Gyürky Katalin: A történelem egérfogói (Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című kötetéről)

A világhírű, finn-észt származású Sofi Oksanen legújabb, Mikor eltűntek a galambok című regényének értelmezésekor két, egymással összefüggő tényt mindenképp érdemes figyelmembe venni. Az egyik, hogy a regény – Sofi Oksanen szándékai szerint – egy tetralógia harmadik részét képezi, a Sztálin tehenei (2003) és a Tisztogatás (2008) című alkotások folytatásaként.

A második tény az írónő regényhez fűzött utószavának néhány sora, amelyben Oksanen arról számol be, hogy milyen sokáig kereste a mostani történetéhez a főhőst, mígnem a lehetséges alakok közül az egyik a többi fölé emelkedett: „Egy férfi, akit végtelenül lenyűgöztek kora hírességei, csillagai, bálványai – a pilóták –, és ő maga is azzá akart válni. Pilótának adta ki magát, történeteket mesélt veszélyes helyzetekről, melyekbe repülései során került, és hírességekről, akiket repülőgépén szállított. Még pilótafényképeket is retusált magáról. A valóságban soha nem repült. Még csak repülési engedéllyel sem rendelkezett” (351.).

Azt a tényt, hogy a regény egy tetralógia részét képezi, illetve azt, hogy ennek az alkotásnak a főhőse egy önmagát másnak láttató ember, a Sofi Oksanen műveiben rendkívül erős motívum: az identitásválság köti össze. Amíg a tetralógia első része, a Sztálin tehenei az írónő személyes származásából kiindulva a finn-észt identitással rendelkező fiatal lányt, Annát úgy állítja középpontba, hogy a történetéből a kettős identitás személyiségtorzító hatása minél jobban világossá váljon, a második rész, a Tisztogatás pedig az identitásproblémákat történelmi távlatba helyezi, azaz a II. világháború idejére, ahol a hősök életében az észtség és a finnség mellett a „ruszki léttel”, a szovjet rendszerrel folytatott személyes harc is előtérbe kerül, addig ez a harmadik rész azzal, hogy a főhős, Edgar különböző pilóták bőrébe képzelte magát, holott soha nem repült, szimbolikusan arra is utal, hogy az ő identitásválsága nem mással, mint az identitáshiánnyal egyenlő. Neki – a tetralógia első két részének hőseivel szemben – teljesen mindegy, hogy finn-e, észt-e, német-e, szovjet-e. S hogy ez mindegy neki, az az észt történelemmel, az észt történelembe helyezett „egérfogókkal” áll összefüggésben.

A regény egyfelől ismét a II. világháborúba, a szovjetek, majd a németek által megszállt Észtországba kalauzol bennünket, azonban – az identitáshiány központi szerepét érzékeltetendő – egy másik idősíkba, a ’60-as évek „Észtországának” szovjet valóságába is betekintést nyújt. Az Észtország szót itt nem véletlenül tettem idézőjelbe. Hiszen a II. világháború kitörésétől kezdve folyamatosan idegen fennhatóság alá tartozó országról a regény szövege is kimondja: „Senki sem említi Észtországot. Észtország eltűnt a térképről, mint egy azonosítatlan holttest a háborúban” (213.).

Edgar életútja az országa „azonosítatlan” jellegének lesz a személyes leképeződése. A háború elején – a Vörös Hadsereget meggyengítendő – a finnországi szövetségeseknek dolgozik. Majd nevet változtatva – miközben tudjuk, hogy az, ha valaki minden további nélkül nevet változtat, szintén az identitás hiányára utal – egy gyerekkori, azóta tuberkulózisban elpusztult ismerőse, Egger Fürst nevét „kölcsönkérve”, „pilótaként” minden szembejövő lehetőségre „rárepül”, és a szovjetek távozása után, 1941-től az országot elfoglaló német hadvezetés oldalára áll. A németek egyfelől a zsidókérdés feltérképezését várják tőle, azt, hogy „miként vélekedik, mennyire vannak itt tudatában a baltiak a zsidók jelentette veszélynek” (65.), illetve az országban még esetlegesen létező, fennmaradó „bolsevik sejtek” teljes megsemmisítését, likvidálását. Hogy azután, a II. világháború vége, a németek veresége és a szovjet hatalomátvétel után, a ’60-as években Parts néven, azaz ismét nevet változtatva, szovjet kémmé váljék, és része legyen a következő célnak: „leleplezni a nyugati fasiszta csoportosulásoknak a hitlerista megszállók és csahosaik rehabilitálására tett erőfeszítéseit” (87.).

Edgar identitáshiánya azonban a politikai ide-oda csapongás, „röpködés” mellett komoly személyiségproblémákat is rejt, magánéleti sikertelenségének is eredőjévé válik, illetve rányomja a bélyegét a mű másik két főszereplőjének a sorsára is.
Edgar árulásai, hol finn, hol német, hol szovjet érdekeknek megfelelő viselkedése mögött rejtett, elfojtott homoszexualitás is lapul, amellyel házassága elejétől fogva tönkreteszi felesége, Juudit életét. A férjének köszönhetően szexuális elvonási tünetektől szenvedő asszony így más karjában fogja keresni a boldogságot, és ez a regényben újabb identitásválságot, illetve áruláshullámot indukál. Mert amíg Edgar a saját országát csalja meg azzal, hogy hol németnek, hol szovjetnek adja ki magát, de sohasem észtnek, annak az asszonynak, aki „többször elolvasta a Bovarynét és az Anna Kareninát, és még ha hősnőik nem is egészen ugyanolyan helyzettől szenvedtek a házasságukban, mint ő, végtelen lelki rokonságot érzett velük, mert a sóvárgást ő is jól ismerte” (28.), mindegy, hogy milyen identitású, nemzetiségű férfiba szeret bele, csak szerethessen, s végre őt is szeressék. Abban, hogy épp a német Hellmuth az a férfi, aki mellett – férjes asszonyként, s így állandó lelkifurdalást érezve – boldog lehet, a férfi németsége egyáltalán nem játszik szerepet. Juudit így Hellmuthtal szerelmi viszonyba keveredve a férjével ellentétben nem a saját identitását, a saját észtségét árulja el, tehát nem az országát csalja meg, „pusztán” a férjét.

Az viszont, hogy Juudit épp egy német férfi karjában köt ki, a harmadik főszereplőnek, Edgar unokabátyjának, Rolandnak köszönhető, aki sajátos módon ötvözi magában Edgar identitáshiányát és Juudit félrelépésre való hajlamát. Sajátos módon, hisz sem az egyiket, sem a másikat nem szeretné átélni. Úgy kerül bele a történelem „egérfogójába”, az országa, Észtország „nemléte” miatt kialakult helyzetbe, s úgy kénytelen ehhez alkalmazkodni, hogy nincs hozzá affinitása. Ő próbálna észt maradni az észttelenségben, s próbálna hű maradni elhunyt kedvese, Rosalie emlékéhez. Az, hogy mennyire szeretne kimaradni a történelem forgószeléből, talán ezek a sorai bizonyítják a leginkább: „Egy viaszfedeles füzetet is vásároltam naplóul. Az volt a szándékom, hogy bizonyítékokat gyűjtök a bolsevikok által véghezvitt pusztításról. Szükség lesz rájuk, ha eljön a béke. Akkor majd magamnál tehetségesebb tollforgatóknak adom át a dokumentumokat, azoknak, akik megírják e szabadságharc történetét. A feladat fontosságának tudata megszilárdította a lelkemet, amikor elöntött a gyanakvás, hogy csak gyávaságom miatt nem veszek részt a nagy tervekben, vagy mikor választásommal elkerültem a harcot. Legalább megvolt a feladatom, amelyre apám büszke lenne. Nem szándékoztam feljegyezni semmi olyat, ami mások számára következményekkel járna, vagy olyat, ami túlságosan sokat árulna el a kapcsolattartóinkról. Nem fogom használni a nevüket, talán a helyeket sem említem. Fényképezőgépet szereztem, de nem azért, hogy csoportképeket készítsek testvéreinkről” (18–19.). Ám a II. világháború, majd azt azt követő időszak pokla az ilyesfajta kívülmaradást nem teszi lehetővé, vagy esetleg csak ideig-óráig ad rá lehetőséget.
Amikor Rosalie rejtélyes körülmények között meghal, Rolandnak – miközben tiltakozik az efféle módszerek ellen – sem marad más útja, hogy kiderítse Rosalie halálának körülményeit, mint megkérni Juuditot: épüljön be a németek közé, és tudja meg, hogyan tették el láb alól a kedvesét. Tehát – akarva-akaratlan – csatlakozik ahhoz az Edgar képviselte, besúgóktól, kémektől, besúgásoktól és kémkedésektől hemzsegő, identitásvesztett világhoz, amelytől egyébként undorodik. S bár nem szeretné megcsalni Rosalie-t, pontosabban Rosalie emlékét, Juudittal kollaborálva egyszer csak mégis a regényben a magánéleti árulást képviselő Juudit karjaiban találja magát. Tehát Edgar és Juudit mindazon tulajdonságait ötvözi, amelyeket önmagától, másféle történelmi és magánéleti feltételek mellett, elkerült volna.
Oksanen regényének zsenialitása, hogy nem tudjuk eldönteni: Edgar, Juudit vagy Roland-e a nagyobb vesztese, szerencsétlenebb, szánalomra méltóbb alakja a történelemnek és a történetnek.

Vajon Edgar, akinek Partsként, azaz szovjet kémként az a szerencsétlensége, hogy a dokumentumok között kutatva épp Roland naplójába „szalad bele”, és ebből értesül Roland és Juudit „szerelméről”? Ráadásul azután, hogy német kémként, Eggerként már túl van egy hasonló, kettős megrázkódtatáson: amikor nem elég, hogy Juudit megcsalja, hanem épp azzal a Hellmuthtal csalja meg, akit ő – homoszexuálisként – egyébként kinézett magának?
Vajon Juudit, aki „csak” boldog akar lenni, de a történelem és a férje beteggé, őrültté teszi, olyanná, aki ott is egereket lát és hall, ahol nincsenek, aki képletesen és ténylegesen is mindenhová egérfogókat állít? Vagy Roland, aki nem akart se emellett, se amellett a hadsereg mellett harcolni, nem akarta sem az országát, sem Rosalie emlékét megcsalni, és mégis erre kényszerült?

A három főhős csak abban egyezik, hogy mindhármuk sorsa katasztrofális, s katasztrófájuk Észtország „azonosítatlan holttestéhez” vezethető vissza. Tragédiájuk milyensége azonban más és más, ami hűen tükrözi a történelem bonyolultságát s a történelem egérfogóiban vergődő embereknek az egymástól eltérő, a szituációkra egymástól különböző válaszokat adó személyiségét.
(Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok. Bába Laura fordítása. Scolar, Budapest, 2014, 352 oldal, 3450 Ft)