni.”

A Katkovhoz írott levél valóban egyenesen az ajánlattal kezdődött: ar­ról a kisregényről volt szó, amelyet a szerző állítólag már befejezett, és azt ígérte, hogy egy hónap múlva beviszi a szerkesztőségbe. A szerkesztő akármit is gondolt ezzel kapcsolatban, a szer­zőnek világosan kifejtett elképzelése („egy bűn pszichológiai okfejtése”), il­letve szüzséje volt, amelyet itt szintén részletesen ismertetett. Az egyetemről elbocsátott és borzasztó szegénységben élő fiatalemberről szóló történet, aki el­határozta, hogy megöli azt az öregas.­szonyt, aki kamatra pénzt adott neki, de aztán a lelki gyötrelmei miatt kénytelen magát feladni,3 semmiképp sem mond­hatott ellent a folyóirat irányvonalának. Mert bár a hősnek „teljesen véletlenül”, „gyorsan és sikeresen” sikerült elkövet­nie a bűnt, egyáltalán nem örült ennek a sikerének – és a szerző a gyilkos elke­rülhetetlen bűnbánatának szellemében fejlesztette tovább a szüzsét. „Majdnem egy hónap telik el a végzetes katasztró­fa óta. Nem merült fel vele kapcsolatban semmilyen gyanú, és nem is merülhetett fel. Épp ekkor bontakozik ki a bűn egész pszichológiai folyamata. Megoldhatatlan problémák fognak tornyosulni a gyilkos előtt, előre nem sejtett és nem várt érzé­sek mardossák a lelkét. Az isteni igazság, a földi törvény a hatalmába keríti, ő pe­dig úgy végzi, hogy kénytelen magát fel­adni. Kénytelen, mert bár a katorgán fog senyvedni, de itt ismét érintkezésbe lép az emberekkel: az emberektől való elszi­geteltségnek, a közülük való kirekesztő­désnek az érzése, amelyet épp a gyilkos­ság elkövetésének pillanatában érzett, gyötrelmet okozott neki. Az igazság és az emberi természet törvénye követelte a magáét… A bűnös maga dönt amellett, hogy vállalja a szenvedéseket, hogy ez­zel tegye jóvá a tettét.”

A szerző alázatosan kérte a szerkesz­tőt, hogy ne hozza fel a múlt ostobasá­gait, magát vádolta a szeszélyeiért és a pökhendiségéért, a munkabére egy részét teljes egészében a szerkesztőség megítélésre bízta, és csak azt a reményét fejezte ki, hogy „nem kap kevesebbet annál a minimális fizetésnél”, mint amit eddig ajánlottak neki, azaz az ívenkénti százhuszonöt rubelnél. Szorult helyzete kellemetlen témáját csak felületesen érin­tette, és hangsúlyozta, hogy a háromszáz rubeles előlegre vonatkozó kérése csak akkor érvényes, ha a Russzkij Vesztnyik elfogadja a munkáját. F. M. természete­sen nem írt a rulettről, az utálatos vesz­teségről, és arról, hogy ebéd és esti gyer­tya nélkül él. Valószínűleg ez jelentette a „magabiztos hangnemben és minden­féle megalázkodás nélküli ajánlattételt”.
A Russzkij Vesztnyik az ötödik kiadó volt a sorban, amelyiknek Dosztojevszkij 1865 nyarán közlésre ajánlotta a művét. Katkov pedig a tizedik olyan irodalmár, akihez Dosztojevszkij személyesen for­dult. A pénz Moszkvából két héttel ké­sőbb megérkezett Wiesbadenbe, de ekkor Dosztojevszkijt már nem találta a helyén (bár Katkov három napnál többet nem gondolkodott): a gőgös visszautasítástól tartva, F. M. még csak nem is feltételezte, hogy a Russzkij Vesztnyik szerkesztője válik számára hosszú időre az egyetlen anyagi támasszá, és hogy „hitelre” négy nagyregényét is ki fogja adni. De azt se feltételezte, hogy kiadója jellemének ve­szélyes vonásai, amelyek egyáltalán nem fenyegették az előleg rendszeres fizeté­sét, más formában adnak hírt maguk­ról: az „önérzetes, hiú és bosszúvágyó” Katkov, amint az később világossá válik, emlékezni fog arra a múltra, amelyről a Vrangelhez írt levelében Dosztojevszkij érintőlegesen úgy beszélt, mint „folyóira­tok közötti civakodásról.”

Miután Vrangelnek és Janisevnek kö­szönhetően kiszabadult innen (a wiesbadeni főtisztelendő volt olyan kedves, és kezességet vállalt az adósért a szállodá­ban), Dosztojevszkij egy régi barátja meg­hívására Koppenhágába utazott. „Október 1-jén érkezett meg hozzám, egy hetet töl­tött nálam, elnyerte a feleségem tetszését, és sokat hancúrozott a két gyerekemmel. Soványnak találtam, megöregedettnek. Nagyon örült a találkozásunknak: termé­szetesen feljöttek a Szibériáról, a »Kazak kertről« és a szerelmi vonzalmainkról szó­ló emlékeink… Sokat beszélgettünk az el­hunyt Marja Dmitrijevnáról… Az őszinte baráti beszélgetésben óhatatlanul Doszto­jevszkij családi élete is szóba került, vala­mint a házaspár furcsa, számomra mind a mai napig érthetetlen egymáshoz fűződő kölcsönös viszonya.” Vrangel nem ponto­sította ennek a furcsaságnak a természe­tét, csak arra utalt, hogy már az elejétől fogva látni lehetett, hogy nem lesz boldog ez a házasság, és hogy ő minden erejével igyekezett F. M-et, aki Marja Dmitrijevnát csak „valamiféle ragyogó fénykoszorú­ban” volt képes látni, kijózanítani ebből a „szerelmi pszichózisból”.

Dosztojevszkij egykori szerelmére vo­natkozó nézőpontja Vrangel számára vá­ratlanul most máshogy alakult: „Legyünk mindig nagyon hálásak a boldogság és gyöngédség azon napjaiért és óráiért, amelyeket az olyannyira szeretett hölgy adott nekünk. Nem követelhetjük tőle azt, hogy örökké éljen és hogy csak ránk gon­doljon, ez méltatlan egoizmus, amelyet le kell tudni győzni.” Ráadásul Dosztojevsz­kijt ebben az időben (1865 őszén) egyál­talán nem az egoizmus fűtötte, hanem a megfázásos hideglelés és a láz, és erős epilepsziás rohamok kínozták (Pétervárra érkezte után azonnal, másfél hónap alatt négy). A bátyja családja „teljes zűrzavar­ban” volt, és a szerző minden egyes lépé­sét – a váltókkal kapcsolatos követelése­ikkel – uzsorások lesték. „Ahogy kívánja – írta 1865 novemberében az egyikük –, hogyha nem óhajt legalább valamennyit fizetni… ezzel arra kényszerít engem, hogy akaratom ellenére azt tegyem, amire a törvények feljogosítanak…”
Ezekben a novemberi napokban F. M. gyakran megfordult Apollinarijánál. A nő kénytelen volt otthagyni Európát (legutoljára Montpellier-ben és Zürich­ben élt). Az apja kegyvesztetté vált, elbo­csátották a munkájából, és szinte teljesen tönkrement. Apollinarijának Oroszor­szágban kellett állást vállalnia, mint vi­déki tanítónő. Dosztojevszkij, aki „ré­gen” „Szuszlihát” feleségül kérte, most csak „bosszantotta”, amiről a nő ingerül­ten írt a naplójában.

Dosztojevszkij ebben a bódulatban is dolgozott – „lankadatlanul”. Beköszön­tött a Bűn és bűnhődés ideje.

——

1 „Kétségtelen – írta Dosztojevszkij A. A. Grigorjevről –, hogy minden irodalomkritikus­nak egyidejűleg költőnek is kell lennie, úgy tű­nik, hogy ez az egyik mindenképp szükséges feltétele annak, hogy valaki igazi kritikus legyen. Grigorjev vitathatatlanul szenvedélyes költő is volt, de mint ilyen, szeszélyes és lobbanékony volt… Grigorjev, bár igazi Hamlet is volt, azon­ban Shakespeare Hamletjával kezdte, és a mi oroszainkkal fejezte be, a kortárs Hamlettekkel és hamletocskákkal, olyan Hamlet volt, ,,akinek a többiekhez képest kevésbé volt tudathasadá­sa, és másoknál kevesebbet reflektált. Közvetlen ember volt, és sok mindenben még magát sem ismerte – talajos, megingathatatlan. Lehetséges, hogy az összes kortárs közül a jellemét tekint­ve ő volt a legoroszabb… »Kritikus vagyok, és nem publicista« – mondta nekem jó néhányszor, még nem sokkal a halála előtt is, amikor néhány észrevételemre válaszolt. De minden kritikus publicista kell legyen abban az értelemben, hogy minden egyes kritikus kötelessége nem pusztán az, hogy komoly meggyőződései legyenek, ha­nem az is, hogy el tudja fogadtatni a meggyő­ződéseit. És a meggyőződései elfogadtatásának képessége minden publicista legfőbb lényege.”

2 Fjodor Mihajlovics egyszer… látott egy rendkí­vüli játékot. Ez a játék óriási hatással volt rá: ami­kor erről beszélt, gyorsan mászkált a szobában, és izgatottan ezzel fejezte be a mondandóját: „Ó, hogy játszottak… hévvel! Az a rossz, hogy nincs pénzem… Micsoda ördögi játék: ez örvény… Látom és felfogom ennek a szörnyű szenvedély­nek minden osobaságát… de hisz hív, valóság­gal magába szív!” (A. V. Szkandin: Dosztojevszkij Szemipaltyinszkban. In F. M. Dosztojevszkij a kortársai feledésbe merült és ismeretlen visszaemlékezé­seiben. 104–105.) „Amikor kártyázni készültek, Fjodor Mihajlovics nem utasította vissza, hogy részt vegyen benne, és mint másokkal, vele is az történt, hogy nyert és vesztett. Maga Okorokov (Dosztojevszkij kuznyecki ismerőse, az író eskü­vői tanúja – Ljudmila Szaraszkina megjegyzése) nem egyszer játszott vele” (V. F. Bulgakov: F. M. Dosztojevszkij Kuznyeckben. Uo.: 160.). Lásd még: „Este Ivanovékhoz mentünk. Pénteken volt a fo­gadónapjuk, és sok vendég volt náluk. A tár­saság megoszlott: az idősek a kártya mellett, a vendégszobában és a dolgozószobában ültek, a fiatalság, engem is beleértve, a teremben ma­radt. Az akkor divatos sztukolkát játszottuk… Fjodor Mihajlovics, aki preferanszot játszott a dolgozószobában, gyakran átjött, hogy minket nézzen” (A. G. Dosztojevszkaja).

3 A levélben a szüzsé részletesen ki volt fejtve: „A cselekmény mai, ebben az évben játszódik. Egy fiatalember, akit kicsaptak az egyetemről, kispolgári származású, és borzasztó szegény kö­rülmények között él, könnyelműen, a fogalmak között ingadozva aláveti magát egy bizonyos furcsa, »be nem fejezett« eszmének, amely ak­koriban benne van a levegőben, és elhatározza, hogy egy csapásra kitör undorító helyzetéből.  Elhatározza, hogy megöl egy öregasszonyt, egy címzetes tanácsosnét, aki kamatra ad kölcsönt. Az öregasszony ostoba, süket, beteg, mohó, zsi­dó kamatokkal dolgozik, gonosz és más életét rágja, gyötri a nála dolgozó húgát. »Semmire­való«, »minek él az ilyen ember?«, »Hasznos-e bárki számára is?« stb. Ezek a kérdések járnak a fiatalember fejében. Eldönti, hogy megöli, ki­rabolja, azért, hogy valami örömet szerezzen az anyjának, aki egy kisvárosban él, azért, hogy megmentse a társalkodónőként egy földesúri családnál lakó húgát a családfő vele szemben tanúsított kéjsóvár igényeitől – az igényektől, amelyek pusztulással fenyegetik, hogy befejez­ze a tanulmányait, hogy külföldre utazzon, és egész életében becsületes, szilárd és hajlíthatat­lan legyen »az emberiségért folytatott humánus tevékenysége« végzése közben, és így már ter­mészetes, hogy »gondolkodik a bűntényen« – ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni a süket, ostoba, gonosz és beteg öregasszony elleni tettet, aki maga se tudja, minek is él a világon…”Grendel Lajos: Néhány gondolat… Tormay Cécile Emberek a kövek között és Wass Albert A funtineli boszorkány című regényéről (esszé)

Gyürky Katalin fordítása