Nyerges Gábor Ádám: Irodalom és remény III.

Mandy Kerr felvétele

Mecseki Péter és felesége, Kati otthonában két éve járt először az Elesettek stábja. Az akkor épp életük újrakezdésére kényszerült fiatal házaspár adásunk után, ahogy ők fogalmaznak: több segítséget is kapott, mint amennyire szükségük volt. Mecsekiék így nemcsak talpra álltak, hanem immáron egy éve más nehéz helyzetbe jutott családok megsegítésén fáradoznak. Két éve velük készítettem első riportomat az Elesettek számára, most azonban sokkal örömtelibb apropóból térhetek vissza hozzájuk, megtudakolni, hányaknak és hogyan tudnak saját nonprofit vállalkozásukon keresztül segítséget nyújtani.

Rendben lesz így? Oké.

Éva, miután elmondta a lídet, amit akkor is utólag, a beszélgetés után vettek föl, még egyszer visszaszaladt kezet fogni a Péterrel és adni nekem egy puszit. A stáb már csak messziről integett, de mi sem vártuk el tőlük, hogy minden cuccukkal fussanak vissza ők is jó negyven-ötven métert, hogy másodszor is elköszönjenek. Olyan furcsa érzés volt. Mármint nem volt az, nem kellett volna, hogy az legyen, és mégis az volt. Mintha hazudtunk volna. Pedig a színigazat mondtuk el, egy szót nem hazudtunk. Ültünk, vissza lehet nézni az adást, mint a legjobb, legboldogabb pár. Egymás mellett a díványon (addigra már díványunk is volt), végig fogtuk egymás kezét. A Péter úgy nézett rám végig, mint amikor elkezdtünk randizni. Én is őrá. Ezt is vette a kamera, ez is rajta van a felvételen, hogy úgy nézünk egymásra. És olyan jó volt. Az egész. Végig. Látszott, hogy az Évának is sokat jelentett, és hát tényleg nagy érdeme volt benne. Egy kicsit az ő sikere is volt az egész. Nem is csak kicsit. Ha ő akkor nem jön, nem csinálja velünk az első riportot, ha az nem lesz olyan jó, ha nem kezdünk el annyi mindent kapni… Túl sok ha, persze. Én nem tudom, pontosan mit éreztem akkor, mármint megfogalmazni nem könnyű, de ahányszor csak visszagondolok rá, pláne, ha visszanézem azt az adást, olyan pontosan átélem, annyira képes vagyok megint beleélni magam, mintha még itt lenne a Péter. Folyton a kezét keresem közben, meg akarom fogni, a kézfejét akarom cirógatni, mint ott a felvételen. Ez ilyen önkéntelen mozdulat. A kamera előtt is az volt, az lehetett, azt hiszem. Nem tudom teljesen biztosan. Annak idején, amikor összekerültünk, akkor volt ilyenem, mint akkor, amikor befejeztük és fölállt az Éva, hogy köszöni, részéről akkor meglennénk, a stáb még csinál pár vágóképet, aztán a ház előtt még felveszik a lídet és mennek is, hagynak minket kettesben. Szóval akkortájt, még amikor nem szoktam meg, hogy van a Péter, akkor volt ilyenem, egy ilyen, hogy is mondjam, egy mini roham, mint a pánikbetegség, de nem olyan súlyos, csak ilyen erős szívverés, légszomj, amikor egy randi végén vagy másnap elváltunk. És akkor éreztem megint ezt már egy ideje először. Egy jó ideje. Mert tudtam, és úgy is lett, hogy amint a stáb hazaindul, újra vége lesz ennek, ami akkor a felvétel idejére újra megvolt, annak a, nem is tudom, békének vagy harmóniának. És ez az, amit most már, de már akkor sem, amit végképp nem tudtam már akkor sem, hogy most ezt mi akkor ösztönösen megjátszottuk a riport kedvéért, vagy akkor tényleg pár órára megint rendben volt minden. Vagy elkezdtük ösztönösen eljátszani a riport kedvéért az álompárt, és, ahogy ez így lenni szokott, az ember, ha már úgyis el kell játszania, és ha van is elég éles emléke ilyesmiről, hát akkor már egy idő után, mikor még azt hiszi, hogy játszik, valójában már nem játszik, hanem újraéli azt a bizonyos korábbi dolgot a múltjából. Aztán, mint amikor a kádból kihúzzák a dugót és hirtelen elkezd folyni a víz, vagy az esetünkben amikor az Éva felállt, hogy akkor szerinte meg is volnánk, köszöni szépen, akkor így elkezd hirtelen újra beszivárogni a valóság, meg ami azóta történt. Az emlékek, amik átmenetileg újra egy darabig jelen idejűek voltak, elkezdenek újra egyre inkább emlékszerűek, ilyen emlékérzetűek lenni, és akkor újra egyre kevesebb az átélés. És mire az Éva másodszor is elköszön, már vége is, sőt rosszabb, mint mielőtt odaértek volna. És azt hiszem, azért, mert elkerülhetetlenül volt utána mindkettőnkben elég sok düh. Vagy nem is, inkább csalódottság. Csalódottság szülte düh, mintha mindketten újult erővel kezdtünk volna haragudni a másikra és biztos azért közben magunkra is, amiért már nem úgy van. Mintha így direkt bele lett volna nyomva az orrunk ezzel, hogy így a kamera előtt akaratunktól függetlenül újraéltük, hogy milyen boldogok is voltunk. Vagy hát, ki tudja. A Péter utólag azt szokta mondani. De ő persze utólag mindent nagyon megváltoztat, mármint nem is annyira tényszerüleg, mint inkább az érzelmi viszonyát egy adott időszakhoz, ezt mindig szerintem az aktuális érzelmeihez igazítja. De szerinte meg nem így van, ő mindig egyszerre többféleképp érez az adott pillanatban, és emiatt van, hogy amilyen épp a viszonya egy emlékhez, az határozza meg, hogy melyik érzelmére emlékszik vissza jobban. Ez most így elég sután jött ki, ő sokkal értelmesebben tudja ezt kifejteni. Meg hosszabban. De szóval ő sem azt mondja, hogy sosem voltunk boldogok, csak inkább valami olyasmit szokott mondani erről, mármint az ilyen, a, na, a nekem legboldogabb időszakról, ami azért, azt hiszem, egyébként neki is az volt, szóval, hogy persze, boldogok voltunk akkor is, csak, legalábbis neki, benne ez úgy volt már akkor is, de ezt szerintem csak utólag érzi már hozzá, na mindegy, szóval hogy így nem felhőtlenül. Hogy már akkor is a boldogságunk körül őgyelgett valami nagy-nagy szomorúság veszélye. Hát nem tudom, lehet.

Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)

Költő, író, szerkesztő (Apokrif, Art7), legutóbbi kötete: Az elfelejtett ünnep (versek 2011-2013) (Műút Könyvek, 2015).