Gyürky Katalin: Asztráltestek bolyongása

(Bogdan Wojdowski A holtaknak vetett kenyér és Igor Ostachowicz Űzött lelkek éjszakája című kötetéről)

Írásomban két, műfaját és stílusát tekintve egymástól eltérő, tematikáját – a varsói gettó „örökségéből” fakadó tematikát – illetően viszont megdöbbentő hasonlóságokat és egyezéseket mutató lengyel regény összehasonlító elemzésére vállalkozom. A műfaji különbség a keletkezési körülményekből, a keletkezés eltérő időpontjából fakad: abból a jó négy évtizednyi időintervallumból, amely a két alkotás megírása között eltelt. Mert amíg Bogdan Wojdowski 1971-es A holtaknak vetett kenyér című műve a gettót vagy a lágert megjárt, az ottani borzalmakat személyesen átélő alkotók műveinek sorába illeszkedik, ennek a tényirodalomnak az egyik kiváló darabja (Wojdowski, hasonlóan Kertész Imréhez, a Sorstalanság szerzőjéhez, személyes élményeiből táplálkozva írt), addig Igor Ostachowicz már egy új írónemzedék tagjaként, „csak” történelemként tekint vissza arra, ami a varsói gettóban történt, és 2014-es művében, az Űzött lelkek éjszakájában a mai kor kívánalmainak megfelelően, egy science fictionbe hajló történet keretében, igen sajátos módon próbálja feldolgozni a máig feldolgozatlan és feldolgozhatatlan II. világháborús traumát.
A tényirodalom és a science fiction azonban ugyanazokat a rendkívül összetett kérdéseket járja körül: a gettóba kényszerített zsidó sors továbbélési, továbbviteli lehetőségeit, a lét és nemlét határán való tartózkodást, vagyis – Wojdowski szavaival – a „mezítlábas csontvázak táncának” (304.) minden egyes lépését.

Bogdan Wojdowski az erősen önéletrajzi ihletésű regényében – amelyben a főszereplő, Dawid az 1930-as születésű szerző tíz-tizenkét éves alteregójának tekinthető – egy minden szempontból köztes térben, a varsói gettóban ábrázolja, hogy az élet hogyan változik pokollá, hogy a lét hogyan csap át nemlétbe: regényének cselekménye 1940 őszén kezdődik, amikor bezárják a varsói gettót, és 1942 nyarán, a gettóból a treblinkai vagy majdaneki lágerbe történő deportálással zárul. A normális városi élet és a haláltábor között elhelyezkedő gettóban Wojdowski jelenetekre, s korántsem lineáris elbeszélői technikára épülő regénye koncentrikus körökben ábrázolja a nemlétbe fordulás állomásait és tematikai egységeit. Minden egyes egység a még jelentéktelennek tűnő, a létet még alig befolyásoló szankció, rendszabály kis köréből indul, majd terjed és tágul egyre nagyobbá, s juttatja el a gettó lakóit – ilyen vagy olyan módon – a létezés határára.

Ilyen egyre jobban táguló koncentrikus kör a műben a zsidóknak az attribútumaiktól való megfosztása, s helyettük más, a németek által a zsidókra vonatkoztatott, rájuk erőszakolt attribútumok életbe léptetése. Az, hogy Dawid nagyapjának levágják a szakállát, hogy a tábori csendőrök a család lakásában épp akkor tartanak razziát, amikor a zsidók az egyik legfontosabb ünnepüket, a purimot ülik, amely ünnep arról szól, hogy „mindenki arra vár, hogy megmeneküljön” (45.), a zsidó lét, a zsidó identitás tudatos, egyre szélesebb körű elvétele mellett azt is szolgálja, hogy ettől kezdve a németek határozzák, határozhassák meg, ki számít zsidónak. A megkülönböztetésükre szolgáló sárga csillagos karszalag viselésének kötelezővé tételét, amely a németek szerint „ismertetőjel volt, a létezést igazolta, még az iratoknál is fontosabbnak tartották” (61.), egy még durvább, már nyíltan rasszista módszer követi: az, amikor a németek tudományos alapon szabják meg, hány centis orrtól, a szem milyen görbületétől, a fül milyen állásától számít valaki zsidónak.

Az identitásmegvonás mellett a másik fontos, legalább ennyire fajsúlyos nemlétbe sodrás a gettólakók folyamatos, egyre nagyobb mértékű kiéheztetése. Amikor a karszalag viseléséért „cserébe” járó fejadagok egyre kisebbekké váltak, az emberek itt az éhségtől „elevenen változtak döggé” (113.), ahogy a gettóorvos mondja, asztráltestekké. „Rájuk rakta az éhezés a maga piszkos maszkjait, öreges grimasz torzította el az arcukat, kirepedezett bőrüket barázdálta. Hunyorogtak a szemek, elvakítva a naptól, a gennyedző szemhéjak görcsösen rezegtek, arckifejezésük ettől rafinált lett, kegyetlen és ravasz mosolyra emlékeztetett.” (108.)

Az éhezéstől (is) a nemlét felé sodródó zsidók egyetlen menekülőútja „odaát”, a „túloldalon” van, a gettó falain túl, ahová kiszökve szerezhetnek némi élelmet. A zsákmányszerző körútra leggyakrabban a kisfiút, Dawidot küldik, akiben él még az egészséges életösztön: „Amikor a túloldalon van, mindig vesz magának külön negyed kiló kenyeret, és titokban megeszi, egyedül, mert azt a negyed kilót magának veszi, erről nem szól senkinek; miután kimegy a boltból, behúzódik a legközelebbi kapualjba, pár falat az egész, le is nyelte, de erről hallgat; szégyenkezve tömi magába, lehunyja a szemét, és hagyja, hogy bűnös gyönyörűséggel töltse el a telítettség érzése” (224.).

Wojdowski regénye kiválóan érzékelteti, mennyire nem véletlen, hogy élelmiszert csempészni a háromgenerációs család épp a kisfiút, a legkisebb családtagot küldi, aki – látjuk – van elég leleményes ahhoz, hogy esetleg tovább éljen, mint a többi, gettón belül maradt családtagja. A zsidók identitásmegvonáson és éheztetésen keresztüli nemlétbe taszítása minden családtag számára egyértelmű ugyan, mindenki tisztában van vele, hogy mit művelnek a németek, Wojdowski mégis – a zsidó sors, a lehetséges túlélés, továbbélés szempontjából – ezt az egyértelmű tényt is egyre bővülő koncentrikus körben, egyre élesebbé váló konfliktushelyzetekben, generációs problémaként tárgyalja.

A történet előrehaladtával egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy mégis, milyen úton-módon lehetne túlélni ezt a borzalmat. A túlélési stratégia minden nemzedéknél más és más. A fiatal felnőttek generációjához tartozó Naumot például a bosszúvágy hajtja, élteti: „– Az a remény tart életben, hogy bosszút állok. Szemet szemért, fogat fogért. […] Az embernek joga van élni anélkül, hogy igaza lenne. Tagadjanak meg tőlem minden jogot, találjanak ki nem egy, hanem száz tébolyodott Hitlert, mindegyiket disznósörtével a fején és rühes bajuszkával az orra alatt, robbantsanak ki nem egy, hanem száz háborút, tagadja meg tőlem a létezéshez való jogot az egész világ a németekkel együtt, akkor sem nyugszom bele ebbe! […] Köpök Németországra. Ami történik, az már minden határon túlmegy, és nem fogok engedelmesen ülni, mint Jónás Ninive mellett, a töklevél árnyékában, békésen várva, hogy az Úr szíveskedjék férget rendelni az okulásomra, hogy megismerjem a sorsom teljes nyomorúságát. […] – Mint embert engem is megillet a bosszú joga” (259.). „– Bosszú, erről nem mondhat le az ember – csatlakozott hozzá Uri” (260.).
Ám a legidősebb generációt képviselő nagyapának erről teljesen más a véleménye. Ő az, aki a regényben a gettósítás miatt teljesen új értelmet ad Jónás és Ninive történetének, ő az, aki a gettó falának építését Bábel tornyának építésével azonosítja, és jól – életkoránál fogva minden családtagjánál sokkal jobban – ismeri a zsidó lelkületet. Ezért a következőre figyelmezteti a bosszúszomjas fiatalabb rokonait és hitsorsosait:

„– A zsidó képtelen a bosszúra. Nem tud haragot gerjeszteni magában. Fellobban, kialszik. Kis tűz, nagy füst. Nézzétek a németeket, hideg gyűlölettel és sietség nélkül csinálnak mindent. Ti meg abban bíztok, hogy majd megvéd benneteket az a forró szívetek? Gyerekek, gyerekek… Gyermekeim, unokáim, hallotok-e engem? Mindig is így volt, mindig is így lesz. […] A gyenge a hitben és a szívében lévő félelemben kereshet védelmet, azt kell őriznie. Az erősek teremtsenek rendet, és léptessék életbe a törvényt. A gyenge ne merészeljen védekezni, kiállni az igazság mellett, mert ettől csak csorbát szenved az igazság” (260–261.). „Nehezebb meghalni káromlásban, mint imával a szánkon, alázatban” (262.).

S mivel a nagyapa ismeri a zsidó mentalitást, s tudja, hogy a gyenge ember védekezésével az igazság, a zsidó igazság csorbulna, vagyis tudja, hogy a német erővel szemben zsidóként nem lehet túlélni a gettót és ezt a háborút, ő az, aki meglepő, ám a fenti okfejtéséből adódóan érthető, adekvát megoldást, túlélési, továbbélési stratégiát javasol az unokájának: „Most már itt az idő, itt az idő – suttogta. – Itt nem marad életben senki. Dawid, felejtsd el, hogy zsidó vagy. El kell felejtened ahhoz, hogy élhess. Hallasz engem, Dawid? Élj… élj, mint a veszett kutya, rohanj a szántóföldeken. […] Élj, hogy menekülhess. Menekülni, élni és menekülni. Ha szidják a zsidókat, hallgass. Ha gúnyt űznek a zsidókból, hallgass. Csukd be a szemed és a füled mindenre. Felejtsd el, ki vagy, ki az apád és az anyád. Felejtsd el, kik voltak a nagyszüleid. A szemed se rebbenjen, ha meglátod a szeretteidet, amint a gödörhöz hajtják őket. Fordulj el, és menj onnan” (263–264.).

A másik mű, az Ostachowicz-féle Űzött lelkek éjszakája szempontjából azonban nem csak az a lényeg, hogy Dawid a Wojdowski-regény végén valóban elmenekül a „túloldalra”, s a túlélése érdekében megtagadja zsidóságát, miközben arról sincs tudomása, hogy a szüleivel vajon Majdanekben vagy Treblinkában végeztek-e. Mert az Ostachowicz-regény elsősorban nem Dawid történetének folytatásaként, hanem a Wojdowski-mű utolsó jelenetének folytatásaként értelmezhető: „Útközben Dawid hallotta, amint suttogva beszéltek arról, hogy maradtak még rabok az Egyenes utcában, és sikerült jól elrejtőzniük” (455.).

Mintha Ostachowicz a sci-finek, helyenként horrornak is beillő történetében ezeknek az 1942-ben a transzport elől a pincébe rejtőző, a lét és a nemlét határán mozgó „űzött lelkeknek” a történetét szőné tovább, úgy, hogy közben névtelen főhőse és – főleg – a főhőse barátnője, Gebe szintén a lét és nemlét határán tartózkodik. A főhős magával az életmódjával képviseli ezt a köztes állapotot: a diplomás fiatalember az élhetetlen fiatalok népes táborába tartozik. Nem érdekli a diplomája, nem érdekli a végzettsége, nincs életcélja, alkalmi kőműves munkákból tartja fenn magát, sodródik, s megdöbbentő módon élete egyetlen biztos pontja az anorexiás, betegsége miatt végképp a létezés határait súroló barátnője, aki az éhezésével már önmagában kontinuitást képez Wojdowski azon hőseivel, akiknek éhező asztráltestekként sikerült a transzport elől elrejtőzniük. Ráadásul az önkényes önéheztetés Gebe részéről nem is annyira önkényes, ha tudjuk, hogy ő maga is zsidó származású, s hogy az éhség belőle is ugyanolyan – hol agresszív, hol pedig teljesen enervált – viselkedésmódokat vált ki, mint egykoron a felmenőiből.

A zsidó sorsot anorexia formájában továbbvivő barátnőjével az oldalán a főhős egyszer csak azzal szembesül, hogy „ott, a föld alatt, zsidók laknak” (7.), vagyis hogy a pincéjük valamiféle félig élő, félig halott kísértetlelkek otthonává vált. S a főhős elhatározza, hogy tesz egy „kirándulást” a pincébe, s megtudja, hogyan kerültek ezek a lények oda.

A pincébe leereszkedve ugyanúgy egy többgenerációs zsidó családot talál, mint amilyen Wojdowski regényében szerepelt: „Egy kis földbe vájt barlang. Bár, lehet, hogy a barlang túl nagy szó, inkább egy apró föld alatti szoba. Meglepő módon egy villanykörte lóg a plafonról, a lány meghúzza a láncnál fogva, és felgyullad a villany. Micsoda toprongyok! A pasi eszméletlen sovány, nagyjából egymagas velem, szakadt viharkabátot visel, barátságtalanul néz, a lánynak viszont kedves pofija van, de rettenetesen szomorú, lyukas ujjú kiskabátban van. Csak egy idő után veszem észre, amikor a szemem már hozzászokott a fényhez, hogy olyan a bőrük meg a testük, mint egy horrorfilmben. Meg kéne kérdeznem: »Ti halottak vagytok, vagy mi van?« De nem kérdezem meg. Hülyén jönne ki” (57.).

Az első találkozás után a főhős még inkább meg szeretné érteni, hogy kik ezek a félig élő, félig holt alakok, miért bolyonganak a föld alatt, mi a céljuk ezzel, ezért nem nyugszik, újra visszamegy hozzájuk a pincébe, kérdezősködni. A lány – akit zsidó nevén eredetileg Ráhelnek hívnak, s mintha a Wojdowski-regény Dawidjának sorsát másolná azzal, hogy a nevét s ezáltal a zsidóságát megtagadva azt kéri, hogy Récselnek szólítsák –, valamint a Wojdowski-mű nagypapájának bölcsességével megáldott, kapitányi rangú Apu-K kezdetben ugyan elég barátságtalanok a főhőssel, mégis sok mindenre választ adnak. Egyfelől, a főhős általuk, az ő létezésük által döbben rá arra, hogy Varsó ennyi évtized elteltével sem más, mint egy nagy gettó, hogy egy „egész föld alatti várost” (83.) képeznek az itt maradt, űzött lelkek. Ám ennél is lényegesebb, hogy mit csinálnak még mindig itt. Récsel erre így válaszol: „– Mindenki mást. Varsó alatt csak azok maradtak, akikkel nem stimmel valami, a legtöbbjük sokkot kapott. Nem bírják összeszedni magukat, egyesek megharagudtak Istenre, képtelenek továbblépni, mások félnek, hogy micsoda borzalom, nem értenek mindent, vagy ami még rosszabb, meg kell bocsátaniuk. Olyanok is akadnak, akik a rendőrségnél vagy a Sonderkommandóban dolgoztak, nekik megint más okaik vannak, de így vagy úgy, mindenki itt ragadt. Várnak, hogy elteljen egy kis idő” (87.).

A lét és nemlét határán itt ragadt hősök itt maradásának okait felsorolva, megdöbbentő módon mintha valóban a Wojdowski-regény utolsó oldalain szereplő, a transzport elől elrejtőző zsidók elevenednének meg előttünk az Ostachowicz-műben is. Naum és Uri, akik megharagudtak az Istenükre, mert mégsem tudtak bosszút állni a németeken, a németekkel összejátszó, spiclinek tartott Kalman Drabik, a félelmében irracionális cselekedetekre képes idős asszony, Zelda. S most, jó néhány évtized elteltével – Ostachowicz fantáziájának köszönhetően – mintha ők, ők is kedvet kapnának ahhoz, hogy Récselékkel együtt átjöjjenek a „túloldalra”, megnézzék, mi van a pincén túl, „odaát.” S amikor átjönnek, az, hogy Récselnek a XXI. századi villamos meglepetést okoz, hisz ő másfajta villamosokhoz volt szokva, teljesen ártatlan dolog ahhoz képest, ami Varsó utcáján, bevásárlóközpontjaiban éri őket. Mert a történet ezen pontján Ostachowicz – kora problémáira igen érzékeny íróként – még ha egy sci-fi formájában is, de érezteti velünk, hogy nemcsak az űzött asztráltestek élnek tovább. Tovább élnek a nácik is, akik neonáci vagy szkinhed csoportokba verődve járják Varsó utcáit, s csak arra várnak, hogy lecsaphassanak a búvóhelyüket elhagyó Récselékre. Geci Gonosz, Hitler(!), Bolo és Beles tehát szintén a továbbélést szimbolizálja: a kegyetlenség, a rasszizmus, a náci gyűlölet továbbélését. S a bölcs Apu-K tudja, hogy bizony van is mitől félniük, ha ezen a napon és ezen az éjszakán át mernek jönni a „túloldalra”, és a plázában vagy a város más részein bolyongva találkoznak a neonáci bandákkal: „Lehangol az idő. Egyesek elő sem másznak a sírból, főleg, ha az elég kényelmes. Vannak, akik sírnak, nyögnek, dalokat dudorásznak. Van egypár olyan figura is, akik ijesztgetnek. A különösen szentimentálisak meglátogatják kedvenc helyeiket, a többség viszont csak céltalanul kóvályog, és kivárja, hogy elmúljék a természetellenes feltámadás, és visszaessen a jól megszokott letargiába. Ez az éjszaka azonban hatalmas veszélyt hordoz magában, mert amíg élünk, meg lehet minket ölni. Ez alkalommal örökre. Ha ezen az éjszakán megölsz egy hullát, az örökre eltűnik a világról, szertefoszlik a múltban, a jelenben és a jövőben. […] A normális halál azt jelenti, hogy megállsz a jelenben – stop, nincs tovább. De abban a világban, amelynek az is része, ami mögötted van, tovább létezel. Ha valaki ezen az éjszakán öl meg egy hullát, az olyan…

– Mintha törölnéd a biztonsági mentést – fejeztem be egy felvilágosító metaforával, de a kapitány nem vágta.
– Hát, hogy teljesen véged van – mondta idegesen” (237.).

A neonáci eszmékkel telítődött világban, Varsóban, az Ostachowicz-regényben szereplő Apu-K szavai ugyan több mint megfontolandók, de Wojdowski regényével együtt, egyszerre olvasva még valami felmerül az emberben. Az, hogy zsidóként, a XX., XXI. században nincs jó döntés. Nem jó, ha megfutamodsz, ha a gettóból úgy mész át a „túloldalra”, hogy megtagadod a zsidóságodat – Wojdowskinál nemcsak Dawid választotta ezt az utat, hanem az író személyesen is ezt tette, és bele is halt: öngyilkos lett, mert nem bírt annak a terhével élni, hogy elhagyta a hitét. Nem jó, ha feladod, mert akkor mégy a transzporttal, a biztos halálba. S nem jó, ha se élő, se holtként tovább élsz, mert akkor egyszer csak tálcán kínálod magad a neonáciknak. Wojdowski és Ostachowicz felvázolták a lehetséges utakat, s szörnyű, hogy ezek mindegyike, így vagy úgy, de egytől egyig tragédiába torkollik.

(Bogdan Wojdowski: A holtaknak vetett kenyér. Park Kiadó, Budapest, 2014, 464 oldal, 3900 Ft; Igor Ostachovicz: Űzött lelkek éjszakája. Kossuth Kiadó, Budapest, 2014, 264 oldal, 2600 Ft)