Szabó Roland: A csöndképzetek mint hangeffektusok

2019-02 Posted 2019.02.03. | by admin

József Attila „tárgyiasuló” költészetének hallható színterei

(tanulmány)

1. József Attila tárgyiassága

A tárgyiasság kérdése kapcsán számolnunk kell a romantika irodalmát – elsősorban Petőfi és Arany tájköltészetét – értékelő megállapításokkal, amelyek rendre egyenlőségjelet tesznek a tárgyiasság fogalma és a leíró költemény terminus közé, ahol a leírás a lírai objektivitás megjelenése.2 Horváth János Petőfi lírája kapcsán írt értelmezésében az önértelmező líra ellenpólusát az objektív költészetben látja, ahol minden bizonnyal a líra önreprezentáció-igényén kívül egy „szemlélő-igény”3 terminológiával is számolnunk kell. Tverdota György a Külvárosi éjről írt tanulmányában a tárgyiasság kapcsán az alanyon kívül eső térre hívja föl a figyelmet, ahol a literális4 értelemben vett objektivitásra a Horváth János-i „veszteglő szemlélet”5 fogalmat adaptálja, vagyis a szemlélet/szemlélés mediális aktusa alatt az érzékelésben feltáruló valóságrészt, a veszteglés alatt a beszélőnek a megidézett tárgynál történő hosszadalmas elidőzését érthetjük.6 Nem kétséges annak a föltételezésnek a jogossága sem, hogy a líra nem lehet személytelen, csupán közvetetten szubjektív, vagyis amikor a személyiség nem fedi föl önmagát közvetlenül, hanem külső nézőpontból rögzíti a személyes gondolatot, érzést. Tverdota György rámutat arra is, hogy amíg a Petőfi-féle objektív líra sajátja a tárgytól való el nem szakadás, vagyis a gondolatok és a tárgy jelenlétének folyamatossága, addig a József Attila-i értelemben vett tárgyias – vagy inkább tárgyiasító – szövegekben a folytonosság helyett a hiátus, a szaggatottság válik uralkodóvá oly módon, hogy a megidézett tárgy és a hozzá kapcsolódó posztulátumok sokkal önállóbbak,7 „elszakadóbbak”. A körvonalazott jelenség axiómaként8 való alkalmazása tanulmányom diszkurzív struktúrájának fontos része, hiszen a fentebb említett, a jelentésdarabok közötti szaggatottság/hiátus nem csupán a Külvárosi éj (1932), de számos más reprezentatív költemény – A holt vidék (1932), a Téli éjszaka (1933), az Óda (1933), az Elégia (1933) vagy A Dunánál (1936)9 – egyes fragmentumaiban is fölfedezhető.

Ugyanakkor sarkítás lenne azt föltételeznünk, hogy a tárgyiasság az élettelen dolgok puszta személytelen megkonstruálása, noha Bókay Antal egyik legfrissebb közleményében a József Attila-i tárgyiasság kapcsán „a világ személytelen strukturáltságában megjelenő tárgyias tapasztalat”- ot hangsúlyozza.10 Kemény Gábor a tárgyalt időszak verseiben megjelenő tereket – külváros, téli táj, város/gyárváros és éjszaka – „lelki táj”- ként értelmezte, és ennek kapcsán „tájleíró szintézisvers”-ről beszélt,11 amely fogalmak eredője Pór Péter „ontológiai tájkép”-terminusára12 vezethető vissza, ahol az élettelen táj a rendezettség metaforikus tere, amely tér kereteiben rögzítődik a személyes és a közösségi lét-fogalom.13

A „tárgy” fogalma szubjektívabb, mint az a jelentés, amelyet a mindennapi nyelvhasználat tulajdonít neki. A „tárgy” nem egyszerűen tőlünk függetlenül létező, megtapasztalható, élettelen entitás, hanem a poétikai eljárások által olyan jelentésbővítésen átvitt fogalom, amelynek lényege nem maga a megjelenített tárgy fizikai valósága, hanem az adott tárgyba „léptetett” lét.14 Érdemes kiemelni azt az 1930-as Babits-pamfletet, amelyben a következőket írja József Attila: „[…] fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondiját15 s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van”.16 Az idézett gondolat arra az animista teóriára vezethető vissza, amikor az ember nem csupán a szó szoros értelmében vett tárgyaknak, de a körülötte lévő minden valóságdarabnak – beleértve a növényeket, állatokat, csillagokat – metafizikai erőt17 tulajdonít. Tehát szembesülünk egy újabb poétikai dilemmával, vagyis annak a hagyománnyá kövesült irodalomtörténeti tézisnek a megkérdőjeleződésével, amely a „tárgyias líra” paradigmát pusztán abból a nézőpontból érvényesíti az interpretáció során, hogy a tárgyak elevenségében a költői lélek/lírai én kivetülését láthatjuk.

Kosztolányi Dezső megállapítása szerint

„minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.”18

Az idézett esszérészletben Kosztolányi pontosan arra a jelenségre világít rá, amelyet Tverdota György is számtalan tanulmányában hangsúlyoz, hogy az objektív líráról vallott fogalmainkat József Attila kapcsán módosítanunk kell olyan értelemben, hogy ez a típusú tárgyiasság – sok más rendhagyó jellemzőjén túl – nem föltétlenül csupán a beszélő lelkének megjelenítési módja/kivetülése, hanem ettől eltérően a tárgyaknak a szóvarázs által adott metafizikai19 természetű létezése (is).

A fentiekben érintett kétféle eljárás azonban nem zárja ki egymást, hiszen tagadhatatlan az is, hogy József Attila gyakran él pusztán a leírás aktusával, amikor a tárgyat a beszélő megnyilatkozásának eszközeként emeli be a műbe, vagyis a megfogalmazás nem hajt végre nyelvi értelemben vett többrétegű átalakítást a valóságdarabok közlésének módjával. Azonban talán nem túlzás – bár az erre vonatkozó pontos adatgyűjtés még várat magára – annak a kijelentése sem, hogy a tárgyias elemek beemelése során másfajta tárgyiasságról, a szubjektumtól függetlenül létező „megelevenítésekről” is beszélnünk kell.

A tárgyak antropomorfizációja során mindkét vizsgált szöveg esetében, de főképp a Holt vidék kapcsán ismét fölmerül a tárgyiasság dilemmája, hiszen kétség kívül József Attila ilyesfajta tárgyiassága sem az a típusú objektív költészet, amelyet például Nemes Nagy Ágnes költészetében tapasztalhatunk, akiről köztudott, hogy költészetének indíttatásait Babits Mihály, illetve Rilke objektív lírájában találta meg.

A Világirodalmi Lexikon a tárgyiasságnak két fogalmát különíti el célirányosan. Egyrészt a tárgyias líra „a lírai költészeten belül azoknak az alkotásoknak az összefoglaló elnevezése, amelyeknek fő motívumai nem a szubjektum belső világának elemei, hanem a külső világ képei”; másrészt a dologi líra, ahol az objektív költészet „a modern költészetnek a teljes elanyagtalanodásával ellentétes irányzata. A jelenségek, tárgyak aprólékos rögzítésével, mikroszkopikus, nem ritkán természettudományos elemzések beiktatásával teremti meg alkotásainak hűvös, személytelen levegőjét.”20 A Lexikon idézett meghatározásai közül az első a tárgyiasságot eleve az én-líra ellenpólusaként definiálja, ahol is a lelki világ áttételesen jelenik meg, mégpedig a külső – dologi – világ elemeibe vetítve. Tehát nem számol egyrészt a lírai gondolat versnyelvi meghatározottságával, vagyis azzal, hogy a mű műalkotás volta a nyelvi megformáltság abszolút közegében nyilatkozik meg, másrészt a modern tárgyiasságról vallott elképzeléseink ezt a meghatározást eleve egysíkúnak és leegyszerűsítőnek tartják. A dologi líráról szóló definíció is csak helyenként lehet helytálló a József Attila-i tárgyiasság kapcsán, annak megállapításai főként a Téli éjszaka egyes elemeivel feleltethetők meg, mint például az „összekoccannak a molekulák” szerkezet, azonban a meghatározás ennél a terminusnál is az objektum és a szubjektum ellentétét szükségszerűnek föltételezi.

Bókay Antal a „tárgyias világ-perspektíva” eluralkodását látja József Attila 1930 utáni költészetében, amelynek értelmében a „személyes centrumot meghaladó tematika” válik konstruáló elemmé a költői életműben.21 Értelmezésében arra a Kulcsár Szabó Ernő-féle terminusra utal vissza, amely szerint a radikális későmodern fordulat már a húszas évek végén jelentkezik József Attila lírájában, azáltal, hogy a költői nyelv a klasszikus modernség konvencióinak a föllazítására törekszik.22 Sok minden más poétikai hozománya mellett a „hosszú-vers” fogalmát is a radikalizálódó későmodern fordulat eredményének tekinti. Olvasatában a terminus „a lírai lét-projekció különleges tere, itt a vers […] kifejezetten totális tárgyi megszólítottságban formálódik meg”.23 A „hosszú-vers” Bókay-féle értelmezése a tárgyiasítás definíciója is, hiszen abban nem a lírai alany önreprezentációjának metódusa kap kitüntetett szerepet – az olvasat nézőpontjából: figyelmet –, hanem tematikája, „világ-prezentációs” jellege, ami miatt hosszú és nehezen olvasható. Ennek a koncepciónak is megfeleltethető például a Téli éjszaka, de a „hosszú-vers” paradigma jellemzői megfigyelhetők az Elégia, az Óda, az Eszmélet vagy az egészen kései A Dunánál című versek egyes részeinél is.

A későmodern „hosszú-vers” Eliot értelmezésében is határozottan „személytelenítő” jellegű, hiszen „nem írható nagyon hosszú vers anélkül, hogy egy sokkal személytelenebb nézőpont, vagy egy különböző személyekbe történő széthasítás ne történne meg benne”24.25 A személytelen nézőpont jelensége, a „semmi” és a hozzá kapcsolódó hangtartalom nélküli „hangon kívüliség” – vagyis a „csönd” – erőteljesen uralja a Téli éjszaka világát, a „személyekbe történő széthasítás” pedig legfőképp az Eszmélet konstruáló elveként működik a kései József Attilánál akkor, amikor „az egész szövegen végig vonuló nézés mint cselekvési aktus mellett az önmagát néző Én önmagával lép tizenkétszer interakcióba; ezt erősíti a csöndre, hallgatásra való ráutalás is, hiszen a hallgatás pozícióját önmagára vonatkoztatja a tizenkettedik szövegben”.26

A fölvázolt elméleti nézőpontok igen sokrétű meghatározását adják a tárgyiasság
fogalmának. Álláspontom szerint József Attila költészete kapcsán tárgyias/
objektív líráról csak fenntartásokkal beszélhetünk. Az elemzés tárgyát képező
szövegek esetében is igen erőteljesnek mutatkoznak azok a poetológiai jellemzők,
amelyek az alany bennefoglaltságát föltételezik. Ennek okán pusztán tárgyias
költeményekről nem beszélhetünk, már eleve a tájelemek és tárgyak poétikai
értelemben vett antropomorfizáltsága kapcsán sem. Ugyanakkor a személyes líra
klasszikus keretei között sem értelmezhetők teljességgel a szövegek, még annak
ellenére sem, hogy a szubjektum bennefoglaltsága és a helyenként grammatikai
értelemben is megnyilatkozó első szám első személyű beszélő jelenléte mellett is
számos érv fölhozható. A tanulmány ezt a problémát szem előtt tartva használja
a tárgyiasuló líra kifejezést, ugyanis meglátásom szerint József Attilának tárgyias
költészete nincs, csupán az objektivitás egyes elemeit a személyesség ellenében
előtérbe helyező szövegekről beszélhetünk.

2. Módszertan és narratíva

A fenti fejezetben körvonalazni igyekeztem a szakirodalom mai dilemmáit József Attila tárgyiassága kapcsán. A kérdéskör teljesebb tudomány- és recepciótörténeti körbejárására a közleményem terjedelmi korlátai miatt nincs mód, ennek elvégzése doktori értekezésem egyik sarkalatos pontja. Igyekeztem kiemelni azokat a tudományos meglátásokat – noha azok több és jelentős mértékű különbözőséget mutatnak –, amelyek szintéziséből tágabb perspektíva rajzolódhat ki az életmű tárgyalt időszakának recepcióját illetően.

A megkötöttség miatt ugyanakkor szükségesnek tartom behatárolt keretek közé szűkíteni a tanulmány tárgyát, amit már a címadásban is jeleztem. József Attila tárgyiassága vagy „tárgyiasuló lírá”-ja igen tág kontextusnak mutatkozik, még annak ellenére is, hogy tanulmányomban csak két költeményt – a Holt vidéket és a Téli éjszakát – vizsgálok. Csakhogy szükségesnek tartottam a különböző elméleti és módszertani koncepciók alapján egy általánosabb – a szövegek közötti – elméleti háttér fölvázolását hipotézisem megalapozására, miszerint a hallgatás és az ehhez kapcsolódó, a nyelv figurativitását erőteljesen működésbe hozó „csönd”-képzetek rendszerint a tárgyiasuló József Attila-poétikában képződnek meg erőteljesen, azokban a versekben, amelyek tárgyát egy-egy periférikus társadalmi vagy élethelyzetbeli narratíva által előhívott ugyanúgy periférikus tér határolja. Tanulmányom azonban nem kívánja azt a módszertant követni, amely egy-egy elméleti koncepciót axiómaként alkalmaz, s ezek igazolására a megfelelő szövegeket keresi meg, sokkal inkább interdiszciplináris kontextusban ad olvasati lehetőségeket a tárgyalt költeményeknek.

Bizonyos természetű nyelvi jelek sűrűsége egy másik nyelvi jel körül – esetünkben a literális27 értelemben vett „csönd”-effektus körül – árulkodó lehet. A hálózatkutatásnak a nyelvre alkalmazott axiómái nem tesznek különbséget a szépirodalmi és más szövegtípusok között, ezért ezen alaptételek egy-egy föltevés bizonyosságául szolgálhatnak a szépirodalmi szövegek tekintetében is.

A skálafüggetlenség olyan központi kiindulópontja a nyelvi hálózatkutatásnak, amely azon túlmenően, hogy megállapítja a pontok nem random eloszlását, szoros összefüggésbe hozható a hálózatok hierarchikus fölépítésével. 28 A hálózatok egymással összefüggő modulokba kategorizálhatók, vagyis a modulokon belül erősebb kapcsolatok vannak, míg a modulok között gyengébbek. A kis-világ karakterű hálózatokban az elemek közti átlagos útvonalhossz kisebb, a nevezett együttható pedig nagyobb, mint egy random hálózatban.29 Kleinberg az elméletet tovább gondolva kimondja, hogy nem elég a legrövidebb útvonal puszta létezése, ezt az útvonalat szükséges megtalálni. 30 A mindenkori szöveget a skálafüggetlenség határozza meg: nagyon sok hálózati elemnek csak kevés szomszédja van, viszont mindig van olyan elem, amelynek sok szomszéd jut.31 A nyelvre is érvényesek a skálafüggetlen rendszerek jellemzői, mint a népszerűség alapján működő – nem demokratikus elvek révén létrejövő – kapcsolatteremtés. Az egymásbaágyazottság további meghatározó hálózati jellemző, amikor a felbontással változik a háló szerkezete: kis felbontásban ami csak egy pontnak látszik, nagyobb felbontásban összetett hálózat is lehet. Az egymásbaágyazottságot grammatikai oldalról is fölvázolja Balázs Géza, ahol is a jelenség egyik jele egy valamilyen helyettesítőelem használata, tehát amikor a valódi jelentés helyén egy másik szó áll, mely ugyanúgy utal a valóságra.32 Vagyis tanulmányomban a nyelvészet és hálózatkutatás nézőpontjából is vizsgálni kívánom azt a hipotézisem, miszerint a József Attila-típusú tárgyias költemények – ez esetben csak a két „legnépszerűbb” vers elemzésével – minden más jellemző mellett a „csönd” fogalma köré erősen csoportosuló nyelvi utalásokból konstruálódnak meg.

3. Holt vidék és aHolt vidék 33

József Attila 1932-es költeménye a szakirodalmi hagyomány szerint az objektív líra, vagyis a tárgyiasulás felé való elmozdulást jelzi. A beszélő nézőpontjából a tárgyi világ nem a dolgok és létezők puszta fizikai halmaza vagy természetszerű egymásmellettisége. Kosztolányi Dezső a „szóvarázs” kifejezés metafizikai jelentésének definiálásával mutatott rá arra, hogy a tárgyi elemek eleven lényegét a nyelv figuratív természete alkotja meg,34 tehát a költemény terében a tárgyias elemek elevenné minősülnek. Tverdota György elemzésében az alany nem csupán fölfedezi ezt a világot, hanem együtt is érez vele; vagyis a szubjektum olyan metamorfózisainak vagyunk tanúi, amelynek előidézője a versvilágban megjelenített tárgyiasság megélése.35 Tverdota Holt vidék-értelmezése nem zárja ki a többirányú interpretáció lehetőségét, tehát nem csupán a klasszikus módszertan álláspontját rögzíti – vagyis azt, hogy a szubjektum valamilyen szinten prezentálja önmagát a megidézett tájban –, hanem az animista fölfogás nézőpontját is közvetíti azáltal, hogy nem veti el a „megidézett tájban metamorfizálódó szubjektum” terén belüli egyes tárgyi elemek önálló létezésének lehetőségét sem. Valachi Anna szerint, amennyiben mélyanalízisnek vetjük alá a Holt vidék társadalmi igazságtalanságokat tudatosító, józanul tárgyilagos vers kulcsmotívumait, az új értelmezés már József Attila későbbi, tűnődő-eszmélkedő verseihez kapcsolja ezt a kétarcú műalkotást.36 Valachi tanulmányában szintén utalásokat tesz egy olyan interpretációs modulra, amely alapján ez a fajta tárgyiasság – vagy pontosabban a beszélő és a megjelenített tárgyi környezet viszonya – szétterpeszkedik a későbbi költemények világán is, amelybe az Elégia, az Óda egyes részei, a Reménytelenül éppúgy besorolhatónak tűnnek, de az Eszmélet egyes szakaszai is.

A szakirodalmi értelmezések a szubjektum-reprezentáció több aspektusára tesznek utalást. Tverdota György szóban forgó tanulmányában összesen négy ilyen aspektust különít el: a látvány megjelenítését, a látványhoz fűzött kiegészítéseket, a látvány értékelését, valamint a látvány megfogalmazását,37 kitüntetett helyen kezelve ez utóbbit, hiszen „a költemény jelentőségét, az olvasóra gyakorolt elementáris hatását nem a leírt tájban, nem a gyermekkori emlékekben, hanem másutt: a leírás módjában kell keresnünk”.38 Az idézett gondolat rávilágít arra is, hogy a „biográfiai Én”-nel, mint az olvasat egyik lehetséges – ha úgy tetszik ötödik – aspektusával fölösleges lenne számolnunk, hiszen ez a fajta tárgyias líra a szubjektum lényegéről vall, metafizikai mélytartalmakat közvetít. Másrészt olyan értelmezési lehetőséget részesít előnyben, amely nem a „biográfiai Én” által megélt lelki tartalmak kivetítését helyezi kilátásba, hanem egy magasabb szinten megkonstruált általánosabb érvényű, s ezáltal sokkal nehezebben „hozzáférhető” preferenciát, vagyis különböző képzeletbeli világok közötti választási lehetőségeket alkot meg.

A látvány és annak különböző megjelenítési módjai mellett ötödik aspektusként meghatározóan jelen van a hallás és hanghatáskeltés aspektusa mint a beszélő önreprezentációra tett kísérlete. A tél- és halál-metaforákat a művészethagyományban alapvetően zajtalanság kíséri. A látvány szegénysége, vagyis pontosabban a befogadó számára „láthatóvá” tett tárgyak szűk és viszonylag jelentéktelen köre is hozzájárul ahhoz, hogy a posztimpresszionista jellegű vizuális élmény mellett a hangok (zaj értelemben) hiányából adódó hangélményekhez jussunk. A megfogalmazás első olvasatra anomáliának tűnhet. A halott miliő által közvetített vizuális élményből fakadó „csönd”-érzet az apró rezdülések fölerősítéséhez járul hozzá. Így a csönd és a tárgyak élettelen egymásmellettiségének tapasztalata ahhoz vezet, hogy a bennük/általuk keltett zörejek a befogadót éles hangélményhez juttassák. Tehát a költeményben a hanghatások – ropogások és zörgések – által megidézett képzetek, amelyek az olvasás mindenkori aktusa során összefutnak a megidézett tárgyias látvánnyal/képzettel, azáltal válnak intenzívvé, hogy azok erőteljesebb „hallhatóságát” a körülöttük a látvány által megidézett „csönd” teszi lehetővé. Ugyanakkor az elhallgatás/némaság a költeményben grammatikai szinten is megvalósulni látszik a hiányos főmondatokban.39 Mindezek kapcsán érdemes kiemelni a költői képek közül a vers felütésében megjelenő egyrészt oximoront – [Sűrű] csönd ropog40 –, másrészt szinesztétikus képet – Sűrű csönd [ropog] –, amelyek csak a jelentés első szintjén funkcionálnak kizáró ellentétként és szinesztéziaként, a nyelvi figurativitás szintjén egymás komplementereiként is értelmezhetők.

A beszélő által megalkotott nyelvi és térbeli környezet fölkínálja a lehetőséget arra, hogy a „csönd”-metaforát és a szubjektumot a jelentésvilágok magasabb szintjén akár azonosíthassuk egymással; azt az alanyt, aki a szemlélődés „szótlan” pozíciójából rögzíti a látványt, vagyis a nyelv metafizikai terében értelmezhető a szó szerinti látványleírás „nézés”-nek is (és nem elmondásnak).41

Ugyanakkor a „csönd”-metafora önkioltó képként való azonosítása sem zárható ki, hiszen a sűrű és ropog kifejezések a csöndnek – „nem hang” értelemben – a szó literális értelmében anyagszerű megvalósulást föltételeznek, holott a csönd nem tapasztalható meg materiális jelenségként. Az önkioltó kép hipotézisét erősíti a ropog mediális ige még azáltal is, hogy ez a cselekvés/történés csak az anyagi világ szintjén tapasztalható meg. Ha a „csönd”-et „nem hang” értelemben a „semmi”-vel, tehát a megtapasztalható létezésen kívüli lehetetlenséggel azonosítjuk, ebben az esetben is önkioltó képrendszerként tudjuk csak értelmezni. Vagyis a hangképzetek által megidézett „nem lét”-tel vagy „léten kívüliség”-gel szembesülünk.42 Amennyiben a körvonalazott értelmezői nézőpontot átvisszük a költemény második strófájára, ahol újra nyelvileg is megidéződik a csönd mint a homály jellemzője – ami kövér is és zsíros is –, ismét értelmezési „lehetetlenségbe” ütközünk. A homály, vagyis a „nem látás” – vagy a látás akadálya – és a csendes homály mint a teljes érzékszervi észleleti lehetetlenség43 újfent odavezet, hogy a csönd mint a hangok közege/kerete idéződik meg, amely által fokozottan intenzívebbé válik az egyébként jelentéktelen hangeffektus: „Csak egy ladik, mely hallhatón / kotyog még a kásás tavon / magában”.

Érdemes részletesen megvizsgálni a „csönd” mint hangeffektus köré szerveződő, többnyire a vizuális érzékre ható nyelvi elemek sűrűségét is a versben, amelyeket célszerű két halmazba sorolni. A mediális cselekvést prezentáló nyelvi elemek csoportja: füstöl, lóg, kókkad, bútt, pihenni, sorakozó, lóg, pipázik (nem beszél), gondolkodva ülnek (nem beszélnek és nem mozdulnak), valamint a „csönd”-jelenséget valamilyen más, nem cselekvést kifejező formában előhívó nyelvi elemek csoportja, amelyek szemantikai jelentései rendre a „semmi”-jelenséggel – vagyis a lét hiányával – rokoníthatók: holt vidék,44 pusztaság, sűrű csönd, kövér homály, jeges ág, nyirkos karók, moha, csontos ló, sovány karó, fagy a szőlő, bujnak a jó halak iszapba.

A felsorolt példák gyakorisága45 alapján arra következtetek, hogy a versben hatványozottan jelen van a „csönd” a vizuális élményben is, hiszen a megjelenített fehér és jégkék élettelen tájban csupán a vegetatív lét jelenségeit fedezhetjük föl. Élettelenség, s ami él, az nem mozog, nem cselekszik, nem beszél, tehát csöndben van.

A fenti példákhoz kapcsolódva a hallható hangok erőteljes jelenlétével is szembesülünk: ropog, hallhatón kotyogó ladik, zörgő idő, csattogó fagy, tél körme repesztgeti a meszet, ól ajtaja nyikorog. Vagyis a „csönd” köré szerveződő élettelen és élő táj is teljes létének minimumán teng, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy a tárgyias világ által keltett zörejek erőteljes hangeffektusként hassanak. Csupán az élettelen világ ad mediális cselekvésből adódó nem akaratlagos hangot, a megjelenített élő világ láthatatlan, mozdulatlan és hangtalan a versben. Amennyiben a tárgyias lírát a beszélő valamilyen szintű lelki kivetítéseként értelmezzük, úgy sok más szempont mellett az alany önreprezentációjának szintéziséhez a némaság szintjének is hozzá kell tartoznia: tehát a beszélő cselekvése a „nézés”, a hangélmény pedig a látvány közvetítésének módja által keltett hanghatások sorozata, amely hanghatások expresszív megélését a „csönd” segíti.

4. A Téli éjszaka csöndje46

A Téli éjszaka cím tárgyszerű leírást sejtet, azonban a vers mozgalmasabb és vizuálisabb világot mutat ennél. A költeményben meghatározott tér-idő a szemlélet (észlelés) és a gondolkodás (megértés, értelmezés) tárgyát is kijelöli. Formai szempontból első pillantásra föltűnik a szöveg egyenetlen szakaszolása és a sorok hosszúságának változása.47 Mindez fölidézi a tudat működésének, észlelő és értelmező tevékenységének mechanizmusát is. Három kitüntetett szöveghelyet kivéve a lírai én mindvégig háttérbe húzódik. A tárgyszerű létértelmezés a természetet, az embert és a létezés társadalmi vonatkozásait teszi meg szemlélete tárgyává. Az univerzum mikro- és makrostruktúráit a megértés lehetetlenségével azonosíthatjuk; s amit megérthetünk, az pontosan a megértésre tett kísérlet.48

Az érzékelés metaforikussága alapvető működtetője és szervezőelve a költeménynek. Már a felütés, a „Légy fegyelmezett!” is arra figyelmeztet, hogy a versvilág ismeretében a rezdülésszerű apró hanghatások és az azok keltette asszociációk csak akkor válhatnak hallhatókká, ha csönd veszi őket körül: ennek értelmében a felütés a ’Légy csöndben!’ jelentésben is interpretálható. Az alany önmagát szólítja föl49 a fegyelmezettségre: ’Légy csöndben, hogy meghalld a világ felől érkező üzenetet!’ 50 értelemben.51 A lassú mozgás – „Mintha a létből ballagna haza” – és az emberhiány – „Szép embertelenség” – által elsősorban a látványban az élet hiányára rámutató leírások vagy a fizikai értelemben vett kellemetlen érzések – „hideg űr” – valódi érzékelhetőségét az atomi ütközések – „Összekoccannak a molekulák” – teszik még inkább riasztóvá. A koccanás momentuma szinte fájdalmas hanghatásként szintetizálódik azáltal, hogy minduntalan a „csönd” feszítő jelenlétébe botlunk: „Hallod-e, csont, a csöndet?”. Kétségkívül az élettelen, apró rezdülésekből építkező téli táj a legalkalmasabb miliő arra, hogy a beszélő feltegye a Téli éjszaka legkonstruktívabb kérdését. Hasonló összeférhetetlenséggel találkozunk itt is, mint a Holt vidék kapcsán már fölvetett „semmi”-problémánál, vagyis egyrészt a csont mint rész-egész viszonyán alapuló szókép előhívja a halál-jelentést, a léten kívüliség dimenzióját, a hozzá intézett megszólító rákérdezés, a Hallod-e, pedig eleve anomáliaként értelmezi az egész kérdésszerkezetet.

79
*
A Téli éjszaka – a Holt vidék világához hasonlóan – tele van élettelen, tárgyias
rezdülésekkel, s ezeknek a történéseknek a nyelvi kifejezőeszközei
a középigék: hamu remeg, csendes vidék (csöndben van), üveg karcolása,
völgy kerek csöndje (csöndben van), pihegő moha, fölszáll a füst, lassudad
harangkondulás (lassan kondul), ezüstös sötétség némasága (csöndben
van), vitrinben csillog, varjucsapat ing-leng, fény surran. Ismételten a létállapot
minimumával szembesülünk, ugyanazzal a „lét” és „nem lét” határán
lebegő alig mozgó világgal, amelyet a Holt vidékben is megtapasztalhattunk.
A tökéletességet, az emberi értelem számára alig elérhető vagy
elérhetetlen megértés lehetőségét a tárgyi világ fragmentumain keresztül
prezentálja a beszélő. A hangok külső zaj nélküli megtapasztalása az élettelenben
megtapasztalhatónak tűnő tökéletesség hallás általi megélését
segíti. Az élettelen és esetenként a lét minimumán tengő környezetben
a megjelenő értelem – az ember – fáradtan és halkan cammogóvá, élettelenül
„reszketővé” vált azért, hogy ne legyen a megértés folyamatának
zavarója (vö.: „szép embertelenség”). Vagyis a tárgyi világ megőrzi önállóságát,
embernélküliségét, hiszen az ember helyett a kapa cammog (ahol
a cammogás csöndes tevékenység), a sarkon üldögélő ember helyett a kabát
reszket (ahol a reszketés, valamint a mozdulatlan pozíció, az ülés, szintén
csöndes folyamatok). Ezek a metatézisek a világrend tökéletességét az
embernélküliségben mutatják megtapasztalhatónak. Vagyis ahogy a „lét”
és „nem lét” felcserélődik ebben az összefüggésben („hazatéréssé” maga az
elmúlás válik), úgy a hangok és a „csönd” értelmei is fölcserélődnek, hiszen ebben a szövegkörnyezetben a „csönd” nem a hangok52 ellentéteként
van jelen, hanem azok komplementereként, a „jól hallás” elősegítője.

A versstruktúra középpontjában a „csönd” centrális helye olvasatomban egészen egyértelműnek látszik, hiszen az „Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra. / A hideg űrön holló repül át / a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák. / Milyen vitrinben csillognak ily téli éjszakák?” szövegrészben a beszélő a nézés és hallás aktusa mellé a bőrön át történő érzékelést is bevonja oly módon, hogy az érzékszervi észlelések közül a látás háttérbe szorul, s ezáltal a koncentrált figyelem – akár „nézés” értelemben is – a hallásra és a bőr általi érzékelésre szorítkozik. A nézés az „alig látás” állapotában van, hiszen a sötétséget csak a Hold fénye teszi feketéből ezüstössé („vitrinben csillogóvá”). Helyette a „csönd” – s ebbe a némaság is beletartozik – hangsúlyos, többszöri, sűrűsödő jelenléte a kimondott cselekvés – „Hallod-e, csont, a csöndet?” – inverzét adja nem csupán a „cs” hangok játéka által,53 hanem azáltal is, hogy a „csönd” a bőrön át is érzékelhetővé minősül: a csönd kihűl. Ebben a kontextusban tehát a „molekulák koccanása”, a világ legelemibb strukturális részeinek ütközéséből adódó anorganikus hangélmény (koccanás) ráterpeszkedik az egész vers fonológiai világára.

5. A „csönd” analízisei

József Attila életművét hálózatok bonyolult rendszereként is modellezhetjük, amely struktúrában modulokat különböztethetünk meg, a modulokon belül pedig népszerűség alapján működő nyelvi „szomszédokat” állapíthatunk meg. A hálózatelméleti definíciókat a nyelvtudományi kutatások mai álláspontja szerint a nyelv „nem demokratikus” módon elrendeződő struktúrájára is alkalmazhatjuk. Ennek értelmében a nyelvi elemek között is különbséget tehetünk a „népszerű” és a „kevésbé népszerű” hálózatelméleti terminusok alapján, amelyek egyik legfontosabb kiindulópontja, hogy ezek a népszerűségi alrendszerek nem random módon konstruálódnak meg, vagyis skálafüggetlenek.

A fölvázolt elméleti keret értelmében az életművön belül különböző olvasati szempontok alapján a modulok sokfélék lehetnek, így például tematikus modulok, mint a „bűn”, az „anya”, a „szerelem”, vagy éppen költészettörténetiek, mint az „avantgárd”, az „esztétizáló modernség”, a „későmodernség kérdései”, és sok egyéb más mellett a „tárgyias költészet” is. A „tárgyias költészet”-en belül további almodulokat határozhatunk meg, ilyenek lehetnek például a „húszas évek” vagy a „harmincas évek tárgyias költészete” kategóriák, amelyek szorosabb poétikai kapcsolatban vannak egymással, mint például a bűn- és a tárgyias versek, mert olyan líraelméleti megállapításokat tehetünk a tárgyias költeményekre, amelyek nem érvényesek a nem ebbe a kategóriába tartozó versekre. A „harmincas évek tárgyias költészete” ugyanúgy szűkíthető a konkrét versek szoros kapcsolatára, amely kategórián belüli költemények bizonyos poétikai jellemzőiknél fogva még szorosabb kapcsolatban vannak egymással, mint amilyen szoros a kapcsolat egy húszas és egy harmincas évekbeli költemény között. A „harmincas évek tárgyias költeményei” között is különbséget tehetünk a népszerűség alapján. A fellelhető szakirodalom leginkább a Téli éjszaka, a Holt vidék vagy a Külvárosi éj költeményeket elemzi rendszerint.54 Tehát a felsorolt költemények között szorosabb a kapcsolat már azáltal is, hogy a szakirodalom főképp ezeken a szövegeken keresztül prezentálja a tárgyiasság kérdését, s ez a jelenség nem randomszerűen alakult ki, hanem bizonyos poétikai jellemzők alapján célirányosan kanonizálódtak az említett költemények. A népszerűségük okai között szerepeltethetjük a „későmodern fordulat” terminust, az animizmus jelenségét, a „hosszú-vers” fogalmát, a megjelenített látványelemek hasonlóságait, de ugyanúgy azt a poetológiai problémát is, amely a Petőfi- és Arany-féle tájleíró költeményektől való különbözőségekre kérdez rá.

Dolgozatomban arra kerestem a választ, hogy vajon a látvány megjelenítésének módja mellett a hangeffektusok különös jelenléte, vagyis a fentiekben bemutatott „csönd”-fogalom részese lehet-e annak, hogy az elemzett költemények népszerűségét tovább „növelhessük”. Kutatásaim során – amelynek eredményeit részletesebben a doktori értekezésemben közlöm – arra a következtetésre jutottam, hogy a „csönd”-höz kapcsolódó nyelvi elemek bonyolult hálózatától nem tekinthetünk el, hiszen az egyes verseken belül a némasághoz kapcsolódó szemantikai háló – a konkrét verseket tárgyaló fejezetek tanulsága alapján is – kimagaslóan népszerű és sűrű. A „csönd” kifejezés szó szerinti gyakori előfordulása mellett a jelentéshez kapcsolódó „elhalkulások”-ra való nyelvi utalások számszerű előfordulása is föltűnően magas. A Holt vidék és a Téli éjszaka az elhalkuló világnak – a költeményekben megjelenített antropológiai létezéshez, az emberhez kötődő hangtalanság értelemben – a fejezetcímben is megfogalmazott „csönd”-nek is az analízise.55 Ugyanakkor olyan poétikai eljárásról beszélhetünk, ahol nem a megragadhatatlan képzet problematikájában, hanem annak a nyelven keresztül történő prezentálásában vélem fölfedezni a költemények jelentőségét. A szövegekben megjelenített poétikai világ arra mutat rá, hogy az értelem számára megérthetetlenek azok a különbségek, amelyek a beszélő által „átélt” és „megfigyelt” jelenségek között húzódhatnak, s amelyek az irodalmi értelemben vett materialitásnak és fenomenalitásnak tökéletes összeilleszkedése által egy további versvilágon belüli tökéletességet kódolnak magukba, az olvasó számára nem feltétlenül hozzáférhető módon.

A Holt vidék és a Téli éjszaka olyan poétikai újdonsággal bíró versek, amelyek a tárgyias líra különböző, sokak által elemzett paradigmái mellett, olyan jelentéseket is hordoznak, amelyek csak akkor érthetők meg, ha a mindenkori olvasó képes elvonatkoztatni a nyelv literális értelemben vett jelentésrétegeitől. Vagyis amikor a látvány (nézés) és hangzás (hallás) kettősségében a hangélmény ugyanolyan értékű premisszaként van jelen, mint a „leírt” látvány; s ezt jelzi is a beszélő azokon a szöveghelyeken, amikor a látvány már kevésnek bizonyul, s a hangoknak „kényszerül” átadni a jelentéshordozó szerepet, nem fonetikai értelemben, hanem metafizikai szinten.

—
1 A tanulmány „A tudomány ekként rajzolja világát” – Irodalom, nevelés és történelem metszetei című tudományos tanácskozáson elhangzott azonos című előadás alapján készült. Elhangzott: Eszterházy Károly Egyetem, 3300 Eger, Eszterházy tér 1., 2017. szeptember 28–29.
2 Horváth János, Petőfi Sándor = Horváth János Irodalomtörténeti munkái, szerk. Korompay János, IV, Bp., Osiris, 2008, 64–65.
3 Fogalomalkotás tőlem Horváth János „veszteglő szemlélet” terminusa nyomán.
4 Szó (vagy betű) szerinti értelemben.
5 Horváth János Petőfi érett lírai korszakának tárgyalásakor alkalmazza a fogalmat, amikor A Tisza kapcsán a költeményben grammatikailag is jelölt beszélő kijelöli a szemlélődés pozícióját és tárgyát – „Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál” –, s a továbbiakban a Tiszánál vesztegelve, a látványba merülve prezentálja a személyes lét tapasztalatait. Vö.: Horváth, i. m., 449.
6 Tverdota György, Tárgyiasság József Attila költészetében – a Külvárosi éj, Irodalomismeret, 2011/1, 4.
7 Uo., 5.
8 Hiszen ennek igazolására már sor került Tverdota György munkásságában.
9 A felsorolás a teljesség igénye nélkül történt, számos más, kevésbé ismert, de jelentős József Attila-vers is megfeleltethető ennek a koncepciónak.
10 Bókay Antal, A késő-modern tárgyias poézis kiteljesedése – József Attila 1932-ben: A lét negatív terei: az „ontológiai tájkép” versei, 2015, 2, http://antalbokay.com/static/teli_ejszaka_targyias.pdf (2017. december 28.)
11 Kemény Gábor, A „lelki táj” mint közlésforma József Attilánál = „A mindenséggel mérd magad”: Tanulmányok József Attiláról, szerk. B. Csáky Edit, Bp., Akadémiai, 1983, 122.
12 Pór Péter a fogalmat az Eszmélet egyes tájleíró fragmentumaival kapcsolatban alkalmazza, de az ott megjelenő élettelen terek lényegében azonosak az 1930 és 1932 közötti időszak tárgyias költeményeiben megkonstruált terekkel.
13 Pór Péter, Az „Eszmélet” verstípusa, ItK, 1975, 73.
14 Vö. Bókay, A késő-modern…, i. m. 2–4.
15 Tverdota György kutatásai során igazolta, hogy József Attila a fogalmat a „tárgyak lelke” értelemben használja. Eredetileg olyan animista fogalom, amely a kezdetleges népek lélekfogalmát jelöli. Vö.: Tverdota, Tárgyiasság…, i. m., 8.
16 József Attila, Az istenek halnak, az ember él: Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről = J. A., Tanulmányok és cikkek 1923–1930, szerk. Barta András, Golden Dániel, Hegedűs Orsolya, Horváth Iván, Kis Zsuzsanna, Serényi Zsuzsanna, Bp., Osiris, 1995, 216.
17 Tverdota György kutatásai értelmében a „mana” feleltethető meg a metafizikai erőnek. Vö. Tverdota, Tárgyiasság…, i. m., 9.
18 Kosztolányi Dezső, Gyermek és költő = K. D., Nyelv és lélek, Bp., Osiris, 2002, 451.
19 Nem transzcendens értelemben, hanem a tárgyaknak eleve, tapasztalataink által tulajdonított jelleg.
20 Vö.: Világirodalmi Lexikon IX. kötet: N – O., Akadémiai, 1984. A szócikk Szerdahelyi István és Balassa Péter munkája.
21 Bókay, A késő-modern…, i. m., 1.
22 Kulcsár Szabó Ernő, „Szétterült ütem hálója”: Hang és szöveg poétikája: A későmodern korszakküszöb József Attila költészetében = Tanulmányok József Attiláról, szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna, Bp., Anonymus, 2001, 15.
23 Bókay, A késő-modern…, i. m., 2.
24 Thomas Stearns Eliot, The Sacred Wood, London, Faber and Faber, 1920, 156.
25 Ezt a megállapítást is alátámasztani kívánja a Téli éjszakára vonatkozó elemzés a tanulmány 4. fejezetében.
26 Szabó Roland, A tizenkettedik strófa – Poétikai dilemmák az Eszmélet műfaja körül = Tavaszi Szél, szerk. Keresztes Gábor, Bp., DOSz, 2017, II, 82, http://dosz.hu/dokumentumfile/TSZ_Kotet_II_2017.pdf (2018. szeptember 9.)
27 Szó (betű) szerinti értelemben.
28 Szabó Roland, Jelzőhálózatok a Csáth-novellákban = Hálózatkutatás: Interdiszciplináris megközelítések, szerk. Balázs Géza, Kovács László, Szőke Viktória, Bp., Eötvös, 2012, 181.
29 Kovács László, Hálózatelmélet és nyelvészet = Hálózatkutatás: Hálózatok a társadalomban és a nyelvben, szerk. Balaskó Mária, Balázs Géza, Kovács László, Bp., Tinta, 2010, 9.
30 Jon Kleinberg, Networks, Crowds and Markets. Reasoning about a Highly Connected World, Cambridge, Cambridge University Press, 2010, 527.
31 Csermely Péter, A rejtett hálózatok ereje (Hogyan stabilizálják a világot a gyenge kapcsolatok?), szerk. Csermely Péter, Bp., Vincze, 2005, 35.
32 Balázs Géza, Minden mindennel összefügg? Hálózatkutatás a nyelvben = Hálózatkutatás, szerk. Balaskó Mária, Balázs Géza, Kovács László, Bp., Tinta,
2010, 19.
33 A versszöveg-idézetek forrása: József Attila Összes művei, kiad. Stoll Béla, Bp., Osiris, 2006, 346–347.
34 Vö. Kosztolányi, i. m., 451.
35 Tverdota György, Holt vidék, Forrás, 2003/12, 64.
36 Valachi Anna, Holt vidék: Verselemzés, ItK, 1986, 559–571.
37 Az említett négy aspektus részletes magyarázatát ld. a vonatkozó tanulmányban: Tverdota, Holt vidék…, i. m., 65.
38 Uo., 64–65.
39 Vö. Tverdota, Holt vidék…, i. m., 67.
40 Hasonló anomáliára találunk példát az Eszmélet nyolcadik darabjában is: Fülelt a csend – egyet ütött [a csend].
41 Hasonló értelmezési lehetőségre, vagyis a csönd, a cselekvés és a szubjektum hármasságának együttállására már egy, az Eszmélet kapcsán publikált tanulmány is rávilágít: „A nyolcadik egységben a második egység rend-képzete tér vissza, noha kimondatlan, de az Én-Te ellentétben a „tudatos Én”, vagyis a szemlélő szubjektum »Fülelt a csend – egyet ütött.« és a „tudattalan Én” »Fölkereshetnéd ifjúságod« megosztásban a tudatos létezés rendje szerveződik ellentétbe a tudattalan, gyermeki Én rend-képzetével”. Vö. Szabó Roland, A tizenkettedik…, i. m., 87.
42 A „nézés” aktusának és a „hallgatás”-nak ilyenfajta szimbiózisával több kései költeményben is találkozhatunk, például a Lassan, tünődve harmadik strófájában is: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok”.
43 Ti. nem látjuk azt, amit nem is hallhatunk értelemben.
44 A címadások versvilág-prezentáló jellegének elemzésére nem térek ki, azt a tanulmányban felhasznált, vonatkozó szakirodalom megtette már.
45 Vö. skálafüggetlenség.
46 A versszöveg-idézetek forrása: József Attila Összes…, i. m., 369–371.
47 Vö. „hosszú-vers” fogalma. Bókay, A késő-modern…, i. m., 2.
48 A probléma részletes elemzésére a tanulmányban nincs mód. Bókay Antal monográfiájában a Téli éjszakát jelöli meg a József Attila-lírában bekövetkezett későmodern fordulat kiteljesedéseként, melyet hosszas elméleti, elsősorban a megértés problémáját körvonalazó fölvezetés előz meg. Vö. Bókay Antal, Líra és modernitás – József Attila Én-poétikája, Bp., Gondolat, 2006, 36–78.
49 A szöveg olvasási lehetőségei alapvetően kétirányúak: egyrészt amikor az alany önmagát szólítja meg – ezt az olvasási módszertant követem én is –, másrészt amikor a megszólított a befogadó vagy az alanyon kívüli mindenkori létező.
50 Bókay Antal a már idézett tanulmányában a felszólítást a nézés aktusával kapcsolja össze, értelmezésében a felütés által „a felszólító és a felszólított között olyan a viszony, mint a látott, tekintetbe vont és a látó, a tekintet birtokosa közötti kapcsolat. Akit felszólítanak, az a meglátottság, a tekintet szigorú keretébe vonódik, ráadásul e szigorú tekintet azt kívánja tőle, hogy rendezett, tárgyiasan következetes, azaz fegyelmezett legyen”. Bókay, A késő-modern…, i. m., 6.
51 A költemény e mondata kapcsán a szakirodalom rendre hivatkozik József Attila sógora, Bányai László visszaemlékezéseire, akinek lejegyzései értelmében nem tűnik „elrugaszkodottnak” sem a „nézés”, sem a „hallás” aktusát előtérbe helyező interpretáció (hiszen a koncentrált nézéshez csöndben maradás társul). Idézet Bányai Lászlótól, amelyben József Attilát idézi a „Légy fegyelmezett!”-probléma kapcsán: „Légy fegyelmezett: még mielőtt körülnéznél a téli éjszakában, kellő módon készítsd elő magad arra, hogy döbbenetes, dermesztő dolgokat fogsz látni. De rajtad áll, hogy keményen tartva magadat, szembe merj nézni velük és meglásd bennük azt is, amire azok intenek és oktatnak. […] Enélkül a fegyelmezettség nélkül e zűrös, kietlen világ olyan zagyva értelmet kelt, amitől meg kell bolondulni”. Bányai László, Négyszemközt József Attilával, Bp., Körmendy, 1943, 186.
52 „Nem csönd” értelemben.
53 Vö. Bókay, A késő-modern…, i. m., 23.
54 A jelen dolgozatban felhasznált legújabb kapcsolódó szakirodalmakat az irodalomjegyzék sorolja fel.
55 Vö. A „semmi” analízisét ld. Bókay, A késő-modern…, i. m., 21–24.

Hivatkozott irodalom

Balázs Géza, Minden mindennel összefügg? Hálózatkutatás a nyelvben = Hálózatkutatás, szerk. Balaskó Mária, Balázs Géza, Kovács László, Bp., Tinta, 2010, 19–28.
Bányai László, Négyszemközt József Attilával, Bp., Körmendy, 1943, 186.
Beney Zsuzsa, Mintha a létből ballagna haza, Forrás, 2005/4, 30–37.
Bókay Antal, A késő-modern tárgyias poézis kiteljesedése – József Attila 1932-ben: A lét negatív terei: az „ontológiai tájkép” versei, 2015, 1–26., http://antalbokay.com/
static/teli_ejszaka_targyias.pdf (2017. december 28.)
Bókay Antal, Líra és modernitás – József Attila Én-poétikája, Bp., Gondolat, 2006, 36–78.
Csermely Péter, A rejtett hálózatok ereje (Hogyan stabilizálják a világot a gyenge kapcsolatok?), szerk. Csermely Péter, Bp., Vincze, 2005, 35–42.
Thomas Stearns Eliot, The Sacred Wood, London, Faber and Faber, 1920, 156.
Horváth János, Petőfi Sándor = Horváth János Irodalomtörténeti munkái, szerk. Korompay János, IV, Bp., Osiris, 2008, 64–65.
József Attila, Az istenek halnak, az ember él: Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről = J. A., Tanulmányok és cikkek 1923–1930, szerk. Barta András, Golden Dániel, Hegedűs Orsolya, Horváth Iván, Kis Zsuzsanna, Serényi Zsuzsanna, Bp., Osiris, 1995, 216.
József Attila Összes művei, kiad. Stoll Béla, Bp., Osiris, 2006, 346–347, 369–371.
Kemény Gábor, A „lelki táj” mint közlésforma József Attilánál = „A mindenséggel mérd magad”: Tanulmányok József Attiláról, szerk. B. Csáky Edit, Bp., Akadémiai, 1983, 122.
Jon Kleinberg, Networks, Crowds and Markets. Reasoning about a Highly Connected World, Cambridge, Cambridge University Press, 2010, 527.
Kosztolányi Dezső, Gyermek és költő = K. D., Nyelv és lélek, Bp., Osiris, 2002, 450–451.
Kovács László, Hálózatelmélet és nyelvészet = Hálózatkutatás: Hálózatok a társadalomban és a nyelvben, szerk. Balaskó Mária, Balázs Géza, Kovács László, Bp., Tinta, 2010, 9–17.
Kulcsár Szabó Ernő, „Szétterült ütem hálója”: Hang és szöveg poétikája: A későmodern korszakküszöb József Attila költészetében = Tanulmányok József Attiláról, szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna, Bp., Anonymus, 2001, 15–27.
Pór Péter, Az „Eszmélet” verstípusa, ItK, 1975, 73–83.
Szabó Roland, A tizenkettedik strófa – Poétikai dilemmák az Eszmélet műfaja körül = Tavaszi Szél, szerk. Keresztes Gábor, Bp., DOSz, 2017, II, 78–89., http://dosz.hu/dokumentumfile/TSZ_Kotet_II_2017.pdf (2018. szeptember 9.)
Szabó Roland, Jelzőhálózatok a Csáth-novellákban = Hálózatkutatás: Interdiszciplináris megközelítések, szerk. Balázs Géza, Kovács László, Szőke Viktória, Bp., Eötvös, 2012, 178–186.
Tverdota György, Holt vidék, Forrás, 2003/12, 64–73.
Tverdota György, Tárgyiasság József Attila költészetében – a Külvárosi éj, Irodalomismeret, 2011/1, 2–27.
Valachi Anna, Holt vidék: Verselemzés, ItK, 1986, 559–571.
Világirodalmi Lexikon IX. kötet: N – O., Akadémiai, 1984.