Szabó Lovas Emőke: Ez se lesz könnyű, ha ennyi mindent magunkkal akarunk vinni (Darvasi László Ez egy ilyen csúcs című kötetéről)

Darvasi László én- és másokregé-nye, az Ez egy ilyen csúcs tárca és regény, benne Darvasi és Krúdyék, álombeli és valóságos utazások, Esti Kornél és Szív Ernő egyben. Húsz év munkája a könyv, az utalásoknak ez a bravúros nagyszerkezete, Szív Ernő pedig huszonöt éve társa az írónak. Újságíró alteregó, aki viszont éppen úgy nem áll meg csupán a valósághű írásnál, ahogyan Darvasi sem.

Szív városok és azokon keresztül saját történeteit meséli el tíz fejezetben. Berlin a gyász színhelye, a berlini fekete füzet az elmúlás füzete, a legvalóságosabb mind közül, hiszen „a képzelgésnek éppen a fájdalom egy bizonyos fajtájához nincs köze, ahhoz a jeges és dermesztő, rettenetesen valóságos fájdalomhoz”, amit Bakó András/Baka István elvesztésekor érez Szív.

Valóságos halál ez akkor is, ha egy Szív Lacikának írandó versen, egy diszkóhajó zajzenéjén vagy akár egy borospoháron keresztül nézzük. Az egész fejezet egy hiányzó test köré szerveződik. Az emlékek részben jelenlétté változtatják Bakó jelen-nem-létét. Teszik ezt a terveivel, a tavaszi szekszárdi gyógyulásképével, a folyamatos – számára nem létező – jövőbe látással. Bakó mint utolsó magyar, aki dühében, mert nem díjazza versét az ukrán távírászkisasszony, inkább felad egy táviratot az Istennek, magyarul. A szerző az utolsó interjú közlésével, utána pedig a még élő Bakó nekrológjának megírásával egyrészt visszavonhatatlanul az öröklétbe helyezi, másrészt pedig a legvégsőkig és azon is túl itt tartja a már távozót.
Addig nem fogjuk fel igazán a veszteséget, amíg az bennünk is meg nem változtat valamit. Ezért válik Berlinben Szív és a könyv alapélményévé a magány, ami egy betegséggel kezdődik, és amely „beszűkít és lélektelenné tesz”, s pont a szeretetet öli ki az emberből. Szeretet nélkül pedig annak a védtelen állapotnak az áldozatai leszünk, amiben a saját történeteink is árthatnak nekünk. És egy rozsdabarna, lötyögő zakó sem véd meg bennünket tőlük. „Istenem, ha vagy, engedd, hogy a stílus vigye el a balhét. Az a szeretet, ami elviszi a balhét.”

A második füzet francia és fehér, tengerfüzet, hibafüzet. És a legkevésbé sem szeretne regény lenni. Egy széttöredezett, (még) összesöpörhetetlen Szív felett sajnálkozunk. Felsegítenénk, de azzal kijavítanánk, azaz tovább rontanánk mindent. Inkább csupán szenvtelenül helyzettanulmányt készítünk, kutatjuk, hogy vajon milyen annak a Szívnek ott lenn? Mit lát onnan? Isten teremtésében elhibázott és javításokkal egyre inkább elromlott világát. Flandriát, ahol esik az eső, Párizst, ahol reggel hét előtt nincs kávé, csak a pékáruk illata. Pedig a félelemállattal való küzdelemben egy abszint segítene.

Ennek a fejezetnek a folytatása a New York-i piros füzet, városnézéssel. A helyi nevezetességek leírásának bédekkerhangulata fonódik össze igazi szépirodalmi példázatokkal. Múlt és jelen forr itt össze. A leomlott ikertornyok melletti kis kápolna pihenő- és alvóhelyet biztosít a végtelenségig kimerült tűzoltóknak és romeltakarítóknak, megtalálja hát benne Szív – ha utólag is – a Getszemáni-kertéhez hasonló alvó-imádkozást, a mindannyiunkat megvédő „szent jelenlétet”, a milliomos Mr. Flick Rembrandt önarcképében a semmit markoló alkotói kezet, az „alvó szegeket a jéghideg homokban”, szemben a plakátmagánnyal és az éjszaka bosszantóan megnőtt villanyszámlával.
Igazi remekmű a balesetben összeroncsolódott arcú, ezáltal halott barátnőjével összetévesztett lány története. Egy élet tévedésből való megszűnésének, majd újrakezdésének és egy meggyászolatlan halálnak a rettenetével. Ez a saját halálokon átívelő identi-táskeresés jelenik meg a szökött német hadifogoly tipikusan amerikai történetében is.

A bibliai példázatok hangulatát a rabbi története idézi igazán, aki folyamatosan fingó fiát szeretné elküldeni világot látni, azaz magasabb tapasztalatok felé irányítaná. Szeretné, ha néha a fia lelke kissé zavarban tudna lenni, de ez addig nem történik meg, amíg a fiú nem kérdez meg mindent arról a helyről, attól a helytől, amit éppen elhagyni készül. Mert végül mindenkinek tudnia kell a saját történeteit, mondatait, mielőtt más mondatokhoz is odamenne. Kicsit mindig meg kell halnunk, hogy folytatni tudjuk. Hogy összesöpörjünk valamennyit az összetört Szívünkből.

Talán mind közül a legszebb az Esti-füzet, a nyolcadik. Egyrészt Esti Kornél egész emberi létet megvillantó, magába foglaló miniatúrái alkotják a fejezetet, másrészt Slukalovsky főmérnök feleségének történetei halálon innen és túl, harmadrészt pedig zseniális Esti/Esterházy-utalások egy bekezdésre jutó rekordmennyisége. „Esti biztosan nem volt magányos, amikor, úgymond, nyakig volt a történelemben. Nem, nem! Esti nem lehetett az. Aki így megy, aki így jár körbe egy vérpadra vont állatot, aki így használ szót, mondatot, akinek ennyi apukája van, azzal mindig ott van… a mi a lófasz van, lelkem, na, mi van?! Haza, család, parókás házi zeneszerző? A hagyomány nagy, békétlen árnya?! Az élet mélységes, ironikus, kritikus, de elsősorban tehetséges tisztelete?!”

Aztán lassan beérünk-belemenekülünk Esti-Szív mézsügér-halálába. Az igaziba, ami nem lesz egy olyan csúcs. Lassan fölfedezzük, hogy milyen csúcs nem. Hogy jó lenne most Kosztolányit vagy Krúdyt emlegetni. Helyette kifogtuk a mézsügért. Először nem verdes, csak a szeme mozog. Aztán üveghangon csendül fel, akárcsak ez a könyv. Arról, hogy nincs nagy történet. Dobozaink vannak, bennük életünk fragmentumaival, szívlapátokkal, patikamérlegekkel, amik mérik a bűnt és kilóra a halált. És ez a csendülés a mézsügér halálsóhaja is egyben. És a nevünket mondja. Mindig azét, aki kifogta.
Éntárca. Regény. A könyv Krúdytól tanul a nőkhöz beszélni, Karinthytól nevetni, Szív Ernőtől pedig kicsi lenni, gyufalángként fellobbanó ötleteket, hangulatokat, mesteri pillanatképeket festeni szerencséről, tehetségről, Miss Marple-ről, Marlowe-ról,

Emily Dickinsonról. Megtanulja megfogni a nagy történeteinket, érzelmeinket, a tenyerébe venni és addig szűrni azokat, amíg önmaguk esszenciájává nem válnak.
Miért jó, hogy kemény borítójú a tárcagyűjtemény? Mert végre felfűzzük valamire az írásokat. Hogy ne lobbanjanak el. Hogy ne öntsük rá olyan könnyen a reggeli kávét. Már nem mindegy, hogy isonzói tüzérszázad vagy hegyi vadászok… Szembetaláljuk magunkat bennük életünk fő dallamával. A gyászunkkal, hibáinkkal, javításainkkal, halálunkkal, Szív-élyességünkkel és Szív-telenségünkkel. És vinnünk kell mindet magunkkal. Nem azért, mert ez nekünk jó, hanem épp azért, mert rossz. Akárcsak a berlini olcsó Apfelkorn. Ez egy ilyen csúcs. Magasföldszint.

(Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs. Magvető, Budapest, 2014, 382 oldal, 3690 Ft)