Szarka Károly: Télvégi zombiapokalipszis

Hunyorogva lépek ki a lakásból, mintha hirtelen kapcsolták volna fel a napot, pedig órák óta süthet, csak én nem értesülök erről egy olyan albérletben, ahova soha nem érnek el a sugarai. Ha egy lakásnak a körfolyosóra nyílik az egyetlen ablaka, és van még felette négy emelet, akkor az állandó sötétségre már a beköltözéskor fel kell készülni, de egyébként hangulatossá varázsolható kis lakásról van szó, ezért aztán azt mondtam, jó, hát akkor itt fogok élni.

Üdítő a felismerés, hogy egy ilyen garzon átrendezése mennyit javíthat az életminőségen. Elég kidobni egy ízléstelen és rozoga polcot, beszerezni egy takaros kis asztalt, arrébb tolni egy szekrényt, és máris tágasabbnak tűnik a szűk tér, élhetőbbnek, barátságosabbnak.

A sötétség persze marad, és gyakorlatilag megszűnnek a napszakok. Amúgy is hajlamos vagyok későn feküdni és későn kelni, de most mintha az egész tél valódi téli álommal telt volna, pedig mindig azt hittem, nem alszom többet másoknál, csak más időben, más tempóban. Mert ha lassabb vagyok nappal is, miért aludnék el és ébrednék fel gyorsan?

Nem, nem a sötét lakás tehet róla, egyszerűen ilyen vagyok, az óvodában sem tudtam mit kezdeni a délutáni kötelező alvásdiktátummal, az úgynevezett csendes pihenővel, hiába szuszogott körülöttem mindenki, én csak forgolódtam és bámultam bele az elfüggönyözött terem félhomályába, iskolásként és később, dolgozó emberként pedig szembesültem vele, hogy alkalmatlan vagyok a mások bioritmusához való alkalmazkodásra. Az éjszakai álmatlan forgolódás és nappali kialvatlan kóválygás régóta kísért, a gyerekkorból hozott bűntudatot pedig nem tompítja, hogy a szabadúszók életét élve nem csörög az ébresztőóra.

És ilyenkor fordul elő az, hogy hajnali egykor alszom el, de kettőkor már felébredek, az inszomniát kihasználva dolgozni kezdek, reggel hétre persze elálmosodom, és végül délután három lesz, mire újra felébredek. És mire hunyorogva kilépek a lakásból, az úgynevezett normális emberek hazafelé indulnak a munkából.

Csak valami egészen halvány remény él bennem, hogy a tavasz közeledtével ez megváltozik, bár eddig soha nem változott meg, akár sötét lakásban laktam, akár világosban.

Úgy érzem mindenesetre, hogy zombivá tett ez a tél, és bár a kedvem is csökkent az irodalmi estek látogatásához, zombiságomhoz remekül illik az Apokrif folyóirat téli, Nyugat+Zombik számának farsangi bemutatója a Nyitott Műhelyben.

Csepella Olivér grafikus, aki nem mellesleg a kiváló Csaknekedkislány zenekar frontembere, évek óta dolgozik egy zombis képregényen a Nyugat emblematikus szerzői, többek között Babits, Karinthy, Kosztolányi főszereplésével. A nagyszabású projekthez a közösségi finanszírozás progresszív és talán egyre népszerűbb intézményét is segítségül hívta, és bár a képregény még nem jelent meg, az Apokrif egy teljes számot szentelt a témának.

A készülő alkotás részletei mellett olvashatók benne a folyóirat szerzőinek nyugatos paródiái, amikből az esten is hallunk néhányat, Bödecs László, Evellei Kata, Fráter Zoltán, Mizsur Dániel, Nyerges Gábor Ádám és Tarcsay Zoltán élőben olvas fel, Tamás Péter videón jelenik meg, és a lapszám anyagától eltávolodva, bár ahhoz kapcsolódóan nemcsak holt, hanem élő költők is a verbális karikatúra tárgyai lesznek.

Nehezen bocsátom meg egy irodalmi estnek, ha időtartama a filmekével vagy a színházi előadásokéval vetekszik (a legtöbbször utóbbiak is hosszabbak, mint szeretném), Nyergesék pedig nem takarékoskodnak az idővel. A felolvasások hosszú sorát egy folyóirat-szerkesztői szemmel átszinkronizált, a Walking Dead epizódjaiból összeollózott kisfilm szakítja meg, valamint a házigazda, Reichert Gábor beszélgetése Csepellával, de most még azt sem bánnám, ha hajnalig tartana a műsor, és bónuszként fellépne mondjuk a képregény-rajzoló zenekara is.

Nem lép fel, de a lényeg az, hogy ilyen jól ritkán szórakozom irodalmi esten. Vagyis szórakozom máskor is, csak máshogy, itt viszont az átlagnál jóval többet röhögök hangosan, és nyilván éppen valami ilyesmi volt a cél.

És most még arról kellene írnom, hogy általában mi az irodalom célja, mit gondolunk róla, mi a baj vele, és miért fontosak az ilyen projektek, amik az állóvizet felkavarják, de nincs kedvem sem az állóvízről, sem fontos projektekről írni. Lapozgatom a folyóiratot, elkérem Nyergestől a Kukorelly-paródiát, újra megnézem a videót, és röhögök.

És ha már farsang, remélem, tényleg jön a tavasz, és esetleg az albérletbe is besüt a nap, vagy legalább egyszer sikerül korán elaludnom és korán felkelnem.

Erről a zombi-témáról eszembe jut egyébként az Újzenekar Zombi című száma is, amit nemrég hallottam, és a refrén, ami úgy szól, hogy „nem régóta vagyok zombi, ezt még meg kell szokni”. El tudok képzelni ennél ötletesebb refréneket is, valahogy mégis a fülembe mászik, és ott marad napokig.

fotók: Tarcsay Zoltán

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)

A Nyugat-Magyarországi Egyetemen diplomázott. Jelenleg Budapesten él, szabadúszó újságíró, a tudósítások, interjúk, kritikák mellett néha tárcákat, novellákat is ír. Cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, a Drót, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a Librarius, a Litera, a Műút, a Napút, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. Tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének.