Nyina Szadur: Boszorkánykönnyek (novella)

Csöndesen, mintha csak levegőt venne, úgy recsegett a régi járda deszkája. Ordinszkban még megmaradtak ezek a fából készült járdák. Ezt mondták a lánynak: először a Szibirszkaja utcán menj végig, egészen az elárusítóbódéig, ott fordulj balra a „mi házaink” felé, és egy zöld ház lesz a boszorkány háza.

A lány előkészítette a tizenöt rubelt, valamint a fiú fényképét. A fénykép egy fiatal katonát ábrázolt, még azelőttről, hogy a lánnyal megismerkedett volna, enyhén göndör hajjal, nevetésre görbülő, telt ajakkal.

A boszorkány címét a lány a barátnőjétől kapta meg, természetesen titokban. Galja azt mondta Nágyának, hogy késő este menjen az öregasszonyhoz, amikor már közeleg az éj, és feltétlenül vigyen magával pénzt.

A járda váratlanul véget ért, és a lány a földet tapodta. A távoli homályban ott de­ rengett az újságárus bódé. Amikor odaért, balra kanyarodott, ahol a zelnicemeggyel és juharral sűrűn borított faházak kezdődtek. Haladt tovább a sötét utcán, az óva­tos hallgatásba burkolózó házak mentén, amelyekben – legalábbis neki ezt mondták – sok tatár ember lakik. A tatárok nem engedik meg a gyönyörű lányaiknak, hogy orosz férfiakhoz menjenek férjhez.

Nemrég itt még vér folyt.

A lány úgy gondolta, hogy ebben a sötétben nem lehet megtalálni a zöld házat, de hirtelen mégis rátalált, és rájött, hogy ez az a bizonyos zöld ház, még akkor is, ha most ugyanolyan fekete, mint az egész utca.

Bekopogtatott. Még egyszer bekopogtatott. És még egyszer.

Valaki sóhajtott. Akkor se hagyott fel a kopogtatással, amikor már az egész teste remegett, és egyre jobban nyomta a bal vállához a lapos fehér táskát, amelyben a tizenöt rubel és a fotó lapult.

Az udvaron egy pajta állt. A pajtát egy disznó lakta – az sóhajtott. „Nyilván meg­babonázták – következtetett a lány, amikor meghallotta, hogyan röffent a disznó.
– A boszorkány nyilván nincs itthon, elment valahová vendégségbe” – vélekedett, amikor látta, hogy nem nyitnak ajtót. De amikor már teljesen kétségbeesve épp arra gondolt, hogy távozik, az ajtó halkan kinyílt, főtt hagyma szaga csapta meg, és, miu­tán bepréselte magát a résnyire nyitott ajtón, a félhomályban meglátta a boszorkányt.

Az semmit se kérdezett, futólag vetett rá egy pillantást, majd azt követően, hogy félig nyitva hagyta a lánynak az ajtót, hátat fordított neki és bement a szobába. Nágyának nem maradt más hátra, mint bemenni, anélkül, hogy invitálták volna.

Miközben a szívét a táskájába zárta, átlépett a küszöbön, a háta mögött pedig azon­nal, nagy dérrel-dúrral becsapódott az ajtó, mintha haragudna rá.

„A huzat” – gondolta Nágya, és vette magának a bátorságot, hogy szétnézzen az egyébként teljesen normális lakószobában. Középre ment, az asztalhoz, amely szép, frissen mosott terítővel volt letakarva, és megállt, az anyóka szemét keresve.

Ebben a pillanatban valami megrázkódott a kezében, egyre forróbbá vált, ijedten lélegzett, kitépte magát, és ellibbent a szeme előtt.

– A táskám! – kiáltott Nágya, és ijedten nyújtotta a kezét afelé a fehér galamb felé, amivé a boszorkány – ezennel megkezdve rakoncátlankodását – a táskáját változtatta.
Nágya a háta mögül nevetést hallott, és ő is elnevette magát: a galamb a finoman domborodó szárnyaival és a kicsi, kerek fején lévő bodros bóbitájával nagyon aranyos volt.
– Ülj le, lányom – mondta a boszorkány, és rámutatott az asztal melletti, bükkfából készült székre. Nágya leült, és nézte a boszorkányt, aki egy egyszerű öregasszony benyomását keltette, és nagyon furcsa, nagyon világos, nagyon lehangoló lenruhában volt, amelynek hatalmas zsebei hosszan, szomorúan hulltak rá a szoknyarész fáradt berakásaira.

Eközben a galamb az asztalon járt-kelt, és egyáltalán nem félt tőlük. Nágya csak most vette észre, hogy a galamb melle lüktet, és hogy egy valódi, tényleg valódi – Nágya ebben nem kételkedett – szívecske húzódik össze benne. És bár nem volt érthető, hogy miért – hisz a galambot még csak meg se ijesztették –, Nágya számára a leggyanúsabb módon a kis szív közepén egy vérvörös folt jelent meg. A folt erősnek és domborúnak látszott, olyan volt, mint a medálban lévő kis kő. Amikor a lámpa fénye ráesett, vékony válaszsugarat bocsátott ki magából…

A boszorkány járkálni kezdett a szobában, valamin gondolkodott, és úgy tett, mintha észre se venné Nágyát. A lány viszont, aki önkéntelenül is elkapta megbabonázott tekintetét a galambról, a boszorkányt kezdte bámulni. A számára igencsak különösnek tetsző ruháján kívül a boszorkányon még fehér gyerekzokni és bár olcsó, de valahogy mégis elegáns, széles szíjakból álló női szandál volt. A boszorkány arca sápadt volt, nagyon öreg, és olyan síkfelületű, mintha rajzolták volna. És az egész lénye, ez a magas, sovány és nagyon lapos alak mintha egy kartonlemezből lett volna kivágva. Halkan járkált a szobában, befelé koncentrált, nem is nézett Nágyára, és semmit se kérdezett tőle.

Nágya is hallgatott. Ijedten, alázatosan nézett a boszorkányra.
Hirtelen meglibbent az ablak sárga függönye. Az ablak nem volt bezárva, csak be volt függönyözve.

„Nagyon meglehet, hogy a szél mozgatta meg a függönyt” – gondolta a lány, és összehúzta magát. Valami ott a függöny mögött nyüzsgött, mozgott, lökdösődött, és pityergő hangot hallatott. A virágok. A fehér habokba öltöztetett virágok súlyos fürt-
jei nekiverődtek az ablaknak és panaszosan gügyögtek. Kis homlokukkal makacsul lökdösték a függönyt, és rámásztak az ablakra.

– El innen, el innen! – kiabált a boszorkány, toppantott egyet a lábával, meglengette feléjük a kezét, és a virágok eltűntek.

Ezek a virágok teljesen úgy néztek ki, mint a derűs, piciny csecsemőfejek. Hogy meg ne haljon félelmében, a lány összeszorította a térdét, rányomta az öklét, és felszegte az állát. Eszébe jutott: „Azért vagyok itt, hogy Vitykának, az én katonámnak bajt hozzak a fejére. Ezt meg kell mondanom, azonnal oda kell adnom a pénzt, minél hamarabb, minél hamarabb…”

Erre a boszorkány felé fordítja a fejét, kinyitja a száját.

– Hallgass, hallgass – int felé a boszorkány. A keze nagy, szeplős.

És ekkor félelmetes dolog történik. Nágya tudja, hogy ez történik, és azt is tudja, hogy hol – az asztalon. És hogyha odanéz, a szíve meg fog szakadni, ezt nem bírja ki, de nem tud nem odanézni, mint ahogy az az életben általában lenni szokott: ami vonz, az elpusztít bennünket. És a tébolyodott, réveteg tekintetét a terítőn található fénykör vonzza. Galamb… A galamb ekkor megdermedve, fejét oldalra hajtva, egy helyben áll. A bodros fehér bóbitája mintha gipsz lenne vagy szappanhabból volna, olyan, mint amikor gyerekkorban hajat mostál, és a tükör előtt, mosás közben régimódi frizurát készítettél magadnak… A galamb alszik. És nem is sejti, mi következik: a galambnak, úgy, hogy nem is érzi, hisz nem érez nyugtalanságot sem, nőni kezd a csőre, egyre hosszabb lesz, meghajlik, a kis aranyszív felé vonzódik, amely megdermed a szörnyű várakozástól. „Nem fogok odanézni, nem fogok odanézni” – mormogja a lány, miközben a szemét mereszti, és fél, és tudja, hogy most mi fog következni. Bár ne tudná. A csőr kitapogatta a szívet, könnyedén beleszúródott egy vérvörös csöppbe, és kiitta… Ez nem egy kis kő volt, hanem vér egy vékony hártyában, a csőr átütött rajta, kiitta a cseppet, és egy olyan üres gödröt hagyott maga után, mint amilyen a gyűrűben keletkezik a kis kő után. És azonnal megremegett, megdermedt a szív, a galamb pedig, miután végzett magával, ráesett az asztalra, a szárnyát kiterjesztette, és a csőrét, amely ismét olyan rövid volt, mint annak előtte, félig kinyitotta.

A lányban azonnal megrendült a hit a szándéka helyességét illetően, és olyan gyengeséget érzett az egész testében, mint egy betegség után. De lelkileg erős volt.
– De azért mégis – mondja határozottan. – Bajt akarok hozni rá. Megcsalt, nem vett feleségül, a gyerekemet pedig elvetettem. Bajt hozok rá.
– Állj meg – mondj a boszorkány, és a lány megáll. – Azt fogod csinálni, amit mondok. Ha csak egy szót is szólsz, nem fog sikerülni. Add ide a fotót. – A lány elvette az asztalról a fehér táskáját, elővette a képet, és futólag rápillantott: a fiú annyira fiatal még rajta, egy tisztaszemű kiskatona.
– Nincs a szívedben önzés? – kérdezte a boszorkány.

Nágya már készült volna mondani, hogy nincs, de eszébe jutott, hogy hallgatnia kell, és hogy a boszorkány szándékosan kérdezi, hogy a dolog ne sikerüljön, mint a csendkirályos játékban. Ilyet gyerekkorában játszottak. És a lány hallgat, bár jobb volna azt gondolni, hogy önző is, és nem csak fájdalom és kétségbeesés jellemzi. Áll, és átnyújtja a férfi arcát ábrázoló képet a boszorkánynak, az elveszi, és még csak rá se néz, hanem belehajítja egy kis lábasba, abba a feketébe, abba a kormosba, és füvet tesz bele, vizet önt rá, és hirtelen a lábas alól gyenge kék láng és fojtogató pára csap fel. A boszorkány áll, miközben a lábast bűvöli, morog valamit, végighúzza rajta a kezét és ásítani kezd – mondták Nágyának, hogy ezekkel a jellegzetes mozdulatokkal veszi kezdetét nála valakinek a megidézése és megbűvölése. És akkor oldalt megjelenik egy kis felhő, a felhőben áll egy kis emberke, körülnéz, integet. De hisz ez a fiú! Az egésznek vége van, a boszorkány többet nem ásít, utoljára végighúzza a kezét, és minden eltűnik. Bevitte a lábast a konyhába, visszajött, leült Nágyával szembe, és most átnéz rajta, sápadt, olyan, mintha épp álomba merülne. Imbolyog a széken, gondolkodik. Már ráhozta a bajt a fiúra? Már el lehet menni? De a lány hallgat, mert tudja, hogy nem szabad beszélnie.

– Most menj a folyóhoz. A folyónak háttal fogsz menni, nem nézel körül, csak hátrálsz, egyre hátrálsz, amíg azt nem mondom, „állj”. Ott leveted a zoknidat a bal lábadról, és akkor fogja a fiút baj érni…

Nágya feláll, kimegy az utcára, a boszorkány vele tart. Háttal megy a folyóhoz, nem néz körül, egyre csak hátrál, hátrál, és nézi a boszorkányt, aki rámered, ráirányítja üres tekintetét. Nágya mindent megtesz, hogy a fiúra bajt hozzon? Milyen félelmetes! A tatárok lakta utcákon mennek végig, ahol vér folyt, és ahol a tatárok nem engedik, hogy a lányaik orosz férfiakhoz menjenek férjhez… Az egyik utcai lámpa világít, a másik nem, az egyik világít… a boszorkány rámered, és ő hátrál, ahogy az mondta, ahogy parancsolta, úgy lesz: a boszorkány üldözi, ő pedig hátrál. Az utcának vége szakad, és a lány hátát megcsapja a folyó felől fújó friss szél. Víz, mocsár, és pakuraolaj szaga terjeng a levegőben. Valahol egy gőzhajó dudál. Nágya lába alatt már homok van. Vajon felnézhet? De inkább hallgat. Fentről fénylenek, pislákolnak a csillagok, őt nézik, amint bajt hoz a szerelmére. Ó, hogy szerette a fiú, milyen kedves volt, milyen szenvedélyes, micsoda szavakat suttogott… És ő most bajt hoz rá… De hogy gyötörte! Mit csinált vele? Most megáll, leveszi a zokniját a bal lábáról… Vitykának senyvedni, sorvadni kezd a szíve, elsorvad – és akkor meghal. Másokkal sétált. Többé nem fog sétálni. És ha most megállna? A csillagok reszkettek az égen, riadalmat keltettek benne, azzal, hogy vajon onnan jeleznek neki? Gyorsan, gyorsan… Minden őmiatta van. Mennyi gyötrelmet okozott neki, mennyi félelmet keltett benne. Most hát gyorsan. A fiú nem lesz többé… Soha… Ő… soha… De akkor ki miatt fog szenvedni, és nem lesz, akit megátkozzon. Üresség lesz a világban, egy merő éjszaka…
Még nem késő, meg kell állni. Vagy mondani valamit. És akkor nem lesz ki miatt szenvedni.

A lába már a vízben van, ó, megállni… hideg a víz, gyorsan haza kéne menni, ott tej lenne mézzel és alvás a könnyeivel áztatott párnán… a víz már a lábát, a hasát kóstolgatja, már a mellét hűsíti. Jó volna otthon aludni Murka macskával az ágyban, és az álmos szemhéján keresztül nézni, ahogy a pelargónia nő az ablakban… Reggel pedig munkába, aztán moziba menni. A víz már a torkáig ér… Soha nem szabad senkit se megölni!
– Anyóka, én…! – bugyborékolás.

– „Ó, Marekjare, Marekjare!” – kurjantgatták a gőzhajón. Boldog fénycsillámok úsznak tova. Innen nem látni, ahogy ott áll a parton a fehér öregasszony, felfelé fordított arccal és erőtlenül lelógatott karral. Aztán lassan tovavánszorog. Otthon fény gyúl az üres szobában, rendet tesz maga körül, a székeket a helyükre teszi, és leül az ablakhoz. Vár. Az ablakon túl nyögés hallatszik, és bemászik az ablakon egy nedves kísértet, ingben, átázottan, és vizet köhög fel.

A kísértet térdre borul, és az öregasszony fehér keze után nyúl.
– Megöltél engem. Engem öltél meg, és őt nem. Árts neki! Akkor hát árts neki is!…
– Menj, neked most ott van a helyed a folyóban, és a folyó villanófénye, a világítóhajó felett fogsz repülni, a gőzhajókat kíséred, a bóják őreit ijesztgeted… Ott a helyed.
Ott a te szabadságod.
A kísértet odakúszik az öregasszony lábaihoz, és kéri az ártást.
– Menj, vajon a te szerelmeid is kérnék rád a bajt?

A kísértet elrepül, az öregasszony szárazra törli a padlót, ismét odaül az asztalhoz, nem vár semmire. Sír. Sajnálja a szegény lányt, aki olyan fiatal. A kiskatona viszont nyugodtan alszik, nem tud semmiről, és senki nem fog most már bajt hozni rá.
Jó a jólelkű embernek: tiszta, őszinte, nincs mitől félnie – és ebben van az egyetlen öröme. De amikor a szenvedés gonoszságba fordul, ki tudja, milyen kínokat hoz a felszínre, miközben a fájdalom és az igazságtalanság pórázán vezetve vándorol?

Gyürky Katalin fordítása