Forgách Kinga: Poétikai motívumtranszponálás – Marno János Hideghullám című kötetéről

Marno János új kötetében a sajátos nyelvi játékok és a költői képek egymásba fonódva, elválaszthatatlanul összekapcsolódva alkotnak textúrát. A Hideghullám versei nem különálló alkotások, hanem egy komplex versszövetet hoznak létre, melyben emlékdarabkák, metaforák vándorolnak egyik szövegből a másikba. A metódus a zenei művek felépítésére emlékeztet: a komponálás során egy-egy motívumból bomlik ki a következő gondolat, s az egyes képek újabb és újabb jelentésárnyalatokkal bővülnek.

A Hideghullám, amely kilenc ciklusba rendezve több mint száztíz verset tartalmaz, a 2015-ös könyvhét alkalmából a Magvető Kiadó gondozásában látott napvilágot – e megjelenés által Marno János eddig méltatlanul elhanyagolt életműve végre tágabb körű ismertségre tehet szert.

A költő lírai világa az emlékezésen alapszik: „emlékezetem ilyenkor egy / rég kihalt temetőre emlékeztet, amelyről valami okból meg- / feledkeztek a munkagépek. Több évtized múltán is majd ez / a temető lesz a sétaterem, lábadozásom sokáig titkos – mert / éjszakai – porondja, ahol bátran elhagyhatom magam” (18.). A legtöbb versben egy-egy gyerekkori emlékmag bomlik ki, melyet körbeölel egy asszociációs és egy önreflexív réteg:  a jelenben írott múlt újraélése az emlékezés bizonytalanságával keveredik. Nincs ebben semmi nosztalgia. Egy egész leélt élet rejtőzik a tárgyilagosnak tűnő mondatok könyörtelen szókimondása mögött.

Nehéz a versekből idézeteket kiragadni, hiszen minden költemény és voltaképpen az egész kötet egy szövegfolyam. A képek, a szavak és olykor még a szótagok is átívelnek, áthajlanak a sorok fölött. Bármely idézet csak egy, a folyamból, a textusból kivágott élettelen, hiányos csonk marad, a teljes megértéshez az egész kell.

Van ebben a lírában némi filmszerűség („Embererdő. Fekszem, kilencévesen / alulnézetből” – 29.), nagy jelentősége van a látószögeknek, a nézőpontnak. Nem belülről, hanem kívülről, egy kamera szemszögéből vizsgálja saját múltját a lírai én: „Egyszer megláttam magam az utcán / menni, sápadtan, űzötten és / kétségbeesetten” (25.). Ehhez kapcsolódik egyfajta külső hang, egy kommentár, amely reflektál az adott emlékképre vagy az írás mechanizmusára, s teszi ezt az élőbeszédszerűség hangján. „Most hirtelen nem tudom hol tartottam. / Megvan. Eltemet aki eltemet” (27.). Ez a fajta írástechnika kiválthatna némi elidegenítő hatást, de ez mégsem mutatható ki; az egyébként is szubjektív költészet ettől még személyesebbnek hat.

És mégis, van ebben a bensőséges költészetben valamiféle távolságtartás, mely a fekete humor higgadt, hidegvérű használatából fakad. A halál gondolata minden egyes versben jelen van, s ez az eszköz, ez a kegyetlen cinizmus az, ami a fájdalmat leplezni kívánja, s éppen ezáltal fedi fel azt legteljesebb mélységében: „Hajnalban ahelyett, hogy végeznék / magammal, kimegyek a konyhába / harapni valamit, teát főzni” (169).

A halál motívuma a legközpontibb témája ennek a kötetnek. „Nincs tárgyam a halálon túl, az meg téged, lévén halott, / mit érdekel” (85.) – írja Marno a Szárazsirató című versben. A családtagok, ismerősök halálának feldolgozása és a gyász kifejezése mellett a halálvárás képe is sokszor beférkőzik a versekbe. „Meg fogok halni, hajtogatom, hál’- / isten a feleségemen kívül ezt / nem hallja senki” (158.). A költő különleges nyelvhasználata, a rafinált szójátékok, ismétlések és ellentmondások segítenek elmosni, elferdíteni a lét és nemlét határait. Irónia van a fájdalom kifejezésében, és fájdalom az irónia alkalmazásában. „Mire anyám száz lett, én kilettem, / s mivel ő már rég nincs, nála / megbújhatok” (93.).

Marno leginkább úgy éri el ezt a hatást, hogy az egzisztenciális kérdések tárgyalását a lehető leghétköznapibb, legkisszerűbb jelenetekbe építi bele. Ez a fajta hatásmechanizmus leginkább a Kollapszus a kínainál című ciklus jellemzője, de más versekben is gyakran előfordul. Ez a költői eljárásmód kikerül mindenféle érzelgősséget és giccset, helyette a nyelv által élveboncolja, föltépi a valóságot: „Nyersen szeretem forgatni hosszan / a szavakat magamban, fölnyársalni” (49.). Marno János költészete ezáltal eltörli még a didaxis lehetőségét is. Rideg tények, irónia és némi önkritika segítségével rejti el érzelmei tárgyát. „Ballisztika. A tárgyra célozni / biztos kudarc. Elsiklatni felette / tekintetünket, vagy kvázi mellette, / az már imponálhat a közönségnek.” (177.)

A halál mellett központi téma még az őrület, a félelem, a családtörténet, és meghatározó az agyag, agyagosodás metaforája is. Marno egy egész versciklust (Edényleletek) szán ennek a motívumnak, hogy kibontsa, majd újabb és újabb jelentésrétegekkel bővítse ezt a képet. „A gyomrom kezd előbb agyagosodni, / vagy lejjebb a hasam, a lágyékom  / fölött, aztán az egész mellkasom, / az a legdöbbentőbb, s azután telnek meg / lassan a végtagok.” (69.) A por, az agyag, a föld világa rímel a halál és a pusztulás témájára, de összekapcsolódik a megkövesedett, átírhatatlan múlttal is, melyet régészként lehet vizsgálgatni: „Mintha időközben / elástam volna őket mind, az emlékezetem / konyhakertjében” (75.).

A Hideghullám verseinek tehát közös a táptalaja: a végesség gondolata élteti ezeket a szövegeket. Marno kutat, keres és mélyre ás abban a bizonyos konyhakertben, s a megtalált emlékdarabokból építi föl verseit. Különleges költői világ ez, melyben minden mindennel összefügg, s ahol a motívumok jelentésárnyalatai egymást bővítve, kiegészítve valami megbonthatatlan egészet hoznak létre.

(Marno János: Hideghullám. Magvető, Budapest, 2015, 185 oldal, 2990 Ft)