Körkérdés III. – Klasszikus
Julija Svetlova felvétele
Az Irodalmi Szemle februári lapszámának tematikus blokkja a klasszikus kérdését járja körül. Ehhez kapcsolódva arról faggattuk szerzőinket, mi tesz számukra egy művet klasszikussá?
Szászi Zoltán (1964, Tornalja) író, költő, újságíró, jelenleg Zeherjén él
Magának a klasszikus szónak, fogalomnak a meghatározása személyes értelmezést kívánna meg mindannyiunktól. Ha az örökbecsű latin és görög kultúra műveit veszem hasonlító alapnak, akkor számomra az az irodalmi alkotás lehet klasszikussá, amely az örök emberi értékeket és rejtélyeket (lásd élet és halál, szerelem és csalódás stb.) fogalmazza alkotója sajátságos látásmódjával. Tehát mai modern, kortárs mű is klasszikus besorolást kaphat nálam, sőt kap is, ha értéket teremt. Nekem már klasszikus Esterházy, de Parti Nagy is, és Vonnegut meg Hölderlin is. Zenében pedig Mozart és a Beatles, a festészetben pedig akár Van Gogh és Da Vinci egyaránt. Mert sok mindent szeretek befogadni, megismerni, élvezni. Ha a Servius Tullius-féle besorolást kell a klasszikus mércéjének vennem, mely szerint van a legelőbbek, a classici osztálya s a legalacsonyabb, a proletari, akkor nem igazán csípem a klasszikus beosztást. A kultúra és a művészet mindenkié! DE érettnek, nyitottnak, elfogadónak kell lenni hozzá. Embernek, mindig, minden körülmény közt.
Kadlót Nikolett (1986, Salgótarján) költő, újságíró
Egyszer találkoztam az elfeledett könyvekkel, szomorúan sorakoztak egy könyvtári polcon. A felirat szerint az elmúlt két évben nem kölcsönözte ki őket senki. Végigböngésztem a gerinceket: egyetlen névről vagy címről sem hallottam azelőtt. Gondoltam, példamutató lenne, ha kivennék egyet. De nem hívogatott a túlzó romantika, a vámpírhorror, a tiniviszály, s a pónimesék sem. Nem tudtam segíteni rajtuk.
Hazafelé eszembe jutott, hogy milyen szerencsések a könyveim a lakásomban, ami télen és nyáron is kellemes hőmérsékletű, világos, komfortos otthon a számukra. Velük sosem fordulhat elő, hogy unatkoznak vagy elfeledettek lesznek. Folyton munkában vannak, még akkor is, ha nem moccannak a helyükről. Velem öregszenek, engem gazdagítanak. A legtöbbször egyébként lekívánkoznak a könyvespolcról, mint a klasszikus művek a könyvtárban, hogy mondjanak vagy tanítsanak valami fontosat. Mindig figyelemre vágynak, alig várják, hogy mesélhessenek. Sosincsenek a helyükön, mert folyton újabb és újabb generációk szippantják magukba a bölcsességüket. Talán ez lehet az oka annak, hogy még soha egy klasszikus művet sem láttam porosnak.
Farkas Benjamin (1990, Galánta) költő
ahogy bokánrúg. és nem akarod, hogy máskor is megtegye. fáj valami általa benned. ezért nem olvasod újra. nem írsz belőle szakdolgozatot. legföljebb másoknak ajánlgatod. nem akarod az adaptációit se. kivéve, persze, ha a barátaid azzal fenyegetnek, hogy bokánrúgnak, ha nem jössz el velük moziba, ejtíszí. az egyszerolvashatósága teszi tehát klasszikussá. nem: a klasszikusok egyszer olvashatók. hogy mik a komponensei? vagy a klasszikussá válás mechanizmusa? nem tudom. talán a jó arányválaszték, mint a jó sörnél, sütinél. nem is fontos, szerintem. csak ahogy érzed, bokánrúg. vagy ahogy kimegy tőle a bokád néha: hidakon, darukon, pincékben.
László Liza (1997, Budapest) költő
Egy jó szöveg vagy jó kép ott van, ahol már nem az erdő, de még nem a tisztás. Az a homályos és felfedezetlen terep, ahonnan még egyetlen percre visszafordulsz, és végignézel. Amit látsz, az a végtelen lehetőségek (játék)tere, vagy pontosabban: amitől a pillantás saját pillantássá válik; játéktérré, ahová építeni és lebontani jársz. Leginkább azt, akit önmagadnak hiszel – emlékeket, saját magadról. Ebből a lebontásból, mozgásból, cselekvésből, és valami, egyébként meg nem ismerhető nyugalomból áll az, amitől egy jó mű utazássá, az utazó pillantásává válik. Ez a pillantás bizonyára Hahn-Hahné először, aztán mindenki másé. Ez tesz klasszikussá mindent, ez a folyamatos átlépés, kibillentés, az ezekből épülő kérdezés, megszólítás és felkiáltás; az, ami folyton meghaladja önmagát, és az önmagáról (önmagadról) alkotott képet. A jó szöveg, például, egyszerre minden: útleírás, családregény, Esti Kornél. Vagy máshol: egyszerre mesél a fűkről, fákról, csillagokról, Szűz Máriáról, stb. (Ottlik). Ez a sokarcúság ruházza fel a műalkotást tájjal vagy csak egyszerűen: időtlenséggel. Önújraírás és túlnaninság (a szöveg a nyelven túlról, a kép a látásról túlról, a hang a hallhatón túlról érkezik). Én ezekre mondom, hogy: klasszikus. A klasszikus mű egyszerre átlépés, megújulás és visszatérés. Nem arról beszél, hogy ki vagyok, hanem arról, hogyan lehetek önmagam. Nem az utazóról, sokkal inkább az utazó pillantásáról, és nem az időről, hanem arról, ami kiesik ebből a dimenzióból. A klasszikus műalkotás, szerintem, egyszerre játék és valami komolyabb. Mint mikor a nagy dolgokról beszél az ember, de nem sikerül, mert amit mondani próbál, az nem elbeszélhető, mert mindaz sokkal inkább a nyelven túli tartományban van, valahol a csendben. Ez pedig a megújulás, folyamatos épülés és végül a lebontás terepe. Ezen a terepen van csak értelme a látásnak, az utazó pillantásának; annak, amitől egy mű klasszikus.
Gyurász Marianna (1991, Révkomárom) költő, molekuláris biológus
Hát erről jókat szoktam vitatkozni magammal. Gyakorlatiasan-binárisan gondolkodó énem szerint a klasszikus az, amit az idő és konszenzus annak kiáltott ki. Az irodalomtudósok tiszteletteljesen bólintanak feléje, s tudom, senkinek nem vallhatom be, hogy én még nem olvastam. Létezik valahol egy lista, és ahhoz, hogy rákerülj, egy népes zsűri minden tagja le kell pecsételjen téged, és közülük párszáz még meg sem született. Egy másik véleményem szerint, és ez azért kevésbé bináris, klasszikusnak tekinthető minden mű, ami kortól-helytől függetlenül releváns tud lenni és maradni. Azért ez szubjektívebb, hogy mi releváns, vagy mi elég releváns. Egy harmadik énem csak önkényesen rábök dolgokra, ízlésében meg ítélőképességében bízva, hogy, nos, ez itt egy klasszikus. Ismertségétől meg megjelenés idejétől meg mindenféle relevanciától függetlenül. A többi énem egyelőre nem jutott dűlőre, de azért gondolkodnak a dolgon.
