Németh Zoltán: A bámulatos tehetségű Talamon Alfonz (esszé)

A káprázatos tehetségű Talamon Alfonz tragikusan korai halála után olyan mértékű figyelem irányult a szerző életművére, amely tájainkon, a szlovákiai magyar irodalom kontextusában szinte páratlannak mondható. Utólagos perspektívából tekintve a pálya hihetetlenül meredeken ívelt felfelé, kezdve a galántai gimnázium Alkotó Ifjúság című iskolai lapjában közölt iskolai fogalmazásoktól egészen a Samuel Borkopf álnéven írt Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című regényig, amelynek gazdag recepciója is kivételesnek mondható.

Hogy mekkora szerepe van ebben az 1980-as években induló Iródiamozgalomnak, amely lehetőséget adott a szlovákiai magyar fiatal alkotóknak ahhoz, hogy időről időre irodalmi életet éljenek, szétszedjék, kivesézzék egymás műveit, majd pedig az Iródia-füzetek jóvoltából nyomtatásban is meglássák szövegeiket – nos, erről nagyon nehéz egzakt módon beszélni. Hiszen, mint tudjuk, az irodalom művelése főként magányos tevékenység. A Talamon Alfonzról készült ikonikus fotó, amelyen egy kámzsás szerzetes néz farkasszemet velünk – vagy inkább egy vagány, kapucnis fiatal? –, szóval ez a kép a mélységes magány, a bezártság, a szinte embertelen egyedüllét, a tudat mélyére húzódó szubjektum önreprezentációja. Az igazi író kortársa az egész világirodalom, s az egyetlen mestere is, ahogy egy paradigmatikus, bár kontextusából kiragadott Talamon-idézet állítja, ontológiai szempontból az írói lét „a toll alá temetkezve” állapota. Talán nem véletlen, hogy Talamon szövegeit is a legtágabb szöveguniverzummal hozták összefüggésbe: a latin-amerikai mágikus realizmussal, a francia nouveau romannal, Franz Kafkával, Bohumil Hraballal.

Ennek a felfelé ívelő pályának az egyes állomásai a Próbaút-antológia 1986-ban, A képzelet szertartásai című elbeszéléskötet 1988-ban, a Gályák Imbrium tengerén című regény 1992-ben, Az álomkereskedő utazásai című elbeszéléskötet 1995-ben, valamint a posztumusz Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából (1998), amely elbeszélésfüzérként és regényként egyaránt olvasható, továbbá az 1988-as Tsúszó Sándor-díj, az 1996-os Madách-díj, valamint a könyveket kísérő kritikai visszhang…

A Próbaút című antológia, amelynek kapcsán a kritika Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor és Krausz Tivadar mellett éppen Talamon Alfonz originális elbeszélésmódját emelte ki. A képzelet szertartásai, amely tipikus első kötet, sokrétű, sokhangú, benne Az utolsó író memoárja című sci-fi novellával, a Bocsátó tudatfolyam-áramlásával, amely Joyce Ulyssesének utolsó fejezetére emlékeztet, de akár a Walt Whitman-i áradó szabadversekre is, aztán az „igazi” áradó Talamon-szövegek, Az éjszaka árkádsorai, A pikádorok ivadéka, A képzelet szertartásai, valamint a titokatos-misztikus A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa. A Gályák Imbrium tengerén című regény, a maga szövevényes világával. Ezt az uralhatatlan, vég nélküli hosszúmondatokból felépülő világot – ahogy H. Nagy Péter írja – „folyamatosan megszakítják B. B. álmai, visszaemlékezései és képzelgései”, elbizonytalanítva főhőst és olvasót, egy sajátos labirintus, tudat vagy tükörvilág keretei közé helyezve. Aztán Az álomkereskedő utazásai, ahol teljes pompájában találkozhatunk Talamon nyelvének kápráztató verbalitásával, az istenkísértő írással, amely valahová a nyelv alá akar nyúlni, a tudat mélyére, a tudat előtti, tudattalan tartományba, a maga kavargó erotikus-obszcén, archeológiaiarchetipikus, biológiai tenyészetével. És a talán legtöbbet emlegetett, értelmezett Samuel Borkopf-történetek, regény vagy elbeszélésfüzér, a Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából, amely az álneves irodalom, a metafikciós regény, a burleszk, az egyetemi regény vagy az emlékezőirodalom kontextusában is értelmezhető.

Hans Robert Jauss óta irodalomelméleti közhely, hogy az irodalom története a recepció története is. Talamon Alfonz műveinek gazdagságához és olvashatóságához alapvetően járultak hozzá azok az értelmezések, amelyekhez a talamoni szöveguniverzum alakítása kapcsolható. Az igazán jelentős művek kikényszerítik az igazán jelentős értelmezők figyelmét, a szöveg a recepción, az értelmezések láncolatán át mutatja fel valódi erejét. Talamon Alfonz szövegeit olyan irodalomtörténészek, teoretikusok, szépírók, költők, kritikusok értelmezték, mint Angyalosi Gergely, Ardamica Zorán, Balla Kálmán, Bán Zoltán András, Benyovszky Krisztián, Bónus Tibor, Deák Katalin, Domokos Mátyás, Duba Gyula, Elek Tibor, Görözdi Judit, Grendel Lajos, Hizsnyai Zoltán, Jász Attila, Keserű József, Lázár Fruzsina, Németh Gábor, Polgár Anikó, Rácz I. Péter, Radnóti Sándor, Simon Zoltán, Thomka Beáta…

Aki egy kicsit is otthonosan mozog a kortárs magyar irodalomban, az tudja, hogy ez a névsor és a szinte könyvtárnyi szakirodalom milyen erős olvasásajánlat Talamon művei mellett. Nem véletlen, hogy a szerző életművének a Kalligram folyóirat egész különszámot szentelt (1997/10), hogy alig néhány évvel a szerző halála után, már 2001-ben monográfia foglalkozott életművével, amely a kortárs magyar irodalomtudomány egyik legrangosabb sorozatában, a többek között Pilinszky János-, Ottlik Géza-, Kertész Imre-, Mészöly Miklós-, Esterházy Péter-, Nádas Péter-, Parti Nagy Lajos-, Oravecz Imre-életművet feldolgozó Tegnap és Ma sorozatban látott napvilágot. Nem véletlenül emelhetjük ki ebben az esetben a Kalligram Kiadó szerepét, amelynek köszönhetően ugyancsak 2001-ben megjelenhetett a Talamon Alfonz összegyűjtött műveit tartalmazó kötet.

Természetesen a kanonizáció kérdése mindig is összetett feladat, főként a kortárs irodalom esetében. Talamon Alfonz életműve még az említés szintjén sem került be olyan összefoglaló irodalomtörténetekbe, mint a Gintli Tibor által főszerkesztett, az Akadémiai Kiadó által megjelentetett Magyar irodalom (2010) című kötet, nem találkozunk köteteinek értelmezésével a Szegedy- Maszák Mihály által főszerkesztett A magyar irodalom történetei (2007) című irodalomtörténet-gyűjteményben sem. Másrészt viszont Talamon szövegvilága annyira igéző, hogy a mai napig találkozni Talamon-rajongókkal, s az életmű a fiatal generációt is megszólítja. Csak a szlovákiai magyar egyetemeken jó néhány olyan fiatal hallgatót, pályája elején járó egyetemi kutatót lehetne említeni, akik Talamon Alfonz művei kapcsán írják vagy írták Bc.-, Mgr.-, PhDr.- vagy PhD.-munkájukat (a teljesség igénye nélkül néhány egyetemi dolgozat Talamonról: a szlovákiai magyar Deák Katalin Budapesten, Őszi Brigitta, Zsíros Csaba Besztercebányán, Keserű József, Srejner Melinda, Gergely Viktória Nyitrán, Vida Barbara Pozsonyban…). Sőt, a kanonizációt bizonyos esetekben felváltotta a kultusz, mely kapcsán szükséges említést tenni a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által alapított Talamon Alfonz-díjról. Ezt 2006-tól minden évben Diószegen adják át egy-egy szlovákiai magyar prózaírónak (a díjátadás része a városban található Talamon Alfonzszobor megkoszorúzása is).

Fontos tudatosítanunk azt is, hogy a Talamon-kanonizáció nem korlátozódik csak a magyar irodalomra, főként amióta Deák Renáta fordításában 2001- ben szlovákul is megjelent az utolsó Talamon-regény Samuel Borkopf: Mojim priateľom z predtrianonskej krčmy címmel. Ráadásul a kötetnek szlovák recepciója is van (például Vlado Pisár recenziója a Rak folyóiratban), Görözdi Judit szlovák nyelvű tanulmányban érinti a fordítást, Anita Huťková pedig Štylistické zákutia prekladu a prekladania (2014) című, Csehországban, Hradec Královéban kiadott monográfiájában bőven értekezik mind a Talamon-regényről, a magyar eredeti és a szlovák fordítás kapcsolatairól.

Az irodalomtörténeti, irodalomkritikai kanonizáció és a regionális kultusz azonban mit sem érne a szépirodalmi kanonizáció nélkül. Talamon Alfonz-emlékverset közölt Bettes István a Kalligram 1996. novemberi számában, a már említett 1997. októberi Kalligramban Zelei Miklós, Polgár Anikó és Csehy Zoltán publikálnak Talamon-emlékverset. Mindazonáltal a Talamon-újraírások egyik legizgalmasabb projektje kétségkívül Hajtman Béla nevéhez köthető, aki Béla von Goffa álnéven, Talamon Alfonz  Samuel Borkopf-regénye egyik figurájának maszkjában írta meg a Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából folytatását Szivarfüstben (2003) címmel. A szöveg a talamoni intenciók nyomában halad, anekdotikus szerkesztettségű, ironikusparodikus, miközben az elmúlás és az emlékezés nosztalgiája hatja át. A szöveg mindazonáltal autentikus továbbírásként olvastatja magát, hiszen új szereplők is belépnek a talamoni szövegvilágba.

Hajtman Béla koncepciójának lényege az lett volna, hogy a kötetben megtalálható összes álnév mögül előbújva minden szereplő megírta volna a maga Borkopf-regényét, ami nem is tűnt illúziónak, hiszen az egykori baráti társaság tagjai szinte mind a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék hallgatói voltak, többen közülük publikáltak is egy időben, mint például a regényben Stofek Tamás néven szereplő Stofko Tamás, akinek novellái jelentek meg az Irodalmi Szemlében.

A szépirodalmi újraírás egy másik, éppennyire izgalmas lehetőségére Gazdag József Kilátás az ezüstfenyőkre (2004) című elbeszéléskötetében figyelhetünk fel. A könyv hetedik elbeszélése Az árnyak kifürkészése címet viseli, főszereplője Alfonz Knudsen, az 1964 szeptemberében született norvég író, akinek 1985-ben jelent meg novelláskötete Gyldendahl Forlag, azaz Képzeletszertartások címmel. Knudsen 1987 januárjától közel négy szemesztert hallgatott a prágai Károly Egyetemen, hazatérve egy trondheimi felolvasás után hirtelen összeesik, majd kilenc hónapig fekszik kómában, és 1989. szeptember 4-én, 25 éves korában hal meg. A művészportré, a dokumentumregény és az önéletrajzi napló műfaját felhasználó artisztikus szöveg egy idő után kísértetiesen idézi fel Talamon Alfonz rongált, elírt, roncsolt, imitált életrajzát és életművét (gondoljunk A képzelet szertartásai című első Talamon-kötet Képzeletszertartásokként való megjelenítésére). Gazdag József szövege összetett értelmezési lehetőséget ad dokumentum és fikció, lét és nemlét, saját és idegen határhelyzeteinek megjelenítésére, és mint ilyen, a talamoni hagyomány méltó örökösévé válik.

Az eddigiekből is kiderült, hogy egy lezáratlan, mozgásban lévő, folyton változó izgalmas életműről van szó, amellyel a Talamon-hagyomány olvasói és értelmezői sokféle lehetséges pozícióból néztek szembe (recepcióesztétika, pszichoanalitikus kritika, feminizmusmaszkulinizmus, műfaji elemzés, stílustörténet, motívumelemzés, szlovákiai magyar kontextus, interkulturális kommunikáció, fordításelmélet, szépprózai újraírás…). A jövő kihívása éppen az lesz, milyen új lehetőségeket képes előállítani a szöveg, amely évtizedek óta elkápráztatja és fogva tartja olvasóit. És az is a jövő titka, vajon a magyar irodalom fordulatai olyan irányt vesznek-e, amelyhez szükségszerű lesz a Talamon-próza elemeinek felhasználása. Rácz I. Péter az áltörténelmi regények kontextusába, Márton László, Láng Zsolt, Háy János és Darvasi László regényeivel közös beszédmód keretei közé helyezte a Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című regényt. Ugyanez a mű a posztmodern magyar irodalom álneves játékai felől is fontos egyéni beszédmódot jelenít meg, Weöres Sándor Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Dumpf Endréje, Kovács András Ferenc Jack Cole-ja, Lázáry René Sándora, Alekszej Asztrova, Kabai Lóránt Spiegelmann Laurája és mások társaságában. Ugyanez a regény a transz- és multikulturalitás felől is gazdag interpretációs lehetőséget nyújt. Talamon prózájának erotikus-obszcén vonulata a Nádas Péter, Orbán János Dénes és Csehy Zoltán műveiben tetten érhető regiszterekhez kapcsolható, sőt a testírás ma rendkívül fontos vonulatára is rákapcsolható. Sőt: a szerző nem egy alkotása az utóbbi években rendkívül jelentős traumaszövegek (Borbély Szilárd, Csobánka Zsuzsa) felől vizsgálva is új értelemlehetőségeket nyerhet. Suma summarum: Talamon Alfonz originális írásmódja ezer szállal kapcsolódik a kortárs magyar irodalom beszédmódjaihoz, két évtized után is.