Gyürky Katalin:A naplóírás csapdájában (Pavel Vilikovský Egy igazi ember története című kötetéről)

Ha valaki a negyvenedik születésnapjára a fiától naplót, a feleségétől pedig tollat kap ajándékba, ettől még nem fogja magát jelentős embernek tartani.

Pavel Vilikovský legújabb, a K4 című, közép-európai, azaz lengyel, magyar, cseh és szlovák művek kiadására „szakosodott” sorozatban megjelent alkotásának ostoba, a szocialista érában élő kisember főhőse azonban ettől a ténytől kezdi úgy érezni, hogy híres, fontos ember, akinek eddig senki által nem verbalizált jelentékenységére a napló átadásával a fia utalni akart: „Nem gondoltam azt, hogy a negyvenedik születésnapom más lenne, mint a többi, csak kicsit kerekebb, de egy napló a fiamtól, ezen az ajándékon el kellett gondolkodnom. Egyáltalán hogy jutott az eszébe? Miért? […] A jelentős emberek szoktak naplót írni, politikusok, színészek, írók meg ilyenek, akikkel különféle események estek meg, akik részt vettek olyasvalamiben, ami a nagy nyilvánosságot is érdekli” (10.).
Itt több szempontból is az eddig nem verbalizált jelleg a lényeges, hiszen ez a névtelen hős – a szerző a hőse névnélküliségével a szocialista rendszer ilyesfajta „egyedeinek” tucat-jellegét hangsúlyozza – nemcsak azt érzi, hogy a naplóval mint ajándékkal végre kimondatott a fontossága, hanem a naplóírás adja meg a számára annak a lehetőségét is, hogy „kinyissa a száját”, a naplóírás tényétől jön meg a bátorsága. Innentől kezdi magát harcos, igazi férfinak érezni. A naplóírástól lesz minden olyanról saját véleménye, amiről eddig nem volt, vagy amiről eddig esze ágában sem volt gondolkodni.

A napló és a naplóírás nagy csapdája, amikor a „segítségével” épp egy ilyen korlátolt kisember nyílik meg. De még ennél is nagyobb csapdája a monológjellege. Az, hogy a naplóíró bármit fogalmazzon is meg, bármivel és bárkivel kapcsolatban, a soraival hiába akarja érzékeltetni, hogy többedmagával élte át, hiába tűnik úgy, hogy arról valaki mással is konzultált. A naplóban mindez egyoldalú véleményként, reflektálatlanul csapódik le. A naplóíró felteszi magának a kérdést, és a maga módján, meg is válaszolja azt, miközben úgy gondolja, hogy akivel vagy amivel kapcsolatban válaszol, az csak és kizárólag úgy történhetett, arra a válasz egyedül az általa leírt lehet.

A válaszadás egyoldalúságából és szubjektivitásából, illetve kisemberünk nyilvánvaló, a nyelvhasználatából is érzékelhető stupidságából1 is látszik, hogy ez az ember mindent félreért, ami vele és a környezetében, a környezetével történik, illetve mindenre olyan magyarázatot ad, ami neki, az ő lelkiállapotának a legmegfelelőbb, mindenféle objektív tényezőt figyelmen kívül hagyva. Az összes további konfliktusát generáló elképzelését, hogy ő jelentékeny ember, az élete minden más szegmensére is átviszi. A naplóírás lehetőségétől és tényétől felvértezett ostoba kisember nemcsak a családja – a fia, Zdeno, és a felesége, Edita – kapcsán érzi úgy, hogy innentől kezdve mindent ő határozhat meg, ami történik, hanem a munkahelyi beosztását is a megnövekedett fontossága alátámasztásaként értékeli: „Tegnap beszéltem Zdenóval, mint férfi a férfival. […] Elmagyaráztam neki, hogy mit jelent az, hogy egy épület gondnoka vagyok, milyen funkció is ez pontosan. Hogy ha valami elromlik, valamilyen hiba keletkezik, akkor azt nekem jelentik, de nem én megyek oda, hogy megjavítsam, hanem odaküldöm a karbantartókat, a Hegedíšt meg a Končeket, vagy ha valami nagyobb gond van, akkor szakembereket hívok a házkezelőségtől. Most már legalább tudja, hogy én nem egyszerű szerelő vagyok, hanem vezető és diszpécser, én döntöm el, ki mit csináljon és hogyan” (13.). Jelentékenységérzetét pedig csak tovább erősíti, amikor a főnöke hívatja, hogy még egy, bizalmon alapuló félállást, a különleges referensi pozíciót is rábízza. Ezt a kisember már nemcsak felül fogja értékelni, hanem – a napló monológjellege miatt ismét reflektálatlanul – a kelleténél tovább is fogja gondolni, olyan következtetéseket von le belőle, amelyek valójában nem léteznek: „Ha különleges ügyekért felelős referens leszek, akkor mindig benn leszek a vezetőségi üléseken, nem mint most, hogy csak akkor hívnak, ha az én részlegemet is érinti az ügy, mint a munkahelyi jelenlét vagy hogy a harmadikon bedöglött a fűtés, meg ilyenek. Talán még a testületi értekezleteken is részt vehetek” (16.).

Mivel újabb pozíciójával most már igazi, az élet minden területén harcba szálló férfinak érzi magát, a vele történő események túlértékelése és továbbgondolása az eddig a feleségéhez hűséges kisember „hódítási kedvét” is meghozza. Hamis önképe miatt szinte „törvényszerűnek” érzi, hogy nem más, mint a vállalat legjobb, „extra kategóriás” (62.) nője, V. kezd ki vele a negyvenedik születésnapjára rendezett partin. S a fia, valamint az eddigi családi életét felbolygató V. kitüntetett figyelmét is egy tőről fakadónak véli: „…az jutott eszembe, hogy mi van, ha ez az egész nem véletlen. Mármint, hogy mind a ketten és ugyanabban az időben. A férfiak kapcsán a nők, ahogy mondani szokás, amolyan hatodik érzékkel rendelkeznek, tudják, hogy kiért érdemes bűnbe esni meg ilyenek, mert tudat alatt mindig a gyerekeik apját és a családfenntartót keresik, egész egyszerűen, hogy is mondjam, egy rátermett hímet, aki kitűnik a többiek közül és nem veszik el az élet sűrűjében. Úgyhogy arra jutottam, hogy mi van, ha V. pont ezt érezte meg, talán megcsapta őt a belőlem áradó változás szele, most, hogy érett korba léptem, hogy végre, ahogy mondani szokás, megemberesedtem, és emiatt érdeklődik irántam. Bár a fiamnak még nem nőtt be teljesen a feje lágya, de mégiscsak ugyanaz a vér csordogál az ereiben, és azt mondják, rám ütött, talán ő is megsejtett valamit. Hogy mi rejtőzik bennem, micsoda képességek” (31–32.).

Kisemberünk a V.-vel való kapcsolatával kezd el a vesztébe rohanni. Nem azért, mert senki nem figyelmezteti, hanem azért, mert hiába figyelmeztetik. Mert minden „más szólam” lepereg róla. A nála jóval rafináltabbnak és minden téren tapasztaltabbnak tűnő Jožo barátja ugyan próbálja jelezni felé, hogy V. egy számító, ravasz nőszemély, akivel vigyáznia kéne. De ez az ostoba és tapasztalatlan alak egy-két V.-vel folytatott beszélgetés és némi „smacizás” után úgy dönt, hogy V.-vel beköszöntött az életébe az a bizonyos igazi szerelem, ami csak egyszer van az ember életében, ezért Jožo figyelmeztetését rosszindulatúnak értelmezi, azt hiszi, Jožo azért szól neki, mert irigy, mert neki „nem volt meg” V. Semmilyen jelből nem veszi észre – abból sem, hogy V. neki „sincs meg”, hogy V. mindenféle kifogást talál a kapcsolat elmélyítésének csak a gondolata ellen is –, hogy ez a nő tényleg csak kihasználja.
Azonban a főhős további sorsa szempontjából V. nem a legfontosabb kihasználó. Mert ezt a kisembert a szerinte jól megérdemelt jelentős pozíciójával a vállalatvezetés, és az ellenérdekelt, épp a vállalatvezetésről információkat gyűjtő, Ondro nevű, „unokatestvérnek” beállított titkosrendőr is úgy és akkor kezdi el használni, kihasználni, ahogyan és amikor neki az érdekében áll. Ám érdeklődésüket a stupid naplóíró továbbra is saját maga érdemeinek tudja be. Amit magáról képzel, hogy ő egy okos, vezetésre termett, igazi férfi, hatalmas kontrasztot képez azzal, amire a szocialista rendszernek szüksége van: épp az önálló, stabil személyiséggel, komoly gondolatokkal és szilárd jellemmel nem rendelkező alakokra. Hogy mennyire nincs az ilyenekre szüksége, az abból is látszik, hogy amikor a kisemberünk kéri: hadd tanuljon tovább „levelezőin”, hadd fejlessze a szerinte amúgy is meglévő képességeit, a főnöke ezt nem engedi, amit azzal indokol, hogy a főhősnek a beosztása szerint nincs szüksége magasabb képesítésre, az üzemnek nem érdeke, hogy továbbtanuljon, és a tanulmányi kötelességei is akadályoznák abban, hogy felelősségteljesen elvégezze a munkáját. A kisember azonban ezt a főnöki reakciót is – ugyanúgy, mint Jožo V.-vel kapcsolatos megjegyzését – félreérti, túlértékeli: „…nem tudom kiverni a fejemből, hogy az igazgató milyen ideges lett attól, hogy levelezőin továbbtanulnék, és magasabb képesítést szereznék, úgyhogy az jutott eszembe, hogy nem attól fél-e, hogy ha lenne főiskolai végzettségem, konkurenciát jelentenék a számára. A széles látókörömmel és szervezői képességemmel, amelyről éppen tanúbizonyságot tettem, túlszárnyalhatnám és kitúrhatnám a jó kis helyéről. Mi másra gondolhatnék, ha ilyen hevesen ellenezte?” (131.)

Az ő és a fennálló rendszer közötti kontrasztból az ő gondolkodásmódjánál jóval strukturáltabb, jóval stabilabb alapokon nyugvó, szervezettebb rendszer fog győztesen kikerülni. Így kisemberünk a légvárakra épített, szedett-vedett jelentőségtudata hamis ködébe burkolózva mind a munkahelyén, mind a magánéletében többszörösen pórul jár. V.-ről nemcsak az derül ki, hogy csak azért kellett neki, hogy az általa a vezetéstől beszerzett papírok segítségével emigrálhasson, hanem az is, hogy Olaszországban egy férfi várja. Az állásából kirúgják, mert egy idő után kellemetlenné válik a fontoskodása. Így mindössze a besúgói „karrier” várja. V.-t nem fogja látni soha többé, és természetesen otthon az asszony mindenről tudomást szerez, így ezzel a házasságának is vége.

Vilikovský műve félelmetes pontossággal ábrázolja, hogy a butaságában maga köré önigazolási rendszert építő, az orra hegyénél tovább nem látó kisember hogyan válik csavarrá a gépezetben. A szocialista rendszerbe tökéletesen beleillő csavarrá. Olyan szereplővé – s talán ez a legfélelmetesebb –, aki a butaságánál fogva még csak azt sem érzékeli, hogy csavarrá vált. Ennek a névtelen hősnek a gondolkodásmódját megismerve talán azt is megértjük, hogy hogyan tarthatott nálunk, Közép-Európában negyven évig a szocializmus. Talán azon (is) múlott, hogy mindkét oldalon bőven akadtak fenntartói.

(Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története. Garajszki Margit fordítása. Kalligram, Pozsony, 2014, 224 oldal, 2990 Ft/10 €)

Elemzésemnek ezen a pontján mindenképp szeretnék utalni arra, hogy Garajszki Margit az amúgy is figyelemre méltó fordításában milyen tökéletesen adja vissza azt a gondolati zűrzavart, ami kisemberünknél nyelvi szinten, főleg a bevált szófordulatok, a szólások, közmondások összekutyulásában, nem helyénvaló használatában tükröződik: például a „szétvetette a kezét” (63.) kifejezést használja a „széttárta a kezét” helyett, vagy következetesen „üstökön ragadja az alkalmat” (pl. 72.), pedig üstökön a szerencsét szoktuk ragadni, ő viszont „a szerencsét meglovagolja” (uo.), miközben maximum a sikert szoktuk meglovagolni. „Fújogatja a sebeit” (211.) a nyalogatja a sebeit helyett. De ugyanilyen bugyután hangzik, amikor eldönti: „levelezőin”, nem pedig levelezőn végezne még további iskolákat. Az összes ilyen félresikerült mondása közül a legszórakoztatóbb talán az „azt az agyafúrt mindenit” (143.) szófordulata. A remekül visszaadott nyelvi sutaságok sokat segítenek a buta kisember karakterének megértésében.