Máté Erik prózája

Mandy Kerr felvétele

Egonizmus

 

Szeretek akt reprodukciókkal ébredni. Már évekkel ezelőtt kiszívta mindet a nap, de nem akartam levenni őket a falról, mert négyzetes, kerek és téglalap alakú fehér foltot, nem pedig szemérmetlen formákat hagynának maguk után. Ez a Schiele tudott rajzolni. Úgy képzelem, a hamvas lányok futószalagon érkeztek a műtermébe, hetyke zsabóikkal, szalagokkal meg olyan nagy és flancos kalapokkal, ő meg nem győzte kivárni az elfolyó sárgás festék csöppenését.

A parkettán az előző nap termése díszeleg. Megnézem még egyszer a magazint, már közömbösen. Reggelre semmit nem szoktam érezni az előző esti forróságból. Undorodom a meztelen nők ennyire direkt látványától. Most nincs bennük semmi báj vagy csábítás. Csak gusztustalan szerelmüket akarják kiélni a hatalmas idomaikkal. Nem úgy a Schiele képei. Az absztrakció homályába távozó mellek élénkítenek, a magazinok dudái inkább bódítanak. Tudom, este úgyis megint előhúzom őket az ágy alól.

Kicsit rövidítek a borostámon, lófarkamat befogom egy szűk gumiba. Motivált vagyok, ma megdolgoztatom végre a hallgatókat, elvégre bőven benne járunk a félévben.

Tíz óra nyolc perckor alig találok magamnak helyet a parkolóban. A másodikra nehéz felbattyogni. A homlokom épp a korlát fölé ér a lépcsőházban. Az aktatáska egyre jobban húzza a vállam. Egyszer csak felbukkan mögöttem Zsege, és megszabadít a tehertől. Zsege amolyan fogadott fiam, intellektuális harcostársam, akivel csak „öreg fiúk” vagyunk egymásnak. Kedvesen baszogat a tananyaggal, akár egy édes gyermek, de már évtizedek óta nem tudom, mit adok le a következő héten, a következő félévről nem is beszélve. A szerelemkurzuson amúgy is a hallgatók írják a témát. Ők nem köszönnek vissza, amíg a kulccsal babrálok. Bent mindenki lepakol, előkészítik a kis cókmókjukat az órára, amik pittyegnek meg rezegnek.

– Nem is értem, hogy tudnak maguk ilyen zajban figyelni – idegesen rendezgetem a kinyomtatott szövegeket – mindjárt jövök, csak még el kell intéznem valamit az irodában.

Épp lefő a kávém, amikor észreveszem, hogy Zsege itt szomorkodik. Ő az a fajta, akit évszázadokkal ezelőtt melankólikus személyiségnek mondtak volna. Akkoriban csak a jólfésült úrifiúk kiváltsága volt rosszul érezni magukat. Ma senki nem veszi őt komolyan.

Kérdés nélkül hozza fel a témát.

– Egyéjszakás kalandom volt egy kedves lánnyal, akit a Violában ismertem meg – néhány pillanatig megszállottan maga elé néz, majd kinyögi: – és basszameg, szerelmes vagyok.

– De honnan tudod – vetem közbe idegesen –, hogy szerelmes vagy? Te vagy a legtehetségesebb wittgensteiniánus, tudnod kellene minden jelzést a legkülönbözőbb módokon absztrahálni, lebontani, megkonstruálni.

– Megírtam neki üzenetben is már egy tucatszor, de letiltott.

– Ha én szerelmetes pillantásokat vetek rád, de csak úgy a példa kedvéért, akkor… értem?… haa?… belém leszel szerelmes? Érted, hogy értem. Logikusan végiggondolva. Lehet, hogy nem vagyok egy hamvas nőcske, de attól még jól el tudom játszani a hősszerelmest.

– Tudom, hol lakik. Lehet, hogy belehajtok a házába…

Fél tizenegykor végre elindulok órát tartani. Az iroda ajtajából visszanézek Zsegére, aki még mindig magába roskadva ül a kanapén.

– Te is tudod, hogy a szerelem egy szemantikai félreértés, öreg fiú.

Még elugrok a mosdóba. Pár éve gyorsan keresztülhajt rajtam a kávé. Hideg víz van, kéztörlő nincs. A nagyját lecsapkodom a kezemről, a maradék vizet meg a zsebembe törlöm.

– Na megjöttem – sóhajtok a hallgatóim előtt –, sokáig húzódott egy mellébeszélés… Tiszta hülye vagyok, nem mellébeszélés, hanem megbeszélés. Freudi elszólás. Ha végigzongorázzuk, mint egy jó pszichoanalitikus, a végén kijön, hogy meg szeretném izélni az anyámat.

Utálok szabadkozni. Örüljenek csak a hallgatók, hogy itt vagyok. Ülnek és bambulnak. De megmondanám a szemükbe, hogy még nem tudnak semmit az életről! Ekkor pont összeakad a tekintetem az egyikükével. Azt hiszem, Zsófinak hívják. Széles és gödrös a mosolya. Ritkán látok ilyet. Fel-lepillantgat a padról rám. Tudom, hogy jó a humorom, és ezt szeretik is a nők, de ezt a lányt, úgy tűnik, nagyon hamar lenyűgöztem. Még mindig sikerül húszéves lányokat elkápráztatni.

– Belehatoltam a szövegeikbe, és azt kell mondjam, van miről beszélgetnünk. Nagyon jó problémaérzékenység, kellemes mondatvezetés meg miegymás. A feladat az volt, hogy egy szituációba ágyazva gondoljanak valamit a szerelemről, ez többé-kevésbé sikerült is. Ki is nyomtattam őket.

Felnyúlok az asztalon terpeszkedő papírosok között. Sikerül a legérzékenyebb ponton megfogni a témát.

– Itt van például a Kata szövege… Nézze, itt azt írja, hogy akkor érzi magát szeretve, ha a barátja fogja a kezét… De tegyük fel, csak olyan hipotetikus alapon… Ha a barátjának mondjuk nincs keze… haa?… értem?… Akkor mit csinál? De ezt ne vegye magára, ez csak egy példa, és nem kell rá válaszolni. Maga még kis pubi, ha attól érzi jól magát, hogy mindig mindenhol egy izzadt kéz fogja, szíve joga hozzá…

Mindig csak a magyarázkodás. Szerencsére hamar eszembe jut valami más. Zsófi zavarba hoz a mosolyával. Ha már megvan ez az érzékeny pont, villogok kicsit. Érezze, hogy mire vagyok képes.

– Nézzék, a szerelemről mindenkinek más képzettársítás él a fejében. Nincs ezzel baj. De a legrosszabb az egészben, amikor pszichotikusok módjára viszonyulunk a másikhoz. Ilyenkor megpróbáljuk kitalálni, hogy mi van a másik fejében, anélkül, hogy egyáltalán megkérdeznénk, és elkönyveljük magunkban igazságként, amit gondolunk…

Nem tudom, miért, de elhallgatok. Éva jut eszembe, és az, hogyha ezt most elmesélem, vajon milyen esélyeim lesznek Zsófinál. Nemsokára kiderül…

Harminc évvel ezelőtt ért véget a kapcsolatom egy Éva nevű nővel. A nyugati spiritualitás betörőben volt a keleti despotizmus helyére, és Éva az előbbinek volt lelkes híve. Bejárt az óráimra, elfogódottan nézett rám a szövegolvasó szemináriumon, amikor egyszer csak odajött hozzám, hogy ő tud mindent. Kérdem, mit tud. Azt, hogy te szerelmes vagy belém, mondta. És akkor elkezdődött valami elképesztő utazás. Éva nem akart rólam leszállni. Jött velem mindenhová. Követett, figyelte, mit csinálok, mindent tudni szeretett volna. Féltékenységi rohamot rendezett még az egyetemen is. A boltban a seggét verte a földhöz, úgy kiabált velem. Még egy bugyuta kuplét is gyártott rólam. Valahogy így szólt, hogy Egon bácsi a nők bálványa, szerelemféltés az ő ármánya. Amikor végre belátta viselkedése értelmetlenségét, azt mondta: mindig is tudtam, hogy megjátszod magad… Hát ja. Ne legyetek pszichotikusok, basszameg.

Nagy monológjaim végén általában csak hümmögni, kényszeredetten mosolyogni szoktak, nincs ez másként most sem. Zsófi barnásszőke haját a füle mögé simítja. Lopva rám pillant, majd a pad alá. Már ő irányítja a gondolataimat.

Fejemben a világtörténelem kisebb-nagyobb aktusok története. Ilyenkor mintha mindegyik tekercset egyszerre játszaná le a belső mozivásznam. Szépen megmunkált, finom dramaturgiájú művelet ez, ahol az első, kezdetleges organizmusok véletlenszerű találkozásai az ősemberek őrjöngő, vad tobzódásaiba lényegülnek át. Ezután az ókoriak mámoros orgiáinak képeit követik a szemérmes, felebaráti, középkori ember bukolikus pásztorórái. Hamarosan feldereng előttem a romantikus költészet onanizáló tollforgatása, azzal a rengeteg abroncsos szoknyával, amelyek magukban hordozzák a légkönnyű aktus transzcendenciáját. Ezt a realista regény egy olyan immanens világ hüvelyk- és mutatóujjává változtatja, ami kört formál, és rajta keresztülhatol egy másik kéz immanens mutatóujja. Egy avantgárd kísérleti film képkockáival kellemes zárni a sort, ahol Freud a terápiás pamlagon teszi magáévá sok ezer év érthetetlen elfojtását. A posztmodern feldolgozástól undorodom. E gondolatok kötelező érvényűen velem folytatódnak a metamodern idők oszcillációs vonaglásában, az aktuális partnerrel.

Unalmas dolgozatokkal gyorsan szalad az idő.

– Nézzék, mindjárt vége az órának. Ne haragudjanak, hogy így elhúzódott a megbeszélés. Majd jövő héten folytatjuk. Elengedem magukat, de erről egy szót se, mert a kollégák vérszemet kapnak.

Zsófi most is a pad alatt motoz, a többiek szépen elszállingóznak. Itt az alkalom learatni a babérokat.

– Na de Zsófi, ennyire tetszett volna a performanszom?

– Hogy érti ezt, tanár úr?

– Hát, hogy még mindig itt van és végigmosolyogta az előadást.

Ekkor felemeli a pad alól a telefonját, amit két kézzel szorongat.

– Ne haragudjon, tanár úr, hogy nem tudtam figyelni, a barátommal kellett egy fontos dolgot megbeszélnem. Már megyek is, nyugodtan zárhatja a termet.

– Oh, értem, semmi gond. Ne haragudjon, hogy a maga szövegére már nem jutott idő.

– Jövő héten egész órán jegyzetelni fogok. És Zsanettnek hívnak – teszi hozzá széles, gödrös mosollyal.

Kulcsra zárom a terem ajtaját, és arra a tehetetlen dühre gondolok, amit a bepróbálkozás megalázó procedúrája okoz. A tanáriban leroskadok Zsege mellé. Zsege és köztem az a különbség, hogy én nem érzek csalódottságot. Nem gyűrnek maguk alá az érzéseim. Tudom, mit kellene éreznem, de nem érzem. A hét fénypontja a szerelemkurzus. Ezután már csak unalmas óráim vannak. Dohos filozófusok füstös gondolatait mondom újra és újra, talán mindörökké.

Este hűvösen fogad a másfél szoba. Az évtizedek munkájával feltornyozott kiadványok kókadtan dőlnek el a parkettán. Nyúlós pépet kutyulok össze a konyhában, amit az ágyamban szeretek élvezni. Ritán van részem kézzelfogható, szilárd örömökben. Felkapcsolom a falra szerelt éjjeli lámpát. Az ágy alatti magazinok hívogató képei minden este új oldalukat mutatják. A ragadós anyag lassan hullámosra változtatja a magazin lapjait. A reprodukciók ilyenkor sötétben maradnak.