Csillag Lajos: Légzési gyakorlatok kezdőknek (novella)

Annának, Kelének és a még meg nem születetteknek…

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Tom először megcsókolt.

Akkorra már túl voltam az életveszélyen. Igaz, mikor visszanyertem az eszméletemet, még mindig az intenzíven feküdtem. Nem sokkal azután persze áttoltak egy kórterembe, amelyben három ágy állt üresen, és a nővér megkérdezte, melyiket választom.

– Az egyiket – feleltem, mire ő minden megjegyzés nélkül betolt az ablak mellettihez.

A következő napokban nem fogadhattam látogatókat, viszont minden nap bejött hozzám egy fickó, aki azt mondta, hogy ha bármit szeretnék elmondani, akkor csak nyugodtan. Nem kérdezett sose semmit, csak bejött, leült és várt. Fogalmam sincs, miért rám pazarolták az idejüket, már eleve azt is furcsállottam, hogy egyedül fekszem egy háromágyas kórteremben. Miután pedig a fickó elment, a nővér behozott egy Paretint.

– Én ilyet nem szedek – mondtam.
– Ez csak húszmilligrammos – tette az éjjeliszekrényemre a tablettát. – Jobban fog tőle aludni.

Ami azt illeti, igaza volt. Napjában többször elnyomott az álom, noha alig csináltam valamit. Legfeljebb az erkélyre mentem ki. Olyan volt, mintha évekig nem aludtam volna, és mindezt most pótolnám be.

Akkoriban Tom és én gyűlöltük egymást. Még valamikor elsőben, a tanév harmadik hetében történt egy összevont tornaórán, hogy Tomot sikerült úgy tökön rúgnom egy focilabdával, hogy ott helyben összeesett. Azután három évig nem beszélt velem, pontosan addig a napig, amíg meg nem csókolt.

Elsős gimnazistaként sose gondoltam volna, hogy sikerül valakit úgy tökön rúgnom, hogy egy életre belém szeret.

Ezt csinálja utánam valaki!

A minap Tom váratlanul meg is kérdezte, hogy miért gyűlöltem őt olyan sokáig, mire elmondtam, hogy én ugyanezt hittem róla, és neki még meg is lett volna rá az oka. Erre elnevette magát.

– Igen, és épp emiatt volt olyan furcsa, ahogy megláttalak a kórházban… – válaszoltam.
– Rohantam, ahogy bírtam, mikor megtudtam, mi történt – mondta. – Azt hiszem, épp matekból írtunk, és az öreg fel-alá járkált az osztályban, tudod…
– Jaj, azt hogy utáltam! – vágtam közbe.

– Na, és egyszer csak így ránéz az órájára, „még öt percetek van”, mondja, megszívja az orrát, és halkan megkérdi, hogy tudjuk-e, mi van veled.
– Heh.
– Mi meg csak néztünk rá kérdően, mert nekünk azt mondták, hogy eltörted a lábad. „Mi lenne?”, kérdeztünk vissza. Szóval, úgy látszik, nem akarták nagydobra verni, hogy mit csináltál, és az öreg elszólhatta magát. De aztán végül elmondta az igazságot. Nem kellett faggatni.

– És te erre… megijedtél? – kérdeztem, Tom tekintetét fürkészve.
– Felálltam, hogy azonnal bemenjek utánad a korházba – folytatta. – Az öreg meg csak, hogy „te hová?” – mondom: „elnézést, de nekem el kell mennem”. Aztán még mondott valamiket, de már nem figyeltem rá. Először azt hittem, utánam jön a folyosóra is balhézni velem. De nem.

– Pedig akkor már nem volt baj. Csak…
– Igen, tudom. Épp aludtál, mikor megtaláltam a szobád. Egész úton az járt a fejemben, hogy ott fekszel falfehéren, vagy mit tudom én… óriási sebekkel meg átvérzett kötésekkel…
– Istenem – sóhajtottam, és megfogtam Tom kezét. – Pedig csak két pici vágás
– mondtam, és megmutattam Tomnak a csuklóimat, mire elkapta őket és végigcsókolta mindkettőt.
– Hálás vagyok – mondta –, hogy fogalmad se volt, hogy kell ezt csinálni. – Még egyszer megcsókolta a bal és a jobb csuklómat, és a tenyerembe temette az arcát.
– Hogy fogalmam se? – kérdeztem döbbenten, mire ő felkapta a fejét.

– Hát, hogy… merőleges vágásokat ejtettél. Ha párhuzamosan csinálod, akkor már nem tudnak megmenteni. – Tom visszatemette az arcát a tenyereim közé, én pedig meleg nedvességet kezdtem el tapintani. Egy darabig vártam, hátha Tom mond még valamit, aztán én is behunytam a szemem.

A kórházi szobát láttam magam előtt, ahol napokig feküdtem még, miután áttoltak az intenzívről. Jobbra tőlem a bejárati ajtó, teljesen kitárva, balra pedig egy kis erkélyreű nyíló ablak. Az erkélyen épp Tom cigarettázott a korlátra könyökölve, háttal nekem. Hosszú percekig néztem, ahogy sűrű füstöt fúj maga elé. Aztán egyszer csak a mélybe pöccintette a csikket, és megfordult.

A mozdulatában benne volt, hogy a hátát a korlátnak vesse, de amint észrevette, hogy nyitva a szemem és őt nézem, egy pillanatra megdermedt, és gyors léptekkel bejött az ágyamhoz. Aztán csak állt ott, mint valami színész, aki az imént kizökkent a szerepéből, de már minden rendben, felvette újra a fonalat.

– Na? – bökött felém a fejével. – Szökni próbáltál, faszfej? – Fogalmam se volt, hogy mit mondhatnék erre. Aztán mégiscsak.
– Baszódj meg! – feleltem, és kifele kezdtem el bámulni az ablakon.
– Agyadra mentek a saját verseid, mi? – sóhajtott fel.
– Honnét tudsz te azokról? – kérdeztem meglepve.
– Olvastam őket… – válaszolta.
– Sik… – köhögtem fel. – Sikerült megtanulnod… – szúrtam oda, ő pedig mintha meg se hallotta volna.

– Csak a halálról írsz – mondta higgadtan. – Pedig fogalmad sincs róla, mi az.
– Most már azért van némi.
– Ugyan – intett le. – Neked is csak véleményed van az egészről, mint mindenkinek.
– Igen? – szegeztem rá a tekintetem. – És neked mi a véleményed a halálról?
– Túlzásnak tartom.

Tom az erkélyre nyíló ajtóhoz sétált, kitárta, és újból rágyújtott. Láttam, ahogy remeg a keze, amikor a mutató- és középső ujjával az ajkaihoz emeli a cigarettát. Egy pillanatra elengedi, mialatt mélyet szív belőle, majd a hüvelyk- és középső ujjával újra megcsippenti.

– Elég sok filmben szokott az a jelenet lenni – szólalt meg –, mikor a magát reménytelenül szerelmesnek érző férfi és az őt még mindig szerető nő valami baromságon veszekszenek a nyílt utcán…
– Én egy ilyen filmet se láttam – vágtam közbe.
– Tényleg? – nézett rám. – Pedig nagyon sok film végződik így.
– Egyet se – hazudtam újra.

– Szóval, a nő és a férfi ott állnak egymással szemben – folytatta –, körülöttük a forgalmas utca, ők pedig, mit sem törődve az egésszel, jelenetet rendeznek. Mindketten próbálják túlharsogni a másikat, hogy ő volt az, aki igazán szeretett és mindent megtett, de a másik csak „felégette” meg „lerombolta” az egészet. Szóval, ilyen teátrálisak mindketten. Aztán egyszer csak elküldik a pokolba egymást. „Menj a francba!” vagy „Akkor legyen így, te akartad!”, rohannak ki még egyszer egymásra, és szapora léptekkel elindulnak mindketten az ellentétes irányba. A nő alig tesz meg pár lépést, és a háta mögül éles hangú kocsifékezést hall és valami tompa puffanást.

Megrémül a zajtól, és megfordul. És látja, hogy a férfi mozdulatlanul fekszik a sarkon, az aszfalton kiterülve. Pánikszerűen a férfi nevét kezdi el ordítani, miközben a test felé rohan. Mire odaér, már kisebb tömeg gyűlik össze, a nő pedig mindenkit félrelökve a földön heverő férfi mellé rogy. Nem tudja, mit csináljon, szeretné megérinteni, de fél, hogy csak ront a helyzeten. Szüntelenül a férfit szólítgatja, aki egyszer csak felnyög, és a nő nevét suttogja elhalóan. A nő nem bírja tovább, zokogni kezd, és megcsókolja a férfit, amaz pedig visszacsókol. A rövid csók után pedig könnyek között suttogják, hogy „Szeretlek, Richard!”, „Én is szeretlek, Lisa!” És beúszik a stáblista. – Tom még egyet szívott a cigarettájából, és kifele pöccintette az ablakon, majd pár másodpercnyi szünet után újra megszólalt. – Persze, néha mást mondanak.

– Tök mindegy, mit mondanak, attól még gagyi – feleltem.
– Persze, giccses meg minden, az igaz. De mondom, néha van olyan is, amikor azt mondják: „Lélegezz!” És persze a többi onnantól ugyanaz.
– És? – kérdeztem közömbösen. – Ennek mi köze a halálhoz?
– A halálnak ehhez semmi köze, nem erről van szó. Csak a haldoklásnak.

– Hiszen haldoklunk – mondtam. – Bocs, hoznál egy pohár vizet, teljesen kiszáradt a szám. – Tom elvette az ágyam melletti szekrényre felfordított üvegpoharat, és kiment a fürdőszobába. Hallottam, hogy csutkára csavarja a csapot, és a víz nagy nyomással szökik belőle. Majd, ahogy sugár alá tartja a poharat, és az megtelik.

– Igen, haldoklunk – válaszolta Tom, mikor visszatért a fürdőből. – De erről meg tudunk feledkezni, amikor… – A mondatot a nővér szakította félbe. Megkérdezte, hogy érzem magam, felkötött egy újabb adag sóoldatot, és egy kis tálcán az éjjeliszekrényre tett egy Paretint. Majd, hozzátette, hogy megbízik bennem, Tomnak pedig meghagyta, hogy már csak öt perc a látogatási idő.
– Csak ennyit akarunk látni? – kérdeztem, mikor a nővér kiment.
– Mármint?
– Sétálunk az utcán, és nemcsak hogy nem félünk a haláltól, de egyenesen vágyunk arra, hogy kilépjünk az útra, és egy éppen kikanyarodó kocsi motorháztetőjére kenődjünk. Ami azért nem kaszál el minket, csupán megkoccanunk, betörjük a szélvédőt, és visszapattanunk az aszfaltra. És azt akarjuk, hogy miután újra eszmélethez térünk, az a személy szólítgasson minket, akire éppen gondoltunk, mikor kiléptünk az útra, és mikor kinyitjuk a szemünket, azt suttogja, hogy „Lélegezz!”
– Nem tudom – válaszolta. – De meglehet, hogy erről van szó.
– Emberkísérlet – jegyeztem meg.
– Mi az emberkísérlet?
– Ez, amit mondasz. Emberkísérlet. – Tom felsóhajtott és egy újabb cigarettát vett elő, de abban a pillanatban, ahogy felvillant az öngyújtója, hallani lehetett, ahogy az

Tom visszatette a szálat a dobozba, majd megállt a szoba közepén.
– Vége a látogatási időnek – mondta a nővér, mikor belépett, és úgy tűnt, addig nem is megy el, amíg Tom ott van. – Maga meg vegye be a gyógyszerét! – bökött a fejével a tabletta felé.
Tom odalépett az ágyam mellé.
– Ezt még oda akartam adni. – A táskájából egy könyvet húzott elő, és az ölembe tette. Légzési gyakorlatok kezdőknek, állt a borítóján. – Lélegezz! – mondta halkan. Aztán váratlanul végigsimította az arcomat, és fölém hajolt…

Érzem, hogy a karom elzsibbadt, de Tom arcát a tenyeremben már nem. Kinyitom a szemem, és ő engem néz.
– A nővér – szólal meg. – Mit mondott, mikor eljöttem a kórházból?
– Hát, egy darabig még állt ott, aztán azt mondta, vegyem be a tablettámat. De mikor el akart menni, hirtelen visszafordult és elvitte.
– Furcsa – jegyezte meg.
– Már nem volt rá szükségem – válaszoltam. Tom pedig elmosolyodott – Viszont a könyv, amit ott hagytál… mindig is meg akartam kérdezni. Ki az a fickó?
– Az íróra gondolsz?
– Igen, ha azt a könyvet olvasom, mindig az íróra gondolok – válaszoltam. – Szeretlek, Tom. – suttogtam, mire halvány mosoly jelent meg az arcán, és elhalón súgta:
– Én is szeretlek, Jerry.