Uršuľa Kovalyk: A műlovarnő

 (Vályi Horváth Erika fordítása)

A júniusi záporeső egyhangún dobolt a szénapadlás bádogtetején. A földön ücsörögtünk az istálló bejáratánál. A pocsolyában úszó hatalmas esőbuborékokat figyeltük. Lejla, a Cecil mellett álló fiatal csikó megijedt a mennydörgés mély hangjától. Nyugtalanul felnyerített. Egyszer-egyszer erőteljesen belerúgott a boksz ajtajába. Az eső akácillatot hozott. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a lyukas eresz alá nyomjam a kezem. Matilda figyelmeztetett, hogy múlt héten mérgező festékkel kenték be a tetőt. A mackónadrágomba töröltem a tenyerem. Romanától elvettem egy cukorrépát. – Alapítunk egy lányokból álló lovastornacsapatot – hozta elő Matilda. – Beszervezünk pár csajt és versenyekre járunk majd. – Romana megjegyezte, alig várja, hogy elmehessen otthonról. – Utazni fogunk. Beutazzuk az egész országot, talán még külföldre is eljutunk – álmodozott. Ismét mennydörgött.

Matilda gyengéden összeborzolta a hajunkat. Arról mesélt, mennyire tehetségesek, ügyesek vagyunk. A lábunk előtt hever majd a világ. Ha eleget edzünk, nagy dolgokra leszünk képesek. Mágikus elixírként hatottak a szavai. Úgy éreztem, erős sasszárnyaim nőttek. Erőt adtak. Magabiztosabbá és szókimondóbbá váltam. Mit sem törődtem a tanításon elhangzó szocialista agymosással. A töritanárnő homályosan mesélt a kassai kormányprogram nyilatkozatáról. Jeges arccal odavetettem: – Hétköznapi lopás volt, semmi egyéb! Mamuci nem volt áruló, elvették a kocsmájukat. Erőszakkal kitelepítették őket nagyapámmal a csehországi Chebbe. – A tanárnő csak pislogott, és ijedten suttogta: – Csöndesen, aranyoskám, csak csöndesen, sose tudhatod, ki hallgatja, amit mondasz. – Nem akartam csöndben maradni. Legszívesebben azt kiáltoztam volna: szabad és különleges vagyok. Nem állíthat meg senki. A szemközti panelházból rábeszéltem négy lányt a lovastornára. Unalmukban a kapuban lévő postaládákat gyújtogatták. Nem féltek a lovaktól. Elképesztően gyorsan tanultak. Két hét alatt elsajátították az oldalsó felugrást és a hármas dzsigitovkát. Pillekönnyedséggel ugrándoztak Cecil hátán. Hunyorítottam. Izzadt testükben a nyújtón repkedő akrobatákat láttam. – Kijutunk a világbajnokságra – suttogta felhevülten Romana. – Híresek leszünk. Aztán anyám kap egy szolgálati lakást. Érted? Elhagyja apát. – Mindig ezt mantrázta. Mindig ezt ismételgette, amikor a kétórás edzés után már nem bírt felugrani a lóra. Ettől a gondolattól erőre kapott, elvégezte a legnehezebb gyakorlatot is. Az igazgató elvtárs megengedte, hogy használjuk a különálló öltözőket. A szekrényeinket teleragasztgattuk lovas képekkel. Ezen kívül volt még pár szék és egy rozoga asztal az öltözőben. Kész birodalom. Még ma is magam előtt látom.

A polcokon száraz kenyeret dugdostunk, a radiátoron izzadt zokni száradt. Az ablakon függöny helyett kinyúlt tréningnadrágok lógtak. A mindenütt jelen lévő trágyaszag keveredett a patavazelin aromás illatával. A nyári szünetben készülődni kezdtünk az országos bajnokságra. Matilda hajtott bennünket. A naponta megtartott edzésen tökéletesítettük a gyakorlatsorokat. A lábujjhegyünket annyiszor megfeszítettük, hogy görcs állt a lábunkba. Matilda testhezálló feladatokat osztogatott. A lovardai hangszóróból az ideológiailag elfogadhatóbb Csajkovszkij-zene harsogott. A lovastornászok napbarnított lába csak úgy villogott a zongoraprelűdök ritmusára. Az orosz vidék gondtalan illúzióját keltették egy nyári délutánon. Legalábbis így képzeltem az oroszórán feladott kötelező olvasmányaimból. – El kell képzelnünk a gyakorlatsorokat. Így beleég a vérünkbe – magyarázta Matilda. Magunkba kell szívnunk. Hogy automatizálódjanak és a torna közben csak a zenére figyeljünk. Minden egyes nap, elalvás előtt lélekben még tornáztam. Térdre ugrottam, három vágtaugrásra oldalsó középtartásba álltam, és Cecil hátán átmentem ollóba. Aztán következett a malom, majd a felállás. A kűrt gyors kozák lengéssel és zárt lábas leugrással zártam. Mindent pontosan kiszámoltunk. Az egész nem tartott tovább három percnél. A legkisebb megingás is késleltette volna a vágtaugrást. Időt veszítettünk volna. A bajnokságra utazás előestéjén felugrottam Árpihoz. Szerzett valahonnan egy igazi villanygitárt és erősítőt. Eljátszotta az egyik saját szerzeményét. A napról, a békéről és a szerelemről szólt. Hosszú ujjai cikáztak a gitárhúrokon, mint a póklábak. Kicsit rekedtes, szép hangja volt. Újabb, egy hétig viselt bugyival örvendeztettem meg. Cigit és egy kazettát adott érte cserébe. Állítólag valami meglepetés van rajta.

Reggel négykor keltem. Anyám még az igazak álmát aludta. Az erkélyen kortyolgattam a kávét és elszívtam a reggeli első cigimet. Ártatlan lilán fénylett az ég. Valahol beindult egy teherautó. A felhevült panelházak csak úgy sugározták a meleget, izzadt lakóik akkor fordultak a másik oldalukra. Felhúztam a kínai tornacipőm, felkaptam a hátizsákot. Becsaptam az ajtót. A buszmegállóban álmos, aktatáskás férfiak és a korai szombati műszakra igyekvők álldogáltak. Felraktam a fülhallgatót és bekapcsoltam a walkmant. King Crimson, Árpi legújabb felfedezettje. Majdnem kirepült az agyam a helyéről. Az út a kilencvennégyesen abszurd videoklippé változott. A Schizoid man betöltötte a busz belsejét. A munkások römiztek. A térdükre fektetett aktatáskákon verték a blattot, és röhögcséltek. Füstölt szalonna illata terjengett a táskákból, keveredve a testszaggal és a kipufogóbűzzel. Soha nem felejtem el ezt a szagot. Két sáros bakancsos férfi fejét a buszablaknak támasztva szunyókált. Az ablakon túli táj gyorsan elszaladt, változott. Pár perc múlva végleg eltűntek a panelházak. A zene szinte felemelt az ülésről. A haladó Ikarus mellett lebegtem. Eufóriába kerültem. A közeljövő eseményeire gondoltam. Röhögtem, amikor az ablakban visszatükröződve megláttam magam. Mint a kisgyerek. Elsőnek értem a lovardába. Matilda épp keltegette a részeg portást, hogy nyissa ki az istállókat. Egy nagy piros kinyújtott nyelv volt a pólóján. Eszembe jutott, hogy csaklizok neki Rolling Stonest Árpitól. Amire Romana és a lányok is megérkeztek, már lecsutakoltam Cecilt. Csillogott a szemük. Hebegtek az izgalomtól. Cecilt búzavirággal díszítettük fel. Úgy nézett ki, mint a menyasszony. Még hét óra sem volt, amikor az udvarba bekanyarodó lószállító sofőrje ránk dudált. Felpakoltuk a zabot, a szénát és a szalmát. Romana beverte a fejét a vaskorlátba. A másik csaj pedig a kötőféktároló szekrénynél csukta oda az ujját. Matilda nevetve megjegyezte: – Azonnal másszatok be a kocsiba, mert még azelőtt lerokkantok, hogy elindulunk! Cecil csendesen felnyihogott. Becsapódott a lószállító ajtaja. A sofőr, egy nevetséges kis pacák, fogvájóval a szájában beindította a kocsit.

Egy fősulis koleszon kaptunk szállást. Vacsora után a mezgazos diákok iszogattak. Széttört mosdók, kopott linóleum, karcos falak mindenütt. Rozoga ágyakon feküdtünk. Nem folyt a meleg víz. A bajnokságot a hatalmas Agrokomplex kiállításcsarnokban rendezték, melyet megalomán szocreál stílusban építettek. Felvonultak a tenyészbikák, traktorok, és itt állították ki a szocialista mezőgazdaság összes vívmányát. Szereztünk kajajegyeket. Két órát álltunk sorba a virsliért. Az egyetlen nyitva tartó büfé előtt. Elképedve bámultuk az izmos cseh ifiket. Csodáltuk a lovakat, amelyekkel más tornászcsapatok léptek fel. Annyian voltunk, mint a nyüvek. Az egész köztársaságból érkeztek csoportok, ehhez jöttek még a vendégek az NDK-ból. A lovak nyerítése belevegyült a hangszóróból szóló fúvószenébe. Már fájt tőle a fejem. Kipakoltuk Cecilt, és bevezettük az istállóba. Jól megbámulták a kövér fehér lovunkat, aki répát koldult a járókelőktől. Matilda megmutatta az öltözőt, és figyelmeztetett, nehogy valami butaságot kövessünk el. – Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy megsérüljetek, világos? – hangsúlyozta és ment, hogy bejelentse a nevünket a pontozóbíróknak. Romana kézen fogott. – Gyerünk, derítsük fel a terepet – kacarászott. Átfurakodtunk a látogatók között, akik már kezdték megtölteni a lelátót. Felfedeztünk egy bódét, ahol murcit árultak. Mindjárt mellette villogott a körhinta és a céllövölde. Romanának megtetszett egy srác. A nagy láncos körhintára árulta a jegyeket. Gyorsan befűzte. Bebeszélte neki, hogy párizsi és van egy saját lova. Mondott pár francia szót, mintha csipesz lett volna az orrán. Teljesen elbűvölte a fiút. Ingyen mehettünk a körhintán. – Szörnyen jó az illata – suttogta. Michal David csutkára feltekerve, teljes hangerővel ordított. Pár gyerek a hullámvasúton félelmében visítani kezdett. – Inkább menjünk vissza a mieinkhez – javasoltam unottan. Romana búcsút vett a körhintástól. Egy műanyag vámpírfogat ajándékozott neki a céllövöldéből.

Az istálló bejárata már megtelt lovastornászokkal. Az alacsony kőfalon üldögéltek. Romana rövidebb lábán gúnyolódtak. Az egyik fiú a járását utánozta. Túlzottan bicegve rikácsolt: – Hopp, te csámpás, ki sántít, ki lesz, aki megjavít? Undorító volt. Felálltam az ücsörgő gyerekek mögé, felugrottam a zabtartó ládára. Egy ideig a hülyéskedő srácot hipnotizáltam. Amikor rám pillantott, előkaptam a kést a zsebemből és lassú mozdulattal elhúztam a nyakam előtt. Olyan szigorúan néztem, hogy megértette és abbahagyta. Romana úgy tett, mint aki magasról tesz az egészre. Ám az öltözőnél dühösen sziszegte, hogy kikaparja a szemét. Nemsokára már lámpalázasan dörzsöltük a tenyerünket, bemelegítettünk. Vicceket mesélve próbáltunk jobb kedvre derülni. – Tíz perc múlva kezdünk – szólt oda Matilda. Feszült pillantását megpróbálta mosolygással palástolni. Felraktuk Cecilre a voltizshevedert, és kivezettük az istállóból. Vártunk egy pillanatot, míg a cseh frenštáti csapat előadja a kötelező gyakorlatsort. A körben ülő bírók fontoskodóan nézték a kűrt. Valamit beírtak a füzetbe. Aztán az utolsó tornászlány is befejezte, a csapat meghajolt. Kiügettek a körből. A hangszóróból megszólaló hang bejelentette a csapatunkat. A lelátón nem tapsolt senki. Még újak voltunk. A döntőbíró megragadta a csengőt. Párszor megrázta. Befutottunk a körbe, felsorakoztunk egymás mellé. Meghajoltunk. Matilda meglazította a futószárat, amellyel Cecilt vezette. A ló méltóságteljes ügetésbe kezdett. Csak Romana maradt a körben. Mi kijöttünk kívülre, szinte alig vettünk levegőt az idegességtől. Az egyes számú b-moll zongoraverseny első dallamai szétfutottak a kiállítóteremben. A pontozóbírók meglepetten körülnéztek. Még senki nem tornázott eddig zenére. Olyan érzésem támadt, mintha a saját lovardánkban állnánk. És amit most átélek, az egy szokványos edzés. Romana úgy tornázott, mint egy istennő.

A kis malom tornagyakorlat tökéletesre sikeredett. Nem ismertem senkit, aki ennyire meg tudta feszíteni a spiccét, mint ő. Cecil ügetett és elégedetten fújtatott. Én kerültem sorra. Egy ideig a ló mellett futottam, készülődtem a felugrásra. Dobbantottam és szélsebesen felpattantam Cecil hátára. Körülöttem minden megszűnt. Én is. Megállt az idő. Csak a műlovarnő adta elő a számát. Tökéletesen összehangolva mozgott az állattal. Nagy sikert arattunk aznap. Még egy pici hibát se vétettünk. A lehetséges legmagasabb pontszámot értük el. Azt rebesgették a színfalak mögött, mi vagyunk a szezon nagy felfedezettjei. Divatba hoztuk a zenés lovastornát. Cecil lassú ügetését minden lovascsoport megirigyelte. Csodájára jártak. Romana kimagasló teljesítményéért maga a fő döntőbíró gratulált. Az első körben aratott győzelmünket este meg is ünnepeltük. Matilda az edzőkkel bulizott, mi éjfélig a körhintán ültünk. Tömtük magunkba a vattacukrot. A körhintás meghívott bennünket egy murcira. Olyan íze volt, mint a pezsgővel kevert traubinak. Éreztem, ahogy elernyednek a lábizmaim. Minden előzmény nélkül vihorászni kezdtem. Romana körhintás felfedezettje megpróbált megcsókolni. Ellöktem. – Hagyj békén, mert megkeserülöd! – kiáltottam rá. – Hülye szűzlány – legyintett lenézően. Elhordtam mindenféle kibaszott fasznak, és inkább odamentem Romanához. Lufik nőttek a lábamon. A cirkuszi lakókocsi színes fényei belefolytak a hatalmas piros folyóba. A tömeggel együtt sodort az ár a színpad előtt összegyülemlők felé. A porondon álló bűvész épp eltüntette a zöld hullámos papagájokat. Romana már jó két órája a körhintán ült. Az ezüst láncok csak úgy csörögtek. Kacagott, rúgkapált a lábával a levegőben. Aztán hányni kezdett. A murcival kevert vattacukor a körhinta alatt álldogáló emberek fejére esett. Egyesek azt hitték, eleredt az eső. A körhintás fiú megállította a gépet, és kihajította Romanát az ülésből. Inkább elmentünk aludni. A kényelmetlen koleszba. Másnap savanyú uborkát eszegetve gyógyulgattunk életünk első macskajajából. A büfében a kissé szétfőtt krumplis tészta mellé adták. A tornaszámunk duzzadt szemeink ellenére is jól sikerült. A szabadon választható gyakorlatsort az utolsó tornászlány zárta. Az egész lelátó nekünk tapsolt. Mindenkinek egyértelmű volt, hogy a bajnokoknak tapsol.

Sztárok lettünk. Az újságok is írtak rólunk. Anya kivágta a tornázós fényképet. Szinte felismerhetetlenek vagyunk a fekete-fehér, szemcsés felvételen. Anyának ez nem számít. Büszkén egy fakeretbe rakta a fotót, és felakasztotta a hálószobába. A világ fűbe ejtett gyöngyház gomb volt. A könnyűség csodás érzése. Jól összecsiszolódtunk a versenyeken és a bemutatón. Új, modern irányzatú lovastornacsapatot alkottunk. Bejártuk az országot, egyszer még Magyarországra is eljutottunk. Egy nappal az indulás előtt polipgombóc nőtt a hasamban. Hatalmas csápjaival szétnyomta a belső szerveimet. Szívókorongjai odatapadtak az érzékeny méhnyálkahártyámhoz. Húzta és nyomta. Úgy éreztem, gumiharang cuppant a petefészkemre. Megduzzadt a mellem. Fájdalmas, véres napra ébredtem. A lepedőm piros volt, a pizsamanadrágom a puncimra ragadt. – Vérzek! – kiáltottam fel. Anyám kiszaladt a fürdőszobából, a takarómra pillantott, és meglepetten annyit szólt csak: – Nahát! – Aztán lekevert egy pofont. Elpirultam. Anyám arcára szokatlan mosoly ült. Azt hittem, megbuggyant. – Mit jelentsen ez? – kaptam az arcomhoz, és a vörös foltot bámultam. Az afrikai földrész alakját viselte. – Megjött a bajod. Zuhanyozz le, aztán tegyél be betétet – mondta szárazon, és bement a spájzba egy csomag egészségügyi betétért. – Miért kaptam a pofont? – morogtam szemrehányóan. Elmagyarázta, hogy egykor ő is kapott pofont mamucitól. Mamuci pedig szintén kapott az ő anyjától, és ha egyszer majd én is anyává válok, nekem is fel kell pofoznom a lányom, ha először megjön a havibaja. – Ez olyan családi szokás. Hogy a lány elvörösödjön, és szégyellje magát… mert nővé vált – jelentette ki győzelemittasan. Semmit sem értettem. Kegyetlennek tűnt az egész. Égett az alhasam. Néztem a betétet, amit anyám az orrom alá nyomott. Hálóba csomagolt, szürkésfehér, hosszúkás, vastag valamit tartott a kezében. – Ezt rakjam a puha puncimhoz? – gondoltam. Anya rákényszerített, hogy kikeljek az ágyból. Elmondta, mi mindent nem csinálhatok, míg menstruálok. Szép kis lista kerekedett a tiltásból és a megszorításból. Nem strandolhatok, táncolhatok, nem viselhetek miniszoknyát, nem ugrálhatok a trambulinon, nem mehetek vizeletvizsgálatra, nőgyógyászhoz, és nem vehetek fel szűk nadrágot sem. – De marad valami, amit egyáltalán csinálhatok? – kérdeztem dühösen. Anya elgondolkodott és bejelentette, hogy hisztis lehetek, és végre nekem is be kell szereznem a pult alatti árut. Így léptem át a nők világába. A beavatási rituálé azzal kezdődött, hogy egy órát sorakoztam betétért. Úgy jártam, mint a kacsa. A kőkemény, merev betét kidörzsölte a puncimat. Pelyhes szőröm a vértől hozzáragadt a hálós borításhoz, időnként meg is száradt. Betétcserénél pár szőrszálat mindig kitéptem. Úgy éreztem, mindenki engem figyel. A betét kilógott a bugyimból, átázott, elmozdult. Bővebb nadrágot húztam. Kardigánt kötöttem a derekamra. A verseny egy csapásra rémálommá vált. Már annak a gondolata is lelki kínt okozott, hogyan dugom be a formátlan, hatalmas betétet a szűk tornanadrágom és miniszoknyám alá. – Nem látszik a betétem? – hangzott el jó párszor naponta a kérdés, amellyel Romanát zaklattam. A fenekemre nézett, és összeesküvően suttogta: – Nem – Neki még nem jött meg. Kétségek közt élte meg az első menstruációs történetemet. – Fáj? – kérdezgette, és simogatta a felpüffedt hasamat. Állandóan belém nyilallt a fájdalom, ha a furgon kereke belehajtott a kátyúba. A magyarországi út elviselhetetlen volt. Forróság, az üvegünkben felmelegedett a víz, a benzinkúton koszosak voltak a vécék. A határon végeláthatatlan autósorok. A paranoiás vámosok apró darabokra szedték a furgonunkat. Hosszú drótokkal böködték a szalmát, nem csempészünk-e át valamit a határon. A járdaszegélyen ücsörögve figyeltük, ahogy egy fehér Škoda MBből elkobozzák a vámőrök a nejlonharisnyákat. A nő próbálta meggyőzni egyiküket, hogy a harisnyákat ajándéknak szánta a népes családnak. A vámos visszavágott, hogy ne vegye már palira. Ilyen mennyiségű harisnyából egész Budapestet felöltöztethetné. Estére értünk a verseny helyszínére. Rozoga könnyűszerkezetes házikókban laktunk, közel az istállókhoz. Az étkezőben az asztalokat műanyag terítő borította. A vécét nem lehetett lehúzni. Az ebédlő előtti vitrinben Kádár János fényképét belepte a légyszar. Felvonták az orosz zászlót. Laposan lógott a hőségben. Döglött, bomlásnak induló sárkányra emlékeztetett. A hatalmas, vöröslő nap lenyugodott a végtelen sík, tenyérszerű vidéken. Mintha elnyelte volna a szikkadt föld. Karamellé olvadt. A forró szél odahozta a pusztában vágtató lovak nyerítését. Az étteremben lecsóillat terjengett. A napbarnított szakácsnő éneklő hanglejtéssel mondta: – Jó étvágyat, gyerekek!

A betét formátlanul dudorodott a kék tornanadrágomban. Mintha péniszem lett volna. A biztonság kedvéért Romanával szoknyát cseréltünk. Az övé picivel hosszabb. Matilda reggeltől nyomta belém a citromot. Azt állította, ettől nem fogok úgy vérezni. Csakhogy az elviselhetetlen forróságtól rendszeres időközönként jelentős adag vér tolult ki belőlem. Még rá se gyújthattam. Teljesen szédültem. – El fogok vérezni – habogtam. Matilda rejtélyes módon szerzett valahonnan egy zacskó jeget. A hasamra helyezte és így szólt: – Ugyan már! A nők sokat kibírnak! – Végre érteni kezdtem, mitől olyan fáradt havonta egyszer anyám, és miért nincs kedve odahaza egy szalmaszálat se keresztbe tenni. Legszívesebben narkózisba esnék. Majd legyenek olyan kedvesek, és keltsenek fel, ha ez az egész véget ért. Ám a verseny kérlelhetetlenül közeledett, így sápadtan és remegve elfoglaltam a helyem Romana mellett. A lányokkal beszaladtam a voltizskörbe.
Legszívesebben elaludtam volna. De teljesítenem kellett. Csattant az ostor. Cecil méltóságteljesen ügetni kezdett. Utolsónak tornáztam. A tömött lelátó előtt álltam, és éreztem, ahogy ismét folyik belőlem a vér. Azt hittem, mindenki a lábam közét nézi és azt suttogja: – Megvan a baja. – Ennek ellenére nekikezdtem a gyakorlatsornak. Cecil ütemes ügetése és a hátából áradó meleg megnyugtatott. Az agyam emlékezett az automatizálódott mozdulatokra. A nagy malom közben a betét megbolondult a lábam között. Elmozdult. Egyre feljebb csúszott, kimászott a bugyimból, a tornanadrágomból. Úgy sejtettem, valahol a hátamon lehet. Mint az undorító teleszívott pióca. A dzsigitovka alatt már a lapockámnál éreztem. Aztán hirtelen elrugaszkodtam. A duzzadt puncim hatalmas adag vért köpött ki magából. A szőr Cecil hátán rózsaszínes árnyalatot kapott. Meg voltam róla győződve, hogy teljesen vörös. És a véremmel befestem Matildát, a bírókat, az egész Hortobágyot. Ez teljesen kizökkentett. Felálltam a ló hátára. Az utolsó előtti gyakorlat következett, egyensúlyozó szár nélkül álltam az ügető ló hátán. Ám elvesztettem az egyensúlyomat, és a földbe csapódtam, mint a szétnyomódott szilva. Tehetetlenül álltam Matilda mellett. A véres betét kilógott valahol a nyakamnál a pólóm alól. Sírásban törtem ki. Matilda nem vetett semmit a szememre.
Senki nem vetett semmit a szememre. Azt állították, a harmadik hely is nagyszerű teljesítmény, de az első havibajom emléke ezentúl mindig összekapcsolódott azzal, hogy csődöt mondtam a versenyen. Ennek ellenére sikeresen zárult a lovastornaszezon. Almás szappant csempésztünk át a határon. Anyámnak zöld FA-dezodort hoztam.

Vályi Horváth Erika fordítása