Bánki Éva: Irodalom és összkomfort III.

Húsz lépés ide-oda

Egy ennyire kis városban nem lehetsz egymagad. És soha nem lehetsz ugyanolyan, mint a többiek. Itt minden különbségnek jól átgondolt helye van: ez Velence, ahol a legkülönfélébb hátterű emberek tanultak meg együtt élni. És ami talán régen is a szédítő kozmopolitizmus és a meghitt kisvárosiasság varázsával csábított mindenkit.
Ez ma sincs másképp. Az egyik bár teraszán angol filmesek három idős háziasszony közvetlen közelében szürcsölgetik esti aperitifjüket. Az önfeledten pletykálgató hölgyeket ismerem: az egyik legnagyobb velencei templom, a Frari patronatójában önkénteskednek, egyházi gyerekprogramokra sütik a süteményeket. Most épp megisznak valamit, és „kibeszélik a kibeszélendőket”.
Ennyiféle embernek nem lehet külön kávéházakat és cukrászdákat fenntartani. A párhuzamos társadalmak akkor működnek jól, ha nincs mód elkülönülni.
És Velencében nincs mód, bár a most beáramló idegenek egészen másfélék, mint mikor a Frari patronatója elkezdte tiszteletre méltó működését. A velencei üzletek jelentős része kínai és vietnami kézben van, még a Szent Márk tér közeli méregdrága üzletek egy része is. Persze a környéken tolongó milliomosok nem valami ”kínait” akarnak hazavinni. Pedig csak „kínai” kapható ezekben a boltokban, igaz, sokkal szebb és jobb, mint amit mi a Józsefvárosi piacon megszoktunk. Olaszországban gyártott, kínai „luxusmárkák”, melyek persze még nem annyira szépek és különlegesek, mint az olasz kollekciók, de jelzik, hogy Kína a kisszériás divatcikkek piacán is Európával akar versengeni … Ugyan még nincs kínai Pierre Cardin, vevők se tolonganak ezekben az ilyen „luxusüzletekben”, de maga az ambíció nagyon is „velencei”.
Hiszen ez a város mindenkit befogad, aki kellő szervezési és önérvényesítési tapasztalatokkal rendelkezik.
No persze ma már nemcsak befektetők és gazdag sznobok érkeznek Velencébe. Nagyon sok afrikai fiatal lődörög a városban, a patronatókban esznek és alszanak, napközben pedig fel-alá róják az utcákat. Persze Othelló is a város megbecsült hagyományai közé tartozik, de én alig hiszem, hogy katonai karrierje kezdetén Othelló középkorú nők után szaladt volna „csak egy eurót, signora!”-felkiáltással. Ez a megalázó ténfergés és koldulás azért is meglepő, mert Velencében – ahol egy hűtőszekrény, de akár egy karton tej (a sajátos közlekedési viszonyok miatt) kétszer annyiba kerül, mint a szárazföldön – nagy szükség volna a fiatal férfiak izomerejére. És ha ezek a fiúk rendelkeznének a Mennyei birodalom vagy a Kínai kommunista párt szervezési tapasztalataival, akkor már sikeres áruszállító céget szerveztek volna maguknak.
De nem rendelkeznek. És nyilván nem is beszélnek egy nyelvet. A baloldali pártok, akik itt is a befogadásukra buzdítanak, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy mit csinálnak, miután a katolikusoktól megkapták a reggelijüket. Egy olyan városban sem, ahol minden ötödik ház művelődési intézmény, ott könnyen lehetne olasz tanfolyamot vagy ingyenes tárlatvezetést tartani… vagy akár leülni egy kölcsön-íróasztal elé, és gyorsan beindítani egy áruszállító céget.
De én még nem láttam senkit, aki az utcán megszólította volna őket, vagy csak egyszer is odament volna hozzájuk. Pedig a legtöbben az egyetem környékén nyüzsögnek. Ám a Foscari Egyetem – nyilván ideológiailag megfelelően képzett – bölcsészlánykái olyan zavartan kerülgetik őket, mintha mutogatós bácsik volnának. Pedig kortársak. Akár egymás mellett ülhetnének a Canal grandére néző nagyelőadóban.
Csak pár lépés hiányzik. Valami éltető kapcsolat, híd a jelszavak és a társadalmi cselekvés között.
És ez a pár lépés (érdeklődés?, motiváció?, jövő?) máshol is hiányzik. Egy háromezer éves etruszk vázát mutogatnak Velence mellett, a torcellói múzeumban. Megdöbbentő tárgy, nem vitás. Hát hogy került ide?, kérdezem a jól öltözött hölgyet, aki kitűnően szabott kosztümjében „őrzi” a vázát. Lopták, ajándékként került ide, az ufók hozták, vagy netán egy etruszk város van a lábunk alatt? A hölgy mosolyog, de csak a vállát vonogatja. Fél éve tart nyitva a kiállítás, ő fél éve ül szemtől szemben ezzel a vázával.
De-nem-törődik-vele-nincs-véleménye-nem-érdekli.
Ugyanez a zavart, mosolygó távolságtartás, mikor a város jövőjéről kérdezősködöm. Hogy lesz a jövővel? Mi lesz a várossal, ha a vízszint tovább emelkedik? Ha nem válik be a gát? Ha a klímaváltozás eldönti a város sorsát?
Mint a Frari előtt azok a zavartan elforduló, egyetemista lányok.
Nem-törődik-vele-nincs-véleménye-nem-érdekli.

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)

Író, irodalomtörténész. Regényei: Esőváros, Aranyhímzés, Magyar Dekameron. Legújabb műve, a Fordított idő 2015-ben a Jelenkornál jelent meg.