Tolcsvai Nagy Gábor: Testben létezés, átlényegülés, kinyilatkoztatás

Beszédmód a Márk-változatban (tanulmány)

1. A beszéd módja

Az irodalomértés alakulástörténetében mindinkább körvonalazódik a beszéd, a megszólalás, és nem csupán a nyelv jelentősége. Nem valamiféle strukturális szembenállásról van szó, hanem a nyelv élőszóbeli megvalósulásának működéséről, természetesen a beszélő ember nyelvi teljesítményéről. Ebben a történő viszonyban a nyelv poétikai potenciálja és megvalósulása a beszélő ember autopoiésziszének a közege és folyamata, történése. Ezzel együtt azonban az is megmutatkozik, hogy a beszéd, a beszélés nem pusztán a nyelvre való rámutatás vagy a nyelv szóhoz engedése, hanem a beszélő saját szituálása, a megértésben vagy a megértés kísérletében saját magának a transzcendensben meglátása és megláttatása. Esterházy műveinek nagy részében mindez egyúttal nem a szemlélő (az elbeszélő) vagy a befogadó oldaláról látható, hanem a szövegben megszólaló beszélő nézőpontjából.

Esterházy Péter az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – című regényében – csakúgy, mint számos más munkájában – a beszélőnek a saját beszédében folyamatként létrejövő, a beszéddel cselekvő önalkotását konstruálja meg. Ez a beszéd az alapbeállítás szerinti összetettségen is túltesz: egy siketnéma ember beszél, elsőként saját magának, saját magában, belső beszéddel, monológgal, amely beszéd az Esterházy-műben egyrészt dialogikusan válaszol önmagán belül a környezet megszólalásaira és eseményeire, másrészt mégis kikerül egy harmadik fél, az alakilag megszólítatlan olvasó elé. Az egyes szám első személyű beszéd deiktikus,2 a beszélő önmagára utal általa, valamely külső nézőpontból. Ám az egyes szám első személyű beszéd egyúttal a világban-benne-való-lét létállapotának3 a közvetlen, temporálisan folyamat jellegű létrehozása és szimbolikus jelölése. Az egyes szám első személyű egyszerre objektivizál (a beszélő saját magát tárgyiasítja) és szubjektivizál (a beszélő saját magát közvetlenül, külön tárgyiasító megnevezés nélkül) viszi be a beszédbe. Persze a mindig másra is irányul, valaki felé fordul. Ez a valaki nem passzív tárgy, hanem szintén cselekvő megszólított, aki akár a puszta meglétével vagy ottlétével is cselekszik. A Márk-változatban a beszélő beszéde látszólag a történetnek, vagyis a beszélő által megalkotott történetnek mint külső valós események feldolgozott belső történetének elbeszélése (a létrehozása), a beszélő saját maga számára (ezáltal a történetbeli füzet számára is). Lényegét tekintve azonban folyamatos ima, Isten felé fordulva, az istenben való megértést keresve. A Márk-változatbeli egyes szám első személyű beszéd egyidejűleg az existentia folyamatos nyugtázása és az essentia4 keresése, nyelvi artikulálása, amely a beszéd folyamatában egyúttal annak mindig újrakezdődő felismerése (a beszámozott részek ismétlő, átkötő szövegrészei által) és megalkotása is.

A Márk-változat beszélője a szöveg legnagyobb részében egy siketnéma gyermek, kisebb részében Jézus Krisztus, a Márk-evangélium egyes szövegrészeinek egyes szám első személyű átiratában. A beszélőknek ez az értelmezése alaki kiindulópont a Márk-változat jelen elemzésében, amelyre az alábbiakban még visszatérek. Lehetséges ugyanis olyan interpretáció, amelyben nem gyermek a megszólaló beszélő, és ez az emberi beszélő nem különül el lényegileg a megszólaló Jézustól. A következőkben a gyermek mint beszélő beszédének azokat az összetevőit igyekszem bemutatni, amelyek a saját testi létezés azonosításától a szellemi, a morális és az isteni felé mutatnak az alaki szempontból rejtett ima folyamatában. Azokat az összetevőket, amelyek a közvetlen testit összekapcsolják a transzcendenssel, amelyek Isten mint jelen lévő titok felé irányulnak a beszédben, és amelyek végső soron Jézus megváltó haláláig vezetnek, de már nem a gyermek elbeszélésében. A bűnnel való szembesülés és az evangéliumi szeretet felé irányulás egy humán diszkurzív perspektívája mint történés képződik itt le, a siketnéma gyermek önalkotó beszédének és az emberi alakot öltő Igének abban az összetalálkozásában, amely a véges és a végtelen közötti elkülönbözést mégis megtartja.

2. A beszéd mint ima

A Márk-változat szövegének kezdetén a beszélő gyermekként saját anyanyelvváltozatán szólal meg. Az anyanyelvváltozat,5 a vernakuláris az a nyelvváltozat, amelyet a beszélő ember felnőtt korára a legösszetettebben, legkifinomultabban, minden helyzetre alkalmazhatóan elsajátít, önmaga számára kidolgoz és működtet, és amely egyúttal saját önazonosságának egyik megvalósítója és jelölője. Ebben a nyelvváltozatban van a beszélő leginkább otthon, ezt alkalmazza spontán beszédében. És erre épülnek rá, ha különböznek tőle, azok a beszédmódok, amelyek a mindennapitól eltérő helyzetekhez, témákhoz és célokhoz tartoznak. Ebben a nyelvváltozatban horgonyzódnak le a világ dolgai az azt beszélő közösség megismerő műveletei révén, és maradnak fenn a hagyománymondásban. És a beszélő maga is ebben a nyelvváltozatban horgonyzódik le. A Márk-változat monológjában a beszédmódnak ez az alapja meghatározó: a beszélő gyermek rendszeresen a környezet által adott világrészlet-értelmezésekből indul ki, a megnevezésekből, és azok saját nézőpontú értelmi és érzelmi feldolgozásához jut el. A beszédnek ez az egyik fő jellemzője: a belső feldolgozás, a reflexió mindig újraindul, az existentiától az essentia felé haladó kérdezésekkel és időleges válaszokkal.

Az Esterházy-mű beszédében a beszélő több magyar nyelvváltozatban is megszólal, akár átmenet nélküli váltásokkal is, anyanyelvváltozata azonban végig megmarad. A Márk-változatban emellett a gyermek beszélő alapvetően a kisgyermek nyelvén szólal meg, beszédmódja főképp gyermeki és egyes helyeken visszamaradott (amelyet az igen rövid mondatok és a hirtelen, távoli társítások képeznek le). A monológban a nyelvi szerkezetek máskor kifejtőbbek, intellektualizáltak és koherensek, mintegy odahagyva a gyermek perspektíváját, tágabb, általánosabb humán látóköröket bevonva.

Kihez beszél a gyermek? Önmagához, a környezetéhez virtuálisan, Istenhez alakilag áttételesen, a beszéd lényegét tekintve közvetlenül, a bennfoglalt ima keretében, a legtöbbször megszólítás nélkül. Isten már eleve és mindig jelen van. Istenről harmadik személyben szól, második személyben szólítja meg. Mégis, Isten nem személy, de nem is dolog az ima-monológban.

A Márk-változat beszélőjének monológja funkcióját tekintve folyamatos ima. Ez a beszéd nem a szertartás szakrális nyelvét veszi alkalmazásba, nem is a teológiáét, hanem a saját, eredendő perspektíváját és konstruálási módjait hozza játékba. „[A]z ima az ember ráhagyatkozása saját lényegének transzcendenciájára, a totális megszólítottságának az elfogadása”.6 A Márk-változatban az ima Istenhez fordulás, a kegyelem keresése a jó és a szeretet keresésével és a bűn azonosításának állandó megkísérlésével az előzőekben jellemzett nyelvi közegen jön át látszólag monologikusan, valójában dialogikusan, a környezethez e világi közegben, Istenhez a transzcendensen keresztül fordulva. Ezáltal a beszéd hangsúlyosan a végesben, a véges perspektívájában helyezi el a végtelenre való rákérdezést.

Ekképp az a sejtés vagy fölismerés mozgatja a Márk-változat gyermekének beszédét (állítás vagy kérdés formájában), amely szerint az ember lényegéhez tartozik az a lehetőség, hogy megismerje Istent, hogy az ember fogékony a kinyilatkoztatásra,7 az emberre mindig vonatkozik Isten általános üdvözítő akarata: „Ez a kezdet. Imádkozni hamarabb tudtam, mint beszélni. De titokban mind a kettőt” (1. oldal). Ez maga a történet: a beszéd, vagyis a belső beszéd, a magánbeszéd, amely a maga tudatlanságában (értsd ártatlanságában) az egyetlen lehetséges külső instanciához fordul, Istenhez. Ezért nem történetet beszél el a Márk-változat, az ilyen értelmezés csak felszíni interpretáció. A történet az ima története, az Istenhez fordulás folyamata. Ennek a folyamatos imabeszédnek, pontosabban imacselekvésnek eseményszerkezete van és önreflexiók tartoznak hozzá.

Az imatevékenység egyik keretező tényezője a belső beszéd természete, a hangos beszéd nélküli Istenhez fordulás legbelső jellegének hitelessége, a monológban visszakérdezve. Már a Kardozós változatban ez olvasható: „Uram, miért kellenek szavak az imádkozáshoz?” (59. oldal). Majd a Márk-változatban az Istenhez fordulás, valójában az Isten általi megszólítottság fölismerése és elfogadása a mindennapi beszéd e világi, felszíni jellegének látszólagos előtere mögött mutatkozik meg a beszélő számára: „A szó nélküli imádkozás az igazi. A szó lehúz a földre. A szó az emberé. A bátyámé” (39. oldal). A siketnéma beszélő monológjának hozzáférhetősége itt a hétköznapin túli kiterjedést kap, hiszen ami a közvetlen emberi környezetének titok marad, az Isten számára elérhető, a beszélő létmódja szerint.

Mindehhez szorosan kötődik az a szintén kimondott fölismerés, hogy a kegyelemben részesülés nem a passzív várakozás erre a kegyelemre, ellenkezőleg, az Istenhez odafordulás, az Isten általi megszólítottság elfogadása teszi lehetővé: „Ha nem imádkozom, nincs Isten” (31. oldal). A belső beszédben élő gyermek beszélő az imában létesíti magát, mert a közvetlen fizikai, biológiai és társas környezetében ez a létesítés nem sikeres. Ennek a helyzetnek az e világi kommunikációs kudarc nem előidézője, hanem jele és megvalósulása, miközben az emberi beszéddel nem válaszoló Isten az ima beszédével válik elérhetővé: „Én is hiszek, de nálam fordítva van, azért imádkozom, hogy higgyek. Azt hiszem. Hogy legyen kiben hinnem. Hogy legyen Isten. Ezért kell állandóan imádkoznom” (21. oldal).

Az idézett két részlet többféle értelmezhetősége a monológ más szakaszaiban válik jelentőssé. Itt a bizonyosság a meghatározó, az, hogy Isten kegyelmének fölismerése nem kívülről jön, hanem a felé fordulás állandó cselekedetével: „Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalomatyja, ne hagyj el!” (83. oldal). Minden Istenre tartozik, így lép be a bűn ténye, a bűnnel való szembenézés, a bűn levetése és egyúttal számon tartása a gyermeki beszédben. A gyermek beszédének, a bennfoglalt, folyamatos imának van még egy itt említendő sajátsága: a beszélő a szó fizikai, akusztikai értelmében nem beszél, néma, süket – maga a titok a környezete számára. A néma gyermek mint véges titok párhuzamban áll Istennel mint titokkal, amelyet a gyermek beszéde is hangsúlyoz, kicsit úgy, hogy maga a titok is titok számára. Ezzel együtt a beszélő folyamatosan kommunikál: beszél belső beszéddel, figyel, mások jelzéseit felfogja és értelmezi.

A belső beszéd kifelé némának tűnő jellege, titok volta befelé egy másik tényezővel kapcsolódik össze: a siketnéma monologizáló közvetlen, hangos beszédben nem kap választ Istentől, saját elbeszélése szerint: „Hogyan tovább? […] Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz” (83. oldal).

Ezen a ponton ismét a beszélő által jelzett újabb feszültség mutatkozik meg: Istenről a gyermeknek a nagymama beszél, hangos, élő e világi emberi beszéddel, a beszélő számára az egyik legfontosabb e világi forrásként Istenről: „Úgy tud mesélni [a nagymama] az Istenről, hogy fölfoghatatlan lesz, hogy az Isten ne volna” (3. oldal). Amikor a nagymama betegsége miatt elnémult, „akkor majdnem eltűnt a házból az Isten” (52. oldal), miközben a monologizáló gyermek a saját belső (külsőleg némának látszó) beszédében, az imában állandóan Istenhez szól, saját megszólítottságát keresve és újra fölismerve. Eközben a testvér e világi beszéde magába záródik, a nagymama Jézus-történetei történetek maradnak, a csodák nem ismétlődnek meg, a kenyérszaporításból a morzsa marad.

Innen nézve a belső monológ, a bennfoglalt ima annak közvetlen tapasztalati eredetéhez való visszatérést jelenti, az alapként funkcionáló hit megélése cselekvő folyamatában az ekképp zajló hitbéli beszéd megvalósításaként. Ennek megfelelően „[a] kinyilatkoztatás hermeneutikájában azoknak a megnyilatkozásoknak kell elsőbbséget élvezniük, melyek a hit közösségének nyelvében a legeredetibbnek számítanak, tehát azoknak a kifejezéseknek van elsőbbsége, melyek révén a közösség tagjai első ízben értelmezték megtapasztalásaikat önmaguk és mások számára”.8 Az ilyen értelemben vett kinyilatkoztatás mint megnyilatkozás „közel áll az emberi megtapasztaláshoz, tehát a megtapasztalásokban sokkal alapvetőbb, mint bármely ontoteológiai kifejtésben”.9 Ricoeur e hermeneutikai nézőpontjából a hívő kerül a középpontba, „az a hívő, aki azáltal igyekszik önmagát megérteni, hogy megérti hitének textusát”.10

3. A beszélő testben létezik

A gyermek beszédére a közvetlenség jellemző, az, hogy a nyelvi kifejezések gyakran szó szerinti voltukban vonatkoznak a dolgokra. Elsőként az a feltűnő, hogy saját testi voltára és testi sérültségére folyamatosan reflektál, mások reflexióit, címkézéseit megjegyzi, tulajdonképpen szeretettel fogadja. A beszélői nézőpontból ez állapot, nem tragikus, inkább érték. Ennek egy sajátos megnyilvánulásaként az e világi értelmű némaság, a testi korlát összetalálkozik azzal, amit a beszélő válaszként Istentől emberi szóban várna, hiába. Ezt a helyzetet magától értődőnek tekinti: „Az imádkozásomhoz nem kellenek szavak, így jól jön a nagymama süketnéma Istene. Titkolom, hogy tudok beszélni, és nem adom jelét, hogy érteném, amit mondanak nekem.” (5. oldal). A siketnémaság belsőleg halló és beszélő világában valósul meg az átlényegülés egyik e világi mozzanata: a gyermek beszélni kezd, azaz emberi hangon megszólal. Ez saját maga számára természetesnek vett csoda (egyszerűen nyugtázza, mintha nem lenne saját maga számára sem megrázó, hiszen a saját monológjában állandóan beszél, ez adja saját önalkotásának lényegét), és mintha nem vennék észre a környezetében sem.

A testben létezés közvetlen anyagisága jelenik meg a beszédben, mert ez a beszéd a bennfoglalt imával együtt az ontikus világban-benne-léthez a saját testiségben van lehorgonyozva. Ennek példája a mezítláb járás, vagyis az anyaggal való közvetlen érintkezés, úgy, hogy a saját talp is anyagi jellegű. A szimbolikus vonatkozás összetettsége a puszta anyag mellett az élő test érintését is kiindulópontként veszi, amikor például a kiscsirkék eltaposásáról van szó. A gyengébbet eltipró erősebb, minden mást felülíró ösztön mozzanata a közvetlen testi, anyagi tartományból áttétel nélkül vált a bűn transzcendens vonatkozásába. Hasonlóképpen megy végbe a fény érzékelésének többszöri említése: a kevés, szűrt, keskeny fény abban a szobában, ahol a kitelepített teljes család él, valós fizikai fénytöredék, amely egyúttal a dolgok láthatóvá tételéhez nélkülözhetetlen, de kevés.

Két részletet érdemes idézni a könyvből az anyagi és a transzcendens közvetlen találkozására, az átmenet nélküli ontikus kapcsolásra. Az egyik részlet a kuláknak minősített, kényszerből befogadó család asszonya és a beszélő gyermek anyja, a kitelepített arisztokrata asszony közötti viszony egyik epizódjából indul ki (17. oldal):

„Róza, nem Rózsa, Róza néni, akit a szüleim is néniznek, a kulákné, roppant furcsállta, amikor észrevette, hogy anyám nem takarít mindennap a szobában. A por nagy úr, mondta csak úgy bele a levegőbe. Folyton eltévesztem magamban ezt az „egy az Isten”-t. Amikor alászállt, akkor üresen maradt az Ég? Harminchárom évre otthagyott mindent? Az Eget is belepte a por, és a sarkokban pókháló? Ahogy idő nincs a Mennyek Országában, akképp tér sincs. Akkor pók sincs. Az jó, mert volna az az összevisszaság, hogy ki a nagyobb úr, a pók vagy az Isten. Keresztespók, vihogok. Vihogni igen, beszélni nem. A mennyben semmi sincs, csak boldogság. A szomorú, boldog Isten, ő is.”

A szemantikailag rendkívül telített szövegrészletből egyetlen szempontot kiemelve, közvetlenül tapasztalható anyagiság uralja a fenti beszédrészt, és csak áttételesen dereng át a tisztaság, valamint az ember halandó volta: porból vétettünk és porrá leszünk. A másik részlet egy tragikomikus pillanat a kitelepített család szülőpárosa között: az apa számon kéri az anyát a szerinte fölöslegesen elhozott Európa-térkép miatt, hiszen a teljes kifosztottság és száműzöttség helyzetében nincs szükség térképre, ami ráadásul helyet vehetett el a kevés megtartható dolog között (34. oldal):

„Mi a francnak, azt mondja meg, mi a francnak ide egy Európa-térkép? Már üvölt: Mi az úristennek?! Röpülni, szívem, röpülni. Úgy mondja, mintha szerelmes volna. A barna a hegy. Magyarországon is van barna, nem sötétbarna, de mégis. A hegy csúcsán se vagyok közelebb az Istenhez. Ha mindenütt ott van. Azt azért nem hiszem, hogy a budiban is. Sok ilyen példát lehet mondani. Mert ha ott van a szívemben, mért ne lenne a beleimben? De ilyet nem mondunk.” A végletekig kiszolgáltatott család helyzetének epizodikus, anekdotikus elbeszélése (az anya ironizáló és önironizáló poénjával) társítási kiindulópontja a térkép térábrázolásának felidézéséhez. Itt a térképen jelzett magasság átmenet nélkül fizikai magasságba vált át, onnan a menny absztrakt, magasan lévő terébe. A társítás a beszélő gyermek szubjektivizációs eljárásával történik meg: saját testének földfelszíni nézőpontjából mutatkozik meg a hegy magassága, és onnan egyszerre az ég közvetlensége (a hegycsúcsról „közelebb” van) és a menny abszolút, elérhetetlen és közvetlenül nem tapasztalható magassága. Ez a perspektiváltság, a térbeli referenciakeret11 megkonstruáltsága látszólag nem kap reflexiót, ám valójában az egymást követő egyszerű, a saját testiségre visszafókuszáló rövid mondatokban a testben létezésnek és a nem testi, transzcendens tapasztalásnak az átmenet nélküli összekapcsolódása még egyszer megmutatkozik. A testiségnek, a testben létezésnek és a saját test térbeli elhelyezkedésének közvetlen érzékelése, tudata ebben a beszédmódban Istent is tárgyiasítja, paradox módon: Isten a fizikai térben van, mindenütt, de rögtön visszakérdezve: nem mindenütt. A metaforikusnak a tapasztalati testire való visszavezetése a legbeszédesebb: a szívemben van lelki, szellemi értelmének testi jelentése profilálódik a beleimben van kifejezés testi jelentésének utólagos hatására, miközben a leegyszerűsített, mintegy szellemileg visszamaradott vagy gyermeki nézőpont egyúttal ki is lép (vagy léphet) az e világi anyagiságból, Isten nem látható jelenlétének megragadási kísérletében. Ebben a beszélői perspektívában Jézus kettős természete elsőként az e világira, az emberire összpontosítva konstruálódik meg a szövegben. A nagymama elbeszéléseiben az isteni rész uralkodik a csodákkal, de az elbeszélt cselekedetekben a történet eseményjellege emelkedik ki a résztvevőkkel és az eredménnyel (például a kenyérszaporítással), magyarázat nélkül. Hasonlóképpen az ágy fölötti ábrázolásban, a kereszten a beszélői nézőpontban látszólag a testi megjelenés a meghatározó, a szobor anyagi részeinek a vizuális feldolgozásával (vagyis az áttétel nélküli tapasztalat elmondásával: mit lát a beszélő). Erről a kettőről egyes szám harmadik személyben beszél a gyermek, a lehorgonyzó beszédhelyzetben dologiságában távolítva Jézust, egyúttal a passiót elvontan, áttételesen sejtetve vagy a háttérben hagyva, a lényegre csak utalva. Viszont Jézus egyes szám első személyben mondja el saját passióját (egy bizonyos pontig) a Márk-evangélium szövegének átiratában. Ezáltal a közvetlen perspektíva, itt is a saját testből kiinduló konstruálás, episztemikus közvetlenség a meghatározó, közelítve a gyermeki beszéd jellemzőihez. Az újrakonstruált jézusi beszéd elválik a szakrális nyelvtől, bár az archaizálás azt részben megtartja, és összekapcsolódhat a gyermek beszélői nézőpontjával, az igazságnak a jelen idejű főszövegben folyamatosan történő közvetlen keresésével.

4. A bűn

A bűnben maga a bűn a megkerülhetetlen, ami állandóan a beszélő szeme elé kerül. Szeretetre törekszik a környezetében tapasztalható nyomorúság, bukások közlésével, egyúttal saját újrakezdéseit, nyomorúságát és bukásait is elbeszéli, legtöbbször látszólag közömbös, tárgyilagos beszédmódban, valójában a reflexív megjegyzésekkel értékelve, Jézus megváltó halálával bennfoglaló módon összefüggésbe állítva a monológban. A gyermek beszédében ebben a tartományban körvonalazódik a beszélő számára saját teremtményi, véges volta. A beszélő, imádkozó gyermek szabadságra törekszik keresztény értelemben, de a szeretetben való szabadságot nem éri el, illetve csak részben, esetenként ragadja meg. A legkritikusabb pillanatokban, a határhelyzetekben12 elbukik, így a velük élő nagymama rosszullétekor és a bátyja halálakor. Ezekben a jelenetekben ismét a legközvetlenebb testi nézőpont, az ösztönös, biológiai válasz a döntő: a testvér esetében a tényleges vagy a nagymama esetében a vélt halál észlelése során csak a megelőző tapasztalat nélküli testi cselekedetre képes a beszélő. A nagymama szélütésének jelenete ezt példázza: „Megfordítom, meg vagyok ijedve, de nem félek, leszedegetem a földmorzsákat az arcáról, kikaparom a ráncokból, a mindenféle redőkből. R-nagymama, redős nagymama. Halottnak látszik. Látom, hogy halott, mozdulatlan, a szeme is csukva. A szája oldalt rándulva, mintha le akarna mászni az arcról. Térdelek a feje mellett. A föld puha, jó térdelni. Lóg a fél arca. Visszasimítanám. Inkább a két tenyerem közé veszem, és így igazítom a két felet egymáshoz. Visszaugrik. Megismétlem” (48. oldal). „Életre paskolni. Paskolni kezdem a fél arcát. Tessék megelevenedni. Észre se veszem, hogy hangosan beszélek. Hogy beszélek. Aztán két kézzel. Egyre erősebben pofozom a nagyanyám, ezt kell megállapítanom. Gyerünk már, kiáltom többször. Fárad a kezem. Lihegek, hallom a lihegésem. Egyedül vagyunk. Valahogy eltűnik az öregség az arcról. Ott pihen a kezem. Aztán fáradtan lejjebb csúszik, érzem a csontot. Állkapca, apámtól hallottam. A torkát fogom. Kicsi a kezem. Mint egy virág vagy folyondár, nőnek az ujjaim, körbefonják nagyanyám nyakát. Megszorítom, visszaengedem. Szorítom, vissza. Hüvelykujjam a gigáján. Megnyomom. Vissza, nyomom. Egyre erősebben. Melegem van, tüzel az arcom. Dobog a szívem. Megmozdult a szemhéja? Mintha ki akarna jönni valahonnét. Ahol pedig jó neki. Erősen rányomok, roppanás. Mintha az ég jégből volna, és az. Becsukom a szemem, nem akarok látni, csak a két kezemmel” (49. oldal).

Az elbeszélő saját tényleges tehetetlenségéről számol be, amelyben az életre keltés szándéka az ölés mozdulatába vált át fokozatosan, és amelyről nem derül ki, hogy mennyire látomás eredménye vagy ténylegesen elkövetett cselekedet, hiszen a nagymama életben marad. Ez a bűn eredendő és megkerülhetetlen voltának megmutatkozása, az episztemikus közvetlenség és a határhelyzet megmagyarázhatatlansága közötti kettősségben. Az itt felidézett epizódnak a gyermek elbeszélő nézőpontjából megkonstruált összetett átláthatatlansága, meghaladhatatlan ellentmondásossága kiviláglik abból az ellentétes irányú változásból, amely egyszerre e világi, anyagi és testi, illetve transzcendens: az Istenről beszélő nagymama a szélütés nyomán elnémul, az őt rosszullétében megtaláló és szinte ölve életre kelteni szándékozó néma gyermek pedig megszólal, beszélni kezd.

A bűnhöz és a szeretethez való humán cselekvő odafordulás a Márk-változat ilyen jeleneteiben válik igazán nyomatékossá. A nyíltabb és egyszerűbb helyzetek mindezt inkább rövidre zárjak a beszédben: gyermek elbeszélő többször említi az ölés gyermeki szándékát és titkolni vágyott végrehajtásait az eltaposott és az árnyékszékbe dobott kiscsirkék, kacsák kapcsán. Az ősbűn, vagyis a szeretet ellentéte maga a kísértés:

„ […] legyünk rosszak. És akkor rosszak vagyunk. Nem egyszerű, de a buzgó igyekezet segít. Vagy legyünk jók. És akkor jók vagyunk. Könnyebb jónak lenni, mint rossznak. A rossz kicsit érdekesebb, de nem sokkal. A jó is érdekes, mert mégse olyan könnyű. Azért érdekes, mert bonyolult. Bonyolultabb, mint a rossz. Nem is tudom” (26. oldal). Az ölés némasága, a bűn titkos végrehajtása egyszerre a bűntől való megszabadulás reménye és vállalása, hiszen az elbeszélő tudja, hogy az Isten szeme előtt történik. A „legyünk rosszak, legyünk jók” dilemmája a szabadsággal szembesülés episztemikusan ismét közvetlen megnyilvánulása, amelynek mélysége a folyamatos imaszövegben rendszeresen fölsejlik: „a bűn […] a szabad, egzisztenciális szempontból alapvető döntés Isten akarata ellen, amelyet Isten kinyilatkoztatott a természet és kegyelem rendjében és szóbeli kinyilatkoztatásában. […] A bűnben a teremtmény […] megtagadja magát Istentől, aki a kegyelemben önmagát akarja odaadni a teremtménynek, és így ellentmond saját lényegének és szabadságának, ami nem más, mint szeretet a legmagasabb megvalósult érték, a személyes Isten iránt”.13

5. Az átlényegülés

A Márk-változat szövegében a gyermek saját beszéde fokozatosan vált át az evangéliumi beszéddé: Jézus saját szenvedéstörténetét beszéli el egyes szám első személyben. Az átlépés úgy megy végbe fokozatosan, hogy előbb rövid részek illeszkednek a saját beszédbe, de már itt is szövegtanilag átmenet nélkül, majd egyre hosszabbak a Jézus-beszédrészek, végül csak ez marad. Az átváltás látszólag váratlan, éles, célja nem egyértelmű. A szöveg előrehaladtával azonban megmutatkozik érthetősége. A Márk-változat értelmezhetősége ezen a döntő ponton többfelé nyílik meg. Egyrészt a véges, fogyatékos testben élő, gyarló személy és Isten emberré lett fia között analogikus viszony bontakozik ki: emberi természetének megfelelően Isten fia meghal a kereszten, a beszélő Isten képmására teremtve, teremtményisége megélésének kísérletében közelít Istenhez. Másrészt a két beszélő, a gyermek és Jézus azonosulnak (azonosulhatnak) egymással14 az egyes szám első személyű beszéd lehorgonyzott folyamában: a gyarló, véges ember átlényegülhet a szeretetet és a bűntelenséget e világi körülmények között megvalósító Jézussá (közelíthet ehhez), az emberré vált Isten pedig vállalja az emberi sorsot. A teljes azonosulást azonban hárítja az evangéliumi szöveg intertextuális archaizálása, amely eltávolít, de egyúttal egyetemesít, kortalanná, tehát sajáttá tesz. A közelítő párhuzamnak a véges emberi perspektívából (vagyis a gyermek beszéde felől) érthető lényegi mozzanata a mű szövegének a végén válik hozzáférhetővé, az utolsó mondatban, amelyet már nem az addigra alakilag egyedüliként beszélő Jézus mond.

Az azonosulás és elkülönülés több szinten is eleme a gyermek beszédének. A bátyjával való viszonyt ez a folytonos azonosulás és elkülönülés határozza meg. A vízen járás kísérlete és kudarca, a feltámadás elmaradása (a testvér halálának véglegessége), a nagymama által elmondott Jézus-történetek átélési megközelítése a transzcendens létezés felé haladás cselekedete, az existentiától az essentia felé közelítés. A kudarc nem Isten hallgatása, hanem az ember és Isten különbözőségének, a véges és a végtelen közötti elkülönbözésnek és egyúttal megfelelésnek a humán cselekedet nézőpontja felőli megnyilvánulása.

A gyermeki beszéd a jézusi szöveg viszonyában nem a kegyelem, a megváltás, hanem a bűn perspektiválása felé halad, az emberi természet lényegi elemét előtérbe helyezve. Jézus a könyvben a passió szakaszaiban jelenik meg, egyes szám első személyben, az unio hypostatica emberi oldaláról megszólalva. Kereszthalálával ér véget az „egyszerű történet”, több rétegben is: a pokolra szállás és a feltámadás már nem része az egyébként abbamaradó monológnak, a passió önelbeszélésében a római katona szavai az utolsók, amelyek viszont Krisztus isteni voltát állítják. Első látásra nincs elbeszélt eszkatológiája a könyvnek, illetve csak részlegesen van vagy felfüggesztődik. Valójában a gyermek elbeszélő és Jézus mint saját passiójának elbeszélője egyesül, nemcsak alakilag (az elbeszélő egyes szám első személyében), hanem a megváltás és a megváltottság közösségében.

6. Ez a kérügmatikus beszéd

Az önmagát önmaga elmondásában mint imában létrehozó gyermek gyermeki beszéde fokozatosan átvált az Ige megszólalásává, a végesből halad a végtelen felé, még ha az egyes szám első személyű perspektívával kissé világiasított nézőpontból is. Az, ami a gyermek, vagyis az ontikusan meghatározott e világi, véges nézőpontból megkonstruálódik a két beszélő egybeérő beszédfolyamában, az eljut a transzcendensen érthető Ige valós isteni megszólalásához, még ha korlátozott módon is. „Isten szavának isteni (és nem csak Isten által valamiként közvetve kieszközölt) szóként való meghallása csak akkor lehetséges, ha e meghallás valóban emberi teljesítéséhez szükséges a priori értelmezési horizont maga is »isteni«, vagyis átvilágítja azt, amit »kegyelemnek« nevezünk. És megfordítva, magának a kegyelemnek a közlése eleve magának a kinyilatkoztatásnak az alapmódja, mert a kegyelem mint Istennek abszolút szellemként való önközlése az ember szelleme és szabadsága számára soha nem lehet az emberben pusztán dologszerűen, előzetesen tudatos módon jelenvaló”.15

Ám ez a dialogizáló diszkurzív folyamat nem magabiztos és nem egyértelmű. Kétely, biztos hit, kimondás és kérdezés, beszéd és hallgatás jellemzi. A gyermek nézőpontjának, világismeretének látszólagos korlátozottsága valójában a mindenkori emberi személy szubjektum voltának a transzcendens függőségét és e függőség megismerhetőségének részlegességét képezi le a beszédmódban megkonstruált gyarlóság által. „Egyedül maradtam a történettel” (92. oldal), mondja az elbeszélő, „Nincs más, csak a történet” (94. oldal). Ez a történet az ima története, amely egybecsúszik az Ige emberi alakban való megtestesülésével és emberi megszólalásával, és a végén az istenihez való közvetett visszacsatoláshoz. Mégis, a teljes szöveg nyitott marad az utolsó előtti mondatban, amely már nem Jézusé, inkább a gyermeké: „Kiáltó szó a pusztában” (101. oldal). „Nincs vége, ez a befejezés”, olvasható, már valamely egyetemes nézőpontból, mert a beszédnek, vagyis az imának nincs vége.16 Az így kifutó, de be nem fejeződő folyamatból emelkedik ki a többször megismételt kérdés: „Most mi lesz?” (44., 66., 97., 98. oldal).

Az eszkatológia várhatóságának felfüggesztése, a transzcendens átlényegülés, vagyis az Isten általi megszólítottság halasztottsága és egyúttal keresése korábbi Esterházy-művekben is meghatározó. A szív segédigéi kezdő és befejező szakaszában a kanonikus szertartási szöveg félbeszakítottsága („Az Atyának és Fiúnak –”) keretet ad ennek a keresésnek, a véges meghaladása, az Ige meghallása kísérletének. A Márk-változatban nem folytatódik a passió, nem tudni, megtörténik-e a megváltás a szöveget befejező mondatok nézőpontja szerint, megismerhetetlen marad. A szív segédigéiben egyúttal mégis megtörténik az átlépés: a fekete oldal után az anya holtában szól vissza, beszél a fiúhoz (fordított passióként). A Harmonia cælestisben egy ponton azonban az emberi végesség ismét bezárul: a 105. és 106. beszámozott rész párhuzamos történetében Jézus Krisztus, illetve az apa utasítja vissza a másikat nyomorgó, kolduló, hajléktalan voltában, a folyomány azonban megegyezik (szöveg szerint is), mindkétszer: „Járt apám hévről hévre, országról országra, s nem lelé nyugtát” (105–106. oldal).

A beszéd módjának további tényezői is megmutatkoznak a Márk-változat szövegének végigolvasásakor. A gyermek beszélő a hitről szólva racionalista nyelven szólal meg. Azon a nyelvváltozaton, amely kijelent (állít és tagad), közelítve a logikai propozíciók objektivizáló konstruálási módjához. Ebben a beszédben az észokok uralkodnak, miközben a szimbólumok háttérben maradnak, az elbeszélhetetlenség szimbólumai, szimbolikus (metaforikus és allegorikus) kifejezései nem kapnak szerepet. A nagymama Jézus-történetei mintegy szó szerint, a szobor, a kép materiális jelleggel van fókuszban. Az e világi és a transzcendens közötti kapcsolat az észszerűség általános, logikai jellegű nyelvi kijelentéseiben mutatkozik meg, pontosabban: ezt a kapcsolatot így keresi a gyermek beszélő, és így keresteti a beszéd befogadásában az olvasóval is. Az általános racionalitás a nyelvi és humán megismerési keret, amely a keresztény hitélet és teológia tevékenységében jelentős szerepet kapott, főképp az újkorban (valójában azonban már korábban, a középkorban is).17 Az értelem elméleti és gyakorlati ítélőképessége, a felelős és szabad döntés a meghatározó itt, az üdvösségtörténethez a kapcsolat közvetett; „a dolgok, az értékek és az értékválasztások első összefüggése és koherenciája kap hangsúlyt”.18

Ebben az értelmezésben, amely a gyermek beszélő nézőpontjában határozottan kibontakozik, a bűn, a rossz a vágyott mindenség és az egyszerű valóság közötti feszültség. A Márk-változatban a rossz egyszerre a személyes felelősség és a szenvedés közötti feszültségviszony, amelynek forrása éppúgy a sors, mint a szabadság19 („legyünk rosszak […] Vagy legyünk jók.”). Ekképp válik a Márk-változatban a rossz elkerülhetetlen tényezővé, amelynek feloldása az egyesülés Jézusban. Ez észokokon alapuló nyelvezettel beszéltetik el, Jézus Krisztus egyes szám első személyű megszólalása ezt látszólag paradox módon objektivizálja, éppen azáltal, hogy a passió elbeszélése félbeszakad, Jézus (vagy a Jézus nevében beszélő) csak addig mondja a történetet, amíg az racionalista humán perspektívából elmondható.

A gyermek beszéde mint ima a hitbeszéd racionalista jellege miatt nem hajtja végre az ima ősi beszédaktus-típusait (például a könyörgést, az engesztelést, a hálaadást20). Az ima itt e világi, észszerű dialogikus formákat ölt. A beszélő gyermek saját belső beszédében környezetének tagjaival hétköznapi módon társalog (például kérdés-felelet párokkal), ahogy Istennel is. Az üdvösség keresése, a bűnbocsánat felismerése és elfogadása nem a véges ember megrendülésének szimbolikus (metaforikus, allegorikus) analógiás felmutatásával fejeződik ki, hanem az autonómiáját kívánó és kutató emberi ész racionális kijelentéseiben és kérdéseiben. Ezek a kijelentések és kérdések ugyanakkor a végső helyzetre vonatkoznak: a születésre, a halálra, a bűnre és a szeretetre. Tehát nem tagadják meg a kegyelmi megszólítottságot.

A Márk-változat szövege végső soron a beszéd mint elbeszélés minőségében kettős természetű: e világi és transzcendens, sztorit mesélő és egyúttal Isten önkinyilvánítását meghalló beszéd. Az elbeszélés tanúságtétel ebben az összetett értelemben: „a hit letéteményese az elbeszélő tanú és az elbeszélt történet, de méginkább az elbeszélt történetből kirajzolódó jövő […] Ha az elbeszélt esemény, miként a kereszténységben, a halál és a feltámadás, s ha ekként az elbeszélés az idő határhelyzetét jeleníti meg, akkor a kommunió sajátos típusára van szüksége: a történet hallgatója ugyanis nem csak valamely, az időben lezajlott esemény felidézését fogadja be, s nem csupán az időbeli részesedés kedvéért, hanem a halál és a feltámadás misztériumának meghirdetését, ami csakis úgy lehetséges, ha elhatározza: belép születésnek és halálnak az elbeszélés által megjelenített valóságába. Az ilyen elbeszélés ezért, az elbeszélt valóság jellegéből adódóan, csak rituális és ihletett keretben bontakozhat ki. […] megszűnik a távolság »a szavak s a dolgok« között. Amit felidézünk, azt jelenvalóvá teszi a szavak és a szimbólumok ereje”.21 Esterházy a Márk-változatban mindent megkonstruál, ami a racionalista nyelvvel elmondható, ami az észokok irányította elbeszélés, beszélés világleképezési és világkonstruálási módjában, a szubjektum modernizációs önalkotása és a kinyilatkoztatás általi megszólítottság kettősségében lehetséges. Ami ebbe a beszédmódba nem fér be, „arról hallgatni kell”. A végső válasz a „Most mi lesz?” kérdésére a Jézusban, az Istenben való, már el nem beszélt, de végrehajtott egyesülés.

—

1 A Petőfi Irodalmi Múzeumban 2017. október 26-án „Nincs vége. Ez a befejezés” című
konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. A tanulmány az OTKA K100717
Funkcionális kognitív nyelvészeti kutatás című pályázati támogatása keretében készült.
2 Vö. Ronald W. Langacker, Foundations of Cognitive Grammar. Volume I. Theoretical
Prerequisites, Stanford (CAL), Stanford University Press, 1987.; Tátrai Szilárd,
Bevezetés a pragmatikába. Funkcionális kognitív megközelítés, Bp., Tinta, 2011.;
Michael Tomasello, Gondolkodás és kultúra, Bp., Osiris, 2002.
3 Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály et al., Bp., Gondolat, 1989.
4 Martin Heidegger, A fenomenológia alapproblémái, ford. Demkó Sándor, Bp.,
Osiris, 2001, 128–154.
5 M. A. K. Halliday, The Users and Uses of Language = Joshua A. Fishman (ed.), Readings in the Sociology
of Language, Mouton, The Hague, 1968, 139–169.
6 Karl Rahner – Herbert Vorgrimler, Teológiai kisszótár, Bp., Szent István Társulat, 290.
7 Uo., 30.
8 Paul Ricoeur, A kinyilatkoztatás eszméjének hermeneutikai megalapozása = P. R.,
Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Bp., Osiris, 1999, 132.
9 Uo., 138.
10 Uo., 117–118.
11 Bernd Heine, Cognitive Foundations of Grammar, Oxford, Oxford University Press, 1997.
12 Karl Jaspers, Bevezetés a filozófiába, Bp., Európa, 1987, 20kk.
13 Karl Rahner – Herbert Vorgrimler, i. m., 72.
14 A két megszólaló azonosságának lehetőségét Gintli Tibor emelte ki a konferencián hozzászólásában.
15 Karl Rahner, Az Ige hallgatója, Bp., Gondolat, 1991, 33.
16 Ehhez lásd Wolfhart Pannenberg, Teológia és filozófia. A két tudományág viszonya és közös
története, Bp., L’Harmattan, 2009, 83–100., 273–279.
17 Lásd részletesen Ghislain Lafont, A katolikus egyház teológiatörténete, Bp., Atlantisz, 1998,
160–165., 281–305.
18 Uo., 160.
19 Uo., 471.
20 Az ima Márk-változat-beli nem konvencionális jellemzőjére Radnóti Sándor A süketnéma
Isten című kritikájában hívja fel a figyelmet (vö. http://www.holmi.org/2014/09/radnotisandor-
a-suketnema-isten).
21 Lafont, i. m., 747–498.