Beke Zsolt: Isten, szél, satöbbi (Bödecs László Semmi zsoltár című kötetéről)

Kemény István fülszövege annyira pontosan értékeli Bödecs László Semmi zsoltár című kötetét, hogy érdemes mindjárt az elején az egészet idézni. „Egy jó első kötet leszámol a hagyománnyal. Egy jó első kötet nem számol le a hagyománnyal. Egy jó első kötetben már felismerhető a költő későbbi hangja. Egy jó első kötetben még egyáltalán nem muszáj, hogy felismerhető legyen a költő későbbi hangja. Egy jó első kötetben ott nyüzsög József Attila, Pilinszky, Petri, Homérosz, James Joyce. Egy jó első kötet olyan, mint egy blog: itt és most játszódik, saját sztorikkal, privát szerelmekkel, trendiséggel, humorral: tele meglepetéssel az ifjú olvasóknak. Egy jó első kötetben ott van egy nagyszabású költészet lehetősége. Bödecs László Semmi zsoltárja egy jó első kötet.” Tömören ennyi. A fülszöveg nem kritikus. A fülszöveg kritikus.

Első kötettel ezért is van bajban a recenzens, már ha egyetért azzal, amit Kemény István mondott, hiszen redukálódik annak köre, amit számon kérhet. Nem kétséges, hogy Bödecs könyve magán viseli az első kötetek szinte minden jegyét, azonban „jó első kötet” – jó, mert utakat nyit, saját magának és az értelmezőnek is.

A versekben talán a megszólított, a „te” változatossága a legizgalmasabb. A kötet címe eleve nyit a transzcendens felé, amit a vágyott másik kilétének gyakori eldönthetetlensége még tovább fokoz: jobbára ugyanazzal a nem megemelt nyelvvel, ráadásul sokszor kibogozhatatlanul egyszerre fordul a transzcendens és a hús-vér nő felé (emlékezzünk a régi kolostori irodalom jellemző vonására), vagy éppen saját magából lesz a megszólított te – ezzel a módszerrel mintegy egymásra montírozva a szóba került entitásokat. És persze a kötetben szereplő, hasonló eljárást használó versek nagy száma is fokozza ezt a termékeny bizonytalanságot. A Lábadozó például az első soraiban a magasba tör: „Felértem a hegytetőre, / hogy megtudjam, mi az a ház, / amit egész nap látni az ablakomból”. Később kiderül, hogy egy sírkápolna az – ezzel teljes a romantikus kelléktár, hiszen időközben a hasadás is megtörtént: „Másnap / a világ kettőt bukfencezett, / hogy beleroggyant az ég, / mikor kivesztél belőlem / egy feltörő nevetéssel”. Hogy az istennel vagy egy másik emberrel való viszony hasadt meg, eldönthetetlen, a biztos csak az, hogy: „Nincs gondunk másra, / a szív némaságát kell még újraszokni, / és élvezni, ahogy melegítik az ujjakat / a tél előtt a nap utolsó, / melegebb sugarai” – olvasható, akár ironikusként is, a zárlat ebben az ügyes, de helyenként suta megoldásokkal dolgozó versben (például az első versszak tölteléknek ható negyedik-ötödik sora: „és éreztem, már régen / meg kellett volna néznem”).

A nő akár megszólítottként, akár témaként sajnos gyakran a hagyományos módokon kerül a szövegbe. Nem hagynak feltétlenül pozitív nyomot az olyan megoldások, mint a következő, a Petri-utalással együtt sem: „Mögöttem éjszakák. / Itt élünk, és szeretünk nőket…” (Lapszélütés I. Lapok). Kijárt út. Egyébként az ilyen túlfutott macsóság helyenként még felbukkan, az Ünnepi harangokban például szerencsére melankolikus kritikával. A másik vonal a vágy és a csalódás útja, ennek legsikerültebb példája az Eljövetel vagy éppen a Paradicsom. Utóbbiban a magány, az elmúlás témája alkotja a kontextust, no meg az „élettér”, ami transzcendens jellegével ki is emeli a verset. Hiszen „Ahogy mással szeretkezem, / nem vagy sehol se te, sem én, / olyankor egészen máshol vagyok, / test csak és hamutartó, / messze kint a kóbor kutyákkal, / kívül, ahol lakom, / egy szobában / a paradicsom peremén”. (A vers[ek] szövetére jellemző, hogy itt már másodszor bukkan fel a hamutartó: „tettem ki egy hamutartót, / magam mellett, / a magánynak”.)

A megszólított másik, ahogy már utaltam rá, önmagát bevonva lehet saját maga a lírai én is. A régi biciklinkben az emlékezés folyamatának leírása során kettőződik meg az én, miközben a régi én más „másikokat” is előrángat a múltból, ami a transzcendens szállal (egy explicit példa: „Pusztán visszaemlékezni is golgota”) kiegészülve tovább növeli a meghatározhatatlanságot. A biciklin jógapózban egymásba olvadt entitások végtelenített (emlékező) futama nem végződhet jól, néhány – emlékbeli, s így lelki – seb (vö. golgota) feltépése után az egyik láb – a test részeként immár – a küllők közé szorul: „Szabadkozunk, de fordított 8-as / van a kerékben, mi meg egymásba zuhanva ülünk / valami ismeretlen helyen”. A kötet emlékezős verseiben (pl. Ereklyék) megidézett emlékek hasonló, ötletesen végigfuttatott képlet szerint hatnak a versbeli én testi/lelki épségére/egységére.

Visszatérve a transzcendenciára: szembetűnő, hogy hányszor és hányféleképpen kerül játékba. A Bevonulás Jézus utolsó és az utáni napjainak történetén alapul egy másik kontextusban, ami már a romlás jegyeit viseli magán: „Ez nem az a kert. / Gyümölcsei rohadnak.” Vagy: „megrettent saját tisztaságom, / és már az én hátam sem egyenes.” És persze a lírai énre feszül rá ez a Jézus-maszk. A hit elvesztése a Böjt határozatlan időre című versben kísért a leginkább: „Nem vagy már ott a borban, / a kenyér, ami egykor test volt, / most lenyelve is csak salak…” Ugyanakkor az egyes szám második személyű megszólítás a tagadással együtt is állítja a létét: „mióta nem vagy”. Az Eljövetelben fordított az alapállás, egy inkább profán, szerelmi csalódást leíró történet elmesélésébe kerülnek biblikus szavak („angyal ölt testet benned”, „égő csipkebokorként”), ami főleg a kötet kontextusában hat iróniaként. Vagy a méltán kötetcímmé emelt Semmi zsoltárban egyfajta utániság pozíciójából megfigyelt apokalipszis: „Áldozatod jutalmául / üresen áll az oltár. // A foszló szentképek közt / néma kámforszag száll. / Téged dicsér a győztes csend. / Kihalt padok, semmi zsoltár.” És lehetne folytatni a sort. Látható, hogy a transzcendencia mennyire áthatja Bödecs líráját, a hittel való vívódásnak talán a következők jelentik a legnagyobb közös osztóját: „…aki azt hiszi, / nincsen egyedül, / annak is kell legalább egy / agyagkereszt” (Ereklyék).

A transzcendens azonban szerencsére nem telepedik rá teljesen erre a költészetre, az ki tud térni a súlya alól (néhol nem, ilyen vers például az Elhallgatott) – a megszólítás játéka mellett nem utolsósorban a használt köznyelvi regiszternek és a humornak köszönhetően (ld. Sanzon könnyedén, Hiába is). Utóbbiból egy olyan, a rímre épülő példa, ami a költői merészséget és tudást is mutatja: „megtanultam nem remélni, csak / rejteni nem tudtam a pincsiképem, / úgy nézni, mintha nem is kéne, / próbáltam, csak nincs kit éppen”, majd persze a „rossz rímekre” hivatkozik.
Az irodalmi hagyomány hasonló szerepet tölt be Bödecs kötetében, mint a bibliai. A „túl későn született barát” Baráti köre, ahogy versének címe szól, könnyen azonosítható: József Attila, Radnóti, Pilinszky, Petri, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Homérosz, Joyce… A súlyos hagyományt a legtöbbször könnyedén kezeli, nem fekszik alá, hanem játékba hozza – részletesen erre nem térek ki, hiszen álarcos jellegét már tárgyaltuk (ld. még: Felmarkolni az örökséget). A kimondottan paródiaként íródottakat ellenben inkább kudarcként értékelhetjük, a Milyen vót Juhász Gyula Milyen voltjával egyáltalán nem, a Dichotómiás variációk PJ4-re Pilinszky Négysorosával is csak részben tudott túllépni az elsőkörös megoldásokon.

Van a kötetben egyfajta nagyon szimpatikus leszámolás jelleg („megint a régi trükk, aztán / a cirkusz bezár” [A cirkusz bezár]) – mintha a reményeken túlról tekintenének vissza a versek, ahol az utolsó házakon túl már a kutyák birodalma van, ahol hitben, barátságban, szerelemben már a kétely a legjellemzőbb magatartás. És ahol mindent állandó mozgásban tart a köteten végigfutó rideg/hideg szél. Amely „árulkodik, de meg nem érint” (Lapszélütés I. Lapok).

(Apokrif – FISZ, Budapest, 2015)