Soóky László: A közönségességek meghitt bájai1*

Spiró György Csirkefej című tragédiája a Komáromi Jókai Színházban
(1* Az előadás bemutatóját 2015. január 9-én tartották a Komáromi Jókai Színházban. – A szerk.)

A budapesti V. kerületben minyont majszoló kritikusok Spiró György Csir­kefej című drámája kapcsán előszeretettel emlegetik a tükröt, amelyet a szerző tart elénk, amely tükörben (szerintük) egy le­pusztult környezetben vegetáló, lepusz­tult lelkületű roncs emberfalka látszódik valami külvárosi rezervátumban. A tük­röt, ha elém tartják, magamat látom ben­ne. Ha eléd tartják, magadat látod benne. A foncsor nélküli üveg nem tükör, talán ablak, amelyen át ki- vagy benézhetünk. A színházba járó ember a színpadon le­játszódó történet megismerése végett öltözködik ünneplőbe, s nem azért, mert kínzó vágyat érez a szereplők létével való azonosuláshoz. A külvárosi rezer­vátum lepusztult környezetében létező lepusztult lelkületű roncs emberfalka pe­dig ritkán látogat a színházba, elébe csak az Isten tart tükröt.

A Csirkefej szereplői egy, a szerző által felállított veszélyes egyenlet részelemei: hitehagyott Vénasszony + alkoholista Apa + elkurvult Anya + bűnöző Srác + kábítószeres pszichopata Haver + lecsú­szott Tanár +  meghasonlott Nő + bürok­rata Előadó + újgazdag/cél nélküli Csitri + életképtelen ütődött Bakfis + korrupt és mélybuta rendőrség mint Közeg és Törzs = Magyarország, a tudatosan manipulált magyar társadalom.
Azt gondolom, kézenfekvő, ha Spiró tragédiáját stilizált illusztrációnak fo­gadjuk el, olyan anamnézisnek, amelyet a beteg halála után rögzítettek.
A dráma szövege mind dramaturgiai, mind pedig irodalmi szempontból rend­ben van, hiszen a szerző kitűnően lát a színpadon, a helyzeteket addig élezi, míg beretvásan nem vágnak, a jelenet­ből jelenetbe való átmenetei dürrenmatti precizitásúak, nyugodtan leszögezhet­jük: Spiró a Csirkefejben dramaturgiailag pazar művet alkotott.

Mondták s leírták, hogy a Csirkefej szövege szabad vers, erre a véleményre hajlik a szerző is. Persze nem az. Minden szereplő teljes szövegében felfedezhető egyfajta lírai ív: az aluljáró- vagy wc-költészet kaleidoszkópja; az én esztétikai és lírai megfogalmazásomban a szabad vers egy másik irodalmi forma.
Ami izgalmasan bizarrá teszi ezt a tragédiát, az nem más, mint hogy nincs lecsévézhető története: szanaszét ágazó emberi sorsok fonódnak össze kénysze­rűségből egy adott közegben, tételesen a világ perifériáján. Minden szereplő tudja – ha nem is tudatosítja –, hogy mé­lyebbre már nem süllyedhet. Önérzetük­ből annyira futja csupán, hogy vágyai­kat, mint titkos üzenetet, vérmérsékletük szerint világgá suttogják.
Ismeretes, hogy az ősbemutatón a szépemlékű Gobbi Hida játszotta a Vén­asszony szerepét, Spiró hozzá alakította a karaktert; lenyűgöző játék volt, ragyogó teljesítményű partnerekkel. Gobbi Hilda halála után Töröcsik Mari vette át a sze­repet, más a lelkülete, más az identitása, nem szerette a szerepet, s a szerep sem őt.

A komáromi vállalkozáshoz a ren­dező (Forgács Péter m. v.) Vencel Verát szorgalmazta, végül mégis Cs. Tóth Er­zsébet kapta meg a Vénasszony szerepét, Istennek legyen hála.
Minden várakozásunknak ellensze­gülve a színpadi nyitókép nem a lepusz­tulást sugallja, hiszen ami díszlet, az vadonatúj: a frissen mázolt olajzöld bejá­rati ajtók sora, a monumentális szőnyeg­poroló, a ki-begördülő garázsajtó, csak a porolón csüngő kócos kitömött macs­katetem kortalan. Ez a díszlet (Gadus Erika m. v. munkája), amennyiben tuda­tosan vállalja a drámai szövegben vázolt szanálásra ítélt helyszín ellenpontozását, rendezői következetességet igényel. Kü­lönösen akkor, ha hamarosan kiderül, hogy a díszletelemek a szőnyegporolót kivéve kerekeken gördülnek ide-oda. Ez a lehetőség feltűnő módon magával ragadta a rendező fantáziáját, az ajtók tangózó kavalkádjában borult a koncep­ció, s követhetetlenné vált, hogy éppen ki, honnan, hova, kihez megy, jön. Egy későbbi időpontban, amikor a forgószín­pad is mozgásba lendül, a színhelyi és helyszíni káosz kinyomozhatatlanná vá­lik. A látvány persze izgalmas, de esetle­ges és öncélú.
Szereplőinket a jelmeztervező (Gadus Erika) fekete-fehér egyenruhába bújtatta: fehér ing, sötét nadrág, mintegy az uni­formizálódást jelezve, egyéni értelmezést adva a spirói karakterek sokszínűségé­nek. Merész ötlet, különösen akkor, ha elemezzük a szereplők egyéniségét, s ki­derül, hogy ők az uniformizáló társadal­mi rendet már rég felülírták. Igaz, olykor tiszteletét teszi náluk a társadalom, hol mint rendőri közeg, hol mint a tanács hivatalnoka, de úgy, ahogy a leprásokat szokás vizitelni. Ezt az egyöntetűséget helyenként a rendező is vállalja, a sze­replők mozgatásánál segítségül hívja az ismert Jancsó-nyolcas koreográfiáját, ami ebben a közegben álságos és természetel­lenes. Vélhetően annak érdekében, hogy az ilyen tetten érhető következetlenségek kiküszöbölődjenek, korábban, s egyes színházakban manapság is, az előadások építkezésének idejére koreográfust és dramaturgot alkalmaznak. A komáromi Csirkefej-előadásból mindkét szakember feltűnően hiányzott, s az előadás idején rendszeresen felbukkant a kézenfekvő rendezői instrukció: „csináljatok már va­lamit, gyerekek!”, ami ugyan elegendő a szervezett lézengéshez, de kevés ah­hoz a feszességhez, amit a Spiró-szöveg igényel. Két jelenetben ez egészen a mű­kedvelő szintig süllyed, tételesen a Tanár (Olasz István) nagymonológjánál, ami­kor rendezői elképzelés híján a nézők közé küldi, majd a proszcéniumra ülteti a színészt. Ez különösen azért bosszantó, mert Olasz megrendítő őszinteséggel és ráhangolódással alakítja a szerepét; nem csupán itt, de minden jelenésében vállalja a sebzett, megalázott entellektüel jegyeit.

A másik hosszúra nyújtott s rende­zőileg elvetélt pillanat a Csitri (Bárdos Judit) és a Bakfis (Gardenö Klaudia m. v.) együttes jelenléte: értelmezhetet­len szereposztási tévedés. Bárdos Judit ugyanis színésznő, Gardenö Klaudia pe­dig zongoraleckéket vesz. Ahelyett, hogy szerepükből adódóan egymás ellenpó­lusai lennének, a helyüket keresik; Bak­fis valami sajátságos burleszkfigurába kapaszkodna, Csitri pedig támasz híján két megszólalás között kétségbeesetten könyörög partnerért. Pedig a Bakfis és a Csitri is szerep, nem is akármilyen, csak két színésznő s egy következetes rende­zői elképzelés szükséges hozzá. Esetünk­ben egy színésznő maradt: Bárdos Judit.
Az Előadónő (Tar Renáta) szerepe a hatalom megtestesítője. A tanácsi ha­talomé! A rendező által időszerűsített önkormányzatiság épp azt a megköze­líthetetlenséget oldja, amit Spiró nagyon tudatosan felépített: a közigazgatási­lag már nem is létező, tanácsilag mégis gyarapításra ítélt negyvennégyes számú háztömb lakóinak a semmibe való ka­paszkodási kísérletét. A komáromi elő­adás itt veszítette el a lüktetését, a tem­póját, amit nem tekinthetünk Tar Renáta hibájának.
A Nő (Bandor Éva) világa a spirói láto­másban egyszerre számító és esendő, be­hódoló és öntudatos, érzékeny és rideg. Többre tartja magát az ajtószomszédainál, de a sorsával való szembeszegülést csu­pán egy-egy szexuális kaland s a belül­ről zárt ajtó jelenti. Bandor varázslatosat alakít. A két évaddal ezelőtti szakmai mélyrepülése után a Magyar zombitól datálhatón minőségi változáson esett át, szerepformálása érzékeny és árnyalt, visszafogottságában is sugárzó.
Két egymás után bemutatott színmű­ben kerül egymás mellé Tóth Károly e. h. (Srác) és Szabó Viktor (Haver). Érdekes módon, míg a Különös házasságban egy­mással feltűnően vetélkedtek, a Csirke­fejben egymást erősítették. Különböző a személyiségük, a lelkületük, csak az esendőségük azonos. Most Tóth Károly volt az erősebb, kiválóan oldotta meg az érzelmi hullámzások magasságait és mélységeit, s megrendítőn élte meg a szeretetre való vágyakozás szívszorító pillanatait. Szabó Viktor színpadi visel­kedése és mozgása egy darabig izgal­mas volt, de az idő múlásával sablonossá szürkült. Emlékezetes a pillanat, ami­kor, mint a hányást, kiöklendezi a szót: „csókolom”. Közös tettük, az értelmetlen gyilkosság mind dramaturgiailag, mind koreográfiájában, mind rendezőileg, s ebből fakadóan színészileg is, silányra sikeredett: a rendezői felszínesség okán ez a tragédia mint etűd, közjátékká de­valválódott, ami szarvashiba.

Az Apa (Fabó Tibor) fizikailag is szin­te mindvégig jelen van a tragédiában, míg az Anya (Holocsy Krisztina) csak a Srác és az Apa beszélgetései kapcsán mint madonna s mint trampli. Az apa sze­repbéli faragatlansága tipikusan a spirói rétegdiagnózis részeredménye: egy em­beri lényre hasonlító, emberi nyelvhez hasonló hangokat kiadó, gondolatsilány, korlátolt értelmű, érzelemszegény, ám öntudatos lény: ez a magyar proli. Fabó nem törődik bele a szerzői sugallatba, felülírja azt érzelmi rezdüléseivel, belső zokogásával. Az anya egy gondolattöre­dékekből összetákolt monológgal és két tőmondattal járul hozzá a drámai kitelje­süléshez, ezzel is csak a legvégén, mégis, visszafelé ívelőn jelen van már a kezdet kezdetétől.
A külvárosi rezervátum (a magyar­országi szellemi proletariátus) veleszü­letett kelléke a mélyprimitív rendőrség, esetünkben a Törzs (Bernáth Tamás) és a Közeg (Majorfalvi Bálint). A Törzs a bennfentes dörzsölt, a Közeg a mély­pont. A Törzs szerep, a Közeg talán le­hetőség. Forgács megfogalmazásában je­lenlétük egy megszakításokkal is hosszú geg, amelyből színészileg inkább Ber­náth Tamás profitál.
Cs. Tóth Erzsébet alakítását nem ha­sonlítom össze a Csirkefej általam látott magyar vagy más nyelven megszólaló Vénasszonyaival. Azért nem, mert az ő Vénasszony-megformálása nem alakítás; fizikai és lelki valóságában ő volt a Vén­asszony.  A madzagon csüngő felakasz­tott macska levágása pillanatától kezdve, a káromkodástól az áhítatig, a gyűlölet időtlenségétől Isten megtalálásáig. Sok­kal több volt, mint amit Spiró ebbe a szerepbe fiskális indíttatással belekonst­ruált: Cs. Tóth Erzsébet Vénasszonya a játék ideje alatt megtisztult. Ennél többet egy színész nem tehet.

A felhánytorgatottak ellenére egészen az utolsó képig szerettem ezt az előadást, különösen a színészeket. Azt is elfogad­tam, hogy ebben a közegben váratlanul Leonard Cohen dala szólalt meg, ez a szerző szíve joga. Ugyanakkor az, amit Forgács Péter a dal ürügyén vizionál, elképesztő. Íme a kép a gyilkosság után: fent az égi messzeségben tizenegy kis­iskolás korú angyalka énekli Leonard Cohen Who by fire című dalának magyar nyelvű változatát. Lent, a proszcénium vonalánál áll Anya és Apa, kéz a kézben, a korabeli szovjet filmek nyitókockáján látható komszomolista fiú és lány hason­másaként, s messzire néznek.
Ez előtt a kép előtt volt egy nézhető előadás, a címe: Csirkefej.

Ideírom még az angyalkák nevét: Bödök Bernadett, Bödök Levente, Feke­te Lujza, Gál Eszter Veronika, Hauslaiter Mercédesz, Juhász Luca, Méhes Gergely, Méhes Mihály, Molnár Sára Ágnes, Pá­linkás Dorottya, Varga Viktória. Ők még tiszták, nem tehetnek semmiről.