Mellár Dávid: Séta a kertben: Gyökerek (Száz Pál Fűje sarjad mezőknek: Phytolegendárium című kötetéről)

 

 

Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című kötete (az alcím szerint: phytolegendáriuma) úgy ereszti gyökereit az irodalom, a kultúra, a (szlovákiai) magyar történelem, sőt az egész európai keresztény hagyomány egymásra rétegzettségébe, ahogy a növények hatolnak gyökereikkel a föld kérgeibe: más tápanyagot keresve a felszín alatt közvetlenül (a közelmúltban), megint mást a mélyben (a régmúlt történeteiben). De nemcsak a múlt közvetítésére, újramondására és felelevenítésére törekszik a kötet, hanem akár a fák a föld felett, a jelen levegőjét magukba szívva és megtisztítva, a napfényből merítve elevenségüket; úgy nyernek Száz történetei is életerőt a jelen problémáiból, a mindennapiságból, az élőbeszéd energikusságából. Ugyanakkor a könyv egyik története, a Talállós mese. A levelek mëg a gyükerek című phytoenigma is figyelmeztet rá: a jelen mulandó, a fák levelei lehullnak, a virágok szárai elszáradnak, miközben a földben a gyökerek megőrzik magukban az életenergiát. Terjednek és egyre vastagodnak: csak „így hajtnak mindíg új levelet a gyükérbű mindën szëzonra”.1 Így épül Száz könyve is a gyökerekre, a múltőrzésre, a hagyomány továbbmondására: ezekből sarjadnak újabb és újabb történetei. Emellett Száz a nyelvjárásban elbeszélt történeteket az „irodalmiasítás” szándékával lejegyzi, feldolgozza és könyvbe rögzíti. Az így kapott, transzformált szépirodalmi szövegek, levelek helyett, immár a jelenbe belénőtt, felszín feletti gyökerekké, vagyis szétfutó ágakká válnak; megőrizve az eredeti szövegek energikus élőbeszéd-szerűségét, a népi történetmesélés egyes elemeit, de ami talán még fontosabb: (legalább egy időre) megóvva őket a szétporladástól.

A növényvilág és az ember intim, illetve hitbéli viszonyának ősi eredetére mutatnak a növényeknek mítoszokban, legendákban, bibliai történetekben, babonákban és a vallásos néphitben való gyakori előfordulásai. Vagyis kultúránk és hagyományvilágunk hűen tükrözi a növények meghatározó szerepét a mindenkori ember életében.

A következőkben különböző irodalmi, és esetenként nem irodalmi szövegek felhasználásával világítok rá Száz kötetének egyes sajátosságaira. Ebből adódik, hogy nem az az elsődleges célom, hogy szerves kapcsolatot keressek a felmerülő szöveg világok között, hanem sokkal inkább az, hogy a szövegek közötti, akár csak érintőleges viszonyon keresztül mutassak rá Száz szövegének többszólamúságára és összetettségére. A kortárs szövegek sokszor csak viszonyítási pontként funkcionálnak, míg más textusok a Száz kötetében felsejlő szöveghagyományokat villantják meg. Mindemellett a jelen szöveg akarva akaratlanul is – a teljesség igénye nélkül – elhelyezi Száz kötetét a kortárs magyar irodalom egy szűk kontextusában. Mégis, a kötethez való közelítés módszerével főként csak a Fűje sarjad… rétegzettségére szeretnék utalni: a történetszöv(őd)és és a(z) – megszólalás alapját képező – emlékezés egymásba épülő időkezelésére. A kötet szereplői – írja Fried István – „egyetlen nagy Időben élnek (nem csak az adatközlők, a »mesézők«); a nyelvben, a történetmondásban, anekdotában és legendában vagy pletykában megszűnik a korszakokra tagolt kronológia, ki-ki részese a maga idejének meg a mindig-egy, noha rétegzett Időnek”.2 Csehy Zoltán, a kötet szerkesztője is egyfajta rétegzettségre hívja fel a figyelmet, Csanda Máté pedig rizóma-szerkezetről beszélt a kötet pozsonyi könyvbemutatóján. Így vagy úgy, de Száz könyvében többszörösen összetett (hibrid és/vagy variációs) szövegekkel van dolgunk, amelyekben szervesen kapcsolódik össze a természet (azon belül is a növények), a hit (azon belül is a szakralitás), a kor politikatörténetének (azon belül is például a kitelepítés) és a köznapi élet (azon belül is a falu) világa. Ennek az eredettörténetekkel tarkított, állandó felülírásoknak és átértelmezéseknek kitett mitikus világnak a történeti komplexitásait a legszembetűnőbben az olyan történetekben érhetjük tetten, mint például az Orbáncfű meséje, Az útilapu meséje, a Csillagrizsa vagy a Migráncsvirág című szövegek. Ugyan a kötet nem minden szövegében található meg egy időben az előbb felsorolt rétegek mindegyike, de talán nincs olyan szöveg a könyvben, amelyikben legalább két dimenzió ne épülne egymásba, ezért (is) jelenthetjük ki, hogy a kötet egyik alapmotívuma a (világok közti) párbeszédesség.

Száz könyvének főgyökere a Biblián alapuló, népi apokrif történetek feldolgozásával, a növényvilág mélyreható ismeretével, és e kettőnek a szlovákiai magyar sorstörténetekbe ágyazásával hatol a rétegzett (magyar) irodalom terébe. Az írásos szöveghagyomány szempontjából a könyv legmélyebbre futó főgyökere a Biblia szövegében (és más vallásos tárgyú szövegekben) végződik, mivel – talán nem csak a kötet elbeszélői nek, hanem – az európai keresztény kultúrkör embere számára általában „a Biblia állandó forrása a világ értelmezésének”.3 Erre a kapcsolatra mutatnak rá Száz könyvében többek közt az olyan intertextuális beemelések, mint a „Mon nëkik, hogy vagyok, aki vagyok”,4 de még inkább a kötet egészét átszövő hypertextualitás, amely segítségével az író például Jézus megkísértésének történetét meséli újra A mírges növínyëk meséje című phytolegendában. A bibliai történetekből Száz szövegeihez közelítve az út az eredetmesék, eredetmagyarázó mondák felé vezet, amelyek sokszor apokrif, illetve népi hagyományokra mennek vissza, mint például a Szent Család menekülésével kapcsolatos vadrózsatörténetek, vagy a Krisztus és a fák története, melyeket saját változatában Száz is újramesél.

Az ókori és középkori gyógyítók úgy hitték, hogy a növények tulajdonságai (például alakja és színe) jelzik, hogy az adott növény mire használható, különösen azt, hogy milyen betegség gyógyítására alkalmas. Az ebből kifejlődött szignatúratan hiedelemvilága hagyományozódott tovább a népi kultúrában is, melynek Száz is egy lejegyzőjének tekinthető, aki a(z) (azóta már legtöbbször gyógyászatilag megalapozott és alátámasztott) népi orvoslás egyes elemeit további más fikciós, illetve valós történetekkel vegyíti, majd beemeli a szépirodalom írásba rendezett, mégis burjánzó kertjébe. Másrészt a szignatúratan gyökerei nem választhatóak el az európai középkor mélyen és dogmatikusan vallásos, a természet közvetlen tanulmányozását elutasító szemléletétől. Akkoriban szentül hitték, hogy Isten, amikor megteremtette a növényeket, megjelölte az emberek számára őket (pl. egy sárga virág színe a sárgaságra való gyógyerejét jelöli). Magyar vonatkozásban ez az elgondolás jelenik meg Méliusz Juhász Péter református lelkész Herbarium című művében is (1578), amely nemcsak az első magyar orvosi füveskönyv, de irodalmi vonatkozásokkal is bír. „Melius szerint – írja Kathona Géza a Herbariumról – a világban érvényesülő természeti törvényből az ember értelmi képességei által felismert természetjog épp úgy kifejezi Istennek a világ és emberi együttélés rendjére vonatkozó akaratát, mint az evangélium”.5 Méliusz Juhász gondolatmenete Száz könyvében is felfedezhető, abban az elvben, hogy az evangélium igéje és a növények ereje egy és ugyanaz. Sőt, a herbáriumot magát a füvek és a fák evangéliumának nevezi: „Hogy mi mëllikre ír, azt mind le kéne írnyi ëggy irkábo, hogy ē në felejcsük. Allëhetne a füvekfák ëvangéljoma!”6 (Az utolsó szövegnek ezt az üzenetét akár magára a kötetre való részleges utalásnak is tekinthetjük, ahogy a növények történeteinek elmeséléseivel, szövegekbe rögzülésével a könyv is véget ér.)

A szöveg törzséhez közvetlenül kapcsolódó főgyökér mentén lefelé haladva számos mellékgyökérrel találkozhatunk a könyvben, de az egyszerűség kedvéért beszéljünk most csak (többé-kevésbé) a világ- és a magyar irodalom egyes elágazódásairól.

A mű világirodalmi mellékgyökerét vizsgálva olyan hajszálgyökerekre is bukkanunk, mint a középkori misztériumjátékok, mirákulumok és moralitások. A szövegek (előadások) fő célja közé tartozott, hogy a bibliai történeteket egyre művészibb, egyre leleményesebb és egyre életszerűbbé tegyék az emberek számára, nem nélkülözve később a humor és az irónia könnyedségét az előadások során. E tekintetben Száz is hasonlóan jár el nyelvjárásban lejegyzett, az élőbeszédiség ízét magukon hordozó szövegeiben, amelyek nagy része egy-egy bibliai történetet mesél újra (ha nem is mindig humorosan, de könnyeden) beemelve azokat a mindennapokba, így változtatva emberibbé és evilágivá a szentek, Jézus, Mózes stb. történeteit.

Aiszóposz, illetve La Fontaine állatmeséit idézi meg Száz kötetének növény- és emberábrázolása, ahogy némely szövegekben a növény átveszi (és ezáltal kidomborítja) az ember, Jézus vagy az ördög egyes tulajdonságait. A legszembetűnőbb mindez A virágoskert című phytoikonban, amelyben a pap, miközben „nízte a maradi nípet a templom falaji között, mind a virágokot a virágoskerbe”,7 a növények tulajdonságai szerint írja le és különbözteti meg az egyes embereket egymástól. „Amiként – írja Fried István is – az evangélium történetei, alakjai kilépnek a könyv lapjaiból, és a ráismerők élményeivé válnak, akként a virágok és fák »regéi« embertörténetekként funkcionálnak, tárgyi jelenlétük mögött emberi tulajdonságok rejlenek.”8

E tekintetben valamivel közelebbi kapcsolatra lelhetünk Száz szövege és Ovidius Átváltozások című műve között. Philemon és Baucis történetének átvétele és újramondása mellett más, halványabb jelek is utalnak a két kötet tematikus hasonlóságaira. Ovidius egyes történeteiben az emberek állattá vagy növénnyé válnak (vagy fordítva) például annak magyarázatára, hogy honnan kapta a nárcisz nevét és szépségét. Bár Száznál ez az eredeztetés fordítva, és nem egy az egyben játszódik le a Bibliából vett alakok és a növények között. Ezért a hasonlóság szembetűnőbb, ha Ovidius Ganymede. Hyacinthus című szövegét vesszük példának, melyben Hyacinthus véréből sarjad a jácint virág, akárcsak A szëdër meséje című phytolegendában, amelyben Jézus lecsöppenő vérizzadságából ered a szeder vöröseskék színe és indázó alakja: „De azőte kík a szëdër bogyójja és vírës a leve, azőte lëtt szëgínyëk eledele, a hülyéknek mëg nyaktöríse a sok tüskés inda”.9 Megint máshol például a kis Jézus „büfijéből” vagy „pisijéből” ered az egyes gyógynövények színe, formája, jótékony vagy épp mérgező hatása. A sinkófű gyógyító hatását például Ádámtól származtatja a kötet: „Mer avvót a embërisíg legöregebb, ēső gyógynövínye, mer Ádámatyánk bűnbánotábú születëtt”.10

Irodalom és növényvilág közti átjárásokra példa a világirodalomban Rousseau vagy Goethe esete is. Goethe, aki az irodalom mellett többek közt természettudományokkal is foglalkozott, növénytani ismereteit A növények alakváltozása című nagy tankölteményében örökítette meg, amelyben az ősnövény formájában jelenik meg Goethének az a – más műveiben is visszaköszönő – gondolata, hogy a világ egy és oszthatatlan, mégis szüntelenül változik. Ez a gondolat megtalálható Száz történeteinek hátterében is. Marad, Száz történeteinek központi helyszíne, egy mitikus tér, amely mögött egy legalább annyira reális, mint fikciós község, Pered kápolnadombja, utcái, határvidéke stb. rajzolódnak ki és keverednek a Biblia egyes helyszíneivel. Bibliai alakokat von be a ma világába, eltörölve a múlt és jelen idősíkjait, és egyfajta egységállapotot teremt, amelyben a folytonos változás nyomai is fellelhetőek. A goethei gondolat szemléltetésére vegyük példának a Fűje sarjad…-ban megjelenő vándorlásmotívumot, amelyen keresztül jól látható egyfelől Száz szövegvilágának oszthatatlansága, másfelől az azon belüli változásminták. Számos történetben felfedezhető, hogy Száz egymásba mossa, illetve egymás mellé helyezi Mózes és a zsidók Egyiptomból való kivonulását, Noé hajózását, a szent család betlehemi menekülését, illetve a szlovákiai magyar kitelepítéseket, és nem utolsósorban a 21. századi közel-keleti migrációt.

Mindezekkel együtt egy nem szépirodalmi szöveg, Maria Treben világhírű Egészség Isten patikájából című könyve húzódik legközelebb Száz szövegtörzséhez. Treben feltétel nélkül hitte, ahogy Száz történeteinek elbeszélői is, hogy a növényeknek gyógyító hatásuk van, mert „bennük van a lílek ereje”.11 Megismerve világukat, akárha Isten önkiszolgáló gyógyszertárába lépnénk. Emellett a Száz-kötet lágertörténeteinek tematikája, a történetekben megszólaló második világháborús emlékek felidézhetik azt a trebeni életutat is, miszerint a nő fiával két évet töltött egy németországi menekülttáborban. A bűnök meséje. A üldözís. A füvek evangéljoma című phytoanekdotában Száz meg is eleveníti a mélyen vallásos nő alakját, aki – mint arra maga a könyv is törekszik – a hagyományozódás és továbbélés láncszemeként jelenik meg a történetben: Treben is a „rígi öregëktű tudott mindënt, mëg a barátoktú ëggy öreg hërbáriustú”.12

A magyar irodalom mellékgyökerének csak a felszín alatt közvetlenül húzódó, kortárs magyar irodalmi kontextusát fogom boncolgatni a kötet bemutatásának érdekében. A könyv törzsétől kissé távolabb futó hajszálgyökérként említhetjük Fráter Erzsébet biológusnak azokat a sajátos, ismeretterjesztő jellegű műveit, amelyek a tudomány és a mese találkozásával mutatnak rá az ember és a növények közti mély kapcsolatra. A 2010-ben megjelent Mesés növények, növényes mesék13, valamint a 2012-ben kiadott Erzsébet királyné esete a rozmaringgal és más növényes mesék14 is a növényvilág legendáiról, többek közt a mese, a monda, az anekdota műfaján keresztül szól a növények eredetéről és életéről, miközben szakszerű botanikai leírások is gazdagítják a történeteket. Ehhez a műfaji vonalhoz tartozik a biológus legújabb könyve is, a Száz kötetével szinte egy időben megjelenő mű, A Biblia növényei is, amely a mese világát elhagyva, a növény és az ember kapcsolatát a vallás felől, a Szentírásban szereplő növények jelképrendszerén keresztül tárja fel. De amíg Fráter egyes szövegeiben elkülönül egymástól a növények tudományos megközelítése és az azok történetéről szóló mese, addig Száz Pálnál mindez egybeszövődik, sőt további dimenziókkal bővül.

Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal – A Márk-változat – című kötetének szakrális vonulata Száz szövegének kompozíciójából is sejtetni enged valamit. Esterházy szövegének többrétegű komplexitása: a hitbéli kérdések mellett a kitelepítés, a szocializmus világának ábrázolásában és a vidéki élet megjelenítésében lelhetőek fel a Fűje sarjad…-hoz hasonlatos motívumok. Esterházy könyvének tizennyolcadik (oldalán található) szövege így kezdődik: „Sztálin apánk ellopta az Istent, mondja Ágoston bácsi, mert meghalt Sztálin, és elmaradt az újjáépített templom átadási ünnepsége. Felröhög, rázkódik a hája”.15 Száz Virágnyelv című phytoenigmája is hasonló tragikomikus gúnnyal szól a szocialista rezsim vallásellenességéről: „Mikor begyüttek a komunisták, akkor mëg lëtt a Gotvaldelftárs. A kërëszt helire mëg mënt a Sztálinelftárs. De még a Lëninelftársot is odarakták, kísszen vót a Szentháromság!”16

A magyar irodalom mellékgyökeréből elágazó legtöbb hajszálérrel Borbély Szilárd életműve érinti a Fűje sarjad… szövegeit. Egyrészt a szakralitás és a halál intenzív jelenléte felől illeszkednek Száz szövegeibe az egyes Borbély-művek passzusai, másrészt a vallási (eredetű) előszövegek felhasználásá(nak módjá)ban, pontosabban a hypertextualitás alkalmazásában mutatható ki számottevő hasonlóság a Fűje sarjad… és Borbély szövegvilága között. Ahogy – posztmodern vonásként – számos, más kortárs mű, úgy Borbély és Száz szövegei is a szövegköziségre reflektálva használnak fel régi motívumokat, formákat, ideákat egyedi, innovatív módon. Ez esetben inkább arról kellene szólni, hogy milyen mértékben teszik ezt a szóban forgó kortárs szerzők, és e tekintetben Száz szöveguniverzuma szépen illeszkedik Esterházy és Borbély sorába (hogy csak két olyan nevet említsek, akik más tekintetben is felmerülnek Száz poétikájával kapcsolatban), akik fokozottan és előszeretettel árasztják el az intertextualitás egyes módozataival szövegeiket. Akárcsak Borbély számos szövegében, a Fűje sarjad…-ban is egymástól távoli szövegek lépnek kulturális és nyelvi párbeszédbe a rétegzett szövegtestek mögött. Száz szövegének hagyományhálós szerkezetét az élőbeszédiség fűzi és tartja egyben (nem kizárólag a szájhagyomány által terjedő történetek felhasználásában). A történetmesélés szóbelisége az írás elterjedése előtti korok hagyományát idézi, azt a krisztus(i) (előtti, utáni) kort, amikor az élőbeszéd(iség) az elbeszélés kizárólagos módja és eszköze volt. A történetmesélés jelentősége több ízben is hangsúlyos pozícióba kerül a kötetben. Példa lehetne erre akár a történeteket elárasztó Jézus alakja is, akinek tanítási (mesélési) módszerei, a biblia mintájára, utalásszerűen és a történetek szerves részeként Száz könyvében is többször visszatérnek. A kötet láthatatlan hallgatója, az a történetekbe(n) rejtett személy, akinek az öregapa és az öreganya mesél, akár a mindenkori hallgató (és továbbadó) személyének is megfeleltethető lehet. Ahogy arra már Fried is felhívta a figyelmet kritikájában: „Az elbeszélések lényege a dialogicitás. Valaki(k)nek címzett monológ, mivel a beszélő sosincs egyedül.”17

A Míg alszik szívünk Jézuskája című betlehemes misztérium(játék) már csak abban is hasonlatos Száz phytolegendáriumához, hogy mindkét műfaj a szerző által kitalált, nem létező műfaj. Ezenfelül mindkét műfaji meghatározás régi, alapvetően vallási témájú műfajokat keresztez és kelt életre. A Borbély által megelevenített betlehemes játékok a hitgyakorláson belül a népies vallásosság körébe tartoznak, ahogy a misztériumok is a népi dramatikus játékokat idézik meg. Akárcsak Száz szövegei, melyek – ahogy azt már említettük – a nyelvezetet és a falusi környezetet is számításba véve (de azon felül is), népi apokrif történetek újramondásai egy gyógynövényes kertbe ágyazva. Összecseng a kötetekben a népi énekek és imádságok alkalmazása is, amelyek olykor-olykor megszakítják a szövegeket. Sőt, Száz továbbmenve néhol megszakítás nélkül építi be pró zaszövegeibe a különböző imádságokat: „Előtte rá köllött mondanyi a imáccságot a vízre. Jókëgyelmes Márjo, szákájját a gondnakbajnak, eloszlatnyi vanhatalma. […] Füvednekereje álgyonmegörökre. Ammeny. Vagy valami ilyesmit”.18 Az író az imádság szavainak egybeírásával az imádkozás folytonosságát és a szakrális szövegeket alkotó, egybetartozó panelek változhatatlanságát is érzékelteti.

Borbély kötetének Jézus mellett a másik főszereplője maga a halál, aki állandóan a kikerülhetetlen sorsszerűségre figyelmeztet, és ezzel védi Jézust az idő előtti haláltól. Amellett, hogy Száz szövegét is erősen átjárja a halál témája, de még inkább a sorsszerűség, amely visszatérő és fellebbezhetetlen parancsként jelenik meg a kötetben, mind a bibliai alakokra, mind az evilági emberekre nézve. A kötet többször felidézi az öreganya halálát annak sorsszerűségével: „Gyütt a parancs, mënnyi kő, aszongya ēre Szemmihál. […] Jaj de szíp, jaj de jó, mënník én szívessen, de nem mëhetëk, for a leves, leíg a lëkvár, várnok a zoknik! Fölömēte ēre a újját, nem úgy van az Öreganyám, gyütt a parancs, meg kő lënynyie”.19 A parancs más kontextusba való helyezésével Száz jól érzékelteti a mindenkori emberre gyakorolt (sokszor több oldalról érkező) felsőbb (uralkodói) nyomást, ahogy olykor a szocialista elvtársak is Istennek képzelték magukat, akárcsak Heródes király: „Krisztusurunk még csak olyan kicsinkó vót, ippen hogy tötyögött. Esztán gyütt a parancs, nos mënnyi köllött. Gyorsann össze köllött csomagónyi, mënnyi a parancs miatt a dëportácijóba. Így vitt ëngëm is Öreganyád a háború utánn, mikor gyerëk vótam, a kitelepíttískor. Mekkapta fehír levelet, rá vót írva, meg köllött lënnyie”.20

Míg alszik szívünk Jézuskájában a nevekkel és kronotoposzokkal való elkülöníthetetlen és folyamatos játéknak köszönhetően Borbély műve „egyszerre játszódik Betlehemben, a római idők Júdeájában, és a haszidizmus közelebbről meg nem határozott idejében (XIX. sz. – XX. sz. első fele) a galíciai, fiktív Betlehowo-ban”.21 A Fűje sarjad…-ban Száz a kettőt egy köztes térben, Maradban egyesíti, ami egyszerre egy (múltjában háborúk, kitelepítések, hatalmi játszmák, kormányok nyomait magán hordozó) hétköznapi falu és bibliai helyszínek elegye.

A népi vonalat megragadva juthatunk el Borbély Nincstelenek című művéhez, amely többek közt a ’60-as, ’70-es évekbeli vidéki élet mindennapjainak tragédiáját dolgozza fel. Hasonló sorstörténetek jelennek meg a Fűje sarjad…-ban is a kitelepítés, a lágerek, a háború és a szocialista rezsim világának mindennapjairól. Bár a nyelvjárás Borbélynál (akárcsak korábban Móricznál) nem a teljes szövegen tükröződik vissza, de mindenképp fontos aspektusa a megszólalásnak, akárcsak Száznál, aki viszont a szövege egészére alkalmazza a nyelvjárást, mint az élőbeszéd-szerűség egy markerét. A két mű közös hangját bizonyítja (bár végeredményben a két műben eltérően zajlik le a megvalósítása), hogy Krusovszky Dénes Nincstelenekről írt recenziójának egy gondolatmenete egy az egyben értelmezhető Száz szövegére is: a Nincstelenek nyelvezete „egy nagyon határozott írói koncepció mentén létrejött prózai hangnak az egyéni keveréke. Éppen ezért tévedés azt gondolni, hogy a Nincstelenek stilizálástól mentes tényirodalom lenne, melynek nyelve a paraszti beszéd valamiféle »változatlan közléseként« jelenik meg a kötet lapjain. Abszurd módon éppen azok a reakciók mutatnak rá leginkább Borbély fikciós nyelvének és atmoszférateremtő képességének az erejére, melyek a regény realisztikusságát és önéletrajzi olvasatát állítják előtérbe”.22 A vidéki élet és az egyszerű falusi ember mindennapjainak mélyreható ismerete Száznál olyan önéletrajziságra utaló jeleket hordoz magában, mint a kötetben megjelenített (és nyelvjárásában megszólaltatott) Marad mögött felsejlő mátyusföldi Pered fikcionalizált képe, amely az író szülőfaluja (és otthona). Száz sem változatlan közlésként adja közre a kötet valóságból (is) merítkező történeteit, ezért (sem) szabad (kizárólag) szociográfiaként értelmezni a Fűje sarjadot…, még akkor sem, ha a könyv sokszor kelt valósághű benyomásokat az olvasóban. Az író az irodalmiasítás, a misztifikáció és a retorizálás eszközével teremt (nem csak nyelvi szinten élvezhető) hangulatot, miközben az adatközlők dialektusának megtartásával egyszerre fokozza a realisztikusság érzetét a kötet phytoanekdotáiban, phytolegendáiban és egyéb, más műfajú szövegeiben.

Száz könyvének gyökerei nem utolsósorban több szálon kötődnek Borbély Halotti pompa című művéhez is. A Szekvenciák műfaji megjelölés újra a szakrális szövegek felőli megközelítést kínálja a két szövegvilág közötti első kapcsolódási pontként. A keresztény történetek megszólaltatása és mai közegbe helyezése alapvető mindkét mű történetszövésében. Vegyük példának Borbély Karácsonyi szekvenciák (3) című szövegét: „Este van már Betlehemben, / hallgatnak a kondások. / Egy lerobbant étteremben / a muzsikus cigányok”.23 A Fűje sarjad…-ban is megelevenedik Betlehem és Jézus születése: „Így lëtt meg osztán a Kisjézus, nem bíborba, de rongyokba, nem palotábo, […], nem központi fűttísbe, de a hűvösbe, nem trónszékbe, de a pottyantósvéce mellett”.24 A lerobbant étte rem és a központi fűtés a jelenbe mutató, evilági elemekként illeszkednek Jézus születésének idejébe anélkül, hogy megtörnék a szöveget vagy félrevezetnék a befogadót. Borbélynál Jézus meggyilkolásának bűne „olyan, mint bármi más a tévén”,25 ahogy Száz is beemeli a bibliai Szent Illyés alakját a ma, illetve a közelmúlt világába a hitetlenek büntetésére: „Megmírged ēre Szentijjés, Lëninelftárst óvassátok a ëvangéljom helëtt? Szóll a Sztálinelftárs a tévébe, misét mëg nem hāgattok?”26 vagy „pötyögtök a telefonnyaitokba mëg nízitëk a rëklámokot, a mise mëg sëmmi?”.27 Persze mindkét mű esetében más-más funkciót tölt be a keresztény hagyomány elemeinek a mába emelése. De maga az eljárás technikája mutat némi hasonlóságot a két mű között.

Mindkét kötetben többször megjelenik az örökkévalóság atipikus és funkcionális írásmódja. Borbély kötőjellel elválasztva örökké-valóságként használja az Aeternitas (1) című szövegében, és a Végső dolgok alcímeként is: Az Örökké-valóság. Mintha a szó értelmét akarná megváltoztatni (és megkérdőjelezni) az összetételnél való elválasztással, arra figyelmeztetve, hogy van az örökké világa és a valóság, de a kettő nem fér össze. Kivéve, ha az örökkévalóság egy kocsma neve: „A pogányok pedig csak itták a kólát / egy kocsmában, úgy hívják: Örökkévalóság”.28 Száz szövegeiben elmarad a kötőjel a szóösszetétel határáról, ezzel megerősítve annak eredeti jelentését, miközben jelzi az evilági élet halál általi szakadását a kettéválasztással. Az örökkévalóság több ízben a virágok illatával és az álommal kerül összefüggésbe a szövegekben. Erre utal A örökkí valóság illattya című phytoanekdota is, amelyben egy barát az „egácsfa” virágjának illatától mély álomba esik: „Mer olyan a örökkí valóság këgyelme, mind a egácsfavirág illattya”.29 De ahogy Borbélynál, úgy Száznál is előfordul a szó egybeírva is. Száz esetében a szó funkcionálisan az írás maradandóságára és befejezhetetlenségére utalva: „A növínyëk ëvangéljomát írja a örökkívalóságbo, mer a szó ēszáll, írás megmarad”.30 De kiderül, hogy elveszik a gyógynövényes „irka”, így pár sorral lejjebb magán a szó alakján is megmutatkozva az örökkévalóságon esett evilági szakadás, az anyagi világ végessége: „Örökkí valóságnok, monta, mikor odatta a irkát. Asztán Öregapád ēvesztëtte”.31

Összességében elmondható, hogy amíg Borbély köteteiben a tragédiát és a halált a maga (érzékeny) nyersességében ábrázolja, addig Száz szövegeiben a tragédiát a gyógynövények erejével, a megváltás, a kegyelem, az irónia vagy a humor segítségével az esetek többségében (fokozatosan) föloldja.

Mindezek ellenére Száz szövegei inkább folytatnak dialógust egymással, mint idegen textusokkal. A szövegek tele vannak belső intertextualitással: visszatérő motívumok, részletek járják át vérkeringésszerűen a kötet testét. Az intratextualitás jelei (ahogy újramondják egymást a szövegek): vagy átértelmezik az előző előfordulást, vagy megerősítik azokat, új példákkal, illetve új környezetbe helyezésükkel kitágítva az értelmezői és befogadói nézőpontot. Ezeknek az ismétlődéseknek és az ismételhetőségnek köszönhetően szinte bármelyik történetnél felütheti az olvasó a könyvet. Pár oldal elolvasása után egy olyan burjánzó kertben, egy olyan tisztáson vagy erdőben találja magát a szövegek között és szövegekben szemlélődve, ahol egy virág, fa vagy bokor nemcsak egy megadott helyen fordulhat elő, hanem itt is (A galajfű meséje), ott is (Találós mese. Mér ippen a galajfüvet) és amott is (A három galajfű) ugyanazzal (de mégis mindig kicsit máshogy) találkozik. Ahogy sétálgatunk ebben a (vad)kertben (még azt se tudhatjuk biztosan, hogy közben egyre beljebb jutunk-e), egyre gyakrabban ismétlődnek egyes fajok, miközben mindig újabb növényekre bukkanunk. A kötetben megjelenő növények közti eligazodásban segít a könyv elején feltüntetett Füvekfák rengye, amely oldalszámba veszi az egyes növények előfordulásait. Ugyanakkor a természet világának rétege, ahogy azt már említettük, csak egy a sok közül: a szakrális, a politikatörténeti és egyéb motívumok közti variációkban az olvasó kizárólag emlékezőképességére van utalva, ami a kötet történetmesélőinek visszaemlékezéseire – azok újraértelmező, kihagyásos és hozzáképzelő jellegére – is reflektál valamiképp.

A burjánzás pozitív értelmében véve a kötet, bármennyire is gondosan szerkesztett, nincs kitéve olyan gyomlálásnak, vagy olyan kertészeti munkáknak, amely dísznövényszerű, izolált, fajtiszta korlátokat szabna a phytoszövegeknek.

A szövegtestek önmaguk és az idegen szövegek nyomain túl magukon hordozzák a korábbi Száz-művek halvány jeleit is. Bár az eddigi Száz-kötetek mindegyike más irányba mutat, teljes függetlenségben egymástól, a Fűje sarjad… Száz eddigi legösszetettebb kötete. Ebből a komplexitásból is adódhatnak az olyan formai hasonlóságok, hogy Száz nem először tér el a megszokott (kortárs) nyelvhasználattól szövegei megszólaltatásában. Már első kötete, az Arcadia nyelvezete is különbözött a ma használatos standardtól, ugyanis azt egy reneszánsz korabeli nyelvezetbe öltöztette. A mai történetek régies nyelvezetében már itt is megfigyelhető volt (bár más eszközökkel) a Fűje sarjad…-ban is megjelenő, a múlt és a jelen közt keletkező feszültségek kiaknázása. De a szerző második kötetében, a Halott föld, halott lányok egy passzusában, Az idegen című szövegben is találhatunk a Fűje sarjad…-ban visszaköszönő írói eljárást. Az idegenben Száz egy zsidó eredetű legendát dolgoz fel és helyez mai környezetbe. Az eredeti szövegben Joshua ben Levi Illyés prófétával vándorol. Joshua nem érti, hogy útjuk során Illyés miért bántja az ártatlan(nak tűnő) embereket, de a miértekre csak a történet végén érkezik magyarázat. Ez játszódik le Száz szövegében is, amelyben Joshua egy stoppos alakjában, Illyés pedig az őt felvevő sofőr képében jelenik meg. Hogy tovább bonyolítsa a hagyományból való merítés problémáját Száz, a történet végén nem az eredeti zsidó legendára utal vissza, hanem a legenda egy Voltaire Zadigjában fellelhető átiratára: „Én vagyok Jesrad, az Isten angyala”.32 Mint ahogy már említettük, ezt az eljárást alkalmazza Száz a Fűje sarjad… történeteiben is: régi vallási, bibliai vagy épp apokrif (népi) szövegeket mond újra mai környezetbe helyezve, vagy egymásba forrasztva a jelen és a múlt idősíkjait.

Száz mindhárom prózakötete esetében beszélhetünk a textusok és illusztrációk, valamint a prózaszövegek és a(z) – azokban megjelenő – lírai betétek közötti párbeszédességről is. A Fűje Sarjad…-ban megjelenő családi fotókat Szőke Erika fotóművész dolgozta illusztrációkká különféle növények felhasználásával. Az így keletkezett képeken visszaköszön a szöveg rétegzettsége, az emberek és a növények harmonikus egymásban élése. Mindemellett Száz legújabb könyvét egy CD-lemezzel is ellátta, Culka Ottó előadásában megszólaltatva a kötet nyelvezetének emberközeliségét és természetes hangzását: a peredi dialektust.

 

 

 

 

1 Száz Pál, Fűje sarjad mezőknek. phytolegendárium, Dunaszerdahely – Pozsony, Kalligram, 2017, 295.

2 Fried István, Kisebbségtörténelem Csák Máté földjén, Helikon, XXIX. évf., 2018, 2, 21.

3 Fried, i.m., 21.

4 Száz, i.m., 274.

5 Kathona Géza, Melius Juhász Péter: Herbarium, ItK, 67. évf., 1963, 4, 532.

6 Száz, i.m., 332–333.

7 Uo., 133.

8 Fried, i.m., 21.

9 Száz, i.m., 244.

10 Uo., 211.

11 Uo., 15.

12 Uo., 152.

13 Fráter Erzsébet, Mesés növények, növényes mesék, Bp., Scolar, 2016.

14 Fráter Erzsébet, Erzsébet királyné esete a rozmaringgal és más növényes mesék, Bp., Scolar, 2012.

15 Esterházy Péter, Egyszerű történet vessző száz oldal: a Márk változat, Bp., Magvető, 2014, 18.

16 Száz, Fűje sarjad…, 124.

17 Fried, i.m., 21.

18 Száz, Fűje sarjad…, i. m., 217.

19 Uo., 93.

20 Uo., 26.

21 Száz Pál, „A haszid, vérző Kisjézuska”. Kultúraköziség és szövegköziség Borbély Szilárd műveiben, PhD-dolgozat, Pozsony, Comenius Egyetem, 2017, 109.

22 Krusovszky Dénes, Se megváltás, se magyarázat – Borbély Szilárd: Nincstelenek, Magyar Narancs, 2013. 10. 03. http://magyarnarancs.hu/konyv/se-megvaltas-se-magyarazat-86811# (Utolsó letöltés: 2018. 02. 01.)

23 Borbély Szilárd, Halotti pompa. Szekvenciák, Kalligram, Pozsony, 2014, 58.

24 Száz, Fűje sarjad…, 18.

25 Borbély, i.m., 45.

26 Száz, i.m., 194.

27 Uo., 194.

28 Borbély, i.m., 66.

29 Száz, i.m., 163.

30 Uo., 89.

31 Uo., 89.

32 Száz Pál, Halott föld, halott lányok, Pozsony, Kalligram, 2013, 56.

 

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/6-os számában.

 

 

 

 

 

 

 

Mellár Dávid (1992, Dunaszerdahely)

Költő, író.