Soóky László: A művész esete a jóindulatú zsarnokkal (a Komáromi Jókai Színház Álszentek összeesküvése című előadásáról)

1.
Közismert, hogy Mihail Bulgakov Sztálin kedvenc színházi szerzője volt, A Turbin család napjait tizenöt alkalommal nézte végig a Generalisszimusz.

Ehhez képest az Álszentek összeesküvését [Képmutatók cselszövése (Molière)] Sztaniszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenkó rendezésében a Pravda elmarasztaló kritikája miatt a hetedik előadás után levették a műsorról. Azt viszont méltányolhatjuk, hogy a szerzőt az akkori divat ellenére sem a gulágra nem vitték el, s még csak agyon sem lőtték. Vélhetőn azért nem, mert még meg kellett írnia a fiatal Lelkipásztor (Sztálin egyik mozgalmi neve) drámáját. Meg is írta, 1939-ben, s azonnal betiltották, mondván: „Sztálin nem lehet egy fiktív cselekmény hőse”.

Elbert Jánossal együtt talán kimondhatjuk, hogy Bulgakov színműveinek túlnyomó többsége „a művész és a hatalom konfliktusán” alapszik. Esetünkben is, hiszen párhuzamosan oszthatnánk a szerepeket Moszkva és Párizs között, Berlin és London között, Bukarest és Pozsony között; mindegyik helyszínnek megvan a maga Jean-Baptiste Poqueline Molière-je, s a maga Nagy Lajosa.

A pozsonyi színt színháztörténeti szempontból érdemes feleleveníteni, hiszen a felvidéki magyar színjátszás utolsó száz évének minden mozzanata a mindenkori politika függvénye volt.
Rekonstruálhatnánk Faragó Ödön színigazgató évtizedes harcát V. Šrobárral, Szlovákia teljhatalmú miniszterével, Holocsy István és Kolár Péter reménytelen csörtéit a kinevezett intendánsokkal stb., holott jóhiszeműen azt is gondolhattuk, hogy a rendszerváltozás után a politika visszahúzódott a két felvidéki magyar színház működési területéről. Balgaság.

2.

Minden kétséget kizáróan a Bányavirág mellett az Álszentek összeesküvése a Komáromi Jókai Színház utóbbi öt évadának a legjelentősebb bemutatója, rendezőileg, dramaturgiailag, színészileg, a járulékos szakmákkal együtt. Érdemes megjegyezni és tudatosítani: ez egy remek társulat, melynek színészei, ha megszimatolják, hogy a rendező alkotótársakként kezeli őket, teremtő művészekké válnak, ha kell, romantikusokká, ha a szerep úgy kívánja, akár a commedia dell’arte üveglétráján az egekbe tornázzák magukat.
Dramaturgiai szempontból mindenképpen érdekes, hogy a rendező (Martin Huba m. v.) és a dramaturg (Varga Emese) Karig Sára fordítását választotta, holott az Elbert-fordítás lényegesen kifinomultabb, líraibb. Nyilván azért döntöttek így, mert a Karig-fordítás nyersanyaga közelebb áll a Huba által forszírozott szlovák nyelvű szöveghez. A dramaturg becsületére legyen mondva, hogy helyenként becsempészett egy-egy mondatot Elbert János fordításából, különös tekintettel Molière (Mokos Attila) varázslatos rögtönzésére: „Ó, Múzsa, Múzsa, csalfa Tháliám!” Varga kitűnő munkát végzett az előadás építkezésében, nem véletlen, hogy Huba mester ragaszkodik hozzá. A nyitózene viszont nem való ebbe a kompozícióba – bár értem a történelmi időket összekötő ív szándékát, de angolul megszólalni a Napkirály színházában mindenképpen fővesztéssel járó bűn. A másik suta dramaturgiai mozzanat a hamiskártyás De Laissac márki (Skronka Tibor) s a király (Rancsó Dezső m. v.) kártyapartija, mely azáltal sikkad el, hogy először előkészítetlen, majd nincs folytatása; a segítségül hívott igazságos bolond (Ropog József) jelenése erőtlen, nem jelent megoldást.

A díszlet – Jozef Ciller m. v. munkája – minden rögzített és mozdítható elemével a színészi lendületet szolgálja: akkor és ott nyílik, amikor és ahol mutatni akar valamit, akkor és ott zárul, amikor a titkokat el kell takarnia. Színvilága teljes összhangot képez Peter Čanecký m. v. jelmezeivel; bravúros összhatás: minden egy kicsit pompázatos és minden egy kicsit kopott. Közreműködött a Királyi Balett Juraj Letonay m. v. koreográfiája szerint, jól. Az aláfestő zenét, az áriákat kivéve, Lakatos Róbert m. v. szerezte; helyenként öncélúnak tűnt, nem csiszolódott össze az előadás finom rezdüléseivel, s olykor bizony a tempójával sem.

Az Álszentek összeesküvése, mint annyi más Bulgakov-színmű, színház a színházban; a szerepre való ráhangolódás idején arra kényszeríti a színészt, hogy tanuljon. Nem elég a Bulgakov-szöveg elsajátítása, kell a Tartuffe és kell a Képzelt beteg is. Ciller remek díszlete mögött, fölött, mentén ott forrong egyre a tartuffe-i végzet, a „hatalomtól való függés tragédiája”, egyszersmind a hatalomnak a megszűnéstől való örökös rettegése, képzelt betegsége. Huba a szereppel való azonosulás lehetőségét minden színésznek felkínálta, volt, aki élt a lehetőséggel, volt, aki nem.

Két alakítást mindenképpen ki kell emelni: a Nagy Lajos királyt alakító Rancsó Dezsőét és Bandor Éváét, aki Madeleine Béjart személyét formálta meg.
Rancsó szerepdefiníciója: a pantomimszínész kilép önmagából és megszólal, akár egy ótvaros lelkű angyal. Fenségesen elegáns, szellemes és zseniálisan felületes.
Bandor Madeleine-je az önmaga lelkét csonkoló tüneményes áldozat.

Huba kimagasló pedagógiai készségéről tett tanúbizonyságot akkor, amikor elhitette Tóth Tiborral, hogy Marquis D’Orsigni, a „Félszemű” számára csak egy szerep. Sokkal több volt annál: a civil Tóth Tibor lelkülete egyesült a „Félszemű” lelkületével, ami egy emlékezetes karakteralakítással jutalmazott meg bennünket. Egyszerre volt otromba és fair.

A Charles de la Grange-t alakító Tóth Károly e. h. bemutatóról bemutatóra bizonyítja vitathatatlan színészi tehetségét. Szerepformálása most is tiszta volt és magas hőfokú.  
Szabó Viktor Zacharie Moirronja egészen Molière verbális elárulásáig ragyog. Az önmarcangoló, akár az önfeláldozás árán is mindent jóvátenni akaró vezeklő pillanatai helyenként modorosra sikerültek.
A Párizs érsekét alakító Olasz István túlságosan jó ember ahhoz, hogy aljassága hihető legyen. A cselszövés a szavak szintjén működött, de a szíve Molière-ért vérzett.

Majorfalvi Bálint (Bűvész, Hűség testvér) és Bernáth Tamás (Philibert Du Croisy / Erő testvér) azáltal erősítették az előadást, hogy nem epizodistákként voltak jelen, hanem alkotókként, különös tekintettel a kihallgatási jelenetre.
Bárdos Judit Armande Béjart Molière szerepében alulteljesített, hiányzik a színésznő mesterségbeli tudása. A Molière iránti rajongása talán az első színpadi találkozásukkor még hihető, a későbbiekben viszont olyan értelmezhetetlen infantilis pózokba keveredik, amelyekből kilábalni mindvégig képtelen. S ezt a felületességet bizony olykor elfogadja a Molière-t alakító Mokos Attila is: együtt szédülnek bele abba a verembe, amelyből Mokos félidőtől előtornázza magát, Bárdos viszont nem.

Magyar színpadokon mások mellett Major Tamás, Darvas Iván, Eperjes Károly, Jordán Tamás játszották Bulgakov Molière-jét. Mindegyik más és más egyéniség. S természetesen Mokos is más. És nyilván más a zseni és más a pojáca is. Az első felvonásban még csak kereste, a másodikban már megtalálta önmagát.

Örömmel szólok még a Jean-Jacques Boutont alakító Culka Ottóról (m. v.), aki nemcsak kiegyensúlyozottan visszafogott és végtelenül tudatos játékával szerzett kellemes meglepetést, hanem tiszta magyar beszédével is. Foglalkoztatni kell őt.
Az előadásban részt vettek még: Dékány Nikolett, Nagy László és Németh István.

Emlékezetes előadás volt, stílusában egységes, átgondolt, mind dramaturgiailag, mind rendezőileg, mind színészileg. Több mint tisztességes: arra utaló, hogy ezzel a társulattal bátran hozzá lehet nyúlni olyan színművekhez is, amelyek megkívánják az alkotói jelenlétet.
Martin Huba úgy nyilatkozott, hogy valószínűleg az Álszentek összeesküvése volt az utolsó komáromi rendezése. Remek szellemi kondícióban van, nagy kár lenne, ha betartaná a szavát.