Vonzások és vonzatok (kritika)

Vonzások és vonzatok (kritika)

 

Visy Beatrix Gilbert Edit Az együttérzés irodalmai és vonzatai című könyvéről

 

Gilbert Edit figyelmes, előzékeny szerző. Nem sokáig hagyja bizonytalanságban olvasóját, nem rejti véka alá tanulmány- és esszékötetének mibenlétét; már a kötet címével – Az együttérzés irodalmai és vonzatai – és bevezető, hitvalló írásával határozottan és pontosan jelöli ki művészetértésének, szemlélet- és közelítésmódjának irányait, preferenciáit. Hiszen éppen ez a gesztus, a befogadóra való figyelmezés, odafordulás, a megismerés, megért(et)és vágya és öröme, a nagy recepciós játéktérben résztvevők – szerző, mű, értelmező, olvasó – közötti párbeszéd kialakítása és egyengetése értelmezői eljárásainak alapja, sarokköve. Tehát az amit iszik és az amit prédikál között teljes az összhang, legyen az akár bor, akár víz.

A négy ciklusba rendezett írásokat, amelyek szakmai-művészeti érdeklődésének, közegének egy-egy irányát, területét jelzik, tehát egy hosszú bevezető fejeli meg, amelyben Gilbert Edit őszintén és szimpatikus módon vall irodalomszemléletéről, saját értelmező eljárásairól, irodalomértésének kiemelt szempontjairól. Mindennek alapja leginkább Mihail Bahtyin művészetfilozófiája, közelítésmódja, A szerző és a hős korai darabjában megfogalmazott együttérzés hangsúlyozása, a figyelő tekinteté, amelyre mindennek – műnek, alanynak és tárgynak – és mindenkinek – irodalmárnak, szerzőnek, hősnek és befogadónak – alá-fölérendeltségi viszonytól függetlenül szüksége van. Az együttérzés ilyenformán olyan esztétikai formáló elv, amely mind a befogadás, megértés, értelmezés, önértés hermeneutikai köreivel, mind az inspiráló dialogicitás működésével, de akár a másképp-látás vagy a dekonstrukció rákérdező gesztusaival is összehozható. Ez a fajta közelítésmód teszi lehetővé, ahogy a szerző az őt ért elméleti hatásokat számba veszi, a hermeneutika, kulturális antropológia, dialógusfilozófiák, a bergyajevi, szolovjovi perszonálfilozófia, vagy a feminizmus, komparatisztika, tehetjük hozzá, elméleti háttérként való (együtt)működtetését. Ám ami talán ennél is fontosabb, hogy e szemlélet segítségével válhatunk személyesen érintetté a műalkotások befogadása során, újra és újra involválódunk, „gyönyörűségesen belebonyolódunk”, a reflexió folyamatos és jótékony kényszerét érezve. Az értelmezés befejezhetetlen művelet, ahogy a hermeneutikai alaptételt jól ismerjük, de a szerző számára az örök közelítés, az (újra)kérdezés, a párbeszédek kialakítása valóban praxis, nemcsak műértelmezési módszer, hanem életelv, életforma, ugyanakkor a parttalan és követhetetlen beszédfolyammal szemben a mondottak, leírtak mértéktartó fegyelmére is szükség van a hitelesség, a szavahihetőség és a nyomatékosítás érdekében. A bahtyini inspiráció jelentőségéről személyes vallomást olvashatunk a bevezető részben, ám az olvasóval való párbeszéd is már itt elkezdődik, hiszen a felvezető gondolatok nemcsak azt a kérdést járják körül, hogy a szerző mit keres a könyvekben, hanem minket is, Gilbert Edit kötetének olvasóit, ráhangolnak arra, hogy mit is keressünk az ő könyvében, hogy írásainak, gondolatmeneteinek gyökerei – vagy ha e metafora jobban tetszik: tükörcserepei – hol és hogyan forrnak össze a papír síkja alatt, Bahtyinnal szólva tehát: „csak a másikat ölelhetjük át, foghatjuk közre mindenfelől, tapinthatjuk szeretetteljesen minden határvonalát: ölelésünkkel bensőleg értjük meg, és úgyszólván megformáljuk a […] másik törékeny végességét, lezártságát, itt-és-most-létét.”

A dialogikusság eszménye, a műveket szüntelenül faggató, a kérdéseket újra és újra körbejáró értelmezés nyugvópont nélküli folyamata nemcsak a ciklusok kialakításában, párbeszédében, a (ciklus)címekben (másként, vonzáskörei, polilógus, egymásra vetülő perspektívák, jóindulatú közelítés stb.) és természetszerűleg az egyes szövegek gondolatmenetében, felépítésében mutatkozik meg, hanem a problémafelvetések természetében, a visszatérő és a határhelyzeteket feszegető párfogalmak, vagy műalkotáspárok ütköztetésében is, mint például az irodalom feminin-maszkulin természetének, az önéletrajziság és a fikció, a „magas” és a lektűr mezsgyéjének, a nyelvek, kultúrák átjárhatóságának, fordíthatóságának vizsgálata. Bizonyára ez az oka annak is, hogy az Ulickajáról írt vagy Ulickaját valamilyen módon érintő szövegek is szerteszórva, a kötet különböző pontjain, más-más ciklusban bukkannak fel, térnek vissza, párbeszédbe vonva, behálózva a könyv egészét. Első magyarországi fordítója számára érthetően fontos az orosz író(nő); alakja és művei a biblioterápia, a feminizmus, az önéletrajz, a sikerkönyv, a lektűr és a műfordítás kapcsán is említésre vagy tárgyalásra kerülnek, de nem egy, kizárólag az ő prózájával foglalkozó írást vagy összehasonlító műelemzést, kritikát is olvashatunk, mint például A kézben tartó narráció, a Képaláírások, a Személyesség, vallomásosság, önéletrajziság és közösségtalálás, Az élet elkerülhetetlen fájdalma és gyönyörűsége. Ulickaja sokszoros kötetbeli jelenléte nemcsak a személyes érintettség, a fordítói összeszövődés miatt érthető, sőt, a szerző több helyen bírálattal, elmarasztalással is él egy-egy szerzői vonását vagy művét illetően, hanem sok esetben konkrét alkotásoktól elvonatkoztatott általánosabb kérdések, jelenségek tárgyalásának kiindulásaként vagy éppen argumentációjaként kap szerepet az orosz prózaíró mint a jól ismert életműből kínálkozó példa, illetve több alkalommal más szerzőkkel, művekkel kerül tágabb vagy szorosabb párbeszédbe, válik összevetés tárgyává.

Az utolsó ciklus a dialógust polilógussá bővíti, pontosabban az irodalomról, irodalmi művekről szóló diskurzust tágítja más művészeti ágak, így a színház és a tánc, más tevékenységek, kulturális, szakmai kérdések (tolmácsolás, műfordítás) irányába. Ám végül ez a rész is az irodalomhoz, kedvelt alkotókhoz és kérdésekhez, Ulickajához és Szabó Magdához, az önéletrajzhoz (Polcz Alaine), önéletrajzisághoz (Tóth Krisztina) térnek vissza. A polilógus azonban nemcsak az esszéista horizontjának tágasságát, a benne tárgyaltak sokoldalú megközelítését jelenti, hanem a beszéd idejének megnyitását is; Gilbert Edit korábbi írásaihoz nem egyszer hosszabb-rövidebb reflexiókat, utólagos kiegészítéseket tett a kötet szerkesztésének idején. Ezekkel a dőlt betűs megjegyzésekkel, szövegrészekkel mintha olvasóját is arra kérné, ösztönözné, hogy ő is tegye hozzá a magáét, bármikor, amikor a kötetet kézbe veszi, forgatja.

Nyitottság és problémaérzékenység jellemzi tehát e kötet közelítésmódját, ám az irodalmi mű nemcsak apropó, kiindulópont a párbeszédhez, hanem végpont is, vissza kell térni hozzá, amit a szerző rendre meg is tesz, ugyanis, ahogy a biblioterápia kapcsán kiemeli, a mű maga tartalmazza a gyógyírt, a feloldást. Ugyanakkor az esszék, tanulmányok szerzőjének erőssége akkor mutatkozik meg, amikor egy-egy probléma, esztétikai, elméleti felvetés, kulturális jelenség felől közelít, azt járja körbe irodalmi művek segítségével, s kevésbé akkor, amikor szoros műelemzést olvashatunk, olyankor mintha beszorulna, kevesebb ütköztetésre alkalmas szempont kínálkozna, olyankor mintha kevésbé széles tere lenne a vágyott párbeszédnek.

Összességében egy problémacentrikus, empátiával közelítő irodalmár és esztéta képe bontakozik ki előttünk, aki nem abban az értelemben profi szakember, hogy rendszereket, módszereket, teóriákat tár fel, vagy ezeket alkalmazza műalkotásokon – erre is képes lenne, hiszen jól érezhető a szilárd, reflektált elméleti háttér, a teoretikus jártasság. Ám Gilbert Editet nem ez érdekli igazán, bár a bevezető alapján ezek is fontosak számára, amikor gondolkodásának, töprengéseinek hátterébe állítja kedvelt és alkalmazott elméleti csomópontjait, szerzőit, mint egy jó állólámpát az olvasáshoz, érdeklődése azonban nem az elmélet, a teória önérvényű szépsége, hanem maga az irodalom, a művészet, az érzelmeket és gondolatokat implikáló műalkotás a maga problémáival, általános és humánus kérdéseivel, tehát az ember, a másik ember, a szerző, a hős, az olvasó, az értelmező. Mindenki a maga választásaival és vonzásaival.

 

(Pont Kiadó, Budapest, 2014)

 

Visy Beatrix (1974, Budapest), irodalomtörténész, kritikus. Fontosabb kutatási területei: a Nyugat kora, ezen belül is Babits Mihály életműve; a fénykép narratív esztétikája a 20. századi prózában; Borbély Szilárd életműve. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója. Önálló kötetei: A macskakő nyolcadik élete – monográfia Lengyel Péter prózájáról (2007); Szavakkal körbe. Válogatott tanulmányok és kritikák (2015).