Koós István: Útvesztések epikus keretben. András László Világos indul című kötetéről (kritika)

András László első verseskötetének címe a kötet ötletes egysorosából való: „Világos indul, és lépésről lépésre sötétebb lesz.” (Sakkfeladvány) Az általában melléknévként használt „világos” szó a kontextusban válik főnévvé a sakkfigura megnevezéseként, a „sötétebb lesz” alanya pedig lehet ez a sakkfigura, amely így tónust váltva elveszíti identitását, ahogy a melléknév is főnévvé változott az adott verssor kontextusában. Ám úgy is érthető a szöveg, hogy a bábu környezete válik sötétté, amely így megszünteti annak érzékelhetőségét. Ez a sor tömören megjeleníti a kö­tet jellegzetes témáit, amely a viszonyulási pontok elvesztése, a sötétség és az irányvesztés (hiszen a sötétség miatt nem tudni, milyen lépést tesz a figura), méghozzá olyan módon teszi ezt, hogy magában a szövegben, nyelvileg is megjeleníti ezt a viszonylagosságot. A kérdés az, hogyan működik mindez hosszabb darabok esetében.

A versekben tehát olyan közegek manifesztálódnak, amelyeknek közös jellemzője a viszonyulási pontok hiánya. Ilyen mindenekelőtt a már a címadó versben és a kötet borítóképén is exponált helyzetbe kerülő sötétség motívuma, amely a lét vizuális artikulációjának eltörlé­sét viszi végbe: „A sötétben az alkonyati kertről szerzett / összes tudá­som használhatatlanná vált” (Alkonyat után) Hasonló közeg a kötetben olyan gyakran megjelenő víz, amely homogenitásával eltörli a kontúro­kat és a határvonalakat: „Megtörölköztünk, bepálinkáztunk, / nem tud­tuk meg, mi van a meder alján” (A Marosnál) Ugyanez az irányvesztés jelenik meg az út toposzában: „Mint aki régóta elveszett, / megismeri az utat, / de nem tudja, mire való” (Kinn) A viszonyulási pontok hiánya nemcsak a tér, hanem az idő dimenziójára is vonatkozik: „[…] egyre / jobban érzed, nincs se itt, se most” (Éjszakai megálló) Markánsabban artiku­lálódik ez a létszemlélet A magyarázat című szövegben, ahol olyan egymást tartó oszlopok jelennek meg, amelyekről nem lehet eldönteni, hogy a végte­lenségig folytatódnak-e, vagy a legalsó sorok, ha vannak ilyenek, a semmivel érintkeznek. Ez a dehumanizált, materiális közeg, az önismétlő és értelmez­hetetlen szerkezet koncentráltan fejezi ki az irányvonalak és a viszonyulá- si pontok hiányát, amit a víz és a sötétség is szimbolizál. Ez a létérzékelés a kötetet a kései modernség szemléletmódjával rokonítja: felidézhetjük itt Szabó Lőrinc és József Attila jellegzetes vízióit a rácsokká váló csillagokról, a mozgó, tartalmatlan szerkezetekről (pl. József Attila Eszméletének ismert soraiban vagy Szabó Lőrincnek a Csillagok közöttjében: „egymást bénítják s tologatják / rugalmas terek rácsai”); a mindent elnyelő sötétség motívuma pedig Pilinszky lírájából ismerős. A végtelen és önismétlő oszlopsor képe utal Babits Az örök folyosó című szövegére.

A kérdés az, hogy ez a fentebb vázolt, a kései modernséghez köthető létérzékelés milyen poétikai formákban, esztétikai minőségben artikuláló­dik a kötetben. A verseken végigtekintve azt láthatjuk, hogy igen gyakoriak a narratív szerveződésű szövegek, amelyek általában valamilyen emléket, életképet mesélnek el, vagy valamilyen elképzelt szituációt jelenítenek meg (pl. A Volga, Folyamkilométer, A Marosnál stb.). A színre vitt tartalmak itt általában nem különösebben érdekesek, nem igazolják elmesélésük szük­ségességét, és nem adnak alkalmat arra a szerzőnek, hogy többrétegű vagy egyedi nyelvi szerveződéseket hozzon belőlük létre; az epikus forma megköti a líranyelv kibontakozását. A Hazafelé jó példa lehet erre. Itt a már említett utómodern térérzékelés tematizálódik, mivel mintha a József Attila Eszméletéből ismert motívumot fogalmazná újra, ahol az éjszakába szertefutó vasútvona­lakban artikulálódik a lét decentráltságának képzete: „És ameddig a szem ellátott, temérdek / vaspálya futott a végtelenbe, kötött / pályák mérhető hajlásszöggel, de mégiscsak a végtelenbe, legalábbis / a peronról, ahol álltam, úgy látszott. […] Tő­lem / balra a semmi, jobbra a végtelen, aztán / fordítva.” De míg József Attilánál ez a struktúra egy modalitásban és nyelvi magatartásformákban rendkívül összetett szövegben kap helyet, amely ráadásul az én megsokszorozódásával és elhallgatá­sával végződik, addig András Lászlónál mindez egy egységes narratív keretben fogalmazódik meg, ahol a lírai én is megtartja viszonylagos kitüntetett, központi szerepét. A széttartó és összefutó, decentrált struktúrák elbeszélt módon jelennek meg, nem válnak textuális stratégiává. Az a nyelvi többrétegűség, viszonylagosság tehát, amely a címadó verssort jellemezte, kevéssé dominál a kötet egészében.

Sokkal jobban sikerültek azok a szövegrészek, ahol a szerző elereszti a narrati- vitás mankóját, és inkább magukkal a versbeli motívumokkal kezd játékba. Ilyen Az elveszett időről c. vers, amely ötletesen fordítja át a semmi és a valami, a ki nem töltött és kitöltött idő közötti hagyományos oppozíciót: itt a semmi az, ami folyton jelen van és kínoz, míg a kitöltött, fontosnak tűnő percek hozzáférhetetlenek: „Az nem veszik el soha, a semmi megvan, / és előtűnik százféle alakban, […] / Azok a percek, melyek fontosak, vagy egy élettel teli nap / egymásra zuhant vastraverzek alatt / kiáshatatlanul mind ott marad / hozzábilincselve az időhöz […].” Igen szép megoldás az idő mint materiálisan hozzáférhetetlen fenomén és a materialitásában súlyos vastraverz összekapcsolása is. A szöveget tovább mélyítik a nagyon finom, jól érzékelhető, de nem tolakodó allúziók Proustra és Heideggerre. Az egy szótagos rímek és az asszonáncok szintén nem túlhajszoltak, de jelenlétük határozott rit­must ad a szövegnek.

Külön kiemelném a kötet utolsó versét, amely rendkívül élvezetes darab, le­számítva a végét. Az estébe hajló folyópart képe a sötétbe vesző tárgyaknak a már ismert témáját jeleníti meg újra, de az egyedi és nagyon erőteljesen érzékeltetett hangulat révén ez a téma itt különösen szuggesztív módon jelenik meg. A szerző itt arra az átmeneti pillanatra koncentrál, ahol az ismert világ eltűnik előlünk, a fény percről percre halványodik. A látványt szintén lépés­ről lépésre építi fel, először a folyópartot említi, aztán a templomot, majd a napot és a korlátot. A közeg nagyon erős jelenlétet kap, és ezu­tán tematizálódik a kérészek megjelenése. Az aktus, ami szerint a lírai én kérészt választ a megszólított te-vel („Válasszunk kérészt magunk­nak”) Petőfi híres versét idézi (A négyökrös szekér), csak éppen csillag helyett az adott élőlényt szerepelteti a szövegben. Ahogy ezután a vá­lasztott kérészek elvesznek a sötét háttér előtt, az olyan érzékletes kép, amely önmagában is megérdemli, hogy versben szerepeljen, a kötet végén remekül ragadja meg egyetlen benyomásban az addigiak jelleg­zetes témáját. A Petőfire való utalás pedig még inkább markánssá teszi a jelenetet, hiszen míg a csillag a fényerőssége miatt válik ki az éjsza­kából, addig a kérészek éppenhogy beleolvadnak a sötétbe. A kérész az időbeliség tekintetében is remek ellentéte a csillagoknak, hiszen míg a kérész az embert saját léte tünékenységére emlékezteti, addig a csillagok végtelen idejükkel az öröklét vágyát j elenítik meg. Ez a kép önmagáért beszél, a narratív zárlat, amikor a lírai én a korlátra üt, tel­jesen felesleges, ellaposítja és felhígítja az addig mondottakat. A kép remek, a próza lapos. Ha ezt a prózát András László visszaszorítja, minden bizonnyal jobb szövegek kerülnek ki alkotói műhelyéből, hi­szen a lehetőség megvan, az invenció ott munkál a narráció mögött.

(Műút Könyvek 029, Miskolc, 2016)