Vincze Ferenc: Az idegen tekintet mint Kelet-Európa színrevitele.

A transznacionális irodalomértés perspektívái (tanulmány)

„Végül is a térkép az utolsó szó és az események szemfedője. Ha elmúlik minden, a véget akkor is meg lehet mintázni síkban, nevet adva neki valamilyen jövőbeli, elképzelhetetlen nyelven. Ez a fajta nosztalgia olyan látóhatár után vágyakozik, amely folyton eltolódna; az utópia olyan pillantást képzel el, amely mindent felölelne.”2
(Andrzej Stasiuk: Hajónapló)

Felfedezett és újrafelfedezett terek bejárásának tematizálása és problematizálása kapcsán szükségszerű onnan indítani a gondolatmenetet, hogy a felfedezés vagy újrafelfedezés magával vonja az utazás cselekvését is, mely utazás – mint majd látni fogjuk – gyakorta eseményszerűségében válik megragadhatóvá. Kelet-Közép vagy pusztán Kelet-Európa az utóbbi húsz, de immár lassan harminc évben számtalan aspektusból került és kerül a vizsgálódások középpontjába, mind társadalmi és politikai, mind kulturális kérdésfelvetések kapcsán. Míg korábban – a második világháború lezártát megelőzően – a felfedezés, a bejárás az irodalmi műfajok különféle tapasztalatában volt tetten érhető, addig a negyvenes évek végétől, az ötvenes évek kezdetétől a politikai környezet megváltozása éppen azt a cselekvést, tehát az utazást lehetetlenítette el, mely alapvető cselekvési formaként volt szükséges a bejáráshoz és fel- vagy újrafelfedezéshez. Szirák Péter a magyar irodalmi útirajzokat tematizáló kötetének zárlatában ezzel kapcsolatosan teszi a megállapítást, miszerint az irodalmi útirajz „a 20. század második felében – vélhetően – leginkább politikai, s ennek révén mentalitástörténeti okokból enyészett el. Európa kettéosztottsága – Máraival szólva: Európa végzetes hanyatlása –, az utazás, a szólás és a vélemény szabadságának kelet-európai felszámolása nyomán még az alig használatos közönséges útikönyveket is cenzúrázták, s ez enyhén szólva sem kedvezett az utazási irodalomnak, mint a hiteles tanúságtevés műfajának.”3 A magyar irodalmi útirajz történetét a kezdetektől egészen a két világháború közötti időszakig feldolgozó szerző kötetének tapasztalata – főként Móricz, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Németh László szövegei alapján – világosan kijelöl egy régiót, mint az irodalmi útirajzok témáját, mégpedig azt az Erdélyt mutatják fel a szövegek, mely utazási célként történt választását világosan irányította egyfajta nosztalgia, másrészről érdemes felfigyelni itt arra a tapasztalatra is, mely idegenségében, elsősorban kulturális másságában tette megragadhatóvá ezt a területet. Mindez arra is rámutat – mindeközben pillanatig sem feledve a korábbi korok peregrinációs vagy utazási irodalmának tradícióját –, hogy a magyar irodalomban jól tetten érhető hagyománya van annak az utazási irodalomnak, mely az utóbbi húsz-harminc év tendenciáit tekintve ismételten előtérbe kéredzkedett, és a vizsgálódások tárgyává is vált.

Az irodalmi útirajz Szirák-féle meghatározása szerint lényeges, hogy a „bemutatottak a szöveg világán kívül is léteznek, vagyis úgy kell hatniuk, hogy közben dologi referencialitásuk megkérdőjelezhetetlen maradjon: az igazságvonatkozás kérdése végigkíséri a műfaj történetét.”4 A referencialitás fontossága mellett lényeges szempont a fikcionalizáltság mértéke is, hiszen mint arra Szirák is rámutat, például a kilencvenes évektől kezdődően az utazási irodalom hagyománya a „fikció terében” éled újjá, és itt Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása5 című szövege az egyik megkerülhetetlen vonatkozási pont.6 Egyfelől a fikcionalizáltság okán, másrészről a kortársi horizont szélesítése miatt érdemes itt Esterházy regénye mellé helyezni Peter Handke pár évvel korábbi Die Wiederholung, magyar fordításban Az ismétlés című regényét,7 melyek együttes kontextusa azon túl, hogy Szirák kötetvégi megállapítását erősítik meg, azt is felmutatja, hogy a későbbiekben nem tradíció nélküli az utazási irodalomnak e kilencvenes évek végétől megfigyelhető konjunktúrája.

Amennyiben továbbra is az irodalom felől közelítünk a jelenséghez, annyiban időközben a műfaj európai klasszikusává vált Útban Babadagba8 című művet lehet említeni, mely a lengyel Andrzej Stasiuk munkásságát több esetben a határ, határátlépés, posztturizmus és posztkolonializmus elméleti diskurzusainak visszatérően hivatkozott és elemzett tárgyává tette. Amellett, hogy a Stasiuk-mű műfaji behatárolhatatlansága éppen a Szirák-könyv elméleti tapasztalatait is felerősítheti, hiszen az Útban Babadagba egyszerre olvasható esszéregényként vagy irodalmi útirajzként, továbbá az utazási irodalom történetéhez szorosan hozzákapcsolódó emlékezetprózaként, tehát memoárirodalomként is, a mű a korábban említett Handke-regény utazáshoz kapcsolódó sémáit is megidézi, mi több, előtérbe állítja. Handke szövegében a főszereplő Filip Kobal saját családi múltjának keresése és felfejtése közben bátyja nyomába ered, és ezen úton segítői a szlovén-német szótár, továbbá eltűnt bátyjának jegyzetfüzete. Részben ezt erősíti meg elemzésében Bombitz Attila is, aki Handke regénye kapcsán úgy fogalmaz, hogy „Az ismétlés olyan műalkotás, amely energiáit állandó jelleggel a határok egzisztenciájából nyeri. Ennek eredményeképpen – a más szocializációs és társadalmi környezet, egyáltalán: a határváltás hatására – elbeszélhetővé, jelen idejűvé és kollektívvé változik a múlt. A határ tapasztalata és átlépése ugyanakkor a nyelv és az emlékezés problémáját veti fel.”9 Maga a minta jelen esetben a szöveg irányította utazás és viszonyítási pontként kijelölt múlttapasztalata, melynek tekintetében formálódik és alakul a jelen megragadása és megragadhatósága. Éppen ez a minta bukkan fel erőteljesen a Stasiuk-szövegben is, hiszen a mű elbeszélő-főszereplője nem egyszerűen útikönyv alapján, sokkal inkább a különböző fikciós szövegek jelölte nyomvonalon haladva járja be Kelet-Európát, és mintegy ezt a vonalvezetőt követve rajzolja újra és át a határokkal szabdalt régiót. Ezen szövegek bevonása a mű terébe kettős funkcióval bír: egyrészről felerősíti a szöveg irodalmi útirajzokhoz való kapcsolhatóságát, hiszen nem csupán a megjelenített tájak, helyszínek rendelkeznek – mint ahogy Szirák fogalmazott – „megkérdőjelezhetetlen dologi referencialitással”, egyúttal maguk a szövegek is ezt a fajta referencialitást hangsúlyozzák és emelik ki, hiszen Bodor Ádám Sinistra körzete, Mircea Eliade, Lucian Blaga, Danilo Kiś, Drago Jančar, Edvard Kocbek, Fatos Lubonja, Julian Tuwim, Miodrag Bulatović felismerhető szövegei mind-mind referenciálisak, a mű világán kívül is léteznek, megragadhatók. Másrészről éppen ezen szövegek felidézése ellenkező irányba is hatással van a Stasiuk-mű műfajiságára, hiszen a fikcionalizálást is elősegítik:

„Végül Máramarossziget mindenekelőtt álomra emlékeztetett. Gyorsan, megállás nélkül robogtunk át rajta, semmit sem tudok mondani a formájáról azon kívül, hogy olyan volt, mint egy kifinomult fikció. […] Berobogtunk Sinistra körzetbe. Errefelé minden a hegyivadászoké, Puiu Borcan ezredesé volt, utána meg, amikor meghalt, az ugyancsak ezredesi rangban szolgáló Izolda Mavrodin- Mahmudiáé, becenevén Cocáé. A Baba Rotunda-hágóról kilátás nyílt a Pop Ivanra, lent keskenyvágányú, fafűtésű mozdonyok döcögtek. Sinistra lakóinak nyakában dögcédula lógott.”10

Maga a Stasiuk-szöveg tehát értelmezésemben egyrészről olyan mintaként funkcionál, mely rámutat arra a sémára és előzményeire, mely meghatározó jelleggel van jelen az utazási irodalom nem csak magyar tradíciójában, másrészről felhívja a figyelmet a kiterjedt intertextuális háló színrevitelének technikájára is, hiszen a mű fokalizálta megszólalások esetén ezek nem egyszerűen ellenpontként tételeződnek az énelbeszélő jelenbeli utazási tapasztalatával szemben, sok esetben az idegenség feloldásaként is működnek. Az ismerős olvasásélmény és így az olvasás aktusában létrejövő tér-képzet áll szemben vagy válik ismerőssé az utazás gyakorlata során az ott megszerzett élményekben, és eseménnyé voltaképpen e két cselekvés kölcsönhatása válik. Mindemellett a Stasiuk-szöveg Kelet-Európát bejáró és az olvasás/újraolvasás aktusában megteremtő technikája arra is figyelmeztet bennünket, hogy az idegen tekintet, melyet nem elsősorban valamely nemzeti irodalmi narratíva rögzült kijelölései irányítanak, hanem sokkal inkább a fordítás kultúraköziségében lehetőségként adódó olvasástapasztalat, olyan újfajta, akár szövegszerű elrendeződést tesz lehetővé, melyben az egymásmellettiség olvasása válik lényegessé és hangsúlyossá.

Az elmondottak elméleti belátásait és olvasástapasztalatból fakadó mintázatait figyelembe véve állíthatók tehát egymás mellé Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboz,11 Esther Kinsky Banatsko12 és Radu Ţuculescu Öregmama történetei13 című munkái. A három prózamű az utóbbi tíz évben jelent meg, és mindhárom esetben lényeges szempontként nevezhető meg az idegen, az idegen tekintet megjelenítése és ennek következményei. Egymásmellettiségüket ezenkívül az utazási irodalomhoz való kapcsolhatóságuk is adja, továbbá mindhárom esetben kiemelhető aspektus, hogy egy-egy régió bejárására, feltárására, megértésére tesznek kísérletet, ráadásul a korábban az utazási irodalom kapcsán említett, a refenrecializáltságtól a fikcionalizáltságig terjedő skálán mindegyikük más és más helyet foglal el.

A nemrég kiegészített formában megjelent Rongyos ékszerdoboz,14 mely az Utazások keleten alcímet viseli, kiindulópontként a mind Handke, mind Stasiuk kapcsán említett mintát jeleníti meg, hiszen az utazás motivációjaként egy a 20. század elején megjelent képes útikönyv kerül a középpontba. Az ismerőstől kapott 1907-es Illustrierter Führer durch die Bukowina kötet kelti fel az érdeklődést, és teszi a kornak megfelelően megtapasztalhatóvá az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legkeletibb tartományát: „Ott jártam, ahová a könyv írója és ajándékozója küldtek. Furcsa szavak közé és szokatlan helyekre vetődtem, melyekről előbb olvastam, mint hogy megbizonyosodtam volna létezésükről. Többszörösen átírt geográfiai jelek vettek körbe, és jóval előbb értesültem a tájról a századforduló hangján, mint hogy láttam volna a mai állapotát.”15 Ezt a mintát, mármint a beutazandó táj előzetes, mind kartográfiai, mind történelmet és társadalmat érintő feltérképezését reflektálja a kötet felütése, továbbá eme a szöveg struktúráját és narratíváját is illető reflexióban múlt és jelen feszültsége is megjelenítődik. És ezt a mintát erősíti fel a könyv végén található irodalomjegyzék is, mely nem egyszerűen tájékoztató jellegű a továbbolvasás esetén, mintegy – a korábban említett illusztrált útikönyv sémájára – előzetes tudáshalmazt, így számos elvárást feltételez és egyúttal ír bele a szövegbe, és ezzel egyidejűleg ki is jelöli részben a táj/ tájak megközelítésének aspektusait. Nem véletlenül fogalmazza meg megállapítását ezt bevonva az értelmezésbe az elbeszélő, majd teszi fel a kérdést:

„A régi tudósítók szerint Bukovina ma már csupán szöveg. Regény vagy emlékmű. Akkor mi hol járunk?”16 Vagy kicsit később immár nem Bukovina, hanem Szászföld kapcsán fogalmazódik meg a kérdés: „vajon létezik-e, amiért elindultunk? Megvan még, amit keresünk? Az előítéletek bástyái erősek.”17 Azon túl, hogy az idézet utolsó tagmondatán áttetszik a keresett szász építészeti hagyomány, tehát az erődtemplomok múltra mutató jelene, a feltett kérdések világosan érzékeltetik az előzetes tudás, ismeret és így múlt keresésének szándékát. Ez a múlt Kiss Noémi útirajzának ábrázolásában inkább hiányával van jelen, és a Kelet szegénysége, nyomora, diktatúra utánisága, lepusztultsága okozta hiány a várt ismerősséggel szemben idegenségtapasztalatot eredményez. Ahogyan Szászföld, úgy Lemberg esetén is egy letűnt kor iránti nosztalgia, a virágzó múlt hiánya határozza meg a nézőpontot, a leírások szempontrendszerét: „A tartomány, ahová ezúttal indulunk, kopott ékszerként csillog Európa egy elfeledett szegletében. Egy tartomány, ami nem is tartomány többé, hiszen már senkihez sem tartozik. Önálló, a saját ura, egyedül hagyták, kifosztva – független és forradalmi. Tíz év múltán is forradalmi, minden porcikájával tiltakozik. Erős, akar valamit, ez látszik rajta. Csak még nem tudni pontosan, mit.”18

A nosztalgiával együtt érdemes felhívni a figyelmet az utazások céljaiként választott területek, települések kérdésére is, hiszen az első kiadás helyszínei: Bukovina, Csernovic, Szászföld, Lemberg vagy éppen Szabadka és a Mezőség mind kulturálisan, mind művelődéstörténetileg kiemelt és hangsúlyos helyek. Így már magába a választásba beleíródnak egy Kelet-Európa-térkép állomásai, határai és határkövei. Ezzel szemben – ha visszaemlékezünk még az Útban Babadagba szövegidéző módjára és a bejárás technikájára – Stasiuk kötete esetén éppen az utazást előíró térképtől és útikönyvektől való szabadulás az egyik feltétele Kelete-Európa jelenbeli megtapasztalásának. Kiss Noémi szövege olvasható tehát olyan térképként is, mely egyfelől korábbi útikönyvek és útleírások mentén építkezik, másfelől saját tapasztalatát és gyakorlatait szembesíti a korábbiakkal. Amennyiben a korábbi, a szövegben hivatkozott útleírásokat térképként vagy a térképet létrehozó gyakorlatokként értjük, úgy ezek – ahogyan Bernhard Siegert is fogalmaz – „ilyen módon egy reprezentációtörténet forrásaiként tűnnek fel”,19 és az elsődleges kérdés az lesz, hogy ez – a korábbiak és a tárgyalt szöveg teremtette – térkép „milyen reprezentációs technikákat használ, és hogy miként válnak ezen reprezentációs technikák hatalmi viszonyok részévé, illetve hogy hogyan kapcsolódik maga a terület koncepciója e technikákhoz és hatalmi viszonyokhoz.”20 És mindez magára a Rongyos ékszerdobozra is igaznak tűnik, amennyiben összevetjük a korábban idézett két kiadást. Míg az első kiadás fentebb idézett kiemelt helyszínei elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchia hajdani területéhez tartoznak, addig az újabb kiadás – melybe már a Kaukázus és a Balkán távolabbi, például albániai része is bekerül – immár kitágítja Kelet-Európa az első kiadásban létrehozott terét. A két kiadás így a reprezentációtörténet olyan részévé válik, melyeken tetten érhető a térképzet alakításának – jelen esetben kibővítésének – gyakorlata, ráadásul ez a gyakorlat visszautal magára az útirajz-irodalom utóbbi húsz évének hagyományára is.

A 2018-as kiadás borítóbelsőjén és előzéklapján megjelenő monarchiabeli német nyelvű térkép tovább hangsúlyozza a kötet útiirodalom felőli értelmezhetőségét, ugyanakkor mintegy felidézi az első kötet felvázolt Kelet-Európa-képét, mely szinte teljes mértékben megegyezik a Monarchia területével. Itt a Rongyos ékszerdoboz második kiadása rámutat az első kiadás azon térképző aktusára, melynek következtében a hajdani Monarchia területe rajzolódik ki, és „ez a kiismerhetetlen térformáció”, ahogyan Faragó Kornélia is fogalmaz a posztjugoszláv terek konstrukciója kapcsán, „kulturális térként átfogóan nem ragadható meg nemzeti perspektívából.”21 Ez az eljárás egy olyan transznacionális szempontot visz színre, mely felülírja a kizárólagosan a nemzeti diskurzusok aspektusából való megközelítéseket, emellett ennek továbbgondolásaként tarthatjuk számon a könyv legvégére került többnyelvű helységnévmutatót, mely szintén az előbbieket erősíti meg. A szövegszerű, tehát további utazásokkal történt kiegészítés (Azerbajdzsán, Grúzia, Temesvár, Albánia) amellett, hogy felülírja a posztmonarchiás, akár a nosztalgia gesztusával is illethető térképző aktust, a névmutatóval kiegészülve visszamutat Andrzej Stasiuk Útban Babadagba című kötetéhez, mely hasonló eljárásokkal élt, mint a Rongyos ékszerdoboz. Stasiuk munkájának szintén van előzménye, a tanulmány mottójaként szerepelt szövegrészlet abból a Hajónapló (Dziennik okrętowy) című írásból származik, mely először Andrzej Stasiuk és Jurij Andruhovics közös, Moja Jevropa22 című kötetében látott napvilágot. A magyarul is megjelent Stasiuk-szöveg ekkor még esszéként volt leginkább besorolható, azonban a későbbi kötet (Útban Babadagba) számára szerkezetét részben megtartva jelentősen kibővült, és többek között többnyelvű névmutatóval23 is ellátták. És hasonlóképpen teremthető kapcsolat Kiss Noémi és Esterházy Péter korábban idézett kötetei között is, hiszen a Hahn-Hahn grófnő pillantása végén is megtalálhatjuk mind a „fel (nem) használt szakirodalom”,24 mind a „Név-, hely-, tárgy-, ember-, állat-, növény-, fogalommutató”25 rövid fejezeteit, melyek paratextusként a hatástörténet elemeiként is értelmezhetőek, továbbá a Kiss-szöveg több irányú hagyományba ágyazódását is mutatják.

Kiss Noémi kötetének első kiadásában az idegenség elsősorban az elvárt és megtapasztalt feszültségéből keletkezik, a másodikban pedig a kibővített részeknek köszönhetően az idegenségtapasztalat árnyalódik, és immár a nem ismert, az ettől teljesen eltérő kategóriája az, mely ezt meghatározza.26 Ezzel szemben Esther Kinsky Banatsko című könyvében – mely alcímével regényként nevezi meg önmagát – az idegenség egészen máshonnan ered és másként érzékelhető. A megérkezés és az indulás állandó helye Battonya, ahová a főszereplő elbeszélő londoni tartózkodása után érkezik, és ahonnan a környéket bejáró útjaira újra és újra elindul. A megérkezés alkalmával egy tábla fogadja: „A pályaudvar bejáratánál egy lerobbant táblán magyarul, szerbül és románul ez állt: »Pályaudvar«.”27 E tábla jelezte háromnyelvűség alapvető meghatározója az énelbeszélő tértapasztalatának, és ráadásul lényeges kiemelni, hogy e három nyelv közül egyiket sem beszéli. A három nyelv idegensége és ismeretlensége eleve a környezet megértésének nehézkedését írja a szövegbe:

„Lassan tanultam a nyelvet, mert itt az emberek nemcsak jó néhány elkülöníthető nyelvet használnak, de szemmel, kézzel és szájjal is beszélnek, meg gesztusokkal, például a szemhéj apró rezdülésével, jelentsen bár ez az egyik nyelven valami meghatározottat, egy másikban meg valami nagyon határozatlant vagy éppenséggel valami meghatározott dolog ellenkezőjét. […] Itt minden nyelv idegen volt számomra […]”.28

A nyelvi idegenség megtapasztalása azonban fordítva is működik, a környezet, a battonyaiak vagy a környező falvak és városok lakói szintén idegenként tekintenek az énelbeszélőre:

„A szomszédom egy öreg szerb volt, a neve Todor. […] Lassan beszélt, szeme folyton a távolt fürkészte. Minden reggel tanácsot adott. Ha én mondtam valamit, Todor egyszerűen keresztülnézett rajtam meg a szavaimon, és hallgatott.”29 Vagy később: „Átmentem a piacon, súroltam a kosarakat, megbotlottam a kirakott holmikban. Mindenki látta, hogy idegen vagyok. […] A levegőben román szavak zizegtek, és összehorzsolódtak a magyar szavakkal.”30

A nyelvek ismeretlensége egyúttal azzal a következménnyel is jár, hogy az elbeszélő alig, ritka esetben fér hozzá a környékbeliek történeteihez, a helyek és terek leírásait a saját tapasztalatok szervezik, és ez utóbbit pedig a Battonyáról kiinduló, oda mindig visszatérő utazások jelentik, bővítik.

Az utazások és az ezeket néha megtörő visszaemlékezések (melyek kizárólagosan az elbeszélő múltjára vonatkoznak) tördelik fejezetekre a szöveg testét, és ezek a fejezetek címei nagy gyakorisággal valamely környékbeli település nevét kapják: Battonya, Mezőhegyes, Turnu, Arad, Aradu Nou, Covasinţ, Kanjiža, Jimbolia, Halta Aranca, Zenta, Gottlob vagy Bočar. Az így felosztott fejezetek a valóságban is megtalálható, tehát referenciálisan is olvasható város- és falunevekkel folyamatosan kizökkentik a szöveg alcímben jelzett műfaji önazonosságát, és mindegyre az irodalmi útirajz felé mozdítják el értelmezését. A fejezetcímekké váló referenciális településnevek voltaképpen a Stasiuk- és a Kiss-féle kötetszerkezetek többnyelvű településneveket tartalmazó paratextusainak, tehát névmutatóinak funkcióját építik be a szöveg strukturális elrendezettségébe, így maga a struktúra is a referenciálhatóságot viszi színre.

Itt említhető Szirák korábban idézett munkájának egy aspektusa, mikor is a szerző Jan Borm Defining Travel című monográfiáját idézi, mely szerint az irodalmi útirajz „olyan narratíva, amely nem-fikciós dominánssal bír és (az esetek többségében) E/1-ben beszél egy utazásról/utazásokról, amelyet/ amelyeket az olvasó feltehetőleg a valóságban is megtett, és eközben vélelmezhető, hogy a szerző, a narrátor és a főszereplő egy és ugyanaz a személy.”31 Ennek fényében a Banatsko minduntalan a fikció és nem-fikció határán ingadozik, és mindeközben egyrészt nyelvileg („Magyarul a Grenzét úgy mondják: határ. Rövid, éles szó, sarkos szó, mely jobban illik a határra, mint a frontiera vagy a granica vagy éppen a Grenze, csupa olyan szó, mely összehasonlítva a határral kissé lágyan, hanyagul cseng.”32), másrészt tematikailag („Az előző országom kicsi lett. Az emlék fényében hevert, sziget a távolban. Határok nélküli vidék volt, a határvidék számára, ahol most élek, idegen.”33), harmadrészt a folyamatos határátlépésekkel az utazások során – ez az olvasásban is, tehát a fejezetek közötti váltásokban is megtapasztalható – a határon levést problematizálja. Ilyen megközelítésben a szöveg több szinten is egymásra írja a határ fogalmát és az ezt minduntalan rögzítő határátlépés cselekvését, és ezzel a fizikai határokkal felszabadalt Bánságot/Banatot/Banatskót egyetlen, a határon levés állapotában megtapasztalható térként teszi megtapasztalhatóvá. Ezt támasztja alá az az összevetés is, melyben a korábban lakott hely kerül éppen határtapasztalata kapcsán szembe a mű jelenében felrajzolt vidékkel:

„Előző országomat nyughatatlan tenger övezte; és a hullámok összes izgágasága, a folyton eltűnő és megnövő, leomló és kiterjeszkedő partok állhatatlansága ellenére ez valami megtörhetetlen bizonyosság volt öszehasonlítva a sápatag, a semmihez, csakis a térkép vékony papírjához horgonyzott szárazföldi határvidékkel, amely a fűcsomók, kavicsok, facsemeték és vakondtúrások között húzódik.”34

Ez a nyelvi, kulturális és fizikai, ezzel együtt tehát referenciális határon levés alapvetően egy összetett és bonyolult múltat tesz megsejthetővé, azonban a Banatsko szövegvilága nem nyitja meg sem az egyéni, sem a kollektív emlékezet megragadhatóságát, az egyedüliként megtapasztalható tényező itt a jelen. Magát a tér beutazását és ezzel együtt alakítását nem szabályozzák előzetes tudások és ismeretek, nem vezetik az utazót útikönyvek, sem irodalmi alkotások, csupán a nyomok, az aradi zsidó vagy a gottlobi német temető sírfeliratai – tehát egy múltbeli árnyaltabb multikulturalizmus –, melyek a többnyire szerb, magyar, román és cigány jelenben valamiféle hiányt, a múlt jelenben való folytatásának megszakadását jelzik. A folyamatos határátlépések során, mely a regény szerkezetében és az olvasás tapasztalatában is megnyilvánul, létrejön a fentebbi idézetben is említett határvidék, és ezáltal egy olyan multikulturális tér rajzolódik ki, mely egyediségét, különlegességét éppen azt őt szemlélő idegen tekintet révén nyeri el. Hiszen a „megértés utazásformája mindenkor egy szilárdan rögzített és relatíve szűkös kulturális horizontnak az individuális kiterjesztése, átlépése, határainak átrajzolása.”35 Így tehát az utazás és maga a határvidék hívja fel a figyelmet arra a színre vitt nézőpontra, mely így nem csupán a leírt szituációkban, hanem szövegalkotó eljárásában, megszólalásmódjában is idegenként tételeződik, hiszen eltér azoktól a bevett gyakorlatoktól, melyek akár Kiss Noémi és Andrzej Stasiuk, akár az Esterházy Péter említett szövegeit jellemezték. És éppen ebben a többrétegű idegenségben, továbbá mind poétikai, mind gondolati és tartalmi határon levésben válik másképpen megragadhatóvá a Bánság és rajta keresztül Kelet-Európa, hiszen úgy tárul itt föl, hogy nem a nosztalgia, a korábbi ismeretek és tudás ellenében válik megragadhatóvá a jelen, hanem önmagában, az utazás gyakorlatában, és a korábbi szövegekben is észlelhető hiány itt a jelenben felfejthető nyomok révén lesz megtapasztalható. Az idegen tekintet és az idegen gyakorlat az, melynek következtében a hiány összekapcsolódik itt az elhagyatottsággal, és ez az elhagyatottság, kilátástalanság kulturális és nyelvi különbségek mellett is hasonlóképpen érzékelhető.

Az utazó idegenként való megérkezésével kapcsolható a korábbi szövegekhez és egyúttal indul útjára Radu Ţuculescu Öregmama történetei című regénye, melynek elbeszélője a szövegben többször is megszólított Radu, aki párja nagymamájának történeteit meséli el, melyekből feltárul a fiktív kalotaszegi falu, Petra története. Ugyan e harmadik regény kilép a Kiss- és Kinsky-művek irodalmi útirajz meghatározta műfajiságából, azonban több olyan jellegzetességgel is rendelkezik, mely a korábban említettekkel együtt teszi tárgyalhatóvá a szöveget. Míg a Rongyos ékszerdoboz egyértelműen az irodalmi útirajz műfaján belül marad, addig a Kinsky-szöveg esetén már azt tapasztalhattuk, hogy a fikciós és nem-fikciós elemek keverése meghatározta narratív struktúra a műfajiság szempontjából határmezsgyére helyezi a Banatskót. Az Öregmama történeteiben ez utóbbihoz hasonló elmozdulásnak lehetünk tanúi. Ahogyan a Banatsko, úgy Ţuculescu szövege is regényként határozza meg magát az alcímben, viszont az elbeszélő sok esetben az oral history gyűjtőtechnikáját alkalmazva mesélteti a szereplőit, kiválasztott figuráit, elsősorban a címben is megemlített Öregmamát. A regény három nagyobb fejezetre oszlik, az elsőben az Öregmama történetei kerülnek előtérbe, a másodikban a narrátor – mintegy a korábbi történetek igazolásaként, vagy ha úgy tetszik hitelesítéseként – bejárja a falut, és megszólítja, mesélteti lakóit, voltaképpen az Öregmama mesélte történetek szereplőit, és a legtöbb esetben ugyanazokról az eseményekről számoltatja be őket. Ebben a tekintetben az első és a második fejezetet egymás kiegészítéseként, igazolásaként olvashatnánk, vagy sok esetben – egymás elbizonytalanításaként. A struktúráját és az elbeszélések gyűjtésének explicitté tételét tekintve a szöveg itt az irodalmi szociográfia műfaja felé mozdul el, kiegészítve ezt a megállapítást azzal, hogy az utolsó fejezet, melyben Öregmama haláláról, a többször és többféleképpen elmesélt lakodalomról tudunk meg további részleteket, visszairányítja részben a fikciós műfajiság felé Ţuculescu művét, leszámítva természetesen az epilógust, mely ismételten a nem-fikciós szociográfia felől értelmezhető leginkább. A struktúrának köszönhető és egyúttal abban fellelhető műfaji bizonytalanságot még inkább megerősíti a mű egészét meghatározó kijelentés, mely az első fejezet végén hangzik el:

„Öregmama csak néhány szót tud románul. Igen, pénz, föld, esik, nem… Nagyjából ennyi. Magyarul beszél, magyarul beszélt egész életében, a háború előtt is, a háború után is. Következésképpen öregmama magyarul meséli nekem a történeteit, azon a nyelven, amelyen én körülbelül hatvan százalékban értek. A többit kiegészítem. Elképzelem. Ez így megfelel nekem, és ugyanakkor remek kihívás. Amit nem értek meg, azt kiegészítem, szabadjára engedve a fantáziámat, megpróbálom folytatni a sztorit, a csonka történetet, megpróbálom kitölteni a fehér foltokat, többé-kevésbé logikus következtetések alapján. Az alakokat is ki kell egészítenem, néha kitalálom őket. […] Ha mindent pontosan értettem volna öregmama elbeszéléseiből, nem lehetett volna játszani, és én egyszerű riporterként csak átírhattam volna a hallottakat, csak lelkiismeretes másoló lettem volna.”36

Mindez nem csupán az öregasszony történeteit bizonytalanítja el, egyúttal a további szereplők történeteit is, mivel ők is mind magyarul beszélnek, tehát ezen a ponton a két fejezet egymással párbeszédbe lépő struktúrája is kérdésessé válik a műfajiság tekintetében. Miközben tehát az elbeszélő közlése arra irányítja a befogadói figyelmet, hogy a nyelvi másság megértésbeli problémákat okozhat, és rámutat az elbeszélő és Öregmama közegének kulturális és nyelvi másságára, ez a különbség az elbeszélői önreflexiókon kívül más megnyilatkozásban nem válik reflektálttá. Az öregasszony történeteiben a nyelvi különbség nem lesz megragadható, holott a nyelvi és kulturális idegenség több esetben is feltételezhető az elbeszélt események kapcsán.

Ez a nyelvi különbség és idegenség – mely másként ugyan, de a Banatsko kapcsán is érzékelhető volt – felhívja a figyelmet arra az idegenségtapasztalatra, mely visszatérően, és a korábban tárgyalt szövegekhez képest másként van jelen Ţuculescu szövegében. Öregmama történeteiben a kalotaszegi magyar falu, Petra utcái, házai bontakoznak ki, a történetek tere maga a falu, kimozdulás nem igazán történik, egyetlen történet erejéig jutunk el a szintén referenciális utalásként érthető feketetói vásárba, vagy éppen a szomszédos faluba az orvosig. Ahogy a többiek, úgy Öregmama sem hagyja el a falut, ezt a tényt maguk a történetek is alátámasztják, melyek többnyire a falubeliek házaiban, udvarain, kertjeiben, esetleg az utcán játszódnak. Öregmama faluból történő kimozdulása és Radu felfedező körútja a faluban mind a második fejezetben történik, melynek Az utazás az alcíme. Az utazás maga ismételten az egymásraolvasás gyakorlatát hívja elő, hiszen míg a második fejezet első felében Öregmama orvoshoz való utazását és visszatérését követhetjük nyomon – és természetesen eközben a különböző személyekhez, eseményekhez fűződő kommentárjait –, addig a második nagyobb részben már Radu egyedül járja be a falut, és saját tapasztalatai és a falubeliek történetei elkezdik ismételten újraírni az öregasszony meséit. Ezen értelmezésben az utazás gyakorlata nem tesz egyebet, minthogy elbizonytalanítja a korábbi olvasatokat, és immár Öregmama történeteivel szembekerülnek az elbeszélő falubeliektől hallott történetei. Így maga az utazás az, mely az elbizonytalanítás révén felnyitja az egy szempontból mesélt falutörténet zártságát, és másképpen teszi befogadhatóvá.

Emellett ez a cselekvés, tehát az utazás, konkrétabban a falu bejárása azért válik fontossá, mert valami olyasmit visz ismételten színre, ami Öregmama történeteiben is hangsúlyossá vált: az eseményt a faluban az idegen érkezése jelenti. Itt hozható példaként a szász méhész leszármazottja (Robert), aki hiába él évtizedek óta a faluban, másként, idegenként jelenik meg a történetekben, vagy Rudi felesége, az orosz nő, akin mindvégig rajta marad megkülönböztető jelzője: „A falubeliek csak úgy emlegették, hogy az orosz nő. Az igazi nevét nem ismerte senki. Talán megmondták, amikor ideérkezett hozzánk, a faluba, de idővel elfelejtettük. Ő az orosz nő volt nekünk, Rudi neje!”37 A megőrzött idegenségek a falu és a közösség zártságának felmutatói, mely zártság a névadás és a néven nevezés metódusában is megragadhatóvá válik. Míg a falubeliek többségét vezeték- és keresztnevük összeolvasásával, egybemondásával jelölik a megszólalók – például Burdazoli, Nánapéter stb. –, addig Robert, a méhész, az orosz nő és nem utolsó sorban Radu, az elbeszélő másként kerülnek megnevezésre. Érdekes átmenetet képez a regény egyik központi figurája, a történetek visszatérő főhőse, az elbeszélésekben könnyűvérűként leírt Margólili, akinek „tűz keringett az ereiben, combjai között pedig eleven parázs izzott. Így volt ez, amióta megnőttek a mellei, ami úgy körülbelül tizenhárom éves korában történt, nem később. Szépnek szép volt, az már igaz, valami keverék lehetett, félig magyar lány, félig fene tudja, mi, talán egy vándorcigány lehetett az apja… Kutyában is szebb lesz a keverék, és életrevalóbb…” 38 A falu számos férfiemberét elcsábító lány minduntalan a történetek (anti)hősévé válik, és kiemelése mintha a legtöbb esetben bizonytalan származására, tehát idegenségére lenne visszavezethető. Megnevezése arról árulkodik, hogy a falu befogadta és a közösség teljes jogú tagja, viszont ő voltaképpen az a karakter, aki a méhésszel való házassága és az orosz nővel való szexuális kapcsolata révén az idegenként megőrzött figurákat a történetekbe kapcsolja. És miközben Öregmama nézőpontja bizonyos értelemben igen korlátozott, mint ahogyan egy ponton megállapításra is kerül, miszerint „egyetlen szemmel szemléli a világot az utcakapu vetemedett deszkáin keresztül”,39 addig az idegenség eseményszerűsége az, melyet az elbeszélő Radu színre visz, mikor bejárja a falut: első pillantásra mintha a begyűjtött történetek állnának a középpontban, azonban sokkal inkább Radu megjelenése, és a falu helyszíneinek, utcáinak bejárása az, ami eseményként értelmeződik a közösségben. Olyan eseményként, mely kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt a korábbi történetek újraírásaként, másrészt – kicsit Margólili funkciójához hasonlóan – olyan karakterként tekinthetünk rá, mely a kívülálló nézőpontjából összekapcsolja a széttartó történetszálakat:

„Előre rögzített útvonal nélkül, találomra elindulok egyik irányba. Mindössze két vagy három utcácskája van a falunak az úgynevezett főutcán kívül, mely a patak folyását követi. Egyesek keresztezik egymást, többször is megfordulhatok ugyanazon a helyen. Ez nem zavar, eltévedni nem lehet. […]A képzeletem egy kissé felizzott, és túlságosan nekilódult… Levágja a kanyarokat. De vajon csak az én fránya fantáziám a hibás? A helyek is mesélnek, a történések, a cselekedetek nyomot hagynak rajtuk. Csak olvasni kell őket, érezni, felfogni…”40

A tér bejárása itt szorosan összekapcsolódik az elbeszélt történetek olvashatóságának mikéntjével, és az így létrejövő tér – a helyek és a történetek használatba vételének módozatával összefüggésben41 – másként alakul éppen a szemlélőnek, az azt bejárónak köszönhetően. Tehát a Ţuculescu regényében megragadható idegenségtapasztalat kettős, ezt egyrészt a különböző betelepülő lakók tartós idegensége, másrészt az elbeszélő falubeli megjelenése, idegen nézőpontja jelöli, tehát ez az idegenség az, mely visszamutat a történetek létrehozta térre és közösségre, melyek ennek fényében zártságukban megtapasztalhatók. Egy olyan zártságban, mely a történetek és nem utolsó sorban a környezet nyelvi különbözőségének köszönhetően nem feltörhető. Mindezt emellett hangsúlyosan támasztják alá azok a történetnyomok, melyek jelzik ugyan más nyelvű és kultúrájú közösségek létezését a faluban,42 azonban a történetek – ellentétben például a Banatsko vagy a Rongyos ékszerdoboz gyakorlatával – őket sosem tematizálják. Ţuculescu műve így az idegen tekintet középpontba állításán és explicitté tevése kapcsán viszi színre Kalotaszeget, ezen belül a fiktív Petrát, és mindezek révén egy olyan Kelet-Európát is, melynek ezen reprezentációjában a korábban megtapasztalható multikulturalitás elhallgatásban vagy elfojtásban van jelen, és csupán csak az elbeszélő tekintet kívülállóságának köszönhetően érhető tetten.

Kiss Noémi irodalmi útirajza, Esther Kinsky és Radu Ţuculescu fikcó és nem-fikció határán utazó művei alapvetően az idegenséget jelenítik meg, az idegen tekintetet, melynek köszönhetően eltérő módokon, de mégis nagyon hasonlóan, megegyező jegyekkel alakul át, alakul újra Kelet-Európa tere. Mindezen idegenségtapasztalatok létrejöttének, újraalakításának és -értelmezésének az egyik alapvető feltétele az utazás gyakorlata, s mint ahogyan Szirák Péter is utalt rá a korábbi idézetben a huszadik század második felének nyolcvanas évek végéig tartott időszakáról, a szabad utazás és vélemény szabadságának felszámolása természetszerűleg nem kedvezett az utazási irodalomnak.43 Éppen ezen megállapítás nyomán fogalmazható meg az a belátás, miszerint az utazási irodalom, továbbá az utazás prózaműveket érintő, poétikailag sem elhanyagolható szerepe a változás és az átmenet lenyomataként is olvasható, mégpedig azon elméleti keretek között is, melyeket többek között Faragó Kornélia és Bányai Éva is megfogalmaznak, mikor átmenetnarratívákról értekeznek a kortárs magyar irodalom kapcsán. Faragó szerint az „átmenetelbeszélés keresi az új létkonstrukciók, az új életvitelek jellegzetes módjait, de főként az olyan típusú történeteket, amelyek az idők drámai szimultaneitását hangsúlyozzák, sokszor az új államiság nyelvén, hogy a napnál is világosabb legyen, nyelv- és kultúraváltási intézkedések zajlanak.”44 Jelen tanulmány horizontján az új létkonstrukciók vagy életvitelek alapvetően az utazás gyakorlatának lehetőségében ragadhatók meg, azon utazáséban, mely ismételten lehetővé válik, és melynek következtében az utazási irodalom fiktív és nem-fiktív formái előtérbe kerülhetnek. Emellett a tárgyalt szövegek kapcsán az is megállapítható, hogy maga a határ, a határvidék és a hozzá kapcsolódó gyakorlat, a határátlépés szintén az utazás lehetőségének függvényében válnak megtapasztalhatóvá, és így a szövegek egyszerre mutatnak rá az átmenetiségre, ugyanakkor immár a túliságot is jelzik. Ezt a túliságot Bányai Éva a következőképpen határozza meg: „Ami viszont elvont, elvonatkoztatott paradigmaként írja le – kitágítva – a kelet-közép-európai rendszerváltás-történeteket: a Bodor Ádám-trilógia […]. Amennyiben a Sinistra körzet a totalitarizmus elbeszélése, az Érsek látogatása az átmenet narratívája, a Verhovina madarai pedig a túliságot reprezentálja, e három regény mindezt a hatalmi viszonyok teresüléseként tárja elénk.”45 Amennyiben tehát Bányai alapján a túliságot a hatalmi viszonyok megtörtént átrendeződésének reprezentációjaként értjük, annyiban tekinthetjük Stasiuk, Kiss, Kinsky és Ţuculescu szövegeit is a túliság színreviteleként, melyeknek lényegi és megkerülhetetlen eleme az idegen tekintet és az idegenség előtérbe helyezése. Bányai Éva az általa vizsgált (többek között Tompa Andrea, Dragomán György, Vida Gábor vagy Papp Sándor Zsigmond szövegei) prózaművek alapján arra a megállapításra jut, hogy ezekben a geokulturális narratívákban a sajátosságot „a nemzeti, etnikai elkülönítés markáns jegye (magyar versus román, de kiterjesztve a kelet-közép-európai térképzetre, lehet szlovák, szerb, ukrán stb.)”46 biztosítja, „másrészt pedig egy mások, a kívülről figyelők szemszögéből egyfajta »tájszellem«, valamiféle kiismerhetetlen térformáció – amely kulturális térként megközelíthetetlen egyetlen nemzeti perspektívából.”47 Az értelmezés horizontjának komparatív és transznacionális kiszélesítésével a vizsgált tárgyak szempontjából is kiiktatható a kizárólagos nemzeti perspektíva, és úgy vélem, így egészen másképpen lesz megtapasztalhatóvá Kelet-Európa. A horizont kiterjesztésével a transzkulturális terek másként vonhatók be az értelmezésbe – nem a nemzeti diskurzus kisajátításában, hiszen – amint azt Németh Zoltán is megfogalmazza, éppen ezek helyszínek azok, „amelyek esetében a többkultúrájúság megkerülhetetlen adottság.”48 Jablonczay Tímea a transznacionlizmusról szóló értekezésében az eurocentrikus modell túllépéséről ír, azonban mindez a kelet-európai nemzeti narratívákon való felülemelkedést illetően is érvényes tud lenni, hiszen a transznacionális komparatisztika „a kiterjesztett globalitás és átértelmezett lokalitás fogalmával tovább mozdítja a kutatások lehetőségfeltételét. A globális és lokális összjátékából fakadó hibriditásra, viszonylagosságra, a nyelvek és kultúrák közötti migrálásra és annak következményeire került fókusz az irodalomtörténet és irodalomtudomány paradigmájában is hoz új belátásokat.”49 A régiót illető ilyen új belátások révén és a másként való megragadhatóságban az utazásnak és határábrázolásnak köszönhetően az idegenségtapasztalat olyan közös jellegzetességként mutatható fel tehát, mely mind poétikai, mind műfaji és mind tartalmi tekintetben megnyilvánul, így tehát Kelet-Európa reprezentációjának kultúraközi ismertetőjegyévé válik.

1 A tanulmány A másság terei. Kulturális tér-képek, érintkezési zónák a kortárs magyar és román filmben és irodalomban című OTKA NN 112700. számú és a Felekezetiség és nemzetépítés a magyar és román történelemben a reformációtól a kommunizmusig (különös tekintettel a magyar–román–német kulturális transzferzónákra) című NKFIH 111871. számú projektjeinek keretében készült.
2 Andrzej Stasiuk, Hajónapló, ford. Körner Gábor = Andrzej Stasiuk – Jurij Andruhovics, Az én Európám, Kijárat–JAK, Budapest, 2004, 82.
3 Szirák Péter, Ki említ megérkezést? A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról, Ráció, Budapest, 2016, 125.
4 Uo., 12.
5 Esterházy Péter, Hahn-Hahn grófnő pillantása, Magvető, Budapest, 1990.
6 Vö. Szirák, i. m., 125.
7 Peter Handke, Az ismétlés, ford. Tandori Dezső, Magvető, Budapest, 1990.
8 Andrzej Stasiuk, Útban Babadagba, ford. Körner Gábor, Magvető, Budapest, 2006.
9 Bombitz Attila, A világ ismétlése = Uő, Harmadik félidő. Osztrák / magyar történetek, Kalligram, Pozsony, 2011, 23.
10 Stasiuk, i. m., 18–19.
11 Kiss Noémi, Rongyos ékszerdoboz. Utazások keleten, Magvető, Budapest, 2009.
12 Esther Kinsky, Banatsko, ford. Bán Zoltán András, Scolar, Budapest, 2013.
13 Radu Ţuculescu, Öregmama történetei, ford. Szőcs Imre, Tarandus, Győr, 2016.
14 Kiss Noémi, Rongyos ékszerdoboz. Utazások Kelet-Európában, Bukovina, Galícia, a Balkán, a Kárpátok és a Kaukázus tájain, Magvető, Budapest, 2018. A hivatkozott részek a második kiadásból származnak.
15 Uo., 6.
16 Uo., 21.
17 Uo., 25.
18 Uo., 74–75.
19 Bernhard Siegert, A térkép a terület, ford. Mezei Gábor, Prae, 2016/1., 5.
20 Uo., 6.
21 Faragó Kornélia, A geokulturális elbeszélés változatai = Uő, A viszonosság alakzatai, Forum, Újvidék, 2009, 8.
22 Jurij Andruhovics – Andrzej Stasiuk, Moja Jevropa, Vidavnictvo Klasika, L’viv, 2001.
23 Stasiuk, Útban Babadagba, 342–344.
24 Esterházy, i. m., 232–233.
25 Uo., 234–245.
26 Vö. például: „Ilyet még Bukovinában sem láttam, a különös temetők földjén. Sírokkal kezdődik a falu, és a sírok nem fogynak el, körbeölelik a települést, mintha gombostűk volnának elszórva a dombokon. Nincs kijelölt sírhely, így temető sincs.” Kiss, Rongyos Ékszerdoboz, 184.
27 Kinsky, i. m., 8.
28 Uo., 23.
29 Uo., 16.
30 Uo., 21.
31 Szirák, i. m., 12.
32 Kinsky, i. m., 58.
33 Uo., 50.
34 Uo.
35 Faragó Kornélia, Az út-jellegű értésformák. A térváltás poétikája és a kulturális narráció = Uő, Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai, Forum, Újvidék, 2005, 12.
36 Ţuculescu, i. m., 108–109.
37 Uo., 95.
38 Uo., 34–35.
39 Uo., 48.
40 Uo., 193., 203.
41 Vö. „Lényegében a tér a gyakorlatba vont hely.” Michel de Certeau, „Terek” és „helyek”, ford. Z. Varga Zoltán = Uő, A cselekvés művészete, Kijárat, Budapest, 2010, 141.
42 Vö. például: „A tornyán keresztet viselő kis templom mellé érek, hívek hiányában már régóta használaton kívül. A kapu félig nyitva, igazából ilyen pozícióban ragadt be, ki tudja, mióta. […] Felállok és elindulok kifelé. Mintha olyan helyen jártam volna, amely nem része Petrának. Egy elhagyatott tartomány, ahová senki nem mer behatolni vagy talán egész egyszerűen teljes egészében elnyelte a feledés. Én is csupán a mindig éber, kielégíthetetlen kíváncsiságomnak engedve léptem be ide.” Ţuculescu, i. m., 193., 195.
43 Vö. Szirák, i. m., 125.
44 Faragó Kornélia, Átmeneti mozgások, keletkezések, változás-létesülések = Átmenetdiskurzusok. Irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok, szerk. Bányai Éva, RHT – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Bukarest–Sepsiszentgyörgy–Kolozsvár, 2015, 13.
45 Bányai Éva, Átmenet és narratívák. A fordulat elbeszélhetősége = Uő, Fordulat-próza. Átmenetnarratívák a kortárs magyar irodalomban, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2016, 12–13.
46 Uo., 14.
47 Uo.
48 Németh Zoltán, Transzkulturalizmus és bilingvizmus. Elmélet és gyakorlat = Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban, szerk. Németh Zoltán – Magdalena Roguska, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, 2018, 16.
49 Jablonczay Tímea, Transznacionalizmus a gyakorlatban: migrációs praxisok a könyvek, az írásmódok, a műfajok és a fordítási stratégiák geográfiájában, Helikon, 2015/2., 143.