Gál Soma: Irodalom és sínek II. / Vár

Julija Svetlova felvétele

„Egy hónap elteltével azonban rendkívüli felfedezést tettem. Néhány szál gabona nőtt ki az udvaromon, amelyet előbb eddig ismeretlen növénynek gondoltam, és még egy kis időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerjem, 10-12 európai árpakalász lengedezik ott, a szélben.”

/Defoe: Robinson Crusoe/

Még nem járt soha a várban. Sem É.-vel, sem magában. Huszonhét éves fejjel baktatott fel a lépcsőkön.

Jó, pontosabban É.-vel nem járt itt. Valamikor biztosan kirándult már itt az iskolával vagy a családdal, biztosan életre szóló élmény volt lenézni a Halászbástyáról a Dunára, biztos elképzelte, ahogy ágyúkkal lövik a törököt a magyar vitézek a falakról, biztos szorongott már a liftben, ahogy a könyvtárba vagy a Galériába tartottak éppen. Nem emlékezett egyik alkalomra sem, ahogy talán erre az alkalomra sem fog majd. Mit idézne fel? Milyen furcsa narancssárgán csillogtak a kopott macskakövek? Milyen csinos volt É., mennyire jó illatot hozott az esti szél a nyaka felől? Milyen szorosan markolta üres zsebeit, hogy nehogy véletlenül a lány keze felé nyúljon? Véletlenül ilyet nem lehet. Nagymamája megmondta neki, hogy udvarolni csak pontosan, szépen… ilyesmi. Az biztos, hogy nem tartotta véletlennek, amikor meglátta nagyapát a kollégium ablakából, amikor a szerinte ugrifüles kisfiú számolatlanul futotta a köröket a sportpályán valami fogadásból. A főiskola legjobb tornásza, ugrifüles, persze. Mégis, a kitartó körözés olyan dolgokat képes elérni, amit nem is akart előtte az ember.

A lányra eszmélt. Nem a hideg szélre, amit meg sem érzett. Nem a folyó bűvölő csillogására, amit lehet, hogy sosem látott így. Arra, hogy keze elhagyta a zsebét egy óvatlan pillanatban, és máris biztonságos helyre talált a másik vékonyka ujjai közé fonódva. Egymásban forgó fogaskerekek jutottak volna eszébe, amik kölcsönösen hajtják előre a másikat, örökké mozgatva egymást, nem hagyva, hogy a másik megállhasson, nem vesztve energiát. Vagy eszébe juthatott volna sok színes, ünnepi szalag, amiket a szél gabalyít egymásba, segít nekik megölelni egymást. Helyette életében először hagyta pazarolni a pillanatot, legalábbis így hitte. Nem fog emlékezni a várra, nem jut eszébe a Duna, nem fog megfázva morogni, hogy mennyire hideg volt odafent.

Vízben, hideg zöld vízben merült el így is É. szemében. Azt sem vette észre, hogy megálltak. Egészen közel volt egymáshoz a két pár cipő. Ekkora távolság kell pontosan a világ uralásához. Á. ezt sem vette észre, nem látott tovább a szivárványhártya peremén. A benne hullámzó vonalakban és erekben érett búzakalászok szárait vélte volna felfedezni, ha figyel. Vetett mag nélkül nőttek. Talán így figyel rá a gondviselés, gondolta volna. Így nem hagyja őt elveszni a sors, vagy Isten, ha hisz benne egyáltalán. Itt nőnek meg, és erősödnek az emlékei, minden jó, ami valaha történt és még történni fog vele. Vagy eszébe juthatna, honnan szöktek É. szemébe mind ezek az emlékek, és a hasonlatot továbbgondolva eszébe jutna a baromfitápos zsák, ami észrevétlenül felhasad, és ömlik ki belőle a sok búzaszem, kicsírázik a sós, könnyes tengerben. Szárba szökik először néhány gyöngéd, törékeny szál. Miután ezek a feledésbe merülnek, újabb kalászok veszik át a helyüket, erősebbek és táplálóbbak. És anélkül, hogy észrevenné, É. szeme lesz az egyetlen dolog, ami miatt még életben maradhat.

Ezt mind gondolhatta volna. Vagy felderenghetett volna az első csókjának emléke, ahogy közeledtek egymás felé ajkaik. Emlékezetében felcsendültek volna a Coldplay szám akkordjai, ahogy a zene is egyszerre hullámzott a két testtel, a nyelvekkel a szájukban, az egymásba olvadó vörös és barna hajjal.

Ha lett volna emlékezete.

És ha a történésekből észlelt volna bármit is, görcsösen kereste volna a kapaszkodókat, hogy hogyan jusson eszébe a pillanat, ami olyan szép hosszan tartott, mégsem örökké.

***

Az éjszakain kapta vissza önmagát. Időközben még ámulattal szemlélték a Halászbástyát. Együtt nevettek az eltévedt turistákon. Megmentettek egy hidegbe tévedt bogarat. Legalábbis jóhiszeműen ebben a tévhitben maradtak.

Szentháromság tér. A szokásosnál kisebb buszon is bőven volt hely két utasnak, övék volt az egész utastér. Határozottan emlékezhetne, hogy Szép estét!-tel köszöntek a sofőrnek, aki ezt maga elé bámulva nem vette tudomásul. Ugrott egyet a tér, és haladtak a következő megálló felé. Dísz tér. Utolsó pillantást vethettek volna a palotára, ha nem forrnak össze az ajkaik. Palota út, gyorslift. Álomba ringathatta volna őket a szerpentin. Ahogy az út visszakanyarította őket a városba, É. ujjai újra megtalálták. Akaratosan szorították meg Á. kezét. Minden oldalról körülvették. Dózsa György tér. Hazaértek a magasból, a megszokott város volt a szemük előtt. Lett volna. Á. a csinos ujjakat figyelte, próbálta őket az emlékezetébe faragni. Olyan szépek voltak, mint azoknak a szobroknak a keze, amiket a tankönyvben nézegetett történelem vagy rajzórán, a görög márványszobroké. Amikre emlékezhetett volna egy kirándulásról is, a tatai múzeumból, ahol megint nem arra figyelt, kivel van épp és mikor, hanem elvarázsolták a karcsú vonalak. Krisztina, majd Clark Ádám tér. Így rémlett.

Eltűnt az Alagút.

Talán lezárták az utat, nevetett É. Mosolygott Á. is. Nem szabad elpazarolni a mosolyra szánt pillanatot. Újabb gyönyörű, görbe vonal, aminek csodálásában elveszhetett. Figyelemmel követhette volna, ahogy É. ugyanúgy elveszik egy görbe vonal végei között.

És egyikük sem vette észre, ahogy elveszett a Lánchíd. A 916-os éjszakai járat sofőrje maga sem emlékszik, hol kötött ki végül. Ő nem ismeri Budát.

Bán Attila felvétele

Gál Soma (1992, Keszthely)

Író, luzomán, szerkesztő az Apokrifnál és a FISZ Könyveknél. Nagyon régen ült először vonaton, de a Balaton mellett mindig ezt a közlekedési eszközt választja.